A Duncan útnak indul

Említettük már, hogy lady Helena erős és nagylelkű asszony volt. Amit most tett, az is kétségtelenül ezt bizonyította. Glenarvan lord joggal volt büszke erre a nemes lelkű asszonyra, ki megértette és követte őt. Már Londonban, mikor látta, hogy kérését visszautasítják, erősen foglalkoztatta a gondolat, hogy Grant kapitány segítségére siessen, de nem merte kimondani a gondolatát, félt elválni lady Helenától. Ám minthogy lady Helena maga kérte, hogy induljon el, nem habozott tovább. A kastély háza népe örömujjongva fogadta javaslatát, hisz testvéreik, skótok megmentéséről volt szó, s Glenarvan lord maga is szívből azokkal tartott, akik Luss jóságos úrnőjét éltették.

De ha már eldöntötték, hogy útnak indulnak, nem volt veszteni való idejük. Glenarvan lord még aznap üzent John Manglesnek, hogy hozza Glasgow-ba a Duncant, és készítse elő egy déltengeri útra, melyből esetleg föld körüli út lesz. Egyébként mikor lady Helena fölvetette az út gondolatát, nem túlozta el a Duncan képességeit; erősre épített, nagy sebességre alkalmas hajó volt, nyugodtan elindulhattak vele bármilyen hosszú útra.

A kétszáztíz tonnás Duncan a legszebb gőzhajók közé tartozott; és az első hajók, melyek kikötöttek az Újvilág partjain, vagyis Kolumbus, Vespucci, Pinzón és Magellán hajói ennél jóval kisebbek voltak.

A Duncannak két árboca volt: egy előárboc, rajta előtörzsvitorla, törzsvitorla, derékvitorla, elősudár-vitorla, valamint egy főárboc farvitorlával és kisvitorlával; ezenkívül volt nagy orrvitorlája, kis orrvitorlája és szárnyvitorlái. Vitorlázata tehát megfelelő volt, úgy ki tudta használni a szelet, mint bármelyik egyszerű clipper¹, de mindenekelőtt a hajófenékbe épített gépi erőre támaszkodott. A százhatvan lóerős gép, melyet egy új módszer alapján gyártottak, túlhevítő készülékkel volt ellátva, mely nagyobb nyomású gőzt állított elő; a magas nyomás kettős hajócsavart működtetett. A teljes gőzzel haladó Duncan minden eddig elért sebességet túlszárnyalt. A Clyde-öbölben tett próbaútján a sebességmérő óránkénti tizenhét mérföldet² mutatott. Tehát úgy, ahogy volt, a Duncan nekiindulhatott akár a föld körüli útnak is. John Manglesnek csak a belső berendezéssel kellett törődnie.

Első dolga az volt, hogy megnagyobbítsa a raktárakat, hogy a lehető legtöbb szenet vihesse magával, mivel útközben meglehetősen nehéz fűtőanyaghoz jutni. Hasonló előrelátással gondoskodott az éléstárról, olyannyira, hogy két évre való élelmiszert hordatott bele. Nem volt pénz híján, még egy forgó talpú ágyút is vásárolt, melyet a hajó orrára szereltetett; nem tudhatták, mi éri őket, mindenesetre megnyugtató tudat, hogy ha sor kerül rá, négy mérföldnyi távolságra lőhetnek nyolcfontos golyóval.

Meg kell hagyni, hogy John Mangles értette a dolgát; noha luxushajó kapitánya volt, Glasgow legjobb tengerészei közt tartották számon; harmincéves volt, arcvonásai kissé kemények, de bátorságról és jóságról tanúskodott. A kastélyban született, a Glenarvan család nevelte kiváló kapitánnyá. Hosszú tengeri útjai alkalmával John Mangles többször bebizonyította rátermettségét, energiáját és hidegvérét. Mikor Glenarvan lord felkínálta neki a Duncan parancsnokságát, boldogan fogadta el, mert mindeddig hiába kereste, nem kínálkozott alkalom arra, hogy szolgálatot tehessen Malcolm-Castle urának, akit testvéreként szeretett.

A másodkapitány, Tom Austin minden bizalomra érdemes öreg tengerész volt. A Duncan legénysége huszonöt emberből állott, ideszámítva a kapitányt és a másodparancsnokot, mindnyájan Dumbarton grófságból származtak, valamennyien kipróbált, jó tengerészek, a Glenarvan család bérlőinek gyermekei, akik valóságos családot alkottak a hajón, s még a hagyományos skót dudás sem hiányzott közülük. Glenarvan lord csapata tehát csupa derék emberből verbuválódott, olyanokból, akik szerették a mesterségüket, hűségesek voltak, egyaránt értettek a fegyverekhez és a hajóhoz, alkalmasak voltak hát arra, hogy kövessék urukat bármilyen veszélyes vállalkozásban. Mikor a Duncan legénysége megtudta, hova készülnek, nem tudták magukba fojtani a boldog izgalmat, s Dumbarton szikláit lelkes hurrázás verte fel.

John Mangles, miközben a rakománnyal és a hajó felszerelésével törődött, arról sem feledkezett meg, hogy a hosszú útra berendezze Glenarvan lord és felesége lakosztályát. Elő kellett készítenie Grant kapitány gyermekeinek kabinjait is, mert lady Helena nem tudta megtagadni Marytól az engedélyt, hogy velük tartson a Duncanon.

Robert pedig inkább elrejtőzött volna a hajófenéken, semhogy otthon maradjon. Még matrózinasnak is beállt volna, mint Nelson és Franklin, csak elvigyék. Képtelenség ellenkezni egy ilyen gyermekkel! Meg sem próbálták. Még arról is le kellett mondaniuk, hogy mint egyszerű utas tartson velük, mert akár mint matrózinas, akár mint újonc, avagy matróz, de mindenképpen hasznos akart lenni. John Mangles vállalta, hogy bevezeti a tengerészmesterségbe.

– Jól van - mondta Robert -, de aztán ne kímélje a korbácsot, ha nem jól dolgozom!

– Egyet se félj, fiacskám - felelte Glenarvan komolyan, s egy szót sem szólt arról, hogy a „kilencfarkú macska”, vagyis a korbács tilos és felesleges a Duncanon.

Hogy kiegészítsük az utasok névsorát, meg kell említenünk Mac Nabbs őrnagyot is. Az őrnagy ötvenéves, nyugodt, szabályos arcú, békés, jó természetű férfi volt: oda ment, ahová küldték, szerény volt, csendes, szelíd, mindig mindenkivel egyetértett, semmin sem vitatkozott, nem veszekedett, sohasem ragadtatta el magát, egyforma közönnyel lépkedett a hálószobájába vezető lépcsőkön vagy egy szétlőtt sánc meredekén, semmi sem rendítette meg, semmitől sem hagyta zavartatni magát, még az ágyúgolyótól sem, és valószínűleg úgy fog majd meghalni, hogy sohasem volt alkalma haragra lobbanni. Ebben a férfiban nemcsak a harcmezők közönséges és csupán a testi erőnek betudható bátorsága volt meg, hanem ennél sokkal több: az erkölcsi bátorság, azaz a lélek szilárdsága. Legföljebb egy hibája volt: tetőtől talpig skót volt, hazájának ősi szokásait makacsul őrző, vérbeli kaledon. Így nem is volt hajlandó Angliában szolgálni, s az őrnagyi rangot a Highland Black-Watch, a fekete gárda 42. regimentjében szerezte, melyben csakis skót nemesek szolgálnak. Mac Nabbs, mint a Glenarvanok unokatestvére, a Malcolm-kastélyban lakott, s őrnagyi mivoltában mit sem tartott természetesebbnek, mint hogy részt vegyen a Duncan útján.

Ezek voltak tehát a hajó utasai, kiket váratlan körülmények késztettek a kor egyik legkülönösebb útjára. Ahogy a Duncan befutott a Glasgow-i Steamboat Quay-re, ráirányult az általános figyelem, mindennap tömegek keresték fel, a kikötő több kapitányának - a többi között Burton kapitány, a Duncan mellett horgonyzó és Calcuttába készülő Scotia nevű pompás gőzhajó parancsnokának - nagy bosszúságára csak a Duncan iránt érdeklődtek, csak róla beszéltek. Nagyságát tekintve a Scotia joggal kezelhette a Duncant holmi hajócskaként. Mégis minden figyelem Glenarvan lord hajójára irányult, s ez a figyelem napról napra növekedett.

Közeledett az indulás napja. John Mangles ügyes és gyors volt. A Clyde-öbölben tett próbaút után egy hónappal a mindennel felszerelt, tökéletesen berendezett Duncan útra készen állt. Az indulás napját augusztus 25-re tűzték ki, így a hajó a tavasz kezdetén ér a déli féltekére.

Glenarvan lord, mikor terve köztudomásra jutott, hallgathatott elég megjegyzést az utazás fáradalmairól és veszélyeiről, de nem törődött vele, felkészült, hogy elhagyja Malcolm-Castle-t. Pedig sok igaz csodálója helytelenítette tervét. Aztán végül az egész közvélemény a skót lord mellé állt, és az összes újság - kivéve a kormány sajtóját - egyértelműen elítélte a Tengerészeti Hivatal magatartását az ügyben. Glenarvan lord azonban közömbös maradt mind a dicsérettel, mind a gáncsoskodással szemben; kötelességét teljesítette, a többivel nem törődött.

Augusztus 24-én Glenarvan, lady Helena, Mac Nabbs őrnagy, Mary és Robert Grant, a hajó stewardja és annak felesége, ki lady Glenarvan szolgálatában állt, elhagyták Malcolm-Castle-t, miután érzékeny búcsút vettek a kastély személyzetétől. Néhány óra múlva elhelyezkedtek a hajón. Glasgow népe őszinte rokonszenvvel fogadta lady Helenát, a bátor asszonyt, aki lemondott a gondtalan élet nyugodt örömeiről, és a hajótöröttek megsegítésére sietett.

Glenarvan lord és feleségének lakosztálya a hajó hátsó részében volt; két hálószoba, egy szalon, két fürdőszoba; itt volt a közös társalgó is, amit hat kabin fogott közre, melyeket Mary és Robert Grant, Olbinett és a felesége meg Mac Nabbs őrnagy foglalt el. John Mangles meg Tom Austin kabinja a hajó farában volt, és a hátsó fedélzetre nyílott. A legénység a fedélközben kapott kényelmes szállást, mert a hajó nem szállított mást, mint szenet, élelmiszert és fegyvereket. Ami a belső berendezést illeti, John Mangles nem volt hely híján, ügyesen ki is használta a lehetőséget.

A Duncan indulását az augusztus 24-ről 25-re virradó éjszakára tervezték, a hajnali három órakor kezdődő apállyal. De előbb Glasgow lakosai megható szertartásnak voltak tanúi. Este nyolc órakor Glenarvan lord és vendégei meg az egész legénység a fűtőktől a kapitányig, mindazok, akik részt vesznek ebben az önfeláldozó utazásban, elhagyták a hajót, és elmentek Saint-Mungóba, a Glasgow-i ősi katedrálisba. Ez a Walter Scott által oly gyönyörűen leírt ódon templom, mely épségben megmaradt a reformáció hagyta romok között, széles boltívei alatt fogadta a Duncan utasait és legénységét. Hatalmas tömeg kísérte őket. Ott, a templomban - sírokkal teli, akárcsak egy temető - Morton tiszteletes az ég áldását kérte, és a Mindenható őrizetébe ajánlotta az expedíciót. Egyszer csak Mary Grant hangja csendült fel az öreg templomban. A fiatal lány jótevőiért imádkozott és hálakönnyeket sírt Isten előtt. Ezután szétoszlott a mélyen meghatott gyülekezet.

Tizenegy órakor mindenki a hajón volt. John Mangles és a legénység az utolsó előkészületekkel volt elfoglalva.

Éjfélkor befűtötték a kazánt, a kapitány parancsára serényen szították a tüzet, és hamarosan füstfelhők keveredtek az éjszakai ködbe. A Duncan vitorláit gondosan vászontokokba rejtették, melyek megvédték a vásznat a szén szennyezésétől; mivel a szél délnyugatról fújt, nem használhatták ki hajtóerejét.

Két óra felé a kazán gőze remegésbe hozta a Duncant; a feszmérő négy atmoszférás nyomást mutatott; a forró gőz sípolva szökött ki a szelepeken; a dagály tetőzött, a felkelő nap fénye mellett már kivehető volt a Clyde póznák és kőkupacok jelezte torkolata; a jelzőlámpák fénye egyre halványodott a reggeli szürkületben. Indulásra készen álltak.

John Mangles értesítette Glenarvan lordot, aki azon nyomban felsietett a fedélzetre.

Hamarosan érezhetővé vált az apály, a Duncan nagyokat füttyentett, eloldozta tartóköteleit, kisiklott a körülötte álló hajók közül; működni kezdett a hajócsavar, és a Duncan behatolt a folyó hajózható csatornájába. John Mangles nem fogadott révkalauzt; kitűnően ismerte a Clyde járatait, senki sem vezethette volna jobban hajóját. Egyetlen intésének engedelmeskedett a hajó; jobb kezével a gépháznak adott utasításokat, bal kezével a kormányt tartotta, mindezt hang nélkül, magabiztosan. Hamarosan eltünedeztek a folyóparti gyárak, fölbukkantak a part menti dombokon emelkedő villák; ahogy távolodtak, úgy halkult el a város zaja.

Egy óra múlva a Duncan Dumbarton sziklái mellett húzott el, két óra múltán a Clyde-öbölben volt, reggel hat órakor megkerülte a Cantyre-szorost, elhagyta az Északi-csatornát, és kifutott a nyílt óceánra.