Váratlan fordulat

Szörnyű éjszaka volt. Hajnali két órakor eleredt az eső, s a viharos felhőkből reggelig szakadt. A sátor nem nyújtott kellő menedéket előle. Glenarvan és társai a szekérre húzódtak. Nem aludtak. Mindenféléről beszélgettek. Csak az őrnagy, akinek rövid távolléte senkinek sem tűnt fel, hallgatta némán a beszélgetőket. Szakadatlanul zuhogott. Már attól tartottak, hogy a Snowy kiönt medréből, s a puha földbe süppedt szekér nagy veszedelembe kerül. Mulrady, Ayrton és John Mangles nemegyszer lement a folyó partjára, hogy megnézze a vízállást, és mindannyiszor bőrig ázva tértek vissza.

Végre megvirradt. Elállt az eső, de a napsugarak nem tudtak áthatolni a sűrű felhőkön. Sárgás pocsolyák, zavaros, sáros vizű valóságos kis tavak terültek el a földön. A felázott talajból gőzölgő langyos pára egészségtelen nedvességgel töltötte be a levegőt.

Glenarvant mindenekelőtt a szekér helyzete foglalkoztatta. Ez volt számára a legfontosabb. Megvizsgálták a súlyos alkotmányt. Egy földmélyedés sűrű, ragadós agyagtalajába süppedt. Elülső részét csaknem teljesen ellepte a sár, hátulsó fele tengelyig süllyedt. Ha valamennyien, emberek, lovak, ökrök nekifeszülnek, akkor sem lesz könnyű szilárd talajra húzniuk a súlyos járművet.

– Iparkodnunk kell - mondta Mangles. - Ha megszárad az agyag, még nehezebb lesz a dolgunk.

– Siessünk - felelte Ayrton.

Glenarvan, a két matróz, John Mangles és Ayrton behatolt az erdőbe, melyben az állatok töltötték az éjszakát.

Magasra nőtt, komor gumifaerdő volt. Mindenfelé csak kiszáradt fák; kérgük már évszázadokkal ezelőtt levált, azaz talán lehántották, akár a paratölgyét paragyűjtés idején. Kopasz ágaik ösztövér hálózata kétszáz láb magasba nyúlott. Ezeken a légi csontvázakon egyetlen madár sem rakott fészket; a sovány, csonthalmazként zörgő ágakon egyetlen falevél sem rezgett. Vajon miféle romboló erő okozta ezt az Ausztráliában elég gyakori jelenséget, mi pusztít ki járványszerűen egész erdőket? Nem tudni. Sem a legvénebb bennszülöttek, sem a halottak ligetében régóta porladó őseik nem látták ezeket a fákat soha zöldellni.

Glenarvan menet közben a szürke eget nézte, melyre a gumifák legapróbb ágai is csipkeként rajzolódtak ki. Ayrton döbbenten látta, hogy az ökrök és a lovak nincsenek ott, ahol hagyta őket. A lebéklyózott állatok azonban nem kóborolhattak el messzire.

Hiába keresték őket az erdőben. A csodálkozó Ayrton a Snowy folyó pompás mimózákkal szegélyezett partján indult tovább. Az ökreitől jól ismert kiáltást hallatta. Nem kapott választ. A fertálymester nagyon nyugtalannak látszott, társai tanácstalanul tekintettek rá.

Egy órán át hiába kutattak az állatok után, Glenarvan már vissza is fordult volna a jó mérföldnyire levő szekérhez, mikor nyerítés ütötte meg a fülét. Nyomban utána bőgés is hallatszott.

– Ott vannak! - kiáltott fel John Mangles.

Azzal átvágott a magas gastrolobiumbozóton, mely egy egész csordát is eltakarhatott volna.

Glenarvan, Mulrady és Ayrton a kapitány nyomába eredt, s hamarosan döbbenten álltak meg.

Két ökör és három ló hevert ott, villámsújtottan, akárcsak előbb kimúlt társaik. Tetemük már kihűlt, s a mimózafák közül kiéhezett hollók lesték károgva a váratlan zsákmányt.

Glenarvan és társai összenéztek; Wilson elkáromkodta magát.

– Hagyd, Wilson - mondta Glenarvan, pedig ő is alig tudott uralkodni magán -, ezen már nem segíthetünk. Ayrton, vezesse a szekérhez a megmaradt ökröt meg a lovat! Majd csak elboldogulunk velük.

– Ha a szekér nem süppedt volna a kátyúba - mondta John Mangles -, apránként ez a két állat is elhúzná a tengerpartig. Mindenáron ki kell hát szabadítanunk ezt az átkozott alkotmányt.

– Megpróbáljuk, John - felelte Glenarvan. - Térjünk vissza a táborhelyre, a többiek már bizonyosan aggódnak hosszú távollétünk miatt.

Ayrton leoldozta az ökör béklyóját, Mulrady a lóét, aztán a folyó kanyargós partja mentén visszaindultak a tábor felé.

Fél óra múlva Paganel, Mac Nabbs, lady Helena és Mary Grant megtudták, hányadán állnak a dolgok.

– Szavamra, Ayrton - tört ki az őrnagy -, nagy kár, hogy nem patkoltatta meg valamennyi lovunkat a Wimerra gázlójánál!

– Miért, uram? - kérdezte Ayrton.

– Mert a lovaink közül csak az az egy maradt életben, amelyikre a maga kovácsa verte föl a patkót.

– Valóban - mondta John Mangles -, különös véletlen.

– Puszta véletlen - felelte a fertálymester, merően az őrnagy szeme közé nézve -, puszta véletlen, nem egyéb.

Mac Nabbs összeszorította a száját, mintha az ajkára tóduló szavakat akarná így visszafogni. Glenarvan, Mangles és lady Helena várta, hogy végigmondja gondolatát, de az őrnagy elhallgatott, s a szekérhez ment, melyet Ayrton vizsgálgatott.

– Mit akart mondani? - kérdezte Glenarvan John Manglestől.

– Nem tudom - felelte a fiatal kapitány. - Pedig az őrnagy nem az az ember, aki a levegőbe beszél.

– Nem, John - mondta lady Helena. - Mac Nabbs nyilvánvalóan gyanakszik Ayrtonra.

– Gyanakszik? - hitetlenkedett Paganel.

– Mire gyanakszik? - kérdezte Glenarvan. - Talán azt hiszi, ő ölte meg a lovainkat meg az ökreinket? Miért tette volna? Hiszen megegyeznek az érdekeink!

– Igazad van, kedves Edward - mondta lady Helena -, és még hozzáteszem, hogy a fertálymester az utazás kezdete óta nyilvánvaló tanújelét adta ragaszkodásának.

– Tagadhatatlan - felelte John Mangles -, de akkor mit jelentenek az őrnagy szavai? Tudni szeretném.

– Azt hiszi talán, hogy a fegyencekkel játszik össze? - kiáltott fel meggondolatlanul Paganel.

– Miféle fegyencekkel? - kérdezte Mary Grant.

– Paganel úr téved - felelte gyorsan John Mangles -, hiszen tudja jól, hogy Victoria tartományban nincsenek fegyencek!

– Az ördögbe is, hát persze hogy nincsenek! - mondta Paganel, hogy jóvátegye, amit az előbb mondott. - Hol a csudában volt a fejem? Fegyencek? Ki hallott fegyencekről Ausztráliában? Meg aztán ahogy partra szállnak, becsületes emberekké válnak! Az éghajlat! Tudja, Mary kisasszony, az erkölcsnemesítő éghajlat!

A szegény tudós, ahogy igyekezett jóvátenni baklövését, úgy járt, mint a szekér, egyre mélyebben süppedt a kátyúba. Lady Helena figyelmesen nézte őt, ettől aztán Paganel végleg elveszítette a fejét. Lady Helena nem akarta még jobban zavarba hozni a tudóst, ezért hát Marybe karolva a sátor felé sétált, ahol Olbinett, művészetének minden szabályát szem előtt tartva, reggelihez terített.

– Engem kellene fegyházba csukni! - mondta Paganel siralmas képpel.

– Bizony - felelte Glenarvan.

A komor válasz lesújtotta a derék földrajztudóst. Glenarvan és John Mangles a szekér felé indult.

Ayrton és a két matróz éppen azon igyekezett, hogy kimozdítsa a szekeret a mély kátyúból. A két oldalra befogott ló és az ökör teljes erőből húzta a járművet, az istráng szakadásig feszült, a járom majd szétrepedt a nagy erőfeszítéstől. Wilson és Mulrady a kerekeket tolták, míg a fertálymester kiáltozva ösztökélte a felemás fogatot. A nehéz szekér nem mozdult. A száraz agyag úgy kötötte, mint a cement.

John Mangles vízzel locsolta az agyagot, hogy fölengedjen. Hiába. A szekér csak nem mozdult. Emberek, állatok újra nekirugaszkodtak, majd megálltak. Hacsak darabokra nem szedik az egész alkotmányt, le kell mondaniuk arról, hogy kimozdítsák a kátyúból. Ehhez azonban nem volt megfelelő szerszámuk, így hát nem kezdhettek hozzá.

Ayrton azonban mindenáron le akarta győzni ezt az akadályt, s már újra nekirugaszkodott volna, mikor Glenarvan megállította.

– Elég, Ayrton - mondta. - Kímélnünk kell a megmaradt ökröt meg a lovat. Ha gyalog folytatjuk az utunkat, egyik a hölgyeket, másik az élelmiszerkészletet viszi majd. Hasznukat láthatjuk hát.

– Rendben van, uram - felelte a fertály mester, és kifogta az állatokat.

– Most pedig, barátaim - tette hozzá Glenarvan -, térjünk vissza a táborba, tanácskozzunk, vegyük fontolóra a helyzetet, vizsgáljuk meg a jó és rossz lehetőségeket, aztán határozzunk.

Hamarosan tűrhető reggeli feledtette az utazókkal a kellemetlen éjszakát, majd megkezdték a tanácskozást. Mindenkit megkértek, mondja el véleményét.

Mindenekelőtt meg kellett határozniuk táborhelyük pontos földrajzi helyét. Ezzel Paganelt bízták meg, aki a kívánt pontossággal eleget is tett megbízatásának. Az expedíció ez idő szerint a 37. szélességi kör és a 147. délkör 53. percének metszőpontján, a Snowy folyó partján tartózkodott.

– Mi a Twofold-öböl pontos földrajzi helye? - kérdezte Glenarvan.

– 150. fok - felelte Paganel.

– És ez a két fok hét perc távolság hány mérföldet tesz ki?

– Hetvenöt mérföldet.

– És Melbourne milyen messze van?

– Legalább kétszáz mérföldnyire.

– Jól van - mondta Glenarvan. - Most, hogy tudjuk, hol is vagyunk, mi a teendő?

Egyhangú volt a válasz: késedelem nélkül induljanak a partvidék felé. Lady Helena és Mary vállalták, hogy öt mérföldet megtesznek naponta. A bátor nők nem riadtak vissza attól, hogy ha kell, gyalog tegyék meg a Snowy folyótól a Twofold-öbölbe vezető utat.

– Vitéz útitárs vagy, kedves Helena - mondta Glenarvan. - De vajon a tengerparton minden szükséges eszközhöz hozzájutunk?

– Kétségtelenül - felelte Paganel. - Eden már több éves város. Kikötőjéből biztosan gyakran mennek Melbourne-be hajók. Azt hiszem, harmincöt mérföldnyire innen, a Victoria tartomány határán Delegete községben szerezhetünk élelmet meg közlekedési eszközt.

– Hát a Duncan? - kérdezte Ayrton. - Nem gondolja, mylord, hogy célszerű volna az öbölbe rendelni?

– Mit gondol, John? - kérdezte Glenarvan.

– Nem hiszem, hogy különösebben sietnünk kellene ezzel - felelte a fiatal kapitány rövid gondolkodás után.

– Ráérünk még Tom Austinért üzenni.

– Nyilvánvaló - mondta Paganel.

– Négy-öt nap múlva amúgy is Edenben leszünk - tette hozzá John Mangles.

– Négy-öt nap múlva! - csóválta a fejét Ayrton. - Számítson inkább tizenötöt vagy húszat, kapitány, hogy később aztán ne érje csalódás!

– Tizenöt-húsz nap hetvenöt mérföldes útra! - kiáltott fel Glenarvan.

– Legalább annyi, uram. A Victoria tartomány legnehezebb részén kell átkelnünk, sivatagon, ahol a squatterek szerint semmi sincsen; úttalan síkságokon, bozótokon, ahol még állomások sem tudtak létesülni. Fejszével kell utat törnünk, fáklyával a kézben kell majd haladnunk; higgyék el, nem tesszük meg gyorsan az utat.

Ayrton határozottan beszélt. Paganel a feléje forduló kérdő tekintetekre bólintással hagyta helyben a fertálymester szavait.

– Elhiszem, hogy nehézségek előtt állunk - mondta John Mangles. - Nos, hát tizenöt nap múlva lordságod üzenhet a Duncanra.

– Hozzáteszem - folytatta Ayrton -, hogy a legfőbb nehézségeket nem az út akadályai okozzák, hanem az, hogy át kell kelnünk a Snowy folyón, s valószínűleg be kell várnunk, míg leapad a vize.

– Várni! - kiáltott fel a fiatal kapitány. - Nincs valahol átkelőhely?

– Nem hiszem - felelte Ayrton. - Ma reggel hiába kerestem járható gázlót. Ebben az évszakban ritka az ilyen sebes sodrású folyó, szerencsétlen véletlen, nem tehetek róla.

– Olyan széles hát ez a Snowy? - kérdezte lady Helena.

– Széles és mély, asszonyom - felelte Ayrton. - Egy mérföld széles, és roppant gyors a sodra. Jó úszó sem úszhatná át veszélytelenül.

– Hát akkor építsünk csónakot! - kiáltott fel Robert, aki semmitől sem riadt vissza. - Kidöntünk egy fát, kivájjuk, és kész.

– Így beszél Grant kapitány fia! - mondta Paganel.

– És igaza van - szólt John Mangles. - Kénytelenek leszünk így tenni. Felesleges tehát, hogy hiábavaló tanácskozással vesztegessük az időt.

– Mi a véleménye, Ayrton? - kérdezte Glenarvan.

– Azt hiszem, mylord, hogy ha csak valami segítség nem érkezik, még egy hónap múlva is itt rostokolunk a Snowy partján.

– Van valami jobb terve? - kérdezte John Mangles kissé türelmetlenül.

– Van. Hagyja el a Duncan Melbourne-t, és jöjjön a keleti partra.

– Ó, a Duncan! Mindig csak a Duncan! Attól, hogy az öbölben van, mi még nem jutunk el oda!

Ayrton néhány pillanatra elgondolkozott, majd kitérően így felelt:

– Senkire sem akarom rákényszeríteni a véleményemet. Amit teszek, mindnyájunk érdekében teszem, s ha lordságod indulásra ad jelt, én készen állok.

Elhallgatott, és összefonta mellén a karját.

– Ez nem felelet, Ayrton - mondta Glenarvan. - Mondja el, mi a terve, és megvitatjuk. Mit ajánl?

Ayrton nyugodt, magabiztos hangon így szólt:

– Azt tanácsolom, hogy jelenlegi helyzetünkben, mikor semmink sincsen, ne kíséreljünk meg átkelni a Snowyn. Itt kell bevárnunk a segítséget, s a segítség csak a Duncanról jöhet. Táborozzunk le tehát itt, ahol élelemben nincs hiány, s egyikünk vigyen üzenetet Tom Austinnak, hogy menjen hajójával a Twofold-öbölbe.

Némi meghökkenéssel fogadták ezt a váratlan javaslatot. John Mangles nem titkolta, hogy cseppet sem tetszik neki.

– Eközben - folytatta Ayrton - vagy leapad a Snowy, és találunk járható gázlót, vagy pedig megépítjük a csónakot, erre bőven lesz időnk. Íme, mylord, a tervem, várom jóváhagyását.

– Nos, Ayrton, ez a terv komoly megfontolást kíván - felelte Glenarvan. - Legfőbb hibája, hogy jelentős késedelmet okoz, ugyanakkor komoly fáradságot, de esetleg nagy veszedelmektől kímél meg bennünket. Mi a véleményük, barátaim?

– Szóljon, kedves Mac Nabbs - mondta lady Helena -, hiszen az egész tanácskozás alatt csak hallgatott, igazán nagyon szófukar.

– Minthogy véleményemet kérik - felelte az őrnagy -, őszintén megmondom: Ayrton tervét értelmesnek, előrelátónak tartom, támogatom a javaslatát.

Senki sem várta ezt a választ, hiszen Mac Nabbs mindeddig hevesen ellenezte Ayrton terveit. Ayrton maga is csodálkozó pillantást vetett az őrnagyra. Paganel, lady Helena és a matrózok elejétől fogva hajlottak arra, hogy elfogadják a fertálymester javaslatát. Mac Nabbs szava után nem haboztak többet.

Glenarvan kijelentette tehát, hogy Ayrton tervét elvben elfogadják.

– Nos, John - fordult a kapitányhoz -, nem gondolja, hogy az elővigyázatosság megkívánja, hogy így tegyünk, hogy tábort üssünk a folyóparton, és bevárjuk a közlekedési eszközöket?

– De igen - felelte John Mangles -, ha ugyan hírvivőnk át tud kelni a Snowyn, melyen mi nem tudunk átjutni.

Valamennyien a fertálymesterre néztek. Az magabiztosan mosolygott.

– A hírvivő nem kel át a folyón - mondta.

– Ó! - kiáltott fel John Mangles.

– Egyszerűen visszafordul a lucknow-i útra, mely egyenesen Melbourne-be vezet.

– Kétszázötven mérföld gyalog! - kiáltott fel a fiatal kapitány.

– Lóháton - felelte Ayrton. - Van egy jó lovunk. Négynapi út az egész. Számítsuk hozzá a két napot, míg a Duncan az öbölbe ér, meg huszonnégy órát, mire a hírvivő a legénységgel visszatér a táborba, egy hétbe telik az egész.

John Mangles mindjobban elámult, mikor látta, hogy az őrnagy egyetértően bólint Ayrton szavaira. A fertálymester javaslatát azonban egyhangúlag elfogadták, nem maradt más hátra, mint hogy végrehajtsák a valóban jól kigondolt tervet.

– Most pedig, barátaim - szólt Glenarvan -, ki kell választanunk a hírvivőt. Nem titkolom, nehéz és veszélyes feladat vár rá. Ki vállalja társaiért; ki viszi Melbourne-be a parancsot?

Wilson, Mulrady, John Mangles, Paganel, de még Robert is nyomban jelentkezett. John különösen erősködött, hogy őrá bízzák a küldetést. Ayrton, aki mindeddig hallgatott, most megszólalt:

– Ha ön is beleegyezik, mylord, én mennék el. Ismerem a vidéket. Nemegyszer bejártam ennél nehezebb részeit. Ott is segíteni tudok magamon, ahol más elakadna. Közös érdekből kérem tehát, hogy én mehessek Melbourne-be. Egy levél igazolna a másodkapitány előtt, s ígérem, hat nap alatt elhozom a Duncant a Twofold-öbölbe.

– Helyes! - mondta Glenarvan. - Értelmes és bátor ember ön, Ayrton. Sikerrel fog járni.

A fertálymester valóban mindegyiküknél alkalmasabb volt a nehéz feladatra. Valamennyien belátták, s a többi ajánlkozó visszalépett. John Mangles még egy utolsó ellenvetést tett, mondván, hogy Ayrton jelenléte feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a Britannia vagy Harry Grant nyomára bukkanjanak. Az őrnagy azonban megjegyezte, hogy az expedíció Ayrton visszatértéig a Snowy partján marad, s hogy szó sincs arról, hogy nélküle kezdjenek a fontos kutatáshoz, így hát távolléte semmiben sem hátráltatja vállalt kötelességüket, a kapitány megmentését.

– Akkor hát menjen, Ayrton - szólt Glenarvan -, igyekezzék, és Edenen keresztül térjen vissza a Snowy menti táborba!

A fertálymester szemében megelégedés csillogott. Elfordította a fejét, de bármily gyorsan is fordult el, John Mangles észrevette. John ösztönösen - de csakis ösztönösen - érezte, hogy egyre erősbödik bizalmatlansága Ayrton iránt.

A fertálymester felkészült az útra, a két matróz segédkezett neki, az egyik a lóval törődött, a másik az úti élelmiszerrel. Eközben Glenarvan megírta Tom Austinnak a levelet.

Utasította a másodkapitányt, hogy haladéktalanul menjen a Twofold-öbölbe. Bizalmába ajánlotta a fertálymestert, mondván, hogy minden tekintetben bízhat benne. Meghagyta, hogy a partra érve Tom Austin rendeljen egy szakasz matrózt Ayrton parancsnoksága alá.

Mikor Glenarvan a levélnek ehhez a részéhez ért, Mac Nabbs, aki figyelmesen követte Glenarvan tollát, különös hangsúllyal megkérdezte, hogy írják az Ayrton nevet.

– Hát úgy, ahogy kiejtik - felelte Glenarvan.

– Tévedés - mondta az őrnagy -, Ayrtonnak ejtik, de Ben Joyce-nak írják!