Az Amsterdam-sziget

John Mangles a Jóreménység foka felé igyekezett; szenet akart ott felvenni. Le kellett térnie a 37. szélességi fokról, s így két fokkal északabbra haladt. A Duncan a passzátszelek övétől délre járt, s kedvező nyugati szelek gyorsították útját. Hat nap sem telt bele, s megtette a Tristan da Cunha és az afrikai kiszögellés közötti ezerháromszáz mérföldet. November 24-én délután három órakor megpillantották a Tábla-hegyet, s John Mangles hamarosan észrevette az öböl bejáratát jelző Jelek hegyét is. Nyolc óra tájt be is futott az öbölbe, s horgonyt vetett Fokváros kikötőjében.

Paganelnak, mint a Földrajzi Társaság tagjának, tudnia illett, hogy Afrika déli csúcsát elsőnek a portugál Bartolomeo Diaz admirális pillantotta meg 1486-ban, de csak 1497-ben kerülte meg honfitársa, a híres Vasco de Gama. Hogy is ne tudta volna, hiszen Camões megénekelte a nagy hajós dicsőségét a Luziádákban! Ezzel kapcsolatban a tudós érdekes megjegyzést tett: ha Diaz 1486-ban, hat évvel Kolumbus Kristóf első útja előtt, meg is kerüli a Jóreménység fokát, Amerika felfedezése hosszú késedelmet szenvedett volna. Ugyanis a fokon át vezet a legrövidebb és legegyenesebb út Kelet-Indiába. Márpedig a nagy genovai hajós nem akart egyebet, mint megrövidíteni a fűszerek országába vezető utat. Ha a fokot már megkerülték volna, Kolumbus útjának nincs célja, s valószínűleg neki sem indult volna.

A Fok-öböl mélyén fekvő Fokvárost 1652-ben alapította a holland Van Riebeck. A város jelentős gyarmat központja volt, mely az 1815-ös egyezmény alapján angollá vált. Míg a Duncan a kikötőben vesztegelt, utasai éltek az alkalommal, s megtekintették a várost. Mindössze tizenkét óra jutott a sétára, mert John kapitánynak egy nap elegendő volt ahhoz, hogy felújítsa készleteit, s 26-án reggel tovább akart indulni.

Több időre amúgy sem volt szükségük, hogy bejárják a Fokvárosnak nevezett sakktábla szabályos kockáit, melyen harmincezer fekete meg fehér lakos játssza a királyok, királynők, lovasok, parasztok, de még talán a futók szerepét is. Paganel mindenesetre így beszélt a városról. Ha egyszer megtekintette az ember a délkeleti felében épült kastélyt, a kormányzósági palotát meg annak kertjét, a tőzsdét, a múzeumot meg a Bartolomeo Diaz emelte kőkeresztet; ha ivott egy pohárka pontait, nem maradt egyéb tennivalója itt, elhagyhatta a várost. Az utazók így is tettek, s másnap hajnalban továbbindultak. A Duncan kibontotta orrvitorláját, előkötél-vitorláját és előtörzsvitorláját, s néhány óra múlva megkerülte a hírhedt Viharfokot, melynek II. János, a derűlátó portugál király nem éppen találóan a Jóreménység nevet adta.

A Jóreménység fokát és az Amsterdam-szigeteket elválasztó kétezer-kilencszáz mérföldnyi út mintegy tíznapi hajózást igényel. A hajósokat inkább pártolták az elemek, mint a pampabeli utazókat, így nem volt panaszra okuk. A víz és szél, mely a szárazföldön úgy acsarkodott ellenük, most együttes erővel segítette őket előbbre.

– Ó, a tenger, a tenger! - mondogatta Paganel. - Az emberi erők valódi próbatevője, s a hajó a civilizáció igaz hordozója. Gondolják meg, barátaim! Ha a Föld egyetlen hatalmas szárazföld volna, ezredrészét sem ismernénk a XIX. században! Nézzék csak meg, mi történik Szibéria hatalmas sztyeppein, Közép-Ázsia síkságain, az afrikai sivatagokban, az amerikai prériken, Ausztrália hatalmas területein, a sarkvidékek jeges magányában; alig merészkedik be ide az ember, a legvakmerőbbek is meghátrálnak, a legbátrabbak is elhullanak. Nem lehet behatolni ezekre a területekre! Elégtelenek a közlekedési eszközök. A hőség, a betegségek, a bennszülöttek vadsága: mindez leküzdhetetlen akadály. Húszmérföldnyi sivatag jobban elszigeteli egymástól az embereket, mint ötszáz mérföldnyi óceán! Az egyik parton lakók szomszédjuknak mondják a túlpartiakat, de ha erdő választja el őket egymástól, idegenek maradnak. Anglia szomszédos Ausztráliával, míg Egyiptom mintha millió mérföldnyire volna Szenegáltól, s Peking meg Szent-Pétervár mintha a föld más-más sarkán volnának. Manapság könnyebben átkelünk a tengeren, mint a Szaharán, s éppen ezért a tengernek köszönhető, hogy a világ valamennyi földrésze között egyetemes kapcsolat alakult ki, mint azt nagyon helyesen állapította meg egy amerikai tudós.

Paganel lelkesen beszélt, s még maga az őrnagy sem kifogásolhatta az óceánról zengett himnusz egyetlen szavát sem. Ha Harry Grant felkutatására szárazföldön kellett volna követniök a 37. szélességi fok vonalát, meg sem kísérelhetik a vállalkozást, de ott volt a tenger, hogy a bátor kutatókat egyik földrészről a másikra segítse; s hullámmezejéből dec. 6-án ismét hegy bukkant elő a kelő nap sugaraiban.

A 37. szélességi fok 47. percén és a 77. hosszúsági fok 24. percén elterülő Amsterdam-sziget magas hegycsúcsa volt ez, mely tiszta időben ötvenmérföldnyire is ellátszik. Nyolc órakor még elmosódott körvonalaival a Teneriffe hegy formájára emlékeztetett.

– Következésképpen - szólt Glenarvan - a sziget hasonlít Tristan da Cunhára.

– Igen helyes következtetés - ismerte el Paganel -, a mértani axióma szerint elmondhatjuk, hogy ha két egymáshoz hasonló sziget hasonlít egy harmadikra, akkor mind a három hasonlít egymásra. Még hozzáteszem, hogy az Amsterdam-sziget, akárcsak a Tristan da Cunha, fókákban és Robinsonokban gazdag.

– Mindenütt vannak hát Robinsonok? - kérdezte lady Helena.

– Bizony, asszonyom - felelte Paganel -, nemigen ismerek oly szigetet, melyen ne esett volna meg az övéhez hasonló kaland, s a véletlen még jóval az ön halhatatlan honfitársa, Daniel Defoe előtt megírta Robinson regényét.

– Paganel úr - szólalt meg Mary -, volna egy kérdésem.

– Akár kettőre is megfelelek, kedves kisasszony.

– Nagyon elrémítené az a gondolat, hogy magára maradjon egy lakatlan szigeten? - kérdezte a fiatal lány.

– Engem?! - kiáltott fel Paganel.

– Csak azt ne mondja, barátom - szólt az őrnagy -, hogy ez a leghőbb vágya!

– Ezt nem mondom - felelte a földrajztudós -, de azért nemigen vennék rossz néven egy ilyen kalandot. Új életet kezdenék. Vadásznék, télen egy barlangban húzódnék meg, nyáron egy fán laknék, raktárt építenék a gabonának, egyszóval berendezkednék.

– Egyedül?

– Ha úgy adódna, egyedül. De hisz a földön soha sincs egyedül az ember. Választhat barátot az állatok közül, megszelídíthet egy kecskegidát, bőbeszédű papagájt vagy szeretetre méltó majmot. És ha a jó szerencse még egy olyan hűséges társat is küld, mint Péntek volt, hát mi egyéb kell a boldogsághoz? Két barát egy sziklán, ez az igazi boldogság! Képzeljék csak el, hogy az őrnagy meg én...

– Köszönöm - felelte az őrnagy -, de egy cseppet sem fűlik a fogam a Robinson-szerephez. Rosszul is játszanám.

– Kedves Paganel úr - felelte lady Helena -, képzelete ismét az ábrándok világába ragadta. Pedig azt hiszem, a valóság erősen különbözik az álomtól. Csak azokra a képzeletbeli Robinsonokra gondolt, akik gondosan megválasztott szigetre vetődnek, s akiket a természet mindvégig kényeztet. Csak a dolgok fényoldalát látja!

– Hogyan, asszonyom, ön nem hiszi, hogy boldog lehet az ember egy lakatlan szigeten?

– Nem hiszem. Az ember társas lény, nem magányra termett. A magány csak kétségbeesést szülhet. Ez csupán idő kérdése. Lehetséges, hogy eleinte a létfenntartás gondjai elfoglalják a szerencsétlent, aki csak az imént menekült meg a hullámokból, lehetséges, hogy a jelen problémái elterelik figyelmét a jövőről. De azután, mikor majd egyedül érzi magát, távol embertársaitól, mikor nincs reménye arra, hogy viszontlássa hazáját, szeretteit, vajon akkor mire gondol, mennyit szenved? Az egész világot a sziget jelenti számára. Az egész emberiség őbenne testesül meg, s majd mikor eljön a halál, a magányban rettenetes halál, úgy áll ott, mint az utolsó ember a világ végezetekor. Higgyen nekem, Paganel úr, jobb ezt nem megérni!

Paganel kelletlenül, de elfogadta lady Helena érveit, s a beszélgetés a magány előnyeiről és hátrányairól csak akkor ért véget, mikor a Duncan az Amsterdam-sziget partjaitól egymérföldnyire kikötött.

Az Indiai-óceán e magányos szigetcsoportját, mely az indiai félszigettől délre fekszik, két egymástól mintegy harminchárom mérföldnyire eső különálló sziget alkotja; északon az Amsterdam- vagy Szent Péter-sziget, délen a Szent Pál-sziget terül el; tudni való azonban, hogy a két szigetet gyakran tévesztették össze a földrajztudósok és a hajósok.

E szigeteket 1796 decemberében fedezte fel a holland Vlaming, majd a La Pérouse felkutatására indult Espérance és Recherche nevű hajók parancsnoka, Entrecasteaux derítette fel őket. Ez utazás óta cserélik össze a két szigetet. Barrow tengerész, Entrecasteaux atlaszában Beautemps-Beaupré, majd Horsburg, Pinkerton s több más földrajztudós állandóan Szent Péter-szigetről beszél a Szent Pál-sziget helyett, s megfordítva. 1859-ben az osztrák fregatt¹, a Novara tisztjei föld körüli útjuk alkalmával már nem követték el ezt a hibát, melynek helyesbítéséhez Paganel erősen ragaszkodott.

Az Amsterdam-szigettől délre fekvő Szent Pál-sziget lakatlan hely, melyet egyetlen, valószínűleg vulkáni eredetű hegykúp alkot. Az Amsterdam-szigetnek meg, mely felé a dereglye a Duncan utasait vitte, éppenséggel tizenkét mérföld lehet a kerülete. Néhány önkéntes száműzött lakja, akik beletörődtek ebbe a sivár életmódba. Annak a halásztelepnek az őrei ezek az emberek, mely, akárcsak maga a sziget, egy bizonyos Otovan úr, egy Réunion-szigeti kereskedő birtoka. Ez az európai nagyhatalmak által még el nem ismert uralkodó hetvenöt-nyolcvanezer franknyi magánjövedelmet, „civillistát”² élvez a cheilodactylus, helyesebben a tőkehal halászásának, besózásának és szállításának jövedelméből.

Az Amsterdam-szigetnek egyébként az a sors jutott, hogy francia legyen. Először, az „első lakó” jogán Camin, a Bourbon-szigeti Saint-Denis-be való hajótulajdonos birtoka volt, majd valami nemzetközi szerződés alapján egy lengyel kezére jutott, aki madagaszkári rabszolgáival műveltette meg. Ahol lengyel van, ott van francia is, így a lengyel szigetből ismét francia sziget lett Otovan úr kezén.

Mikor 1864. december 6-án a Duncan kikötött az Amsterdam-sziget partján, a szigetnek mindössze három lakosa volt, egy francia meg két mulatt; mindhárman a szigettulajdonos kereskedő szolgálatában állottak. Így tehát Paganel kezet szoríthatott egy honfitársával, a tiszteletre méltó agg Viot úrral. Ez a bölcs öreg igen udvariasan fogadta a sziget látogatóit. Boldog nap volt ez számára, hogy ilyen kedves idegeneket láthat vendégül. A Szent Péter-szigetet csak fókavadászok s nagy ritkán bálnavadászok látogatják, valamennyien igen durva népek, akik a „tengeri kutyáktól” nem sok tisztességtudást tanulhattak.

Viot úr bemutatta alattvalóit, a két mulattot; a sziget belsejében tanyázó néhány vaddisznóval meg az együgyű pingvinekkel ők hárman alkották a sziget lakosságát. A három szigetlakó háza egy hegyomlás formálta, délnyugatra fekvő természetes kikötő mélyében épült.

A Szent Péter-sziget még jóval I. Otovan uralkodása előtt hajótörötteknek szolgált menedékül. Paganel ugyancsak felkeltette hallgatói érdeklődését, mikor első elbeszélését ezekkel a szavakkal kezdte: Az Amsterdam-szigeten magára maradt két skót története.

1827-ben történt. A Palmira nevű angol hajó, ahogy a sziget közelében haladt, füstöt pillantott meg a levegőben. A kapitány a parthoz közelített, s hamarosan meglátott két, vészjeleket adó férfit. Partra küldte a mentőcsónakot, mely fölszedte Jacques Paine-t, egy huszonkét éves fiút, meg a negyvennyolc éves Robert Proudfootot. A két szerencsétlen felismerhetetlen volt. Tizennyolc hónap óta csaknem teljesen élelem híján voltak, ivóvíz nélkül; kagylókat ettek, egy ócska, meghajlított szöggel halásztak, s futtában néha el tudtak kapni egy-egy szopós malacot, volt, hogy három napon át éheztek, s mint az ókori Róma Vesta-papnői³, vigyáztak, nehogy kialudjon a maradék taplóval gyújtott tűz; úgy vitték ezt magukkal útjaikra, mint valami nagy kincset; így éltek nyomorúságban, nélkülözések, szenvedések közepette. Paine-t és Proudfootot egy fókavadászhajó tette ki a szigetre. Szokás szerint egy hónapig kellett itt maradniuk, hogy a hajó visszatértéig fókabőrt és fókazsírt gyűjtsenek. A hajó azonban nem tért vissza. Öt hónappal később a Van-Diemenbe tartó Hope kikötött a szigeten, de kapitánya valami érthetetlen, kegyetlen szeszélyből nem volt hajlandó felvenni a két skótot; úgy folytatta útját, hogy még egy kétszersültet vagy valami tűzszerszámot sem hagyott a két szerencsétlennek, akik minden bizonnyal hamarosan elpusztulnak, ha a Palmira az Amsterdam-sziget mellett elhaladva föl nem vette volna őket.

A második kaland, melyről Amsterdam-sziget krónikája megemlékezik - már amennyiben egy ilyen sziklának van krónikája -, a második történet hőse ezúttal egy francia: Péron kapitány. Ez a történet különben ugyanúgy kezdődik és úgy is fejeződik be, mint a két skót históriája: önkéntes partraszállás a szigeten, a hajó, amely nem tér vissza, negyvenhónapos magány, majd egy idegen hajó, melyet a szelek szeszélye a sziget felé sodor. Péron kapitány itt-tartózkodását azonban véres dráma teszi emlékezetessé, mely meglepően hasonlít azokra a képzeletbeli eseményekre, melyek visszatértekor Daniel Defoe hősére, Robinsonra várnak a szigetén.

Péron kapitány négy matrózzal szállt partra, két angollal és két franciával. Az volt a feladatuk, hogy tizenöt hónapon át a tengeri oroszlánokra vadásszanak. A vadászat sikeres volt, de mikor eltelt a tizenöt hónap, s a hajó csak nem jött értük, mikor élelmiszerük lassacskán kifogyott, feszültté vált a „nemzetközi helyzet”. A két angol fellázadt Péron kapitány ellen, s csak azért nem pusztult el kezük között, mert honfitársai segítségére siettek. Ettől kezdve a két ellenséges tábor éjjel-nappal kémlelte egymást, fegyverben állt, hol az egyik győzött, hol a másik, így éltek örök rettegésben, nyomorban. Az egyik párt kétségtelenül kiirtotta volna a másikat, ha egy angol hajó nem viszi haza a szerencsétleneket, akiket az Indiai-óceán szikláján így pártokra szakított a nemzetek közötti kicsinyes gyűlölködés.

Efféle kalandok estek meg itt. Az Amsterdam-sziget kétszer vált elhagyott matrózok hazájává, akiket a jó szerencse mindkét alkalommal megmentett a nyomorúságtól és a haláltól. Azóta egyetlen hajó sem veszett oda ezeken a partokon. A roncsokat a víz kivetette volna a partra, s a hajótöröttek eljutottak volna Viot úr halásztelepére. Az idős ember hosszú évek óta élt a szigeten, de egyszer sem volt alkalma felkínálni vendégszeretetét a tenger áldozatainak. A Britanniáról, Grant kapitányról mit sem tudott. Sem az Amsterdam-sziget, sem a bálnavadászok és a halászok látogatta Szent Péter-sziget nem lehetett a szerencsétlenség színhelye.

Glenarvant ez a válasz meg sem lepte, el sem szomorította. Társaival e különböző partraszállások alkalmával azt kutatta, hogy hol nincsen Grant kapitány, nem pedig azt, hogy hol van. Mindössze meg akarták állapítani, hogy a szélességi fok e pontjain nem található. Így tehát másnapra tűzték ki a Duncan indulását.

Az utasok estig járták a látszatra vonzó szigetet. Állat- és növényvilágáról írva, még a legterjengősebb hajlamú természettudós sem tölthetett volna be egy nyolcadrét füzetet. A négylábú állatok, a madarak, a halak meg a víziemlősök rendjét mindössze néhány vaddisznó, viharmadár, albatrosz, sügér és fóka képviselte. Itt-ott hévizek, vastartalmú források buggyantak elő a fekete lávából, sűrű párájuk ott gomolygott a vulkáni talajon. Némelyik forrásnak igen magas volt a hőfoka. John Mangles az egyikbe belemártott egy Fahrenheit-hőmérőt;⁴ százhetvenhat fokot mutatott. A néhány lépésnyire, a tengerben fogott halak öt perc alatt megfőnek ebben a majdnem bugyborékolva forró vízben. Paganel el is határozta, hogy nem fürdik meg benne.

Jókora séta után, estefelé Glenarvan elbúcsúzott a derék Viot úrtól. Valamennyien egy elhagyott szigeten elérhető legnagyobb boldogságot kívánták neki. Viszonzásul az öregember azt kívánta, járjanak szerencsével kutatóútjukon. Ezután a Duncan csónakja visszavitte az utasokat a hajóra.