Ismét a hajón

A viszontlátás első perceit zavartalan boldogságban töltötték. Glenarvan lord nem akarta, hogy a kutatóút eredménytelensége lehűtse barátai örömét, s ezért első szavai ezek voltak:

– Bizalom, barátaim, bizalom! Grant kapitány nincsen ugyan velünk, de bizonyosak vagyunk benne, hogy megtaláljuk.

Szükség is volt erre a biztatásra, hogy a Duncan utasaiban ismét remény támadjon.

Miközben a bárka a jachthoz közelített, lady Helena és Mary Grant a várakozás ezernyi gyötrelmét szenvedte el. A fedélzetről igyekeztek számba venni a hajó felé tartókat. A fiatal lány hol kétségbeesett, hol meg éppen ellenkezőleg, látni vélte köztük Harry Grantot. Hevesen dobogott a szíve, szólni sem tudott, alig állt a lábán. Lady Helena átkarolta. John Mangles mellette állt; némán figyelt, nagy távolságokhoz szokott tengerészszeme nem látta a kapitányt.

– Itt van! Jön! Apám! - suttogta a fiatal lány.

Ahogy a csónak közeledett, minden önáltatás lehetetlenné vált. Az utazók még százfonálnyira sem voltak a hajótól, mikor nemcsak lady Helena és John Mangles, de még a könnyes szemű Mary is feladott minden reményt. Éppen ideje volt, hogy Glenarvan lord megérkezzék, s biztató szavakat intézzen hozzájuk.

Az első ölelések után elmondták lady Helenának, Mary Grantnak és John Manglesnek kutatóútjuk legfőbb eseményeit, s mindenekelőtt az irat - Paganel bölcsességének köszönhető - új értelmezését. Glenarvan oly dicsérőn beszélt Robertről, hogy Mary joggal lehetett rá büszke. Glenarvan elmondta, milyen bátor és önfeláldozó volt, miféle veszedelmeket állt ki; s ha nővére karjában nem talál menedéket, a fiatal fiú azt sem tudta volna, hova bújjon zavarában.

– Ne pirulj, Robert - szólt John Mangles -, Grant kapitány méltó fiaként viselkedtél.

Karját Mary öccse felé nyújtotta, s megcsókolta a fiú nővére könnyeitől még nedves arcát.

Meg kell még említenünk a fogadtatást, melyben az őrnagy és a földrajztudós részesült, meg azt, hogy milyen szeretettel emlékeztek meg a nemes lelkű Thalcavéról. Lady Helena sajnálta, hogy nem szoríthatja meg a derék indián kezét. Az első örömkitörések után Mac Nabbs a kabinjába ment, s ott nyugodtan, biztos kézzel megborotválkozott. Paganel meg úgy repkedett egyik embertől a másikig, mint egy méh; szedegette az elismerő szavak, mosolyok mézét. A Duncan egész legénységét végig akarta csókolni; kijelentette, hogy lady Helena és Mary Grant is közibük tartozik, így hát velük kezdte, s Olbinetten fejezte be, őt csókolta meg legvégül.

A steward úgy gondolta, semmi egyébbel nem viszonozhatja jobban ezt a figyelmességet, mint azzal, hogy bejelenti, kész a reggeli.

– A reggeli! - kiáltott fel Paganel.

– Igen, Paganel úr, a reggeli - felelte Olbinett.

– Igazi reggeli, igazi asztalon, terítővel, asztalkendővel?

– Természetesen, Paganel úr.

– És nem szárított húst, nem kemény tojást, nem struccsültet kapunk?

– Ó, uram! - méltatlankodott a művészetében megalázott steward.

– Nem akartam megbántani, barátom - felelte a tudós mosolyogva. - De egy hónapig ez volt a mindennapos étkünk, s nem asztal mellett, hanem a földön fekve vagy éppen faágon lovagolva étkeztünk. A bejelentett reggeli tehát érthető módon álomnak, képzelgésnek, káprázatnak tűnt!

– Akkor hát menjünk, nézzük meg, mi a valóság belőle, Paganel úr! - felelte lady Helena, aki nem állta meg nevetés nélkül.

– Asszonyom, a karom - szólt a gáláns földrajztudós lady Helenához fordulva.

– Lordságod nem ad utasítást a Duncannak? - kérdezte John Mangles.

– Majd reggeli után, kedves John - felelte Glenarvan -, akkor majd összeülünk, és megbeszéljük az új kutatóutunk programját.

A jacht utasai és az ifjú kapitány lementek a társalgóba. A gépésznek parancsot adtak, hogy tartsa állandó gőz alatt a gépet, hogy az első jelre elindulhassanak. A frissen borotvált őrnagy meg a magukat sebtében rendbe szedett utasok helyet foglaltak az asztal körül.

Olbinett reggelije nagy sikert aratott. Kiválónak, még a pampabeli lakomáknál is jobbnak találták. Paganel valamennyi fogásból kétszer vett, „merő szórakozottságból”, mint mondta.

Ez a szerencsétlen szó arra indította lady Glenarvant, hogy megkérdezze, vajon a szeretetre méltó francia néha visszaesett-e szokásos bűnébe. Az őrnagy és Glenarvan lord mosolyogva összenézett. Paganel meg őszinte nevetésben tört ki, s „becsületszavára” ígérte, hogy ezentúl egyetlenegyszer sem lesz szórakozott az úton. Aztán igen mulatságosan előadta, miféle kellemetlenség származott abból, hogy oly mélyrehatóan tanulmányozta Camões művét.

– Végül is - tette hozzá befejezésül -, minden rossznak megvan a jó oldala, nem sajnálom a tévedésemet.

– És miért nem, tisztelt barátom? - érdeklődött az őrnagy.

– Mert így nemcsak spanyolul, de portugálul is megtanultam. Két nyelven beszélek egy helyett.

– Szavamra, erre nem gondoltam - felelte Mac Nabbs. - Elismerésem, Paganel, őszinte elismerésem!

Megtapsolták Paganelt, az meg csak rendíthetetlenül evett. Egyszerre evett és beszélt. Egy valami azonban - amit Glenarvan nyomban észrevett - elkerülte a figyelmét; az, hogy John Mangles milyen megkülönböztetett figyelemmel bánik asztalszomszédjával, Mary Granttal. Lady Helena könnyed biccentéssel adta férje tudtára, hogy valóban „így állnak a dolgok”. Glenarvan meleg rokonszenvvel nézte a két fiatalt, s nyomban meg is szólította - persze nem ez ügyben - John Manglest.

– Hát az út hogyan zajlott le, John? - kérdezte.

– A legjobb körülmények között - felelte a kapitány. - Csak arról kell beszámolnom lordságodnak, hogy nem a Magellán-szoroson át tértünk vissza.

– Nahát! - kiáltott fel Paganel. - Szóval nélkülem kerülték meg a Horn-fokot!

– Kösse fel magát! - mordult rá az őrnagy.

– Önző! Csak azért adja ezt a tanácsot, hogy aztán szerezhessen a kötélből egy darabot!

– Nézze, kedves Paganel - mondta Glenarvan -, az ember, ha csak a „mindenütt jelenvalóság” adományával nincsen megáldva, nem lehet egyszerre több helyen. Minthogy ön a pampákon utazott, nem kerülhette meg ugyanakkor a Horn-fokot is!

– Azért csak sajnálom! - vágott vissza a tudós.

Nem vitáztak tovább vele, hagyták, hadd legyen övé az utolsó szó. John Mangles ismét mesélni kezdett, elmondta utazásuk történetét. Az amerikai partok mentén haladva, figyelmesen megvizsgáltak valamennyi nyugati szigetcsoportot, de sehol sem bukkantak a Britannia nyomára. A Pilar-foknál, a szoros bejáratánál, a hajó ellenszélbe került, így hát délnek fordult; a Duncan a Pusztulás-szigetek mellett haladt el, eljutott egészen a 67. déli szélességi fokig, megkerülte a Horn-fokot, elhajózott a Tűzföld mellett, majd a Le Maire-szoroson átkelve, Patagónia partvidékét követte. Itt, a Corrientes-fok magasságában hatalmas szélrohamok lepték meg őket, ugyanazok, melyek a viharban olyan kegyetlenül törtek az utazókra. A jacht azonban jól állta a szelet, s John Mangles három nap óta cirkált a nyílt tengeren, mikor a karabélylövéssel jelezték az oly türelmetlenül várt utazók érkezését. A Duncan kapitánya úgy mondta, igazságtalan lenne, ha nem ismerné el lady Glenarvan és Grant kisasszony példátlan bátorságát. A vihar nem rémítette meg őket, s ha éreztek is némi aggodalmat, az csak azért volt, mert féltették az argentin köztársaság síkságain bolyongó barátaikat.

John Mangles ezzel be is fejezte elbeszélését; Glenarvan lord gratulált neki, majd Maryhez fordulva így szólt:

– Kedves kisasszony, látom, John kapitány elismeréssel adózik az ön jó tulajdonságainak; remélem, ön is jól érzi magát a kapitány hajóján.

– Hogy is ne érezném jól magam! - felelte Mary, s lady Helenára pillantott, meg talán a fiatal kapitányra is.

– Ó, a nővérem nagyon szereti magát, John úr! - kiáltott fel Robert. - Én is szeretem magát!

– Én is téged, kedves fiam - felelte John Mangles, akit kissé zavarba hoztak Robert szavai. Hallatukra Mary Grant homloka is enyhe pírba borult.

Majd, hogy kevésbé kényes témára terelje a beszélgetést, John Mangles így folytatta:

– Most, hogy elmondtam a Duncan útjának történetét, meséljen lordságod egyet-mást az Amerikán át vezető útról és ifjú hősünk jeles cselekedeteiről.

Mi sem szerezhetett volna nagyobb örömet lady Helenának és Mary Grantnak. Glenarvan sietett is kíváncsiságukat kielégíteni. Mozzanatról mozzanatra előadta az egyik óceántól a másikig vezető útjuk egész történetét. Elmesélte átkelésüket az Andokon, a földrengést, Robert eltűnését, elmondta, hogyan rabolta el őt a keselyű, megemlékezett Thalcave puskalövéséről, a prérifarkasok históriájáról, a fiú önfeláldozásáról, Manuel őrmesterrel való találkozásukról, az árvízről, hogyan menekültek az ombura, hogyan sújtott le a fára a villám; elmondta, hogyan gyulladt ki az ombu, miként fenyegették őket a kajmánok, a szökőár, hogyan töltötték az éjszakát az Atlanti-óceán partján. Ezek a vidám vagy ijesztő epizódok hol nevetést, hol rémületet váltottak ki hallgatóikból. Sok olyan körülményről számolt be, melyeknek hallatára Mary és lady Helena megölelte Robertet. Kevés gyermeknek volt része ennyi lelkes, ilyen meleg gyöngédségben.

Mikor Glenarvan befejezte elbeszélését, így szólt:

– Most pedig, barátaim, gondoljunk a jelennel; a múlt az elmúlt, de előttünk a jövő, beszéljünk Harry Grant kapitányról.

Befejezték a reggelit; valamennyien lady Glenarvan társalgójába vonultak, ott egy térképekkel telirakott asztal köré ültek, s nyomban megindult a beszélgetés.

– Kedves Helena - szólt Glenarvan lord -, amikor hajóra szálltunk, azt mondtam, hogy ha a Britannia hajótöröttjei nem térnek velünk vissza, úgy mindörökre elveszett a remény, hogy valaha is rájuk találjunk. Amerikán át vezető utunkon arra a meggyőződésre, helyesebben arra a bizonyosságra jutottunk, hogy a Britannia nem a Csendes-óceán, de nem is az Atlanti-óceán partján szenvedett hajótörést. Ebből magától értetődően következik, hogy ami Patagóniát illeti, hát tévesen értelmeztük az iratot. Szerencsére Paganel barátunk agyában váratlanul világosság támadt, s rájött a tévedésre. Bebizonyította, hogy hamis nyomot követtünk, s úgy értelmezte az iratot, hogy semmi kétség sem maradt bennünk. A francia nyelvű iratról van szó, s most arra kérem Paganelt, magyarázza el ismét, hogy többé senkinek se legyen kételye.

Paganel a felszólításra nyomban beszélni kezdett; meggyőzően értekezett a gonie és az indi szótöredékről, az austral szót határozottan Ausztráliának magyarázta; bebizonyította, hogy miután elhagyta Peru partjait, hogy visszatérjen Európába, Grant kapitányt kormányát vesztett hajóján könnyen az ausztráliai partokra vethették a Csendes-óceán déli áramlatai; végül leleményes feltételezései, szellemes okoskodása még John Manglest is meggyőzte, pedig az ugyancsak kemény dió volt, nem ragadta magával a képzelet csapongása.

Mikor Paganel befejezte értekezését, Glenarvan bejelentette, hogy a Duncan tüstént megindul Ausztrália felé.

Mielőtt még kiadták volna a parancsot, hogy a hajó keletnek forduljon, az őrnagy szót kért.

– Beszéljen, Mac Nabbs - szólt Glenarvan.

– Semmi esetre sem célom, hogy gyengítsem Paganel barátom érveit, vitatni még kevésbé akarom őket; komolynak, bölcsnek, figyelemre méltónak találom valamennyit, s joggal szolgálhatnak jövendő kutatásaink alapjául. Azt szeretném azonban, ha még egyszer, utoljára, alaposan megvizsgálnánk őket, hogy egy se maradjon vitatható, kétségbevonható.

Nem értették, hova akar kilyukadni az óvatos Mac Nabbs, és hallgatói némi aggodalommal figyeltek szavaira.

– Folytassa, őrnagy! - felelte Paganel. - Szívesen válaszolok minden kérdésére.

– Mi sem egyszerűbb - mondta az őrnagy. - Mikor öt hónappal ezelőtt a Clyde-öbölben áttanulmányoztuk a három iratot, magyarázatukat magától értetődőnek találtuk. A hajótörés színhelye egyetlen part lehetett: Patagónia nyugati partja. Efelől semmi kétségünk nem volt.

– Így igaz - felelte Glenarvan.

– Később - folytatta az őrnagy -, mikor Paganelt pillanatnyi szórakozottsága a hajóra vezette, fenntartás nélkül helyeselte, hogy az amerikai partvidéken kutassunk.

– Beismerem - felelte a földrajztudós.

– Mégis tévedtünk - mondta az őrnagy.

– Tévedtünk - ismételte Paganel. - Tévedni azonban emberi dolog, s csak a bolond tart ki tévedése mellett.

– Várjon, Paganel - felelte az őrnagy -, ne heveskedjen. Nem azt akarom mondani, hogy az amerikai partokon folytassuk a kutatást.

– Akkor hát mit kíván? - kérdezte Glenarvan.

– Egy beismerést, semmi egyebet. Azt szeretném, ha beismernék, hogy ezúttal éppen az tűnik nyilvánvalónak, hogy Ausztrália partjain történt a Britannia hajótörése, hogy most ez is olyan magától értetődőnek tűnik, mint az a másik föltételezés, mikor azt gondoltuk, hogy amerikai partokon következett be a szerencsétlenség.

– Szívesen beismerjük - felelte Paganel.

– Tudomásul veszem - folytatta az őrnagy -, s egyúttal élek is ezzel a beismeréssel, s figyelmeztetem önöket, óvakodjanak az efféle egymást követő, ellentmondó következtetésektől. Ki tudja, talán Ausztrália után, ha ott is hiábavaló lesz a kutatásunk, nem képzeljük-e hasonló bizonyossággal majd valami más országról, hogy ott kell folytatnunk!?

Glenarvan és Paganel összenézett. Az őrnagy helytálló megjegyzései megdöbbentették őket.

– Azt kívánom tehát, vegyük még egyszer alaposan fontolóra a dolgot, mielőtt útnak indulunk Ausztrália felé. Íme, itt vannak az iratok meg a térképek. Vizsgáljuk meg sorjában, mely pontokon halad át a 37. szélességi fok, nézzük meg, nincs-e vajon más vidék, melyre az irat utalásai illenének.

– Mi sem könnyebb, és nem is telik sok időbe - felelte Paganel -, mert szerencsére ezen a szélességi fokon nem sok a szárazföld.

– Lássuk - szólt az őrnagy, s ezzel szétnyitott egy Mercator-vetület¹ után készült angol térképet, mely az egész földgömböt ábrázolta.

A térképet lady Helena elé terítették, s valamennyien úgy helyezkedtek, hogy követni tudják Paganel szemléltető előadását.

– Mint azt már mondtam önöknek - kezdte el a földrajztudós -, a 37. szélességi fok Dél-Amerika után a Tristan da Cunha-szigetcsoportot érinti. Állítom, hogy az irat egyetlen szava sem vonatkozhat ezekre a szigetekre.

Aprólékosan átvizsgálták az iratokat, s be kellett ismerniük, hogy Paganelnek igaza van. Tristan de Cunhát egyhangúlag elvetették.

– Folytassuk - mondta a földrajztudós. - Az Atlanti-óceánt elhagyva két fokkal a Jóreménység foka alatt húzunk el, s az Indiai-óceánra jutunk. Utunkba egyetlen szigetcsoport esik: az Amsterdam-szigetek. Vizsgáljuk meg ezeket is, mint a Tristan da Cunhát.

Figyelmes ellenőrzés után úgy találták, az Amsterdam-szigetek sem jöhetnek számításba. Egyetlen egész vagy töredék angol vagy francia szó sem illett az Indiai-óceán e szigeteire.

– Most pedig Ausztráliához érünk - folytatta Paganel -, a 37. szélességi fok a Bernoulli-foknál éri el, s a Twofold-öbölnél hagyja el ezt a földrészt. Valószínűleg önök is egyetértenek velem abban, hogy a szöveg elferdítése nélkül az angol stra és a francia austral szótöredékek ráillenek Ausztráliára. Ez olyannyira világos, hogy nem is bizonygatom tovább.

Valamennyien egyetértettek Paganel érvelésével. Ez az okfejtés rendre őt igazolta.

– Menjünk tovább - szólt az őrnagy.

– Gyerünk - felelte a földrajztudós -, könnyű lesz az utunk. A Twofold-öblöt elhagyva átkelünk az Ausztráliától keletre húzódó tengerszoroson, s Új-Zélandba érünk. Mindenekelőtt felhívom figyelmüket, hogy a francia nyelvű irat contin szótöredéke cáfolhatatlanul continent-t, azaz földrészt jelent. Grant kapitány tehát nem menekülhetett Új-Zélandba, mert az csak egy sziget. Bárhogy is legyen, vizsgálják meg, hasonlítsák össze, forgassák meg a szavakat, s nézzék meg, vajon nem illenek-e véletlenül mégis erre a területre.

– Semmiképpen sem - felelte John Mangles, miután tüzetesen megvizsgálta az iratokat és a térképet.

– Nem - szóltak Paganel hallgatói, s maga az őrnagy is -, nem, Új-Zélandról szó sem lehet.

– Nos - folytatta a földrajztudós -, ezen a hatalmas területen, mely e nagy szigetet az amerikai partoktól elválasztja, a 37. szélességi fok mindössze egyetlen kopár, elhagyatott szigeten halad át.

– Neve? - kérdezte az őrnagy.

– Nézzék meg a térképen. Mária-Terézia a neve, s ennek a névnek sehol sem látom nyomát a három iratban.

– Így van - felelte Glenarvan.

– És most, barátaim, döntsék el önök, nem minden valószínűség szerint, hogy ne mondjam, biztosan Ausztráliáról van-e szó?

– De igen - felelték egyhangúlag a Duncan utasai és kapitánya.

– John - kérdezte Glenarvan -, van-e elegendő élelmiszer és szén a hajón?

– Igen, uram, Talcahuanóban bőségesen gondoskodtam mindenről, s Fokvárosban könnyen felfrissíthetjük a fűtőanyagkészletet.

– Akkor hát adja ki a parancsot...

– Még egy megjegyzésem volna - szakította félbe barátját az őrnagy.

– Rajta, Mac Nabbs!

– Bármily sikerrel kecsegtet is bennünket Ausztrália, vajon nem volna-e helyes, ha egy-két napra kikötnénk a Tristan da Cunha- meg az Amsterdam-szigeteken? Amúgy is utunkba esnek, nem kell kitérőt tennünk. Így megtudnánk, nincs-e ott valami nyoma a Britannia hajótörésének.

– Hitetlen, őrnagy! - kiáltott fel Paganel. - Ragaszkodik hozzá!

– Leginkább ahhoz ragaszkodom, hogy ne kelljen visszafordulnunk, ha esetleg Ausztráliában nem válnak valóra reményeink.

– Nem árt az elővigyázatosság - felelte Glenarvan.

– Én aztán igazán nem beszélem le róla - szólt Paganel. - Éppen ellenkezőleg!

– Akkor hát, John - mondta Glenarvan -, irány: a Tristan da Cunha.

– Nyomban kiadom a parancsot - felelte a kapitány, s ezzel fölment a parancsnoki hídra. Robert és Mary Grant szenvedélyes szavakkal mondott köszönetet Glenarvan lordnak.

A Duncan hamarosan eltávolodott az amerikai partoktól, s gyors futásban az Atlanti-óceán hullámait szelve keletnek tartott.