A prérifarkasok

Leszállt az éj. Újhold volt, s ilyenkor a szelíd égitest láthatatlan a föld lakói számára. Egyedül a csillagok bizonytalan fénye világította meg a pusztát. A látóhatáron sötét ködbe vesztek az állatöv csillagjegyei. Mint márványlapon sikló olaj, nesztelenül folyt a Guamini vize. A madarak, a négylábú állatok és a csúszómászók a nap fáradalmait pihenték, s a pampák végtelen rónaságán sivatagi csend uralkodott.

Glenarvan, Robert és Thalcave is engedelmeskedett az egyetemes törvénynek. Az igazak álmát aludták puha lucerna ágyukon; az elcsigázott lovak a földre heveredtek, csak Thauka, a telivér aludt állva, megfeszítette lábait, s tartása akárcsak ébren, pihenéskor is büszke volt; készen állt gazdája legapróbb jeladására. A karám belsejében mélységes nyugalom uralkodott, az éjszakai tűzhely kihunyó parazsa utolsó fényét vetette a néma sötétségbe.

Tíz óra tájt azonban az indián felébredt kurta álmából. Összevont szemöldöke alól éberen figyelt a szeme, feszülten hallgatózott. Nyilván valami alig hallható hangot igyekezett elkapni. Hamarosan nyugtalanságféle jelent meg amúgy szenvtelen arcán. Talán kóbor indiánok közeledtét érezte, vagy jaguárok, pumák vagy más hasonló, a folyóparton gyakori, veszedelmes állat jöttét? Ez utóbbi feltevés valószerűnek tűnt; pillantásával gyorsan felmérte a karámban felhalmozott tüzelőanyagot; nyugtalansága fokozódott. A száraz alfafarés alom gyorsan elhamvad, tüze nem tartóztatná fel sokáig a merészebb vadállatokat.

Ilyen körülmények között Thalcave nem tehetett egyebet, mint hogy bevárja a fejleményeket; várt tehát, állát tenyerébe támasztotta, térdére könyökölt; úgy kuporgott rezzenés nélkül, mint akit valami hirtelen nyugtalanság riasztott fel álmából.

Egy óra telt el. Mindenki mást megnyugtatott volna a kinti csend, mindenki más ismét leheveredett volna. De ahol egy idegen mit sem gyanított volna, ott az indián közeledő veszélyt érzett felcsigázott érzékeivel, természetes ösztönével.

Míg Thalcave így fülelt és kémlelődött, Thauka tompán felnyerített, tágra nyílt orrlyukaival a ramada bejárata felé szimatolt. A patagon hirtelen felegyenesedett.

– Thauka ellenséget érez - szólalt meg.

Fölkelt, s figyelmesen vizsgálgatta a síkságot.

Továbbra is csend volt, de nem nyugalom. A curra-mammel bokrok között Thalcave nesztelenül mozgó árnyakat pillantott meg. Itt-ott egymást keresztező, kialvó, majd ismét felvillanó fényes pontok csillogtak, akár valami hatalmas tó tükrén a lámpások táncoló fénye. Az idegen kétségtelenül azt hihette volna, hogy ez a sok repkedő szikra nem más, mint a pampákon éjszaka oly gyakori szentjánosbogár. Thalcave azonban nem tévedett, megértette, miféle ellenséggel áll szemben, megtöltötte karabélyát, s a karám szélső cölöpjei mellett megfigyelőállásba helyezkedett.

Nem várt sokáig. Különös ordítás hangzott fel a pusztában, ugatás és vonítás elegye. A karabély dörrenése adott rá választ, melyet száz torokból felharsanó üvöltés követett.

Glenarvan és Robert felriadt és talpra ugrott.

– Mi történt? - kérdezte az ifjú Grant.

– Indiánok? - tudakolta Glenarvan.

– Nem - felelte Thalcave -, aguarák.

Robert Glenarvanra pillantott.

– Aguarák? - ismételte.

– Igen - felelte Glenarvan -, a pampák rőt farkasai.

Mindketten felkapták fegyverüket, s csatlakoztak az indiánhoz. Thalcave a síkságra mutatott, ahonnan borzalmas üvöltő hangverseny hallatszott.

Robert önkéntelenül is hátrált egy lépést.

– Csak nem félsz a farkasoktól? - kérdezte Glenarvan.

– Nem, uram - felelte határozottan Robert. - Az ön oldalán amúgy sem félek semmitől.

– Annál jobb. Az aguarák nem nagyon veszedelmes állatok, s ha nem lennének ilyen sokan, nem is törődnék velük.

– Nem baj! - felelte Robert. - Jöjjenek csak, jó fegyvereink vannak.

– Szívélyes fogadtatásban lesz részük.

Glenarvan csak azért beszélt így, mert meg akarta nyugtatni a fiút; de titokban rettegve gondolt az éjszakában nekibőszült vérengző vadak falkájára. Lehet, hogy százával sereglettek ide, s a három ember, bármilyen jól van felfegyverkezve, nem harcolhat eredményesen ellenük.

Mikor a patagon kimondta az aguara szót, Glenarvan tüstént megértette, hogy a pampák rőt farkasairól beszél, melyeket az indiánok neveznek így. Ez a ragadozó, melyet a természettudósok canis jubatusnak neveznek, akkora, mint egy jól megtermett kutya, feje, akár a rókáé; bundája vörhenyes, fahéjszínű, gerincoszlopán fekete sörény húzódik. Igen fürge és erős ez az állat, általában mocsaras vidékeken él, s úszva űzi a vízi állatokat. Éjszaka elhagyja az odúját, nappal alszik; különösen az estanciákon tartanak tőlük, ahol nyájak tanyáznak, mert mikor az éhség gyötri, csoportosan rátámad a nagyobb háziállatokra is, és jelentékeny pusztítást végez közöttük. A magányos aguarától nem kell tartani, de mikor falkába verődnek ezek a kiéhezett állatok, veszedelmesebbek, mint a kaguár vagy a jaguár, melyeket szemtől szembe lehet támadni.

A pampán visszhangzó üvöltés hallatára, a síkságon cikázó árnyak sokaságának láttán Glenarvannak nem lehettek kétségei; a Guamini partján hatalmas csordában gyűltek össze a rőt prérifarkasok, biztos zsákmányt szimatoltak, ló- vagy emberhúst, egyikük sem akart visszatérni odújába, míg ki nem vette részét a lakomából. A helyzet tehát aggasztó volt.

Közben egyre összébb szorult a farkasok vonta gyűrű. Az álomból felriadt lovak heves rémület jeleit mutatták. Csak Thauka toporzékolt, igyekezett elszakítani kötőfékjét; rohant volna a szabadba. Gazdája csak úgy tudta megnyugtatni, hogy ismételten füttyentett neki.

Glenarvan és Robert úgy helyezkedett, hogy a ramada bejáratát védjék. Lövésre kész karabélyukkal éppen az aguarák első sorát vették célba, mikor Thalcave elhárította a már arcukhoz emelt fegyvert.

– Mit akar Thalcave? - kérdezte Robert.

– Nem akarja, hogy lőjünk - felelte Glenarvan.

– Miért?

– Úgy találja talán, nincs még itt, az ideje.

Az indián azonban nem ezért lépett közbe, sokkal súlyosabb oka volt rá, s mikor Thalcave felemelte és megfordította puskaporos szaruját, s megmutatta, hogy csaknem üres, Glenarvan megértette, mit akar mondani.

– Tehát? - kérdezte Robert.

– Tehát takarékoskodnunk kell a lőszerrel. Sokba került a mai vadászat, nincsen elég töltényünk meg puskaporunk. Mindössze húsz lövésre futja.

A fiú nem válaszolt.

– Félsz, Robert?

– Nem, uram.

– Jól van, fiam.

E pillanatban újabb lövés dörrent. Thalcave leterített egy túl merész ellenséget; a tömött sorokban előrenyomuló farkasok meghátráltak, s a karámtól százlépésnyire ismét egybegyűltek.

Az indián intésére Glenarvan Thalcave helyére állt, míg az felnyalábolta és a ramada bejárata elé hordta az almot, a füveket, egyszóval minden éghető anyagot, s parázsló szenet vetett rá. Hamarosan lángfüggöny terült az ég fekete hátterére, s hasadékain keresztül fel-felvillant az imbolygó fénytől erősen megvilágított pusztaság. Glenarvan ekkor láthatta, milyen hatalmas csordával kell megbirkózniuk. Talán még sohasem gyűlt össze ennyi farkas, talán sohasem voltak még ilyen nekibőszültek az éhségtől. A Thalcave emelte tűzsorompó megállította ugyan őket, de fokozta dühüket. Némelyikük mégis előbbre merészkedett, egészen a parázsig, s még a lábukat is megpörkölték.

Időnként egy-egy puskalövésre volt szükség, hogy megállítsák az üvöltő hordát; s egy óra múltán mintegy tizenöt tetem feküdt szétszórtan a síkságon.

Az ostromlottak helyzete egyelőre nem volt nagyon veszélyes; amíg a lőszerük tart, amíg a ramada bejárata előtt ott ég a tűz, nem kell attól tartaniuk, hogy a farkasok benyomulnak a karámba. De aztán mitévők lesznek, mikor minden eszközük kifogy, s nem lesz mivel visszaverniük a farkashordát?

Glenarvan Robertre pillantott, és elszorult a szíve. Magáról elfelejtkezve csak erre a szegény gyermekre gondolt, aki korát meghazudtoló bátorságról tett tanúságot. Robert sápadt volt, de nem eresztette el fegyverét, s helyéről nem tágítva nézett szembe a bősz farkasokkal.

Glenarvan eközben hidegvérrel fontolóra vette helyzetüket, s cselekvésre szánta el magát.

– Egy óra múlva nem lesz több töltényünk, sem puskaporunk, sem tűzrevalónk. Valami elhatározásra kell jutnunk, mielőtt ez a perc bekövetkezik.

Thalcave felé fordult, s a néhány spanyol szó segítségével, melyekre emlékezett, beszélgetésbe kezdett az indiánnal; tanácskozásukat gyakran szakította félbe egy-egy puskalövés.

A két férfi csak nagy nehezen értette meg egymást. Szerencsére Glenarvan ismerte a rőt farkas szokásait. Enélkül nem is értette volna meg a patagon szavait, mozdulatait.

Még így is beletelt egy negyedóra, mire Robertnek elmondhatta Thalcave válaszát. Glenarvan szinte kilátástalan helyzetük felől faggatta az indiánt.

– És mit válaszolt? - kérdezte Robert Grant.

– Azt mondta, hogy mindenképpen ki kell tartanunk virradatig. Az aguara csak éjszaka portyázik, s ahogy fölkel a nap, visszatér hajlékába. Sötétben bujkáló farkas ez, gyáva, fél a napvilágtól, valóságos négylábú bagoly!

– Akkor hát védekezzünk reggelig!

– Igen, fiacskám, s amikor puskával már nem tudunk harcolni, késsel védekezünk majd!

Thalcave máris példát mutatott, s mikor egy farkas a parázshoz közeledett, a patagon villámgyorsan átnyújtotta a tűzön fegyvertartó hosszú karját, majd vértől pirosan húzta vissza.

A védekezés lehetősége azonban egyre gyérült. Hajnali két óra felé Thalcave a lángok közé vetette a maradék tüzelőanyagot, s már mindössze csak öt lövésre való puskaporuk maradt.

Glenarvan fájdalmasan tekintett körül.

A gyermekre gondolt, aki ott volt mellette, barátaira, mindazokra akiket szeretett. Robert hallgatott. Bizakodó képzelete tán nem látta közelinek a veszélyt. Glenarvan azonban helyette is gondolt rá, s maga elé képzelte a rettenetes, már-már elkerülhetetlen véget; elevenen falják fel őket e bestiák! Nem tudott uralkodni megrendültségén, magához vonta a fiút, szívére szorította, ajkát homlokára tapasztotta, s szeméből akaratlanul is kicsordult a könny.

Robert rámosolygott.

– Nem félek - mondta.

– Nem, fiacskám, nem - felelte Glenarvan. - Igazad van. Két óra múlva felkel a nap, s megmenekülünk. Jól van, Thalcave, jól van, derék patagon! - kiáltott fel, mikor az indián puskatussal agyoncsapott két hatalmas állatot, melyek éppen a tűzsorompón próbáltak átkelni.

Ebben a pillanatban azonban a tűz halódó fénye felvillantotta a ramada ostromára készülő aguarák sorokba tömörült falkáját.

A véres dráma végéhez közeledett, a tűz, égetnivaló híján, lassacskán kialudt, zsugorodtak a lángok, a síkság ismét sötétbe borult, s a sötétben ismét felvillant a rőt farkasok világító szeme. Néhány perc múlva az egész falka berohan majd a karámba.

Thalcave utoljára még elsütötte karabélyát, ismét leterített egy támadót, lőszere már kifogyott, keresztbe fonta karját. Feje mellére csüggedt. Szótlanul gondolkozott. Talán valami merész, lehetetlen, értelmetlen módját kereste, hogyan verhetnék vissza ezt a nekivadult hordát? Glenarvan nem merte faggatni.

E pillanatban megváltozott a farkasok taktikája. Mintha távolodtak volna, s eddig fülsiketítő üvöltésük is hirtelen elnémult. Komor csend ülte meg a pusztát.

– Elmennek! - mondta Robert.

– Talán - felelte Glenarvan a kinti neszeket fülelve.

Thalcave kitalálta gondolatát, s fejét rázta. Tudta jól, hogy ezek az állatok sohasem hagyják veszni a biztos zsákmányt, kitartanak mindaddig, míg a felkelő nap vissza nem űzi őket sötét odúikba.

Az ellenség taktikája azonban kétségtelenül megváltozott.

Nem igyekeztek többé erővel betörni a ramadába, de új mesterkedéseik az eddiginél nagyobb veszedelemmel fenyegették az ostromlottakat.

Az aguarák letettek arról, hogy betörjenek a ramada tűzzel-vassal védett bejáratán, s most közös egyetértésben az ellenkező oldalról támadtak.

Hamarosan hallották, mint vájják karmaikat a félig korhadt fába. A meglazult karók között meg-megjelent egy erős karom, egy vérengző pofa. A rémült lovak eltépték kötőféküket, s rettegve rohantak föl s alá a karámban.

Glenarvan karjába kapta a fiút, hogy mentse őt az utolsó percig. Már-már kirohant a szabadba, hogy megkísérelje a lehetetlen menekülést, mikor tekintete az indiánra tévedt. Thalcave, aki egy ideig úgy kerengett a ramadában, mint a ketrecbe zárt vad, most hirtelen türelmetlenségtől remegő lovához lépett, s gondosan nyergelni kezdte, egyetlen szíjról, egyetlen csatról sem feledkezett meg. Úgy tűnt, már nem is törődik az újult erővel felhangzó üvöltéssel. Glenarvan elborzadva nézte.

– Elhagy bennünket! - kiáltott fel, mikor látta, hogy Thalcave indulásra készen összefogja a gyeplőt.

– Ő? Soha! - kiáltott fel Robert.

Valóban, az indián nem elhagyni készült őket; önmaga feláldozásával akarta megmenteni barátait.

Thauka készen állt, zabláját foga közt morzsolta, ágaskodott, csodálatos tűzben égő szeme villámokat szórt - megértette a gazdáját.

Mikor az indián megragadta lova sörényét, Glenarvan görcsösen a karjába kapaszkodott.

– Elmész? - kérdezte a szabad pusztára mutatva.

– Igen - felelte az indián, elértve társa mozdulatát.

Majd néhány szót szólt spanyolul, így:

– Thauka. Jó ló. Gyors. Maga után csalogatja a farkasokat.

– Ó, Thalcave! - kiáltott fel Glenarvan.

– Gyorsan! Gyorsan! - felelte az indián, míg Glenarvan meghatottan így szólt Roberthez: - Robert, fiacskám, hallod! Fel akarja áldozni magát értünk! Neki akar indulni a pampának, magára akarja vonni a farkasok dühét.

– Thalcave! Barátom! - kiáltotta Robert a patagon lábához borulva. - Thalcave, barátom, ne hagyj el bennünket!

– Nem! - mondta Glenarvan. - Nem hagy el. - Aztán az indiánhoz fordult: - Menjünk együtt - javasolta a cölöpökhöz lapuló rémült lovakra mutatva.

– Nem! - felelte az indián, aki nem értette félre e szavakat. - Rossz lovak. Félnek. Thauka. Jó ló.

– Legyen! - szólt Glenarvan. - Thalcave nem hagy el téged, Robert! Megértette velem, mi a teendőm! Én megyek el! Neki kell melletted maradnia!

Majd megragadta Thauka kantárját, s így szólt:

– Én megyek el!

– Nem! - felelte higgadtan a patagon.

– Én megyek el, ha mondom! - kiáltott fel Glenarvan, s kiragadta kezéből a kantárt. - Én megyek! Mentsd meg ezt a gyermeket! Rád bízom, Thalcave!

Felindultságában Glenarvan angollal keverte a spanyol szavakat. De mit számít a szó! Ilyen rettenetes helyzetekben az emberek könnyen megértik egymást, elégséges a mozdulat.

Thalcave azonban megmakacsolta magát. A vita egyre tartott, a veszély meg pillanatról pillanatra növekedett. A szétroncsolt karókat már-már ledöntötte a farkasok foga, karma.

Sem Glenarvan, sem Thalcave nem engedett. Az indián magával vonta Glenarvant a karám bejáratához, a szabad pusztaságra mutatott, s a maga élénk módján megmagyarázta, hogy egy perc veszteni való idejük sincs, és hogy ha nem sikerül ez a próbálkozás, még nagyobb veszély vár a karámban maradottakra, s végül, hogy egyedül ő ismeri eléggé Thaukát ahhoz, hogy valamennyiük érdekében kihasználhassa csodálatos könnyedségét, gyorsaságát. Glenarvan elvakultan makacskodott, fel akarta áldozni magát; egyszer csak azonban Thauka felágaskodott, s hátsó lábaival nekirugaszkodva átugratott a tűzsorompón, a farkastetemeken, s a távolból felcsendült egy gyermekhang:

– Isten önnel, uram!

Glenarvan és Thalcave alig látta már Robertet, aki Thauka sörényébe kapaszkodva eltűnt a homályban.

– Robert! Szerencsétlen! - kiáltott fel Glenarvan.

Szavait azonban még az indián sem hallotta. Rettenetes üvöltés támadt. A rőt farkasok hihetetlen gyorsasággal iramodtak a ló nyomába, nyugat felé.

Thalcave és Glenarvan kirohant a ramadából. A síkságra visszatért a nyugalom, s csak homályosan látták az éj sötétjébe vesző, mozgó csíkot.

Glenarvan a földre roskadt, összetörten, kétségbeesetten kulcsolta össze kezét. Thalcavéra nézett. Az indián szokott nyugalmával mosolygott.

– Thauka! Jó ló! Derék gyerek! Megmenekül! - mondogatta bólintgatva.

– És ha leesik? - aggódott Glenarvan.

– Nem fog leesni.

Bármily bizakodó volt is Thalcave, a szerencsétlen lord rettenetes aggodalomban töltötte az éjszaka hátralevő részét. Arról is megfeledkezett, mitől menekültek meg a farkashorda eltűnésével. Robert keresésére akart sietni, de az indián megállította; megértette vele, hogy a lovak nem tudják utolérni őt, s hogy Thauka bizonyosan lerázta üldözőit; a fiút meg amúgy sem találnák meg a sötétben, s hogy be kell várniuk a napfelkeltét ahhoz, hogy Robert nyomába szegődhessenek. Reggel négykor pirkadni kezdett. A látóhatár sűrű ködét hamarosan sápadt fény világította át. Friss harmat hullt a síkságra, s a magas fű meg-meglebbent a korai szellőben.

Elérkezett az indulás pillanata.

– Gyerünk! - szólt az indián.

Glenarvan szótlanul Robert lovára szállt. A két lovas hamarosan nyugat felé vágtatott, azon az egyenes úton, melyről barátaik nem térhettek le.

Egy órán át káprázatos sebességgel vágtattak, tekintetükkel Robertet keresték, minden percben attól rettegve, hogy véres tetemére bukkannak. Glenarvan lova vékonyát döfködte sarkantyújával. Aztán végre puskalövéseket hallottak, jeladásnak tűnő, szabályos időközökben felhangzó dörrenéseket.

– Ők azok! - kiáltott fel Glenarvan.

Thalcave is, ő is még gyorsabb vágtára ösztökélte lovát, s néhány perc múlva csatlakoztak a Paganel vezette különítményhez. Glenarvan felkiáltott. Robert ott volt köztük, elevenen, épségben ott ült, a gazdája láttán felnyerítő pompás Thauka hátán.

– Ó, gyermekem, gyermekem! - kiáltott fel Glenarvan túláradó gyengédséggel.

Robert is, ő is leugrott lováról, s egymás karjába borultak. Aztán az indiánon volt a sor, hogy karjába szorítsa Grant kapitány vitéz fiát.

– Él! Él! - kiáltott fel Glenarvan.

– Igen! - felelte Robert. - Hála Thaukának!

Az indián be sem várta a lovának szóló elismerő szót, máris beszélt hozzá, ölelgette, mintha emberi vér folyna a büszke állat ereiben.

Majd Paganelhez fordult, s az ifjú Robertre mutatva így szólt:

– Bátor!

S azt a szólást használta, mellyel az indiánok a bátorságot fejezik ki:

– Nem reszketett a sarkantyúja! - tette hozzá.

Eközben Glenarvan átölelte a fiút, s így szólt hozzá:

– Miért nem hagytad, hogy Thalcave vagy én próbálkozzam megmenteni az életedet?

– Uram - felelte a fiú hálatelten -, rajtam volt a sor az önfeláldozásban. Thalcave egyszer már megmentette az életemet! És ön, ön meg apámat fogja megmenteni!