Hersebom gazda valamit gondol.

Hersebom gazda nagyon nyughatatlanul töltötte ezt az éjszakát. Soha sem érezett világéletében semmiféle lelkifurdalást, de a mióta Schwaryencrona doktor nála járt, mintha valami belemarkolt volna a szivébe. Óra óra után telt el s az álom nem szállott le szemére.

– Anyjukom, az a doktor megzavarta a fejemet. Folyton arra gondolok, a miket mondott.

– Én sem tudom kiverni a fejemből, - felelé az asszony.

– Amondó vagyok, hogy igazsága volt a doktornak, - mondá csendes hangon a gazda. - Nem cselekedtünk egészen helyesen. Hátha csakugyan valami nagy szerencsétől fosztottuk meg hanyagságunk miatt a fiut?... Hátha tizenkét év óta siratják őt a szülei, s méltán vádolhatnak minket, hogy hirt nem adtunk az elveszett fiuról...

– Hiszen éppen ezen aggódom én is... Hátha szegény fiúcskának él az édes anyja, s tizenkét év óta gyötrődik elveszett gyermeke miatt. Bizony borzasztó lehet!... Istenem-uram, hátha az én Ottómmal történt volna meg?... Sohasem vigasztalódtunk volna meg!...

– Az anyja miatt nem aggódom én, mert az bizonyosan odaveszett - jegyzé meg Hersebom. - Hogyan is lehetne elképzelni, hogy a kis portéka anyja nélkül került volna a szerencsétlenül járt hajó fedélzetére... Mondom, az anya bizonyosan odaveszett.

– Igaz,... igaz, de hátha mégis megmenekült, csodálatos módon megmenekült... Az ember nem tudhatja.

– Arra is gyakran gondoltam, hogy elrabolták tőle a fiúcskát - mondá Hersebom. - Valami gonosz szándék vezérelhette a gazembereket, mert másként csak nem teszik ki a tengerre... Akkor mi kezére dolgoztunk a hitványoknak, bűntársaik vagyunk... Irtózatos még csak elgondolni is.

– Ki merné azt mondani rólunk!... Hiszen mi apailag-anyailag gondoskodtunk róla...

– Mind úgy van, s mégis helytelenül cselekedtünk, hátha jöhet idő, mikor Erik szemünkre lobbantja...

– A felől biztos vagyok, ő sohasem fog nekünk szemrehányást tenni, apjukom... soha... soha!...

Másnap reggel felvette Hersebom gazda az ünneplő köntösét, s elment Malárius mesterhez, hogy a doktortól tanácsot kérjen: mi tévő legyen, hogy helyre hozza azt, a mit eddig tenni elmulasztott.

A doktor nagy jóakarattal fogadta Hersebom gazdát. Olybá tekintette a látogatást, mintha udvarias viszonzása lett volna az ő tegnapi látogatásának. Hétköznapi dolgokról beszélgetett vele, s a fiú dolgát egy árva szóval sem érintette.

Végre Hersebom állott elő vele:

– Doktor úr, a feleségem meg én tegnap egész éjjel alig tudtuk behúnyni a szemeinket. Únos-untalan arra gondoltunk, a mit doktor úr mondott nekünk... Eszünk ágában sem volt soha, hogy mi nem cselekedtünk helyesen, mikor a fiucska ügyét felfogtuk... A doktor úr felnyitotta a szemeinket... Eljöttem, hogy tanácsot kérjek... Mit gondol: vajjon nyomára jöhetnénk Erik szülőinek?

– Sohasem késő a kötelesség teljesítése, Hersebom gazda - felelé a doktor - bár ez idő szerint kissé nehezebben fog menni, mintha annak idején tette volna meg a kellő lépéseket... Bízik bennem? Magamra vállalom, hogy kipuhatoljam, de csak egy feltétellel... hogy addig a fiú nálam, Stockholmban lesz és én gondoskodom a neveléséről...

Hersebom gazdának e szavak hallatára nagyon elszorult a szíve, mintha egy nagy követ hengerítettek volna reá...

– Eriket elviszi... Stockholmban neveli... és miért, doktor úr? - kérdé elfogódottan.

– Megmondom, hogy miért. Látja, Hersebom gazda, mikor én Eriket az iskolában először láttam, s feltünt, hogy mennyire különbözik az arcza, egész mivolta a noroëi többi fiúktól és leányoktól; s aztán mikor hallottam okos feleleteit, s meggyőződtem kiváló, mondhatnám rendkívüli tehetségéről: mindjárt az a gondolatom támadt, hogy valóságos bűn volna ezt a ritka tehetséget parlagon hagyni, s ki nem művelni, hiszen ez a fiú arra született, hogy valami kitünő ember váljék belőle. A noroëi iskolában még olyan derék mester vezetése alatt sem vihetné sokra, mint a minő Malárius barátom. Egészen máskép állana a dolog, ha Stockholmba kerülne, ott vannak középiskolák, van egyetem, múzeumok... ott tanulhatna sokat... Mikor pedig megtudtam a fiú történetét, hogy bizonyára valami gazdag, előkelő családnak lehet a sarjadéka: elgondolkoztam, hátha feltalálja majdan a szüleit, nem lesz-e szomorú, ha annyira elüt tőlük nevelésének a hiányossága miatt?... Ugy-e, maga is belátja, hogy a fiú nem maradhat ebben a környezetben?

Hersebom gazda szótlanul állott... Két öreg köny gördült alá becsületes arczán.

Aztán megszólalt:

– De doktor úr, hiszen akkor egészen elszakadna tőlünk!... Hátha nem találják fel a szülőit!... Tőlünk elidegenednék...! Fáj nekünk ez a gondolat... Hiszen ő nagyon boldog nálunk... Miért fosztanók meg őt ettől a boldogságtól... hátha az a fényes jövő aztán nem vár reá?... Akkor?...

– A miatt ne aggódjék, Hersebom gazda! Olyan eszű gyermek, mint Erik, hamarább boldogul az életben az esze munkája, mint Noroëban a keze munkája után. Bizvást elhiheti nekem, hogy igazat mondok.

– Higyje el, doktor úr, ez a mi foglalkozásunk nem olyan nagyon becsmérelni való! Ha nekünk jó, miért ne lenne jó neki is?

– Szó sincs róla, hogy becsméreljem! - kiáltott fel tűzzel a doktor, - nincs a becsületes munkának nagyobb tisztelője, mint én vagyok. Avagy azt hiszi, Hersebom gazda, hogy én már elfelejtettem: honnan származtam?... Az én apám és nagyapám is halászok voltak, mint maga... Neveltettek, taníttattak engem és boldoggá tettek, nos hát éppen így szeretném én is boldoggá tenni ezt a derék fiút... Csak az ő jó volta lebeg szemem előtt...

– Elhiszem!... De ha Erikből «urat» nevel, s aztán a szüleit nem sikerül a doktor úrnak megtalálni... s vissza kerül hozzánk: bezzeg elég gondot okoz majd nekünk... No meg a halászok élete világért sem olyan megvetendő, többet ér az sok egyéb foglalkozásnál... Azt hiszi az úr, hogy Erik nem lesz boldog és megelégedett, ha belőle halászt nevelek... Bocsásson meg, de én másképpen gondolkozom. Igaz, hogy módfelett szereti a könyveket, de én jobban ismerem őt; a tengert Erik mindennél jobban szereti, s ha ettől elszakítják őt, a világ minden múzeuma sem tudja őt kárpótolni.

– Hiszen Stockholmban is megtalálja a tengert, jó ember!

– Elvégre is mi a szándéka vele a doktor úrnak? - kérdé a halász, - hadd hallom, mi a szándéka Erikkel?

– Nos hát, értsen meg engem jól, Hersebom gazda... Tegyük fel, hogy a fiú a maga édes gyermeke... nemde kiváló szellemi tulajdonságai vannak?... Próbáljuk meg, egyelőre bizza reám őt két esztendeig, hadd taníttassam őt, fényes tehetségeihez mérten adjuk meg neki a kellő nevelést. Ez alatt a két év alatt én puhatolózom a szülei után, minden eszközt megragadok, hogy feltaláljam őket; ha szülei jelentkeznek, a gyermek természetesen szüleihez kerül vissza, ha nem találom fel őket, akkor vissza küldöm Noroëba. Akkor tizenöt éves lesz, egyet-mást látott és tanult. Bizonyára nem kárára, hanem javára fog válni... Akkor majd elmondhatják neki, hogy nem a maguk gyermeke, s ő határozzon majd sorsáról. Ha akkor is halász akar lenni, ám hadd legyen halász, nekem nem lesz ellene egyetlen szavam sem; ha tanulmányait folytatni akarja, én továbbra is fel fogom az ügyét, s kiképeztetem őt azon a pályán, melyet tetszése szerint fog választani. No, nem ésszerű, a mit ajánlok?

– Sőt annál is több, - a tiszta bölcseség, kedves doktor úr! - kiáltott fel lelkesedve Hersebom. - Most már egyetlen árva szóval sem tudok ellene mondani... Hja, ez a tudomány hatalma!... Csak az lesz nehéz dolog, hogy miként értetem mindezt meg az asszonynyal?... Talán egy éj gondolkozási időt ad, doktor úr?

– Holnapig várhatok!... Mulhatatlanul vissza kell térnem Stockholmba.

Hersebom egy nagyot sóhajtott...

– Tehát holnapig!... Hja, jöjjön, a minek jönnie kell. Beszélek az asszonynyal.

– Helyes. Beszéljen Malárius mesterrel is. Meglátja, hogy ő is úgy gondolkozik, mint én.

– Bizonyára úgy - felelé a halász és szomorú mosoly játszott ajkai körül.

Estefelé a doktor még egyszer ellátogatott Hersebomékhoz. Az egész családot otthon találta. A gazda szomorúan ült a szögletben, ölberakott kezekkel, gondolataiba mélyedt. Kata asszony könnyes szemekkel szorongatta Erik kezét, a ki gyöngéd szeretettel nézett reá. Meglátszott a fiú arczán, hogy nagyon fáj a szíve ezekért a jó emberekért, a kiket két hosszú évre el kell hagynia. Vanda reá hajtotta szőke fürtös fejét a halász térdére. Ottó is szörnyen meg volt hatva, s ott állott némán öcscse mellett.

– Ejnye, hogy elszomorodtak mind! - kiáltott fel a doktor, a mint belépett a szobába. - Nem lehetne nagyobb a kétségbeesésök, ha Erik valami veszedelmes hosszú expediczióra indulna. Nincs okuk, hogy annyira elszomorodjanak, hiszen Stockholm nincs a világ végén, írhat maguknak, a mikor neki tetszik s két év mulva újra itthon lesz, okos, tanult, erős ifjú lesz belőle... Ugyan, ugyan miért siratják őt oly nagyon?

Kata asszony szedte össze magát legelőbb, s így szólott:

– Doktor úr, Isten tanum rá, hogy nagyon háládatosak vagyunk azért, a mit Erikért tenni akar... de ne csodálkozzék azon, hogy ilyen nehezen válunk meg tőle. Hersebom elmondta nekem, hogy ennek meg kell lennie. Belenyugszom, de fáj nagyon az elválás.

– Anyám, én itthon maradok, ha magának olyan nehezen esik - mondá Erik.

– Nem, fiam, nem - mondá Kata asszony a fiút szívére ölelve, - a tanulás nagy jótétemény, nem szabad megfosztanunk attól... Menj, lelkem, légy háladatos a doktor úr iránt, nagy jóakaródnak tekintsd őt mindig.

A doktornak a szemüvege e szavak hallatára nagyon elhomályosodott.

– Igy... így, ezt már szeretem hallani... ez már okos beszéd, Kata asszony... Holnap reggel indulunk. Nem kell semmi különös előkészület. A fiú öltözzék fel melegen. Bergenig szánon megyünk, onnan Stockholmig vasúton. A mire Eriknek szüksége lesz, azt Stockholmban készen találja...

– Minden rendben lesz, doktor úr - felelé Kata asszony.

– Nos, kis leánykám - fordula a doktor Vandához, - nem haragszol reám, hogy elviszem Eriket?

– Nem, doktor úr - felelé a leányka szelid, kedves hangon. - Ő a városban sokkal boldogabb lesz, mint itt falun. Lesznek könyvei, sokat fog tanulni és nagy tudós válik belőle.

– Hát te, boldogtalan leszel nélküle?

– Hát nagyon üres lesz nékem a ház, ha őt nem láthatom...

A doktor megcsókolta a kedves gyermek homlokát... aztán mondá:

– Te pedig örvendeni fogsz az ő szerencséjének, büszke leszel reá, mikor haza jön... Isten önökkel jó emberek, tehát holnap reggel!

– Doktor úr, valamit kérni szeretnék - rebegé halkan Vanda.

– Csak ki vele, te kis szöszke!

– Az imént azt mondta, hogy Bergenig szánon mennek. Ha apa és anya megengedik, szeretném Eriket egy darabig elkisérni...

– Szivesen elviszlek, s a szomszéd faluból vissza küldelek, kis lányom.

Másnap reggel Hersebomék kapuja előtt állott a szán útra készen. Erik érzékenyen elbúcsúzott apjától, Ottótól, s végül anyjának a nyakába borult. Az anya e búcsúszavakat intézte hozzá, bőségesen hullatván könyjeit:

– Isten, téged megáldjon, fiacskám! Soha se felejtsd el, a mit szegény szüleidtől tanultál. Légy becsületes és szorgalmas! Ne hazudjál soha! Dolgozzál a magad jóvoltára! Védd a gyengébbeket, s ha nem érzed magad boldognak, jer vissza szüleid szegény házába!

A szán elindult, a zörgők csilingeltek a lovak nyakán. A hóval borított vidékre a nap fakó sugarai szelid fényt hintettek. Néhány percz múlva Noroë eltünt a messziségben.