Briant, Doniphan, Wilcox és Service szótlanul álltak a helyükön. Ki lehetett ez az ember, aki ide jött meghalni? Milyen nemzetbeli lehetett? Fiatalkorában vetődött-e ide? Öregkorában halt meg? Hogyan sikerült életét tengetni? Ha a hajótörés vetette ki, vajon társai túlélték-e a katasztrófát? Avagy egyedül maradt szerencsétlen társainak halála után? A barlangban talált különféle tárgyakat a hajóról mentette meg, vagy pedig ő maga készítette?

Mennyi kérdés, amelyek talán sohase fognak megoldatni!

És valamennyi közt a legfontosabb! Miután ez az ember szárazföldön talált menhelyet, miért nem ment valamelyik beljebb fekvő városba, vagy a partvidék valamelyik kikötőjébe? A hazatérés oly akadályokkal és nehézségekkel járna, amelyeket nem volt képes legyőzni? Oly nagy volt-e a távolság, hogy azt utolérhetetlennek kell tekinteni? Csak annyi bizonyos, hogy ez az ember a betegségtől vagy az aggkórtól elgyöngülten lerogyott, nem volt képes visszatérni a barlangba és a fa tövében halt meg!... És ha nem volt módjában menedéket keresni e föld északi vagy keleti részén, vajon a Sloughi fiatal lakói szerencsésebbek lesznek-e?

Bármint legyen is, egyelőre első dolog volt a barlangot gondosan felkutatni. Ki tudja, nem fognak-e ott valamely okmányt találni, amely felvilágosítást nyújthat az itt élt ember kiléte és tartózkodásának tartama felől?...

– Jertek! - mondá Briant.

És Phann kíséretében újra bementek a nyíláson, egy másik gyantás faág világánál.

A legelső tárgy, amelyet a jobb oldali falra illesztett polcon találtak, egy csomag nagyon primitív gyertya volt, faggyúból és néhány szál kócból készítve. Service sietett meggyújtani egyet közülük, beledugta a gyertyatartóba és a motozás elkezdődött.

Mindenekelőtt meg kellett vizsgálni a barlang elhelyezését, miután lakhatósága felől kétség se lehetett. Nagy üreg volt amely kétségkívül a földtani képződések korszakában keletkezett. Nyoma se volt benne a nedvességnek, noha a levegő csak a folyó partja felől való egyetlen nyíláson hatolhatott be. A falai oly szárazak voltak, mintha gránitból lettek volna; ezenfelül fekvése a nyugati szelek ellen védte. Igaz, hogy a külső világosság csak nagy nehezen hatolt be, de ha a falon egy vagy két nyílást vágnak, könnyű lesz segíteni a bajon, és elégséges levegőt nyernek tizenöt ember számára.

Ami a terjedelmét illeti, amely húszlábnyi széles és harminclábnyi hosszú volt, e barlang bizonyára nem alkalmas arra, hogy egyszersmind hálószobául, ebédlőül, raktárul és konyhául is szolgáljon. De hiszen csak öt vagy hat téli hónapot kellene itt tölteniük, aztán el fognak indulni északkelet felé, hogy eljussanak Bolívia vagy az Argentin Köztársaság valamelyik részébe. Azon esetre pedig, ha végleges megtelepedésről van szó, a barlang puha mészkőből álló falait ki lehetne bővíteni. Bármily terjedelmű legyen is azonban az üreg, a kedvező évszak visszatértéig be kell vele érniük.

Miután ebben megállapodtak, Briant teljes leltárt vett fel a talált tárgyakról. Jegyzete nem volt valami sok. A szerencsétlen ember nyilván csaknem teljesen kifosztott állapotban érkezett ide. Vajon mit menthetett meg a hajótörésből? Semmi egyebet hitvány roncsoknál, széttört hajógerinceknél, deszkadaraboknál, amelyekből a nyoszolyát, ezt az asztalt, a ládát, a padot és a zsámolyt, nyomorúságos lakhelyének összes bútorzatát elkészítette. Néhány szerszám, egy ásó, egy fejsze, két vagy három konyhai eszköz, egy hordócska, amely égettbort tartalmazhatott, egy kalapács, két véső, egy fűrész - ez volt minden, amit a legelső pillanatokban találtak. Ezen eszközöket a szerencsétlen ember kétségkívül azon a ladikon mentette meg, amelynek roncsai a folyó partja mellett hevertek.

A kutatásokat folytatva, még egy második zsebkést, amelynek több pengéje el volt törve, egy körzőt, egy vízforraló készüléket, egy vascöveket, egy „bóla” nevű vadászkészüléket, amely egy kötél által összekötött két golyóból áll, és egy „lasszót” találtak a barlangban.

A nyoszolyafőnél, a Briant által fölemelt takaró alatt Wilcox egy zsebórát fedezett fel, amely a falba vert szegen függött. Ez az óra finomabb készülékű volt azoknál, amelyeket a matrózok rendesen használnak. Mind a két burokja ezüstből volt és a kulcsa is ezüstlánccal volt hozzácsatolva.

– Nézzük meg, hány órát mutat! - kiáltá Service.

– Az óramutató állásából semmit se fogunk megtudni - viszonzá Briant. - Az óra valószínűleg több nappal állt meg a szerencsétlen ember halála előtt.

Briant nem minden fáradság nélkül nyitotta fel az óra burkát, amelyet egészen ellepett a rozsda. Az óramutatók huszonkét percet jeleztek három óra után.

– De - jegyzé meg Doniphan - ezen az órán név is van, és ebből megtudhatnánk...

– Igazad van - felelé Briant.

És miután a burok belsejét megnézte, sikerült elolvasni e szókat, amelyek bele voltak vésve:

„Delpeuch, Saint Malo”, a gyáros neve és lakhelye.

– Francia volt a halott - földim! - kiáltá Briant megilletődéssel.

Valóban nem lehetett kétség afelől, hogy e barlangban francia ember élt, amíg a halál megszabadította nyomorától.

Ebben döntő bizonyítékot nyerhettek, ki volt a barlang lakója? Midőn Doniphan a nyoszolyát félrehúzta, a földről füzetet vett föl, amelynek sárga lapjai irónnal tele voltak írva.

Szerencsétlenségre a sorok legnagyobb része csaknem olvashatatlanná vált. Csupán néhány szót betűzhettek ki, többek közt e nevet: Baudoin Ferenc.

E név két kezdőbetűjét véste a fába a hajótörést szenvedett ember.

E füzet írójának a naplója volt attól a naptól fogva, mikor erre a partra kivetődött. És a töredékes mondatok közül, amelyeket az idő még nem enyésztett el, Briant-nak sikerült kibetűzni e szót: Duguay Trouin. Ez volt kétségkívül a hajó neve, amely a Csendes-tenger e távol eső részén elpusztult.

Az első lapon az 1807-es évszám állt - ugyanaz, amely a fába is bele volt vésve. Kétségkívül a hajótörés évszáma.

Ötvenhárom év előtt vetődött tehát Baudoin Ferenc e partokra és ötvenhárom év alatt semmiféle segélyt se kapott kívülről!

Ha Baudoin Ferenc nem mehetett el a szárazföld valamely másik pontjára, vajon azért volt-e, mert legyőzhetetlen akadályok tornyosultak előtte?

A négy fiú jobban érezte helyzetüknek komoly voltát, mint valaha. Hogyan tehessék meg ők azt, amit egy élete javában levő férfi, a nehéz munkához, keserves viszontagságokhoz szokott tengerész nem bírt megtenni?

Ezenfelül egy utolsó fölfedezés értésükre adta, hogy minden kísérletük e földet elhagyni sikertelen volna.

Doniphan ugyanis a füzetben lapozgatván, a lapok közt egy összehajtott papírdarabot talált. E papírdarab valami tintafélével, valószínűleg vízből és koromból készült keverékkel rajzolt földabrosz volt.

– Egy földabrosz! - kiáltá.

– Amelyet valószínűleg Baudoin Ferenc maga rajzolt! - mondá Briant.

– Ha úgy van, akkor ez az ember nem lehetett egyszerű matróz - jegyzé meg Wilcox -, hanem minden bizonnyal egyike volt a Duguay Trouin tisztjeinek, miután földabroszt is tudott készíteni.

– Vajon ez a földabrosz? - kiáltá Doniphan.

Igen! A földabrosz ezt a vidéket ábrázolta! Az első pillantásra meg lehetett ismerni a Sloughi-öblöt, a szirtsort, a partot, amelyre a hajó kivetődött, a tavat, amelynek nyugati partján Briant és társai a kémszemlére elindultak, a Sloughi-öböltől nyugat felé kiemelkedő három szigetecskét, a folyó partja mellett elvonuló szirteket, az erdőket, amelyek ezt az egész vidéket elborították!

A tó túlsó partján ismét más erdők látszottak, amelyek egy másik partvidék széléig terjedtek és e partvidéket... egész kiterjedésében a tenger áztatta.

Így dőltek dugába a tervek, amelyek arra voltak irányozva, hogy utasaink kelet felé nyomuljanak előre és itt keressék a menekülést.

Briant-nak tehát Doniphan ellenében igaza volt. Tenger vette körül minden oldalról ezt az állítólagos szárazföldet, amely valóban sziget volt és éppen ezért nem menekülhetett meg róla Baudoin Ferenc.

Aziránt, hogy a sziget melyik polinéziai csoporthoz tartozott és vajon magányosan emelkedett-e ki a Csendes-tenger vizéből vagy sem - komoly következtetéseket teljességgel nem lehetett levonni.

Bármint volt is, a Sloughi lakóinak nem ideiglenes, hanem tényleges elhelyezkedésről kellett gondoskodniuk. És miután a barlang pompás menhelyet nyújtott nekik, ide kellett átszállítaniuk az egész készletet, mielőtt a legelső téli zivatarok végképp elpusztítanák a jachtot.

Most azonban a fő dolog volt haladéktalanul visszatérni a tanyára. Gordon kétségkívül nagyon nyugtalan, és miután már három nap múlt el társai eltávozása óta, azt kell hinni, hogy valami bajuk esett.

Briant tanácsára elhatároztatott, hogy még ugyanaznap reggeli tizenegy órakor útnak indulnak. Szükségtelen volt megmászniuk a szirtet, miután a földabroszból meggyőződtek róla, hogy a legrövidebb út az, amely a folyó jobb partján keletről nyugat felé vezet. Legföljebb hét angol mérföldnyi távolságra voltak a Sloughi-öböltől, és ezt az utat néhány óra alatt megtehették.

De mielőtt a fiúk elindultak volna, meg akarták adni a végtisztességet Baudoin Ferencnek. Egy gödröt ástak ugyanazon fa alatt, amelybe a szerencsétlen ember belevéste neve kezdőbetűit és egy fából durván összetákolt fakereszttel megjelölték a sírt.

E kegyeletes szertartás befejezése után visszatértek a barlanghoz és eltorlaszolták a bejárást, hogy az állatok be ne hatolhassanak. Miután elfogyasztották a még fennmaradt élelmiszereket, elindultak a folyó jobb partján, a szirtek tövében. Egy óra múlva eljutottak arra a helyre, hol a szirtek északnyugati irányban rézsút elkanyarodnak.

Míg a folyó mellett mentek, eléggé gyorsan haladhattak előre, mert a parton csak nagyon kevés fát, bokrot vagy füvet találtak.

Útközben Briant, azon föltevésben, hogy a folyó a tó és Sloughi-öböl közt közlekedik, nem szűnt meg a folyását figyelmesen vizsgálni. Úgy vélte, hogy legalábbis a felső részén egy csónakot vagy tutajt kötelekkel el lehetne vontatni vagy el lehetne tolni csáklyák segélyével, ami nagymértékben megkönnyítené az anyagkészletek elszállítását, főleg ha felhasználnák a dagályt, amelynek működése a tóig érezhető volt. A fő dolog az volt, hogy a folyó medre ne képezzen zuhatagot, és hogy a mélység és szélesség csekély volta ne tegye használhatatlanná. E tekintetben eddigelé nem merült föl semmiféle akadály, és a tóból való kiömlése mögött három angol mérfölddel még teljesen hajózhatónak látszott.

Azonban délutáni négy óra tájban el kellett távozniuk a folyó mellől. A jobb partot egy széles és iszapos talajú vízmosás vágta ketté, amelyen átmenni veszélyes lehetett volna. A legcélszerűbbnek látszott ennélfogva átkelni az erdőn.

Briant kezében az iránytűvel ekkor északnyugati irányba tért le, hogy a legrövidebb úton juthassanak el a Sloughi-öbölbe. Ez persze jelentékeny késedelemmel járt, mert a magas fű a talaj fölött csaknem áthatolhatatlan sűrűséget képezett. Ezenfölül a nyírfák, fenyők és bükkök lombjai alatt, csaknem egyidejűleg a nap lenyugtával, sötét lett.

Kétmérföldnyi utat hagytak hátra rendkívül nehéz körülmények közt. Miután az iszapos vízmosást megkerülték, amely meglehetősen messzire elnyúlt észak felé, kétségkívül legjobb lett volna megint visszatérniük a folyam mellé, amely a földabrosz tanúsítása szerint a Sloughi-öbölbe szakadt. De a kerülő oly nagy lett volna, hogy Briant és Doniphan nem akartak időt vesztegetni a visszatéréssel. Továbbmentek az erdőben, és este hét óra tájban meggyőződtek róla, hogy eltévedtek.

Vajon kénytelenek lesznek-e az éjszakát a fák alatt tölteni?

Ez se lett volna baj, ha élelmiszereik el nem fogytak és (mégpedig nagyon érezhetően) az éhség nem jelentkezett volna.

– Folytassuk az utat minden körülmények közt - mondá Briant. - Ha folyvást nyugat felé tartunk, utóvégre is el kell jutnunk a tanyára.

– Hacsak a földabrosz útbaigazításai nem tévesek - jegyzé meg Doniphan.

– Miért volna e földabrosz téves, Doniphan?

– És miért ne lehetne téves, Briant?

Briant szükségtelennek tartotta efölött vitába bocsátkozni, és elszántan tovább folytatták útjukat mind a négyen.

Nyolc óra tájban a sötétség oly sűrű volt, hogy teljességgel nem tudták magukat többé tájékozni. És a vég nélküli erdő széle még most se mutatkozott.

Egyszerre a fák egy rése mögött élénk világosság tűnt fel és terjedt szét a térségben.

– Mi ez? - kérdé Service.

– Kétségkívül hulló csillag! - felelé Wilcox.

– Nem! Ez röppentyű volt! - mondá Briant. - Röppentyű, amelyet a Sloughiról bocsátottak fel.

– Következőleg jeladás volt! - kiáltá Doniphan, és egy puskalövéssel felelt Gordon jeladására.

Miután Briant egy csillagot szemelt volna ki irányjelzőül, abban a pillanatban, mikor a második röppentyű is felszállt, társaival együtt e csillag irányában haladt tovább és háromnegyed óra múlva megérkezett a Sloughira.

Csakugyan Gordon, attól tartván, hogy társai eltévedtek, néhány röppentyűt bocsátott fel, jelzendő a hajó helyét.

E leleményes ötlet nélkül Briant, Doniphan, Wilcox és Service ez éjjel nem pihenhették volna ki fáradalmaikat a jacht ágyaiban.