Briant, Doniphan, Wilcox és Service a felhőtlen égen fölkelő nap ragyogó fényénél reggeli hét órakor hagyták el a Sloughit.

Utasaink mindenekelőtt rézsút vágtak át a tengerparton, hogy mielőbb a parti szirtek tövéhez érjenek. Gordon azt tanácsolta nekik, hogy Phannt, a vadászebet is vigyék magukkal, mert az állat ösztöne hasznukra lehet, és így történt, hogy az értelmes eb is részt vett az expedícióban.

A négy fiatal fiú csakhamar eltűnt az erdőben. A fák alatt néhány apróbb madár röpködött. De miután nem lett volna tanácsos az időt vadászással vesztegetni, Doniphan megfékezte vadászösztönét. Még Phann is belátta, hogy hiába fárasztja magát a haszontalan ide-oda szaladgálással, és oly közel maradt gazdáihoz, amint egy értelmes és hű portyázó ebhez illik.

A terv az volt, hogy végighaladnak a parti szirtek tövében az öböl északi részén kiemelkedő hegyfokig. Onnét aztán egyenesen a Briant által jelzett víz felé fognak tartani. Ez az útirány, ámbár nem volt a legrövidebb, mégis azzal az előnnyel bírt, hogy a legbiztosabb volt. Az egy vagy két angol mérföldnyi különbség a két irány közt nem riasztotta vissza az erőteljes fiúkat, akik különben is jól tudtak gyalogolni. Mikor a szirtek alá értek, Briant megismerte a helyet, ahol legelső kémszemléjük alkalmával Gordonnal megállapodott volt. Miután a mészkőből képződött fal e részén, dél felől nem volt semmiféle átjáró, észak felé kellett egy torkolatot keresniük, ha mindjárt kénytelenek volnának is elmenni a hegyfokig. Ez kétségkívül egy egész napot venne igénybe, de nem tehetnének egyebet azon esetre, ha a parti szirt nyugat felől hozzáférhetetlen volna.

Briant ezt magyarázta társainak és Doniphan egy sikertelen megmászási kísérlet után nem tett többé ellenvetést. Mind a négyen végigmentek tehát a szirtek alatt, amelyeket a legutolsó facsoportok szegélyeztek.

Körülbelül egy óra óta gyalogoltak, és miután kétségkívül kénytelenek lesznek elmenni a hegyfokig, Briant nyugtalankodott amiatt, vajon a dagály vizei nem lepték-e el a partot. Ez esetben körülbelül fél napot vesztenének, mert be kellene várniuk, míg az apály ismét a szirtsort szárazon hagyja.

– Siessünk - mondá, miután megmagyarázta, mennyire érdekükben áll megelőzni a dagály bekövetkezését. - De hol van Service?

És ezzel ismételten kiáltott:

– Service!... Service!...

A fiú nem volt jelen. Miután Phann barátjával eltávozott, eltűnt a parti szirtek egy kiszögellése mögött, jobbról mintegy százlépésnyire.

De csakhamar kiáltások és kutyaugatások hallatszottak.

Doniphan, Briant és Wilcox csakhamar társukhoz értek, aki egy régi szirtszakadék előtt állt. Vízbeszivárgások vagy egyszerűen az idő viszontagságai következtében, amelyek a meszes tömeget porhanyóvá tették, egy fél tölcsér alakú üreg képződött a mészkőfal tetejétől a tövéig. Ezen üreg belső falainak lejtői nem voltak meredekebbek negyven-ötven foknyinál. Ezenfelül kiszögelléseik egész sorozatát képezték a támaszpontoknak, amelyeken a lábakat könnyen meg lehetett vetni. Az ügyes és fürge fiúk könnyen feljuthattak az üreg tetejére, ha újabb csuszamlás nem történik.

Noha a vállalat nem csekély kockáztatással járt, mégse tétováztak. Doniphan az alant összetorlódott kőhalmazra elsőnek rohant föl.

Társai követték e példáját, de nem közvetlenül alatta kapaszkodtak föl, nehogy a tömegről leváló törmelékek rájuk hulljanak.

Minden jól végződött, és Doniphan abban az elégtételben részesült, hogy előbb feljutott a szirt tetejére, mint a társai, akik valamivel később érkeztek föl.

Doniphan ekkor már elővette a távcsövét és végigjártatta az erdők felé, amelyek keletre terültek el, ameddig a szem látott.

A lombok és az égboltozat ugyanazon panorámája volt az, amelyet Briant a hegyfok csúcsáról megpillantott. Csakhogy a panoráma nem volt oly terjedelmes, miután a hegyfok mintegy százlábnyival emelkedett ki a szirt fölött.

– Nos - kérdé Wilcox -, semmit se látsz?

– Éppen semmit se! - viszonzá Doniphan.

– Most rajtam a sor - mondá Wilcox.

Doniphan átadta a távcsőt a társának és az arca észrevehető megelégedést árult el.

– Sehol se látok egy csöpp vizet se! - mondá Wilcox, miután levette a távcsőt a szeméről. - Ez kétségkívül onnét van, mivel nincs víz ezen az oldalon. Nézz te is a távcsőn keresztül, Briant, és úgy hiszem, be fogod ismerni tévedésedet.

– Szükségtelen - viszonzá Briant. - Bizonyos vagyok felőle, hogy nem tévedtem.

– Ez mégis kissé merész állítás. Mi semmit se látunk.

– Ez igen természetes. A szirt nem olyan magas, mint a hegyfok - következőleg innét nem is lehet olyan messzire látni. Ha éppen oly magasan állnánk, mint én álltam a minap, akkor a kékes csík is feltűnnék hat- vagy hétmérföldnyi távolban. Akkor meglátnátok, hogy csakugyan ott van, ahol én mondtam, és hogy nem lehet összetéveszteni egy felhőréteggel.

– Ezt könnyű mondani - jegyzé meg Wilcox.

– És épp oly könnyű meggyőződni róla - viszonzá Briant. - Menjünk végig a szirt fennsíkján, hatoljunk át az erdőkön és haladjunk egyenesen előre, míg odaérünk...

– Jól van! - mondá Doniphan. - Induljunk!

– Nem indulok, míg nem reggeliztem! - mondá Service.

Valóban indokolt volt jól megreggelizni, mielőtt útnak indultak. Az étkezés fél órát vett igénybe, aztán útra keltek.

Az első mérföldet gyorsan hátrahagyták. A gyöpös talaj sehol se gördített eléjük akadályokat. Itt-ott moha borította a földből kiemelkedő apró szikladarabokat. Helyenként, válfajaik szerint, bokrok csoportosultak.

Mikor Briant és társai elértek a fennsík végére, nem minden fáradság nélkül sikerült leszállniuk a parti szirtek túlsó oldalán, amely itt csaknem oly magas és oly meredek volt, mint az öböl felől. Egy hegyi patak kiszáradt medre nélkül, amelynek kiszögellései enyhítették a lejtők meredekségét, kénytelenek lettek volna visszatérni a hegyfokig.

Midőn az erdőbe értek, a magas fűtől és erőteljes növényektől ellepett talajon nehezebben haladhattak előre. Helyenként egyes ledőlt fák állták el az utat, és a sűrűségben utasaink néhol kénytelenek voltak fejszékkel vágni maguknak átjárót, mint az Újvilág őserdeiben kalandozó kivándorlottak. Minden pillanatban meg kellett állapodniuk, és ilyenkor a karjaik jobban elfáradtak, mint a lábszáraik.

Valóban úgy látszott, mintha emberi lény sohase hatolt volna be e fák alá. Legalább emberi lábnyomokat sehol se lehetett találni. A legcsekélyebb ösvény is elárulta volna, hogy itt ember járt, de ilyen ösvényre utasaink nem akadtak. Idő és a viharok döntötték le a fákat, nem emberi kezek. A néhol letaposott fű csak középnagyságú állatok áthaladását jelezte, amelyek közül néhányat a fiúk is láttak elmenekülni, anélkül hogy képesek lettek volna meghatározni, melyik fajhoz tartoztak. Nem féltek az állatoktól, mert csak foglyok, nyírfajdok, vadludak röppentek föl százával minden pillanatban.

Az erdő fái különösebben a nyírek és bükkök különböző válfajaihoz tartoztak, amelyek halványzöld lombjaikkal 50-60 méter magasságig is fölemelkedtek a föld felszíne fölött. A többi fák közt kiemelendő néhány szép növésű ciprus, továbbá vöröses mirtuszfajok és egyes gyönyörű csoportjai a „Winteráknak”, amelyek a fahéjhoz hasonló illatot árasztanak szét.

Két óra volt, mikor utasaink egy kis tisztáson, másodszor megállapodtak, hol egy sekély patak folyt keresztül és ahol az egyik parttól a másikig az odasodort kövek gátat formáltak. Csak emberkéz végezhette ezt, nem az időnként földuzzadt víz.

Maga a patak északkeleti irányban folyt, tehát az öböllel ellenkező irányban. Vajon abba a tengerbe szaladt-e, amelyet Briant a hegyfok csúcsáról látni vélt?

– Nem lehetetlen - jegyzé meg Briant -, hogy e patak mellékága egy nagyobb folyamnak, amely nyugati irányban folyik.

– Azt majd meg fogjuk látni - felelé Doniphan. - Hanem célszerű lesz folyvást mellette maradni, míg keleti irányban folyik, ha ugyan nem tesz sok kanyarulatot.

A négy fiú, miután elővigyázatból a gáton átkelt volna a túlsó partra, nehogy távolabb és talán kedvezőtlenebb viszonyok közt kelljen átkelniük, továbbment.

Meglehetősen könnyen haladhattak a part mentén - kivévén itt-ott, ahol egyes facsoportok a vízbe mártották gyökereiket, míg az ágaik áthajoltak a túlsó partra. Habár a patak néhol hirtelen éles szögletet képezett, általános iránya, az iránytű bizonyítása szerint, folyvást kelet felé tartott. A torkolata azonban még messze lehetett, mert se a folyása nem gyorsabbult, s a medre nem szélesedett.

Fél hat óra tájban Briant és Doniphan sajnálkozásukra, kénytelenek voltak konstatálni, hogy a patak folyása határozottan északi irányt vesz. Ez messze vezetheti őket, ha a patakot tovább is irányjelzőül akarják használni és oly irányba vezetheti, amely a céljuktól nyilván elterelné őket. Egyetértettek tehát abban, hogy elhagyják a patak partját és a nyírfák és bükkök sűrűségei közt kelet felé folytatják útjukat.

Nagyon fáradalmas út volt ez! A magas fű közt, amelyből a fejük se látszott ki, kénytelenek voltak egymást szólítgatni, nehogy egymástól elszakadjanak.

Minthogy egynapi gyalogolás után semmi se vallott még a mély víztükör közellétére, Briant-on erőt kezdett venni a nyugtalanság. Nem volt-e káprázat játékszere, mikor a hegyfok csúcsáról vizsgálta a láthatárt?

– Nem!... nem! - mondá magában... Nem csalódtam... Nem csalódhattam... Lehetetlen.

Bármint legyen is, este hét órakor még nem is jutottak el az erdő szélére és máris oly homály uralkodott, hogy nem tájékozhatták magukat.

Briant és Doniphan elhatározták, hogy megállapodnak, és a fák alatt fogják tölteni az éjszakát. Az éhség nem bántotta őket, mert volt a tarisznyában bőven, meleg takaróik sem hiányzottak, tehát a hidegtől nem kellett félniük. Különben semmi se gátolta volna őket abban, hogy száraz gallyakból tüzet gyújtsanak, ha ez az elővigyázati rendszabály, amely igen célszerű az állatok ellen, nem árulta volna el őket azon esetre, ha netalán valamely idegen közelednék hozzájuk éj idején.

– Jobb, ha nem kockáztatjuk, hogy észrevétessünk - jegyzé meg Doniphan.

Valamennyien osztották véleményét, és a vacsorához láttak. Hatalmas étvágyuk volt és az élelmiszer-készleteket meglehetősen megapasztották.

Éppen le akartak heveredni egy óriási nyírfa alatt, mikor Service figyelmessé tette őket arra a sűrűségre, amely csak néhány lépésnyire volt tőlük.

E sűrűségből - amennyire a homályban látni lehetett - egy középnagyságú fa emelkedett ki, amelynek alsó ágai a földig értek. Itt feküdt le a négy fiú egy vastag falevélrétegen, miután jól beburkolták magukat takaróikba. Az ő korukban az álom sohase késik. Csakhamar el is aludtak, sőt Phann is követte fiatal gazdái példáját, noha őrá volt bízva, hogy őrködjék fölöttük.

Mindazonáltal az eb egy vagy két ízben hosszú mormogást hallatott. Kétségkívül állatok barangoltak az erdőben, de nem jöttek az éjjeli tanya közelébe.

Reggeli hét óra volt, mikor Briant és társai fölébredtek. A nap rézsútos sugarai még csak homályosan világították meg a helyet, ahol a fiúk az éjszakát töltötték.

Legelőbb is Service ment ki a sűrűségből és hangosan kezdett kiáltozni, ami nagy meglepetést árult el.

– Briant!... Doniphan!... Wilcox!... Jertek... jertek csak!

– Mi baj? - kérdé Briant.

– Mi baj? - ismétlé Wilcox. - Service az örökös lármájával mindig ijesztget bennünket.

– Jól van! Jól van! - mondá Service. - Nézzétek csak meg, hogy hol aludtunk.

Nem sűrűség volt, hanem lombkunyhó, egyike ama viskóknak, amelyeket az indiánok egymásba font fagallyakból készítenek és „ajupá”-nak neveznek. Ez az ajupa már régi lehetett, mert a talaját és falait már csak az a fa tartotta, amelyhez támasztva volt és amelynek ágai újra beborították a dél-amerikai indiánok lakásaihoz hasonlító kunyhót.

– Itt tehát emberek laknának? - mondá Doniphan, gyorsan körülnézve.

– Vagy legalábbis laktak - mondá Service -, mert ez a kunyhó magától bizonnyal nem épült fel.

– Ez megmagyarázá a patak átjáróját is -, jegyzé meg Wilcox.

– Nos hát, annál jobb! - kiáltá Service. - Ha e vidéken emberek laknak, csakis derék emberek lehetnek, mert ezt a kunyhót egyenesen azért építették ide, hogy az éjszakát benne tölthessük.

Igazában, ez a lombkunyhó a legkevésbé bizonyította, hogy e vidék bennszülöttei derék emberek voltak. Csak annyi látszott kétségtelennek, hogy bennszülöttek látogatják az erdőnek ezt a részét, vagy látogatták a régmúltban, vagy a közelmúltban. A bennszülöttek pedig nem lehettek mások, mint indiánok, ha a vidék Dél-Amerikához tartozott, avagy polinézek, sőt emberevő kannibálok is, ha a hajótörést szenvedettek az óceániai sziget-csoport valamelyik szigetére vetődtek!... Ez az utolsó eshetőség rendkívül veszélyes lett volna és a fő kérdés megoldása fontosabb volt, mint valaha.

Briant már indulni is akart, ám Doniphan azt indítványozta, hogy vizsgálják meg apróra ezt a kunyhót, amely látszólag már régóta el van hagyatva.

Az ajupa padlóján elterülő száraz falevélréteget gondosan felkutatták és Service az egyik szögletben egy cserépdarabot talált, amely egy tányér vagy egy korsó töredéke lehetett. Ez újabb tanújele volt az emberi kezek munkájának, de semmiféle bővebb felvilágosítást nem nyújtott. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint továbbindulni.

A fiúk az iránytűvel kezükben, reggeli nyolcadfél órakor elindultak egyenesen kelet felé, oly talajon, amelynek lejtőssége észrevehető volt. Lassan, nagyon lassan a sűrű, magas fű és áthatolhatatlan bokrok közt két óráig mentek és két vagy három ízben kénytelenek voltak a fejszéikkel utat vágni maguknak.

Végre valamivel tíz óra előtt elértek az erdő szélére, melyen túl mindenféle apróbb növénytől és fűnemektől lepett tágas síkság terült el. Kelet felé, fél angol mérföldnyi távolban, e síkságot föveny övezte és e fövenyt ama tenger hullámai mosták, amelyet Briant látott és amely a láthatárig terjedt....

Doniphan hallgatott. A hiú gyermeknek fájt beismerni, hogy társa nem tévedett.

Briant azonban, aki korántsem akart diadalmaskodni, a távcsőjén keresztül vizsgálta a vidéket.

Észak felé a nap sugaraitól élénken megvilágított part kissé balra kanyarult.

Dél felé ugyanily látvány mutatkozott, csupán a part kanyarodása volt kissé jelentékenyebb.

Most már a kételyre nem volt semmi ok. A vihar nem szárazföldre, hanem szigetre vetette ki a Sloughit, és le kellett mondani minden reményről, hogy menekülhetnek, hacsak kívülről nem érkezik segély.

Ezenfelül az egész látkörön sehol se látszott más sziget vagy szárazföld. Az ember azt hihette volna, hogy a Csendes-tenger végtelenségében a sziget teljesen magára van hagyatva.

Briant, Doniphan, Wilcox és Service végigmentek a tengerpartig terjedő síkságon és megállapodtak egy homokdomb tövében. A tervük az volt, hogy reggeli után visszatérnek az erdőn keresztül. Ha sietnek, talán még az éj beállta előtt megérkezhetnek a Sloughira.

A reggelizés alatt szomorú hangulat uralkodott. A fiúk alig váltottak néhány szót egymással.

Végre Doniphan felkapta a puskáját és tarsolyát, és csak ennyit mondott:

– Induljunk!

És mind a négyen, miután még egy utolsó pillantást vetettek volna a tengerre, megfordultak a síkság felé, miután Phann egyszerre a part irányában elkezdett ugatni.

– Phann!... Phann! - kiáltá Service.

De az eb tovább futott, szimatolván a nedves homokot. Végre egy ugrással a hullámtörés apró fodrai közé vetette magát és elkezdett mohón inni.

– Iszik!... Iszik! - kiáltá Doniphan.

És Doniphan maga is egy pillanat alatt végigfutott a keskeny homokcsíkon és az ajkait megnedvesíté néhány csöppel ama vízből, amellyel Phann a szomját oltotta. Édesvíz volt!

Tó mellett álltak, amely a keleti láthatárig terjedt. A Briant által fölfedezett víz nem volt tenger!