Kínos, izgalmas napokat éltek át a Chairman-sziget telepítvényesei. A veszély, miután egyszer elmúlt, nagyobbnak tűnt fel előttük, mint amilyennek eleinte hitték, valóban oly nagynak, amilyen volt. Igaz, hogy a Verem-erdő szélén történt első találkozás óta bizonyos mérvben kedvezőbbre fordult ügyük. De Forbes véletlen közbejötte nélkül Walston, Cook és Brandt megmenekültek volna! Moko nem merte volna elsütni az ágyút, mert a kartácsok Jakabot és Costart is megölték volna, nem csupán az elrablóikat!... s mi történt volna ezután!... Milyen engedményeket kellett volna tenni a két gyermek megszabadítása céljából?

Midőn Briant és társa nyugodtan végiggondolták a helyzetet, iszonyodás vett erőt rajtuk, amely azonban nem sokáig tartott. Noha Rock és Cope sorsa iránt még nem voltak teljesen tájékozva, a biztonság érzete mégis nagymértékben visszatért a Chairman-sziget lakói közé.

Briant a Moko ágyúlövése után rögtön visszasietett arra a helyre, ahol társai a saroglyát őrizték. Néhány pillanat múlva Doniphant, aki még mindig nem nyerte vissza eszméletét, bevitték a csarnokba, Evans pedig Forbest a raktárteremben levő ágyra fektette le. Kata, Gordon, Briant, Wilcox és a vitorlamester egész éjjel virrasztottak a két sebesült mellett...

Doniphan sebe súlyos volt, de az eléggé rendes lélegzés arról tanúskodott, hogy Cope kése nem szúrta keresztül tüdejét. Kata azon növényekkel kötözte be a sebét, amelyeket hasonló esetekben Észak Amerika nyugati vidékein szoktak használni és amelyek a Zéland-folyó partján is termettek. E kötések fő alkatrészét az Inula Helenzum levelei képezték, amelyek összemorzsolva nagyon hatályosak a belső evesedés megakadályozására, ami ilyen esetekben a legveszedelmesebb. De másképp állt a dolog Forbesszel, akit Walston kése a hasán sebzett meg.

Ennek a boldogtalannak, akit eddig is csak a rossz példák csábítottak bűnre, s aki hogy jóvá tegyen mindent, örömest tette kockára az életét, meg kellett halnia! Hajnali négy óra tájban csendesen kimúlt. Másnap Baudoin nyugvóhelye mellé temették, kereszttel is jelölték sírját. Kettő volt már.

Rock és Cope jelenléte még mindig veszélyeztette a helyzetet.

Evans tehát elhatározta, hogy végez velük, mielőtt elmenne a Medveszikla kikötőjébe.

Gordon, Briant, Baxter és Wilcox kíséretében puskával és revolverrel fölfegyverkezve még ugyanaznap elindult. Phann is velük ment, mert bátran meg lehetett bízni ösztönében, hogy nyomra fog akadni.

A keresés nem sokáig tartott és nem járt se nehézségekkel, se veszéllyel. Walston két társától nem kellett többé félni: Cope, akinek nyomait a Verem-erdő egyik sűrűségéig vérfoltok jelezték, halva feküdt, pár száz lépésnyire attól a helytől, ahol a golyó utolérte. Hasonlóképp megtalálták Pike hulláját is. Olvasóink emlékezni fognak rá, hogy ezt a haramiát Doniphan golyója terítette a földre az ütközet elején. Azt is említettük, hogy Rock oly hirtelen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Evans e meglepő körülmény magyarázatát csakhamar megtudta. A nyomorult Rock, halálosan megsebesülvén, ama vermek egyikébe zuhant, amelyeket Wilcox az erdőben ásott. Ugyanebbe az árokba temették el mind a három holttestet. A vitorlamester és társai azzal a jó hírrel tértek haza, hogy a gyermekeknek nincs többé mitől félniük.

Az öröm tehát a Francia-barlangban teljes lett volna, ha Doniphan nem sebesült volna meg oly súlyosan.

Másnap Evans, Gordon, Briant és Baxter a jövő s a legközelebbi tervek megvalósítása fölött értekeztek. Legelső és fődolog volt a Savern ladikjának birtokába jutni. El kellett tehát a Medve-szikla kikötőjéhez utazni, sőt ott kellett tartózkodni is, mert a legelső kitatarozási munkákat a helyszínen akarták végezni.

Határozatba ment tehát, hogy Evans, Briant és Baxter a tavon és a Keleti-folyón átmennek oda, miután ez volt a legbiztosabb és egyszersmind a legrövidebb út.

A csónak, amelyet a folyó egyik sekély pontján megtaláltak, a kartácsgolyóktól, amelyek fölötte röpültek el, sértetlen maradt.

A kitatarozáshoz szükséges eszközöket, az élelmi- és lőszereket és a fegyvereket ebben helyezték tehát el és az expedíció kedvező nyugati széllel december 6-án reggel, Evans parancsnoksága alatt, tényleg elindult.

Az átkelés a Családi-tavon gyorsan történt. Még csak meg se kellett feszíteni vagy tágítani a vitorlakötelet, mert a szél állandó és egyenletes volt. Még nem volt tizenketted fél óra, mikor Briant a vitorlamesternek azt a kis öblöcskét jelezte, amelyen keresztül a vizek lefolynak a Keleti-folyó medrébe és a csónak a folyó két partja közt az apály segélyével lebocsátkozott.

Nem messze a torkolattól a szárazra kivontatott ladik a Medveszikla fövenyén feküdt. Evans jól megnézte a ladikot, aztán így szólt:

– Fiaim, műszereink vannak ugyan, de hiányzik az az anyag, amivel a hajó gerincét és oldalait kijavíthatnánk. Ellenben a Francia-barlangban bizonyos nagyon használható alkatrészek vannak a Sloughi maradványaiból, és ha a ladikot elszállíthatnánk a Zéland-folyóra...

– Én is éppen erre gondoltam - viszonzá Briant. - Lehetséges az, Evans úr?

– Gondolnám - felelé Evans. - Miután a ladik eljöhetett a Savern-szirtekről a Medveszikláig, miért ne mehetne el a Medve-sziklától a Zéland-folyóig. Itt a munka sokkal könnyebb lesz, a Francia-barlangból fogunk elindulni a Sloughi-öbölbe és onnét a sík tengerre!

Kétségtelen, hogy ha a terv általában kivihető volt, jobbat kigondolni se lehetett. El is határozták rögtön, hogy a másnapi dagályt felhasználják a visszatérésre a keleti folyón és a csónakot a ladikhoz kötik.

Evans a ladik oldalain támadt lyukakat a Francia-barlangból magával hozott kóccal dugdosta be, s csak késő este készült el vele.

Az éjszakát háborítatlanul töltötték ugyanabban a barlangban, amelyet Doniphan és társai lakásul szemeltek ki a Csalódás-öbölben való megérkezésük alkalmával.

Másnap hajnalban a ladikot a csónak farához kötötték.

Evans, Briant és Baxter a dagály beálltával útnak indultak. Míg a dagály hatása érezhető volt, az evezők segélyével eléggé jól haladtak előre. De mihelyt az apály beállt, a beszivárgó víztől súlyosabbá vált ladikot csak nagy üggyel-bajjal lehetett továbbvontatni. Este öt óra volt, mikor a csónak a Családi-tó partjához érkezett.

A vitorlamester ily körülmények közt nem tartotta célszerűnek az éjjeli átkelést kockáztatni.

Ezenfelül a szél is csöndesedni kezdett és valószínű volt, hogy amint az a szép évszakban rendesen történni szokott, a nap első sugaraival ismét tisztává teszi a levegőt.

Tanyát ütöttek e helyen, jó étvággyal falatoztak és jól aludtak a bükkfa tövében, a tűz mellett, amely hajnalig vígan pattogott.

– Szálljunk hajóra!

Ez volt a legelső felhívás, amelyet a vitorlamester kiejtett, mikor a hajnali világosság a tó vizét megvilágította.

Reggel felé csakugyan északkeleti szellő fújt. A vitorlát kifeszítették és a csónak maga után vonván a súlyos ladikot, amely csaknem színig a vízbe merült, délnyugati irányban elindult.

Az átkelés a Családi-tavon baj nélkül ment véghez.

Óvatosságból azonban Evans folyvást készen állt a vontatókötél elvágására, azon esetben, ha a ladik egészen elmerülne, mert okvetlenül magával vonná a csónakot is.

Végre délután három óra tájban a nyugati láthatáron az Auckland-dombok ormai feltűntek. Öt órakor a csónak és a ladik bevonultak a Zéland-folyóba, és a kis töltés alá értek. Hurrák fogadták Evanst és társait, akiknek néhány nap leforgása előtt való megérkezését nem várta senki.

Távollétük alatt Doniphan állapota valamivel jobbra fordult. A derék fiú már viszonozhatta is Briant barátja kézszorítását. Szabadabban lélegzett, miután a tüdeje nem volt megsebezve. Noha nagyon szigorú életrendre szorították, az ereje lassankint visszatért, és valószínű volt, hogy a növényi kötések alatt, amelyeket Kata óránként megújított, a seb nemsokára be fog hegedni. A lábadozás kétségkívül soká fog tartani, de Doniphannak volt annyi életereje, hogy teljes felgyógyulását immár csak idő kérdésének tartották.

Másnap hozzáfogtak a tatarozási munkához. A legelső és valóban elég nehéz feladat volt a ladikot a szárazföldre kihúzni. Harminclábnyi hosszúságánál és a közepén hatlábnyi szélességénél fogva elférhetett benne az a tizenhét utas, akikből ez idő szerint a gyarmat állt, ideértve a vitorlamestert és Katát is.

E műtét szerencsésen végrehajtatván, a munka serényen folyt. Evans éppoly ügyes ács, mint tengerész létére értett a dologhoz, és Baxter ügyességét is kellően tudta méltányolni. Hajóépítésre való anyagban éppúgy nem volt hiány, mint műszerekben. A Sloughi hajóteste maradványaiból kipótolhatták az eltört bordákat, oldalfalakat és hevedereket, végre a régi kóc, amelyet gyantába mártottak, teljesen alkalmas volt az ékelés hézagainak kitöltésére.

A ladiknak azelőtt csak az előrészén volt fedélzete, most mintegy harmadrésznyire befedték, hogy menhelyet biztosítsanak rossz idő esetére, amitől különben a nyári évszak második felében nemigen kellett félni. Az utasok tetszésük szerint a fedélzet alatt vagy a fedélzet tetején időzhetnek. A Sloughi fennmaradt előárbocát főárbocnak használták, és Kata, Evans utasításai nyomán, a jacht egyik pótvitorlájából három kisebb vitorlát szabott ki.

E hármas vitorlázat a ladik egyensúlyát biztosabbá fogja tenni, és ezenkívül bármily irányú szélnek felhasználása lehetővé válik.

A vitorlamester a leglelkiismeretesebb gondot fordította a ladik jó karba helyezésére. Alkalmassá akarta tenni arra is, hogy a magelláni szigettenger csatornáin kívül szükség esetében néhány száz mérföldnyi utat a tengeren is tehessen, amennyiben a Braunschweig-félsziget keleti partján netalán le kellene menniük a Punta Arena-i telepig.

Meg kell említenünk, hogy ezen idő alatt a karácsony ünnepét, valamint az 1862-dik évnek az első napját bizonyos pompával ünnepelték meg.

Végre január havának az utolsó tíz napja alatt Evans elkezdte a berakodást. Briant és a többiek persze nagyon óhajtottak volna magukkal vinni mindent, amit a Sloughiról megmentettek... De ez lehetetlen volt és hely hiányában selejtezni kellett, mi a teljesen nélkülözhetetlen?

Gordon mindenekelőtt félretette a készpénzt, amelyet a fiatal telepítvényesek a Sloughi pénztárában találtak és amelyre talán az utazási költségek fedezésére nagy szükségük lehet. Aztán Moko a ladikra annyi élelmiszert rakott, amennyi szükségesnek látszott tizenhét utas élelmezésére, nemcsak a háromheti utazás alatt, de azon esetre is, ha netalán valamely tengeri baleset következtében kénytelenek lennének a szigettenger egyik szigetén kiszállni, mielőtt Punta Arenát, Port Galant vagy Port Tamart elérték volna.

A lőszermaradványt, a puskákat és revolvereket a ladik ládáiban helyezték el. Sőt Doniphan arra is fölkérte társait, hogy a két kis ágyút se hagyják hátra. Ha nagyon súlyosnak bizonyulnának, útközben mindig be lehet dobni a tengerbe.

Briant hasonlóképpen felrakta a ruhaneműeket, a könyvtárban levő könyvek nagy részét, a leghasználhatóbb konyhaszereket, egyebek közt a raktárterem egyik kályháját, végre a hajózáshoz szükséges műszereket, tengeri órákat, távcsöveket, iránytűket, a mércét, a hajólámpákat és a kaucsukcsónakot. Wilcox a hálók és horgok közül kiválasztotta azokat, amelyeket útközben halászati célokra vélt használhatni.

A Zéland-folyóból Gordon megtöltetett édesvízzel tíz apró hordót és ezeket elhelyeztette a ladik fenekén a még fennmaradt égettbor és ginkészlettel, valamint egyéb szeszes italokkal együtt, amelyeket a trulka és az algarrobe gyümölcseiből gyártottak.

Végre február 8-ikán a berakodással teljesen elkészültek. Most már csak az indulás napjának kitűzése volt hátra, ha ugyan Doniphan eléggé erősnek érzi magát az utazás fáradalmainak elviselésére.

Igen! A derék fiú jót állt magáért! A sebe teljesen behegedt, és miután az étvágya visszatért, csakis arra kellett vigyáznia, hogy ne egyék nagyon sokat. Most már Briant vagy Kata karjára támaszkodva naponkint sétált is néhány óráig a Sport-teraszon.

– Induljunk!... Induljunk! - mondá. - Alig várom, hogy úton legyünk!... A tenger végképp meg fog gyógyítani.

Az indulás napjául február 5-ike tűzetett ki.

Egy nappal előbb Gordon visszaadta a háziállatok szabadságát. A guanakok, lámák, túzokok és az egész szárnyasvilág nagyon kevés hálát tanúsítván az ápolásért, amelyben részesültek, úgy elfutottak és elrepültek, mintha náluk sohase laktak volna jól.

– A hálátlanok! - kiáltá Garnett. - Pedig mennyi figyelmet tanúsítottunk irántuk!

– Ilyen a világ! - viszonzá Service oly komikus hangon, hogy a filozofikus megjegyzést általános kacaj fogadta.

Másnap a fiatal utasok helyet foglaltak a ladikon, amely a csónakot vontatni fogja.

De mielőtt a ladik kötelét leoldták volna, Briant és társai még egyszer meg akarták látogatni Baudoin Ferenc és Forbes sírját. Megilletődött hangulattal mentek oda és egy utolsó imával utolsó emléket szenteltek e szerencsétleneknek.

Doniphan a ladik hátulján telepedett le, Evans mellett, aki a kormányrudat kezelte. Elöl Briant és Moko a vitorlaszárakra ügyeltek föl, noha egyelőre inkább a Zéland-folyó áramlatára kellett ügyelni, mint a szellőre, amelynek irányát az Auckland dombok tömege meglehetősen bizonytalanná tette.

A többiek, ideértve Phannt is, tetszésük szerint helyezkedtek el a fedélzet előrészén.

A kötelet leoldozták, és az evezők lecsapódtak a vízbe.

Három hurrá üdvözölte ekkor a vendégszerető barlangot, amely annyi ideig nyújtott biztos menhelyet az ifjú telepítvényeseknek, akik nagy megilletődéssel látták eltűnni az Auckland dombokat a part fái mögött. Csupán Gordon volt szomorú amiatt, hogy el kellett hagynia szigetét.

A ladik a Zéland-folyón lebocsátkozván, nem haladhatott gyorsabban a folyó sodránál, mely meglehetősen lassú volt. Ezenfelül Evans déltájban az Iszapos-erdő irányában volt kénytelen horgonyt vetni.

A folyó a meder e részén tényleg nagyon sekély volt és a nagyon megterhelt ladikot a megfeneklés fenyegette. Célszerűbb volt tehát bevárni a dagályt és aztán az apály beálltával tovább folytatni az utat.

Körülbelül hat óráig vesztegeltek itt. Az utasok ezalatt kényelmesen megebédeltek és ebéd után Doniphannak a ladik hátulján alkalma nyílt két gyönyörű tinamut, amelyek a jobb part felett röpködtek, ledurrantani. Ez a két szerencsés lövés teljesen helyreállította az egészségét.

Nagyon késő volt már, mikor a ladik a folyó torkolatához ért. Miután a sötétségben nagyon nehéz volt keresztüljutni a szirtsor átjáróin, Evans óvatos tengerész létére tanácsosnak vélte bevárni a reggelt, mielőtt a sík tengerre kimennének.

Az éjszaka nyugodt és csöndes volt. A szél este lecsillapult és miután a tengeri madarak visszatértek éjjeli tanyáikra a sziklaodúkba, teljes némaság uralkodott a Sloughi-öbölben.

Másnap, miután a szél kelet felől fújt, a tenger a Déli-mocsarak végső csúcsáig csöndesnek ígérkezett. Ezt az időt föl kellett használni ama húsz tengeri mérföldnyi út hátrahagyására, amely alatt a hullámok erősen hányták-vetették volna a ladikot, ha netalán a szél a tenger felől fúj.

Evans hajnalhasadtakor kifeszítette mind a három vitorlát és a ladik kiúszott a Zéland-folyóból. A vitorlamester ügyesen kormányozott.

E pillanatban minden szem az Auckland-dombok ormai és a Sloughi-öböl legvégső sziklái felé fordult, amelyek eltűntek, mihelyt a ladik megkerülte az Amerika hegyfokot. Ekkor ágyúlövés dördült el, amelyet hármas hurrá követett. Az Egyesült Királyságok lobogója az árboc csúcsán kibontakozott.

Nyolc órával később a ladik behatolt a csatornába, amelyet a Cambridge-sziget fövenypartjai szegélyeznek, megkerülte a Déli-fokot és végigment az Adelaide-sziget parti körvonalai irányában.

Az északi láthatáron a Chairman-sziget legvégső csúcsa is eltűnt.