Briant levegőbe emelkedése éjjelén Moko őrizte a Francia-barlangot. Másnap reggel az éjszakai fáradalmaktól és izgalmaktól kimerült fiúk csak nagyon későn ébredtek föl. Gordon, Doniphan, Briant és Baxter a fölkelés után azonnal átmentek a raktárterembe, ahol Kata szokott munkáival foglalatoskodott.

Itt elkezdtek helyzetükről tanácskozni, ami nagyon nyugtalanító volt.

Gordon helyesen jegyezte meg, hogy Walston a társaival együtt már több mint két hete a szigeten van. Következőleg, ha a ladik kitatarozási munkáit még most se fejezték be, ennek csak az lehetett az oka, hogy hiányoztak szükséges szerszámaik. Azonban, habár Walston nem is távozott el, nehezen akar véglegesen megtelepedni a Chairman-szigeten, mert különben már kirándulásokat tett volna a sziget belsejébe és a Francia-barlang is aligha kerülte volna el figyelmét.

Ez alkalommal Briant azon megfigyeléseiről is beszélt, amelyeket légi utazása alkalmával tett, eszerint kelet felé meglehetős közelségben földnek kell lenni.

– De mire alapítod véleményedet, Briant - kérdé Doniphan - hogy valamely szárazföld vagy szigetcsoport szomszédságában vagyunk?

– Azt is megmondom. Tegnap, midőn a láthatárt a kijelölt irányban szemügyre vettem, élénk fényt pillantottam meg a szigeten jóval túl és e fény csakis tűzhányó hegy tüzének a visszatükröződése lehetett. Ebből azt következtetem, hogy abban az irányban szárazföld van. Ezt a Savern matrózainak is tudniuk kell és kétségkívül mindent el fognak követni, hogy oda eljuthassanak.

Briant közleménye rendkívüli fontossággal bírt, mert bizonyosságot nyújtott aziránt, hogy a Chairman-sziget nem áll teljesen elhagyatva és elkülönülve a Csendes-tengernek ezen a részén; de a helyzetet nagyon komollyá tette, hogy amint a tanyatűz fölfedezése bizonyította, Walston a Keleti-folyó torkolata mellett tartózkodik. Miután a Savern-szirtek környékét elhagyta, tizenkét angol mérföldnyivel közelebb jött. Most már csak a Keleti-folyó partjai mellett kell végigmennie, hogy a tóhoz érjen és a tó déli végét kell megkerülnie, hogy a Francia-barlangot fölfedezhesse.

Briant tehát kénytelen volt ezen eshetőséggel szemben a legszigorúbb óvintézkedéseket megtenni. Ezentúl a kirándulások csakis a legszükségesebbekre szorítkoztak, sőt még a folyó bal partján, az Iszapos-erdő sűrűségéig se terjedtek ki.

Ez idő tájban egyéb ok is volt az aggodalomra. Costar lázbetegségbe esett, amely életét veszélyeztette. Gordon kénytelen volt a Sloughi gyógyszerszekrényéhez folyamodni, noha nagyon félt attól, hogy valamely tévedést követhetne el. Szerencsére Kata úgy ápolta a kis beteget, mintha saját gyermeke lett volna. A nők ösztönszerű, óvatos gyöngédségével gondozta és éjjel-nappal virrasztott mellette. Önfeláldozásának köszönhető, hogy a láz végre megszűnt és a lábadozás, mihelyt egyszer beköszöntött, gyors volt.

Ki tudja, mi történt volna, ha Kata nincs jelen? Nem ismételhetjük eléggé, hogy a derék asszony a gyarmat legkisebb gyermekeihez az anyai gyöngédség egész erejével ragaszkodott és soha nem fukarkodott önfeláldozásával.

– Már én ilyen vagyok, babácskáim! - mondá. - A természetemben fekszik a dédelgetés, pepecselés és a babrálgatás.

Kata főgondja volt a Francia-barlang fehérneműkészletének rendben tartása. Nagy bosszúságára a sok fehérnemű, amely már húsz hónap óta volt használatban, ugyancsak elkopott. Mivel fogják pótolni, ha egyszer teljesen használhatatlanná válnak? És a cipők is bizony igen rossz állapotban voltak, noha lehetőleg kímélték és mindenki mezítláb járt, mikor az idő engedte. Mindez nagyon nyugtalanította az előrelátó gazdaasszonyt.

November első felében gyakran záporesők jártak. Végre 17-étől fogva a légsúlymérő állandó szép időt jelzett és bekövetkezett a melegebb időszak. A fák, bokrok és cserjék kizöldültek, mindenfelé vadvirágokat lehetett látni. A Déli-mocsarak szokott vendégei nagy számmal tértek vissza. Mennyire bosszantotta Doniphant, hogy nem vadászhatott a mocsarak közt és mennyire haragudott Wilcox, hogy nem feszíthette ki a hálókat, nehogy a Családi-tó déli partjairól valaki megláthassa!

És a szárnyasok nem csupán a sziget e részén hemzsegtek, hanem a Francia-barlang környékén felállított hurkokba is beleakadtak.

Egy napon e hurkok egyikében Wilcox ama vándorok közül talált egyet, amelyek télen elköltöztek az ismeretlen északi tájakra. Egy fecske volt, amely a szárnyai alatt még ott hordta a kis zacskót. Vajon volt-e benne válasz a Sloughi hajótörést szenvedett utasai számára? Fájdalom, nem!... A hírnök válasz nélkül tért vissza!

November 21-én, délutáni két óra tájban Doniphan a Családi-tó sarkán halászott és figyelmét a folyó bal partja felett kóválygó és mintegy húsz madárból álló csapat éktelen kiáltozása kötötte le.

A varjakhoz hasonló lármás madarak viselkedése nagyon meglepte őket. Tágas körben röpködtek, amely annál kisebbé lett, minél közelebb értek a földhöz, végre mikor együtt voltak, sűrű csapatban, egyszerre lecsaptak a földre.

Ekkor aztán elkezdtek még éktelenebbül lármázni, de Doniphan hiába igyekezett őket meglátni a magas fű közt, amelyben eltűntek.

Doniphannak most az a gondolata támadt, hogy azon a helyen valamely állat hullájának kell heverni. Kíváncsi volt rá, hogy vajon mi lehet a dologban; visszament tehát a Francia-barlangba és megkérte Mokót, hogy szállítsa át őt a Zéland-folyó túlsó partjára.

Mindketten a csónakba szálltak és tíz perc múlva óvatosan tovalopóztak a part füvei között. A szárnyasok azonnal elröpültek, de nagy lármával tiltakoztak az alkalmatlankodók ellen, akik őket étkezésükben háborgatták.

E helyen egy guanak csikó hullája hevert. A szegény állat csak pár órával ezelőtt múlhatott ki, mert még langymeleg volt.

Doniphan és Moko nem szándékozott az éléskamra számára értékesíteni a ragadozó madarak lakomája maradványait és éppen távozni készültek, mikor a következő kérdés merült föl elméjükben: hogyan és miért esett el a guanak itt, a mocsár szélén, távol az erdőktől, amelyet fajrokonai rendesen nem szoktak elhagyni.

Doniphan szemügyre vette az állatot. A szügyén egy még vérző seb volt, amelyet nem egy jaguár vagy valamely más ragadozó állat harapása ejtett rajta.

– Ezt a guanakot kétségkívül meglőtték- mondá Doniphan.

– Itt a bizonyítéka - mondá a matrózinas, aki miután a késével megvizsgálta volna a sebet, egy golyót vett ki belőle.

A golyó nagyobb volt azoknál, amelyeket a vadászpuskákhoz el szoktak használni. Következőleg csak Walston vagy valamelyik társa lőhette ki.

Doniphan és Moko, átengedvén a guanak hulláját a madaraknak, visszatértek a Francia-barlangba és társaikkal tanácskoztak.

Afelől nincs kétség, hogy a guanakot a Savern valamelyik matróza sebezte meg halálosan, mert se Doniphan, se más, már több mint egy hónap óta nem lőtték ki puskájukat. De igen fontos dolog lett volna megtudni, mely helyen lőtték meg a guanakot?

Minden körülményt jól megfontolva, valószínűnek látszott az, hogy az esemény nem történt régebben öt vagy hat óránál, mert annyi időre volt szükség, hogy az állat az alvidéken keresztül a Zéland-folyó bal partjáig eljöhessen. Ebből azt a következtetést kellett levonni, hogy valamelyik Walston emberei közül reggel a Családi-tó déli vége felé elindulhatott vadászni és hogy az egész csapat, miután átkelt volna a Keleti-folyón, lassankint a Francia-barlang felé közeledik.

Ezentúl tehát még szigorúbban kellett ügyelni az elővigyázati rendszabályok szoros megtartására. Az esetleges támadás visszaverését csak azon esetre lehetett remélni, ha a fiatal telepítvényeseket a barlangon kívül nem lepik meg.

Három nap múlva egy még jelentősebb eset növelte ismét az aggodalmukat és most már mindenki belátta, hogy a közbiztonság nagyobb mértékben van veszélyeztetve, mint valaha.

24-én reggel kilenc óra tájban Briant és Gordon átmentek a Zéland-folyó túlsó partjára megnézni, vajon nem volna-e célszerű valamely sáncformát építeni ama keskeny ösvényen, amely a tó és a mocsarak közt volt. Doniphan és a társaság legjobb lövészei könnyen és gyorsan lesbe állhatnának e sánc mögött, azon esetre, ha Walston megérkezését idejekorán észrevenné és jelezné valaki.

Mindketten legföljebb háromszáz lépésnyire voltak a folyótól, mikor Briant valamit a lábával darabokra zúzott. Nem is ügyelt rá, azt hivén, hogy egyike volt azon ezer meg ezer kagylónak, amelyeket a nagyobbszerű dagályok sodornak ki a szárazföldre, mikor elborítják a Déli-mocsarak lapályait. De Gordon, aki utána jött, megállította őt e szavakkal:

– Várj, Briant, várj egy pillanatig!

– Mi baj?

Gordon lehajolt és fölemelte a szétzúzott tárgyat.

– Nézd! - mondá Gordon.

– Ez nem kagyló - mondá Briant -, hanem...

– Pipa! - egészíté ki Gordon.

Gordon csakugyan egy feketés pipát tartott a kezében, mely éppen a kupak alatt tört darabokra.

– Miután közülünk senki se pipázik - mondá Gordon -, kétségtelen, hogy e pipát senki se veszthette el, csupán...

– Csupán egyike a Walston embereinek - viszonzá Briant - hacsak nem Baudoin Ferenc tulajdona volt, aki előttünk élt a Chairman-szigeten.

Nem! Ez a frisstörésű pipa nem lehetett Baudoin Ferencé, aki már sok év előtt halt meg. Nemrégen esett le e helyen, amint a néhány szál ráragadt dohány is minden kétséget kizárólag tanúsítja. Eszerint tehát néhány nappal vagy talán csak néhány órával ezelőtt Walston valamelyik társa, vagy Walston maga jött ide.

Gordon és Briant azonnal visszatértek a Francia-barlangba. Briant megmutatta a pipa kupakját Katának, aki azt állította, hogy a pipa darabjáról ráismer Walston pipájára.

Így hát bizonyos, hogy a gonosztevők megkerülték már a tó déli végét. Talán éjszaka idején el is lopóztak a Zéland-folyó partjáig. És ha a Francia-barlangot már fölfedezték, ha Walston tudta, kikből áll a kis gyarmat személyzete, nem kellett-e benne annak a gondolatnak támadnia, hogy itt kétségkívül szerszámokat, műszereket, élelmi- és lőszereket, szóval mindazon tárgyakat talál, amiknek ő híjával volt és hogy hét izmos ember könnyen végez tizenöt gyermekkel, főleg ha sikerül nekik azokat váratlanul meglephetni. Mindenesetre a fiatal telepítvényeseknek tisztában kellett lenniük a csapat közeledése iránt.

Szemben a fenyegető eshetőségekkel, Briant a társai segélyével még hatályosabb felügyeletet igyekezett szervezni. Nappal állandó figyelőállomást rendeztek be az Auckland-dombok ormán, hogy azonnal jelezni lehessen minden gyanús közeledést, akár a mocsarak, akár a Verem-erdő, akár a tó felől. Éjjel a nagyok közül mindig kettő fog virrasztani a csarnok és a raktárterem bejáratánál és figyelni fog a legcsekélyebb neszre is, amely netalán kívülről hallatszanék. A két ajtót csavarokkal megerősítették és nagy köveket hordtak a barlang belsejébe, hogy a bejárásokat bármely percben el lehessen torlaszolni. Ami a két szűk ablakot illeti, amelyek a sziklafalba voltak vésve és a Sloughi két kis ágyújának lőrései gyanánt szolgáltak, ezek közül az egyik a Zéland-folyóra, a másik a Családi-tóra néző oldalon fogja megvédelmezni a Francia-barlang két homlokzatát. Ezenkívül az összes puskák és revolverek is minden pillanatban lövésre készen álltak.

Nem kell mondanunk, hogy Kata mindezen intézkedéseket helyeselte. Az erélyes nő őrizkedett nyugtalanságát elárulni, amelyet fájdalom, nagyon is jogosultaknak tartott, ha a Savern matrózai ellen való küzdelem annyira bizonytalan esélyeire gondolt. Ismerte a gonosztevőket és főnöküket. Ha bárcsak hiányosan voltak is fölfegyverkezve, nem intézhetnek-e a barlang ellen váratlan támadást, a legszigorúbb felügyelet dacára? És néhány fiatal fiú szálljon szembe velük, akik közül a legidősebb még nem volt tizenhat éves! Valóban a harc nagyon aránytalan lenne. Ah, miért nincs velük legalább a bátor és derék Evans! Miért nem szökhetett meg Katával együtt! Ő talán jobban szervezhette volna a védelmet és oly karba tudta volna helyezni a Francia-barlangot, hogy ellenállhasson Walston támadásának!

Szerencsétlenségre Evanst bizonyosan szoros őrizet alatt tartották, vagy már talán el is tették láb alól, mint veszedelmes tanút, akire nincs többé szükségük, hogy a ladikot valamely közel levő szárazföldre kormányozza.

Így gondolkozott Kata. Nem önmagáért félt, hanem a gyermekekért, akikre szünet nélkül felügyelt. Moko e feladatában híven támogatta, akinek önfeláldozása valóban nem volt csekélyebb az övénél.

November 27-ike volt, két nap óta tikkasztó forróság uralkodott. A nehéz fellegek lomhán vonultak át a sziget fölött és néhány távoli mennydörgés a vihar közeledését hirdette.

Ez este Briant és társai a szokottnál korábban vonultak vissza a csarnokba, miután elővigyázatból - mint bizonyos idő óta történni szokott - a ladikot bevontatták volna a raktárterembe. Aztán az ajtókat bezárták, elvégezték a közös imádságot és várták a lefekvés idejét.

Fél tíz óra tájban a vihar egész erővel dühöngött. Villámok fénye világította meg a csarnokot. A borzasztó mennydörgés egy pillanatig se szünetelt és úgy látszott, mintha az Auckland-dombok tömegét megreszkettetné a szörnyű döndülések visszhangzása. Egyike volt ez a szél és eső nélküli égiháborúknak, amelyek annál iszonyúbbak, mert a mozdulatlan felhők a helyszínen kiadják magukból a bennük felhalmozódott összes villanyos anyagot s néha egész éjszakán át tartanak.

Costar, Dole, Iverson és Jenkins, akik az ágyaikban összekuporodtak, mindannyiszor megrázkódtak a gyolcsrepesztéshez hasonló recsegő dördülések hallatára, amelyek a villamosságtól terhes felhő közellétére vallottak. Pedig a megrendíthetetlen barlangban semmitől se kellett félniük. A villám akár húszszor vagy százszor is leüthetett volna a parti szirtek ormára, sohase lett volna képes áthatolni a Francia-barlang sziklafalán, amely éppoly hozzáférhetetlen volt a villamos folyamokkal, mint a legirtózatosabb szélrohamokkal szemben. Briant, Doniphan és Baxter koronként fölkeltek, kinyitották az ajtót és a villámoktól elvakítva, csakhamar visszavonultak, miután gyors pillantást vetettek volna a szabadba.

Tíz és tizenegy óra közt a mennydörgés és villámlás másodpercre se szűnt meg. Csak valamivel éjfél előtt kezdett az égiháború némileg csöndesedni. Mind hosszabb időközök támadtak az egyes dörgések közt, amelyeknek robaja lassankint csökkent. Ekkor feltámadt a szél is, tovakergette az alant járó felhőket és a zápor csakhamar megeredt.

A kicsinyek félelme megszűnt. Két vagy három fej lassankint előbukkant a takarók alól, noha már ideje lett volna aludni. Briant és a többiek, a szokott óvintézkedések megtétele után elő is készültek a lefekvésre, mikor Phannon teljesen megmagyarázhatatlan izgatottság jelei mutatkoztak. Felállt, a csarnok ajtaja felé rohant és folyvást tompán, ingerülten morgott.

– Phann alkalmasint szimatol valamit! - mondá Doniphan, mialatt az ebet megnyugtatni igyekezett.

– Már több ízben tapasztaltuk nála ezt a sajátszerű izgatottságot - jegyzé meg Baxter -, és az értelmes állat sohase tévedett.

– Mielőtt lefeküdnénk, meg kell tudnunk, hogy ez mit jelent - mondá Gordon.

– Ám legyen - viszonzá Briant -, de senki se menjen ki a barlangból és legyünk készen a védelemre.

Mindenki kezébe vette a puskáját vagy a forgópisztolyát. Aztán Doniphan a csarnok ajtaja, Moko pedig a raktár ajtaja felé ment. Mindketten az ajtóhoz illesztették a fülüket, de semmi neszt se hallottak künn, noha Phann folyvást izgatott volt, sőt nemsokára hevesen ugatni kezdett és nem sikerült őt lecsillapítani. Ez nagyon bosszantó volt. A csöndes pillanatokban meg lehetne hallani, ha valaki a parton járkálna és annál inkább meg kellett hallani Phann ugatását odakünn.

Egyszerre dördülés hallatszott, amelyet nem lehetett összetéveszteni a mennydörgéssel.

A Francia-barlangtól nem egészen kétszáz lábnyi távolban fegyver dördült el.

Valamennyien védelmi állapotba helyezkedtek. Doniphan, Wilcox, Baxter, Cross puskáikkal a kezükben a két ajtó mellett foglaltak helyet és készen álltak lelőni mindenkit, aki netalán megkísérelné az ajtót bezúzni. A többiek éppen nekikészültek az ajtókat eltorlaszolni az e célból idehozott-kövekkel, midőn kívülről egy hang kiáltása hallatszott:

– Segítség!... Segítség!

Kétségkívül emberi lény forgott halálos veszélyben és segélyt kért.

– Segítség! - ismétlé a hang, azonban ezúttal már csak pár lépésnyi távolból.

Kata az ajtó mellett állt és hallgatózott.

– Ő az! - kiáltá Kata.

– Ő? - kérdé Briant. - Ki az az ő?

– Nyissák ki az ajtót! ... Nyissák ki! - ismétlé Kata.

Az ajtó kinyílt és a csarnokba egy férfi rohant be, akiről a víz csurgott.

Evans volt, a Savern vitorlamestere.