Gordon távolléte alatt is minden rendben ment a Francia-barlangban. A kis gyarmat főnöke csak dicsérettel halmozhatta el Briant-t, aki iránt a kicsinyek szinte ragaszkodással viseltettek. Ha gőgös és irigy természete nincs, Doniphan is kellőleg méltányolta volna társa jellemét, de fájdalom, nem bírt erőt venni jellemén, és miután jelentékeny befolyást gyakorolt Wilcoxra, Webbre és Crossra, ezek is támogatták a fiatal francia fiú ellenében, akinek jelleme és gondolkodásmódja annyira elütött angolszász eredetű társaitól.

Egyébiránt Briant erre nem figyelt. Azt tette, amit kötelességének tartott, és sohase törődött azzal, hogy mit gondolnak felőle. Legtöbb gondot az öccse megmagyarázhatatlan viselkedése szerzett neki.

Legutóbb is kérdéseivel faggatta Jakabot anélkül, hogy tőle egyéb feleletet nyerhetett volna ennél:

– Nem... bátyám... nem! ... Nincs semmi bajom!

– Te nem akarsz szólni, Jakab, és ezt rosszul teszed... Ha szólnál, nagy enyhülés volna rád nézve és rám nézve is! ... Azt tapasztalom, hogy napról napra szomorúbbá és komorabbá válsz... Lásd, én a bátyád vagyok.... Jogom van megtudni bánatod okát!... Miért nem vagy bizalmas velem szemben?

– Bátyám! - felelé végre Jakab, mintha nem bírt volna ellenállni bizonyos titkos lelkifurdalásnak. - Azt kérdezed, hogy mit tettem... Te talán megbocsátanál nekem... de a többiek...

– A többiek! ... a többiek! - kiáltá Briant. - Mit akarsz ezzel mondani, Jakab?

A gyermek szemeiből kicsordultak a könnyek, de dacára a bátyja faggatásainak nem mondott többet, mint ezt:

– Később meg fogod tudni... később!

Képzelhető, hogy e kijelentés után mily nagy volt Briant aggodalma. Vajon mit követhetett el Jakab? Ezt mindenáron tudni akarta, és mihelyt Gordon hazaérkezett, közölte vele a fél vallomást, amelyet az öccsétől kicsikart, és kérte Gordont, hogy ő is beszéljen vele.

– Mire való volna ez? - viszonzá Gordon igen okosan. - Sokkal jobb, ha megvárjuk, míg Jakab a saját jószántából megszólal. Ami pedig a titkát illeti, ez kétségkívül valamely csekélység, amelynek fontosságát túlbecsüli... Várjunk, míg ő maga elérkezettnek tartja a kimagyarázás idejét.

Másnap - november 9-én - a fiatal telepítvényesek munkához láttak, mely bőven volt. Mindenekelőtt figyelembe kellett venni Moko kívánságait. Alaposan megapadt az éléskamra készlete, noha a Francia-barlang környékén felállított hurkok több ízben eredménnyel működtek. Voltaképpen csak nagy vadban volt hiány. Szükséges volt tehát oly erős hurkokat készíteni, amelyekkel lámákat, pekarikat és guazalikat is lehessen fogni anélkül, hogy a dolog egyetlen szem lőporba és ónba kerülne.

E munkákkal foglalatoskodtak a nagyok az egész november hónapban, amely az északi félteke május havának felel meg.

A fiúk megérkezése után a guanakot és a lámát két kicsinyével együtt a Francia-barlanghoz legközelebb álló fák alatt helyezték el. Itt, hosszú kötelekre megkötve, meglehetősen nagy területen mozoghattak. Ez megjárta a nyári évadban, de a téli időre okvetlenül gondoskodni kellett alkalmasabb menedékhelyről. Gordon el is határozta, hogy azonnal ólat és magas cölöpök által megvédett karámot fognak építeni közvetlenül az Auckland-dombok tövében, csekély távolságra a csarnok ajtajától.

Rögtön hozzáfogtak a munkához és valóságos ácstelepet szerveztek Baxter igazgatása alatt.

Egész öröm volt látni, mily buzgalommal kezelték a fiúk a Sloughiról hozott szerszámokat, a fűrészt, a fejszét, a gyalut. Nem riadtak vissza, ha némelykor el is romlott a munka. Középnagyságú fák, amelyeket közvetlenül a gyökerük fölött vágtak le és a gallyaiktól megtisztítottak, kitűnő cölöpöket szolgáltattak és oly nagy mennyiségben, hogy akkora térséget be lehetett velük keríteni, amelyen tíz-tizenkét állat kényelmesen ellakhatott. A földbe mélyen beásott cölöpök, amelyeket vízszintesen alkalmazott rudakkal kötöttek össze, képesek voltak ellenállni a vadállatok támadásának is, ha netalán be akartak volna törni. A fészert a Sloughi gerincmaradványaiból építették föl és ezzel megkímélték magukat attól a munkától, hogy egyes fákat deszkákra fűrészeljenek szét, ami az adott körülmények közt igen nehéz munka lett volna. Az ól tetejét vastag kátrányos vászonnal borították be, hogy ne kelljen a vihar pusztításaitól tartaniuk. Jó, sűrű és gyakran megújítandó falevélréteg, friss fű, moha és zsenge gallytakarmány, amelyből nagy készletet fognak beszerezni, ennél több se kell hozzá, hogy a háziállatok jó erőben tartassanak. Garnett és Service, akik a karámra való felügyelettel bízattak meg, nemsokára fáradságukat megjutalmazva látták, tapasztalván, hogy a guanak és a láma naponkint mindinkább szelídül.

Ezenfelül a karám nemsokára új lakókat is kapott. Legelőbb is egy második guanak zuhant az erdőben levő vermek egyikébe; Baxter aztán Wilcox segélyével, aki szintén eléggé ügyesen kezdett már a bólákkal bánni, két lámát, egy hímet és egy nőstényt kerített kézre. Sőt Phann egy második nandut is fogott el. De csakhamar belátták, hogy ezzel is úgy fognak járni, mint az elsővel. Service meg akarta szelídíteni ezt is, de minden igyekezete kárba veszett.

Mialatt Garnett és Service a háziállatokat gondozták, Wilcox és néhány társa hurkokat készítettek és állítottak fel s azokat mindennap megtekintették. A kicsinyek közül kettőnek, úgymint Iversonnak és Jenkinsnek szintén akadt dolga.

A túzokok, tyúkok, gyöngytyúkok és tinamuk annyira elszaporodtak, hogy baromfiudvarról is kellett gondoskodni. Gordon ezt a karám egyik sarkában helyeztette el, és a nevezett két fiú feladata volt a szárnyasokra gondot viselni, amely feladatot nagyon lelkiismeretesen teljesítettek.

Eszerint Mokónak, a szakácsnak most már nemcsak a lámák teje, hanem a szárnyas csapat tojásai is gyarapították konyháját. Azonban az édes sütemények Gordon parancsára csakis vasár- és ünnepnapokon jelentek meg az asztalon, habár különösen Dole-nak és Costarnak rendkívül ízlettek, de kímélni kellett a cukorkészletet, amíg Gordon a Verem-erdő sűrűségeiben cukortartalmú juharfákat nem látott meg.

– Cukorból vannak ezek? - kérdé Costar.

– Nem azt mondtam, te kis torkos, hogy cukorból vannak - viszonzá Gordon -, hanem hogy cukortartalmúak. Azért ne is öltögessed rájuk a nyelvedet.

Ez egyike volt a legnevezetesebb fölfedezéseknek, amelyeket az ifjú telepítvényesek tettek, mióta a Francia-barlangban berendezkedtek. Gordon a juharfák kérgén néhány vágást ejtett és a fák nedve megsűrűsödvén, cukros anyagot szolgáltatott, amely cukortartalmára nézve ugyan mögötte állt a cukornádnak és a cukorrépának, mégis igen becses volt konyhai célokra és mindenesetre többet ért a hasonnevű anyagnál, amelyet tavasszal a nyírfákból lehet lecsapolni.

A cukor után nemsokára szeszes italokkal is rendelkeztek. Gordon utasításai szerint Moko megkísérelte a trulka és algarrobe magjait erjeszteni. E magok, miután egy kádban nehéz fasulykok által összezúzattak, alkoholtartalmú folyadékot adtak, amely juharfacukor hiányában, megédesíthette a meleg italokat. Ami a teafa leveleit illeti, telepítvényeseink úgy tapasztalták, hogy azok csaknem fölértek az illatos kínai növénnyel. Ennélfogva kirándulásaik alkalmával sohase mulasztottak el nagyobb mennyiséget hazahozni.

Magától értetődik, hogy a hálókat, amelyeket télen át a folyó bal partján madarászhálók gyanánt feszítettek ki, a szép évszak visszatértével ismét átalakították vadászhálókká és egyéb szárnyasokon kívül apró foglyokat és vörös ludakat is fogtak velük, amely utóbbiak kétségkívül a szigettől kelet felé fekvő szárazföldről repültek át.

Ezen időtájban történt az is, hogy Baxter, Gordon kívánságára ruganyos kőrisfa ágakból szeggel ellátott nyilakat és nádból íjakat készített. E fegyverekkel Wilcox és Cross, akik Doniphan után a lövésben legügyesebbek voltak, koronként néhány apróbb vadat csakugyan el is ejtettek.

Azonban, noha Gordon mindig ellenezte a lőszerek elhasználását, mégis szükséges volt az a bizonyos körülmény, amely arra indította őt, hogy letegyen szokásos fukarságáról.

Egy napon - december 7-ike volt - Doniphan félrehívta őt és így szólt hozzá:

– Gordon, a sakálok és rókák szemtelensége tűrhetetlenné válik. Éjjelenkint egész csapatokban jelennek meg és elpusztítják a hurkokat, meg a vadakat is, amelyek a hurkokba kerültek. Ennek a dolognak egyszer alaposan véget kell vetni.

– Nem lehetne csapdákat felállítani? - kérdé Gordon, aki jól tudta, hova fog a dolog kilyukadni.

– Csapdákat? - viszonzá Doniphan, aki mindig nagy megvetéssel viseltetett a puskán kívül minden vadászati eszköz ellen. - Csapdákat?... Nem tennék ellenvetést, ha csakis sakálokról volna szó, amelyek elég ostobák arra, hogy csapdával is meg hagyják magukat néha fogatni. De a rókákkal egészen másként áll a dolog. Ezek a ravasz állatok gyanakodnak, bármennyire iparkodjék is Wilcox óvatosnak lenni. Egy szép éjjel majd behatolnak a karámba és a baromfiudvarban nem marad egyetlen szárnyasunk se.

– Ha a dolog annyira szükséges - viszonzá Gordon - nem bánom, engedélyezek néhány tucat töltényt. De igyekezzetek csakis biztosra lőni.

– Jól van, Gordon, számíthatsz ránk! Ma éjjel lesbe állunk azon a helyen, ahol ezek az állatok rendszerint el szoktak haladni, és oly pusztítást viszünk köztük véghez, hogy hosszú ideig egy se fog mutatkozni közülük.

Az éj beálltával tehát Doniphan, Briant, Wilcox, Baxter, Webb, Cross és Service lesbe álltak egy bokrokkal és cserjékkel borított térség szélén, a Verem-erdő közelében, a tó felőli oldalon.

Nagyon sötét éjszaka volt.

A mély csöndben, amelyet a legcsekélyebb szellő se háborgatott, szinte hallani lehetett a rókák lépteit a száraz füvön.

Valamivel éjfél után Doniphan jelezte a rókacsapat közeledését. A félénk állatok átmentek a bokroktól ellepett térségen a tóhoz, szomjukat oltani.

A vadászok meglehetősen türelmetlenül bevárták, míg körülbelül húsz róka összegyűlt, ami elég időt vett igénybe, mert az állatok csak óvatosan sompolyogtak, mintha veszélyt sejtettek volna. Egyszerre Doniphan jeladására több lövés dördült el és valamennyi talált. Öt vagy hat róka elesett, a többiek pedig nagyrészt halálosan megsebezve, jobbra vagy balra rémülten szétszaladtak.

Másnap reggel tíz rókát találtak a bokrok közt a fűben elterülve.

Miután a mészárlást három egymás után következő éjjel folytatták, a gyarmat nemsokára megszabadult e veszedelmes vendégektől, amelyek a baromfiudvar lakóinak életét veszélyeztették. Azonfelül az expedíció mintegy ötven darab szép ezüstszürke rókabőrt is jövedelmezett, amelyek akár mint szőnyegek, akár mint ruhadarabok, növelni fogják a Francia-barlang kényelmét.

December 15-én elindult a nagy expedíció a Sloughi-öbölbe. Az idő nagyon szép volt. Gordon tehát elhatározta, hogy mindnyájan részt fognak venni ebben a kirándulásban. A kicsinyek persze zajos örömmel fogadták e határozatot.

Ez expedíció célja a fókavadászat volt. Tudjuk, hogy a hideg évszakban ezek az állatok sűrűn szokták látogatni a Roncspartot. A világító anyag, amelyből a hosszú téli esteken nagyon sokat használtak fel, tényleg a végét járta. A Baudoin Ferenc által gyártott gyertyákból alig volt már készletben két vagy három tucat. A Sloughi hordóiban talált olaj, amely a csarnok lámpáiban szokott égni, már fogytán volt. Ez sok gondot okozott az óvatos Gordonnak, aki elhatározta, hogy növényolaj hiányában az állatok, nevezetesen a fókák zsiradékával fog a hosszú télen át világítani.

A tervezett expedíció tehát nagy fontossággal bírt, és az előkészületek is úgy tetettek meg, hogy az eredmény lehetőleg sikeres legyen.

Egy idő óta Service és Garnett nem minden siker nélkül, a két guanakot igavonó állatokká idomították. Baxter egy teljes szerszámot készített vitorlavászonnal beborított füvekből és ha ugyan nem is lehetett a guanakokat paripák gyanánt használni, legalább be lehetett őket fogni a szekér elé. Ez mindenesetre kényelmesebb volt, mintha maguk a fiúk vontatták volna a szekeret.

E napon tehát a szekérre rakták a lőszereket, az élelmiszereket és a különböző eszközöket, egyebek közt egy nagy rézkádat és hat üres hordót, amelyeket fókaolajjal megtöltve szándékoztak hazahozni. Valóban, sokkal célszerűbb is volt ezen állatokat mindjárt a helyszínen felboncolni, mint elhozni a Francia-barlangba, ahol az egészségtelen bűz a levegőt megfertőzhette volna.

Napfölkeltekor indultak el és a legelső két óra alatt minden nehézség nélkül haladtak. Az út nehezebb része ott következett, ahol a kis csapat kénytelen volt megkerülni az Iszapos-erdő mocsarát, és a fák közt haladni tovább. Dole és Costar apró lábai meg is sínylették ezt a gyalogolást. Briant kérésére Gordon kénytelen is volt megengedni nekik, hogy fölüljenek a szekérre és kipihenhessék magukat anélkül, hogy emiatt az egész társaság kénytelen legyen megállapodni.

Nyolc óra tájban, míg a szekér nagy nehezen végigdöcögött a mocsár partja mellett, Cross és Webb kiáltásai hallatszottak.

A két fiú kissé előrement és a kiáltások hallatára Doniphan többi társaival együtt utánuk sietett.

Az Iszapos-erdő ingoványai közt mintegy százlépésnyi távolban óriási állat fetrengett, amelyre az ifjú vadász azonnal ráismert. Egy nagy rózsaszínű hippopotamus volt, amely szerencsére eltűnt a mocsár sűrűségei közt, mielőtt rá lehetett volna lőni.

– Miféle nagy állat ez? - kérdé Dole, akit a szörnyeteg puszta látása is nagy nyugtalanságba ejtett.

– Víziló - felelé Gordon.

– De hiszen csöppet se hasonlít a lóhoz! - jegyezte meg Costar igen találóan.

– Nem! - kiáltá Service. - És szerintem helyesebben vízidisznónak lehetne nevezni.

Ez a megjegyzés nem kevésbé volt találó. A kicsinyek nagyokat nevettek rajta.

Kevéssel múlt el tíz óra, mikor Gordon a Sloughi-öböl partjához ért. A folyó mellett ugyanazon a helyen tartottak pihenőt, ahol legelőször tanyát ütöttek, mikor a jachtból kiköltöztek.

Mintegy száz fóka hevert és sütkérezett a szirteken. Sőt némelyek kijöttek a szirtsor innenső oldalán a parti fövenyre is.

A gyorsan elköltött reggeli után, abban a pillanatban, midőn a déli nap sugarai a fókákat kicsalták a part fövenyére sütkérezni, Gordon, Briant, Doniphan, Cross, Baxter, Webb, Wilcox, Garnett és Service a vadászatra előkészületeket tettek. Ezalatt Iverson, Jenkins, Jakab, Dole és Costar a tanyán maradtak Moko felügyelete alatt, úgyszintén Phann is, mert nem lett volna tanácsos az ebet a fókacsapat közé bocsátani. Ezenkívül vigyázniuk kellett a két legelésző guanakra is.

Mindenekelőtt arról kellett gondoskodni, hogy a fókák visszavonulási vonala a tenger felé elvágassék. Doniphan, akit társai szívesen bíztak meg az expedíció vezényletével, fölszólította társait, hogy a part mentében haladjanak a folyó torkolatáig.

Mihelyt ez megtörtént, könnyű lesz végiglopózni a szirtek hosszában és ily módon körülkeríteni a partot.

E tervet nagy óvatossággal hajtották végre. Az ifjú vadászok egymástól harminc-negyven lépésnyi távolságban csakhamar félkört képeztek a tenger és a fövenyes part közt.

Ekkor Doniphan jeladására mindnyájan egyszerre fölkeltek, fegyvereik is egyszerre dördültek el. Mindegyik lövés talált.

A sértetlenül maradt fókák eleinte fölemelkedtek és a farkukkal csapdostak maguk körül, aztán főleg a lövések dörgésétől elrémítve, nagy ugrásokkal siettek a szirtek felé.

Ekkor revolverlövésekkel üldözték őket. Doniphan szabadon tölthetvén vadászszenvedélyét, csodákat művelt és társai is tőlük telhetőleg igyekeztek őt a sikerben elérni.

A mészárlás csak néhány percig tartott, noha a legvégső szirtekig mentek a hüllők után. A szirteken túl a fókák eltűntek, húsz halottat vagy sebesültet hagyván hátra a tengerparton.

Az expedíció tehát fényesen sikerült és a vadászok a tanyára visszatérvén, ott úgy helyezkedtek el, hogy harminchat órát tölthessenek.

A délután meglehetősen undorító munka közt telt el. Mindenekelőtt ki kellett vontatni a partra azokat a fókákat, amelyek a szirtek közt hullottak el. Ezalatt Moko elhelyezte a rézkádat egy tűzhely fölött, amelyet két nagy kőből készített el hevenyében. A fókákat szétvagdosták körülbelül három kilogrammos darabokra és a darabokat beledobták a kádba, amelyet már előbb a folyóból apály idején merített édesvízzel töltöttek meg. Néhány perc elég volt ahhoz, hogy a forró víz kiolvassza a tiszta olajat, mely a felszínen úszott és amellyel a hordókat egymásután teletöltötték.

A kádból szétáradó bűz a kiállhatatlanságig megfertőztette a levegőt. Mindegyikük bedugta az orrát, de hogy meghallhassák a tréfás megjegyzéseket, amelyeket e kellemetlen műtét közben ejtettek, bezzeg nyitva maradt a fülük. Maga a kényes „Lord Doniphan” is nagy buzgalommal végezte a munkát, melynek befejezése másnapra maradt. E második nap végén Moko már több száz gallon olajat töltött a hordókba. Ezzel be is érhették, mert a Francia-barlang világítása az egész jövő télre biztosítva volt. Ezenfölül a fókák se jelentek meg többé sem a szirteken, sem a parton és bizonyára nem is fognak visszatérni a Sloughi-öböl vidékére mindaddig, míg az idő le nem csillapítja rémületüket.

Másnap hajnalban vadászaink elhagyták a tanyát és el lehet hinni, hogy emiatt senki sem bánkódott. A megelőző estén felrakták a kocsira a hordókat és a kádat a többi eszközzel együtt. Miután a szekér rakománya nehezebb volt, mint mikor idejöttek, a guanakok lassabban haladtak, mivel a talaj is észrevehetően emelkedett a Családi-tó felé.

Abban a pillanatban, amikor elindultak, a levegőben ezerféle ragadozó madár, sólyom, sas és kondor kábító lármája hallatszott. E madarak a sziget belsejéből jöttek és egymással civódtak a fókák hulladékai fölött, amelyeknek rövid idő múlva nyoma sem fog maradni.

Utasaink, miután még egyszer üdvözölték volna az Egyesült Királyság lobogóját, amely az Auckland-dombok taraján lengett, és még egy pillantást vetettek volna a Csendes-tengerre, útra keltek hazafelé a Zéland-folyó jobb partján.

Visszatérésük alatt semmi különös dolog nem történt. A guanakok az út nehézségei dacára jól viselték magukat, olykor ők is ügyesen segítettek nekik a nehezebb helyeken úgy, hogy az egész társaság esti hat óra előtt megérkezett a Francia-barlangba.

A következő napok a rendes munkáknak voltak szentelve. Kísérletet tettek, hogyan ég a hajólámpákban a fókák zsírja, és konstatálták, hogy az noha meglehetősen középszerűen világít, elégséges lesz a csarnok és a raktárterem megvilágítására. Nem kellett tehát félniük többé attól, hogy a hosszú téli estéken sötétség fog uralkodni.

Eközben elérkezett az angolszászok örömünnepe, a karácsony. Gordon nem ok nélkül kívánta azt, hogy e napot bizonyos ünnepélyességgel üljék meg.

Legyen ez visszaemlékezés az elveszett hazára és a távollevő családokra.

Gordon tehát kijelentette, hogy december 25-ike és 26-ika szünnap lesz a Francia-barlangban. Minden munka szünetelni fog. Az első karácsonyt a Chairman-szigeten úgy fogják megünnepelni, amint otthon szokás.

Elképzelhető, hogy mily szíves fogadtatásban részesült ez a határozat! Magától értetődik, hogy december 25-én nagy díszlakoma lesz, amely alkalomra Moko csodákat ígért. Service és a szerecsen fiú titokban folyvást tanácskoztak a teendők fölött. Az éléskamra egyébiránt eléggé jól föl volt szerelve ahhoz, hogy egy óceánszigeti díszlakomához szükséges ételeket szolgáltathasson.

Végre elérkezett a nagy nap. Baxter és Wilcox kívülről földíszítették a csarnok ajtaját a Sloughi nagyobb és apróbb lobogóival, ami által a Francia-barlang egészen ünnepélyes színezetet nyert.

Korán reggel ágyúlövés riasztotta fel az Auckland-dombok vidám visszhangjait. Doniphan sütötte el a karácsonyi ünnep tiszteletére az egyikét a Sloughi két ágyújának, amely a csarnok ablaknyílásain kandikált ki.

A kicsinyek azonnal megjelentek, boldog ünnepeket és újévet kívántak a nagyoknak, akik a jó kívánságokat atyai leereszkedéssel viszonozták. Sőt a Chairman-sziget gyarmata főnökének tiszteletére Costar egy beszédet is betanult és elég ügyesen mondott el.

Mindenki a legjobb ruháiba öltözött. Gyönyörű idő volt. Reggeli előtt és után is a fiúk a tópartra mentek sétálni, aztán a Sport-teraszon játékot rendeztek, amelyekben mindenki részt vett. A jacht készletei közt nem hiányoztak az Angolországban annyira divatos játékszerek, mindenféle nagyságú és mennyiségű labdák, fából, bőrből, kaucsukból stb. stb.

A nap jól és kellemesen telt el. A kicsinyek öröme nem ismert határt. Ezenfelül se szóvita nem volt, se civódás. Igaz, hogy Briant főleg Dole-t, Costart, Iversont és Jenkinst mulattatta - anélkül, hogy Jakabot rábírhatta volna a hozzájuk való csatlakozásra -, míg Doniphan és rendes társai, Webb, Cross és Wilcox, dacára az okos Gordon figyelmeztetésének, elkülönítették magukat. Végre mikor az ebéd idejét egy második ágyúlövés jelezte, a fiatal vendégek a raktárteremben nagy örömmel ültek le az asztal körül.

A nagy asztal közepét, amelyet szép és tiszta fehér abrosz borított, lomboktól és virágoktól környezve a karácsonyfa foglalta el. A fa ágán apró angol, amerikai és francia lobogók függtek.

Moko magamagát múlta fölül művészetében és nagyon büszke volt arra a dicséretre, amellyel őt és szeretetre méltó segédjét, Service-t elhalmozták. Egy párolt aguti, tinamu-szalámi, illatos füvekkel pácolt nyúl, fiatal túzoksült, három doboz szárított főzelék, egy gúla alakú és a hagyományos mazsolával spékelt puding és milyen puding? - amely már nyolc nap óta be volt áztatva égettborba, aztán néhány pohár vörösbor, sherry, likőrök és ebéd után tea és kávé - meg kell vallani, hogy ennyi mindenfélével méltán meg lehetett ünnepelni a karácsonyt a Chairman-szigeten.

Briant szívélyes pohárköszöntőt mondott Gordonra, aki viszonzásul a kis gyarmat egészségére és a távollevő családok emlékére ivott.

Végre - és ez igen megható jelenet volt - Costar fölkelt és a kicsinyek nevében köszönetét fejezte ki Briant-nak, irányukban annyiszor tanúsított önfeláldozásáért.

Briant-on mély megilletődés vett erőt, midőn tiszteletére felhangzottak a zajos hurrák - amelyek Doniphan szívében nem találtak visszhangra.