Májustól fogva a téli évszak véglegesen beállt a Chairman-sziget környékén. Meddig fog tartani? Azon esetben, ha a sziget magasabb szélességi fok alatt fekszik Új-Zélandnál, legalább öt hónapig. Gordon gondolkozott is a szigorúbb intézkedések fölött, hogy biztosíthassa társait a hosszú tél borzasztó eshetőségei ellen és minden igyekezete az volt, hogy a fiatal fiúk hozzászokjanak ahhoz a gondolathoz, hogy ők már felnőtt férfiak és úgy kell cselekedniük, mint férfiakhoz illik.

A munkaprogramot tehát azon elvek értelmében szerkesztette meg, amelyek az angolszász nevelési rendszer alapjait képezik:

„Valahányszor valamitől irtózol, tedd meg.
Sohase mulaszd el az alkalmat a lehető legnagyobb erőfeszítésre.
Ne vess meg semmiféle fáradságot, mert nincs haszontalan fáradság.
Ezen elvek gyakorlati alkalmazása megedzi a testet és a lelket is.”

A kis gyarmat jóváhagyásával a következők állapíttattak meg:

Reggel és este két óráig a csarnokban együttesen fognak dolgozni. Briant, Doniphan, Cross, Baxter az ötödik osztályból, Wilcox és Webb a negyedikből felváltva fognak harmadik, második és első osztálybeli társaiknak előadásokat tartani, a könyvtárban talált művek és előbbi ismereteik segélyével a matematikából, történelemből és földrajzból. Ez rájuk nézve is hasznos lesz, mert ily módon nem fogják elfeledni, amit azelőtt tanultak. Ezenfölül hetenként kétszer, éspedig vasárnap és csütörtökön, valamely tudományos, történelmi vagy akár a mindennapi eseményekre vonatkozó kérdés fog napirendre tűzetni és meg fog vitattatni, ebben a nagyok vesznek részt, ami tanulságos és egyszersmind szórakoztató időtöltés is lesz.

Gordon, mint a gyarmat főnöke, őrködni fog a program megtartása felett, amelyet csak a körülmények módosíthatnak.

Ezenfelül fontos intézkedés történt az idő pontos meghatározására. A Sloughin találtak ugyan naptárt, de abból ki kellett törülni minden elmúlt napot. Óráik is voltak ugyan, de ezeket rendesen föl kellett húzni.

E feladatot a nagyokra bízták, éspedig Wilcoxra az órák, Baxterre a naptár rendben tartását és bennük meg lehetett bízni, hogy feladatuknak lelkiismeretesen meg fognak felelni. Ami a légsúlymérőt és a hőmérőt illeti, a napi jelzések följegyzése Webb teendője volt.

Határozatba ment az is, hogy rendes napló vezettessék mindenről, ami a Chairman-szigeten való tartózkodásuk óta történt és ezután történni fog.

Erre a munkára is Baxter vállalkozott, és megígérte, hogy a Francia-barlang naplóját szigorú pontossággal fogja szerkeszteni.

Nem kevésbé fontos és elodázhatatlan feladat volt a fehér ruha kimosása, amelyhez szerencsére a szappan nem hiányzott. Isten a megmondhatója, mennyire beszennyezték magukat a kicsinyek, dacára Gordon figyelmeztetéseinek, mikor a Sport-teraszon játszottak vagy a folyóparton halásztak. Hányszor pirongatták meg őket, sőt fenyegették is büntetésekkel. Ehhez a munkához Moko nagyon jól értett, de minthogy egyedül el nem végezhette volna, a nagyok is kénytelenek voltak segíteni, hogy a Francia-barlang fehérneműje rendben legyen, bármily kevéssé felelt is meg ízlésüknek a ruhamosás.

Másnap éppen vasárnap volt és tudjuk, hogy mily szigorúan szokták megülni a vasárnapot Angolországban és Amerikában. Az élet mintegy szünetel a városokban, mezővárosokban és a falvakban. „E napon - mint valaki megjegyzé - a szokás tilt minden szórakozást, minden mulatságot. Az embernek nemcsak unatkoznia kell, de mulatni is, és e szabály épp úgy szólt a gyermekeknek, mint a felnőtteknek. A hagyományok! Mindig csak azok a híres hagyományok!”

Azonban megállapodás történt az iránt, hogy a Chairman-szigeten ezt a szigort enyhíteni fogják, sőt éppen ezen a vasárnapon a fiatal telepítvényesek egy kis kirándulást engedtek meg maguknak a Családi-tó partjain. De minthogy nagyon hideg volt, kétórai séta után, amelyre a kicsinyek versenyfutása következett a Sport-terasz pázsitján, mindnyájan örültek, hogy a csarnokban jó meleg hőmérséklet fogadta őket, és a raktárteremben jó meleg ebédet találtak, amelynek elkészítésében a Francia-barlang szakácsa különösen kitüntette magát.

Az este egy kis hangversennyel végződött, melynél Garnett harmonikája helyettesítette a zenekart, míg a többiek kisebb-nagyobb mértékben hamisan, de valódi angolszász odaadással énekeltek. A fiúk közt egyedül Jakabnak volt elég csinos hangja. De megmagyarázhatatlan kedélyhangulata következtében nem vett többé részt társai szórakozásában és ez este bármennyire kérték is, vonakodott elénekelni egyikét ama gyermekdaloknak, amelyekkel a Chairman-féle tanintézetben oly bőkezű volt.

E vasárnapot, amely, mint Service mondá, „Gordon tiszteletes úr” egy kis allokutiójával kezdődött, közös ima fejezte be. Tíz óra tájban már mindenki mélyen aludt Phann őrizete alatt, miután a hű eb éberségében meg lehetett bízni.

Június hóban a hideg folyvást fokozódott; Webb konstatálta, hogy a légsúlymérő átlagos állása meghaladja a huszonhét hüvelyket, míg a hőmérő tíz-tizenkét fokkal is leszállt a fagypont alá. Mihelyt a rendes déli szél kissé nyugat felé fordult, a hőmérséklet némileg megenyhült és a Francia-barlang környékét sűrű hó borította. A fiatal telepítvényesek ilyenkor kemény csatákat vívtak a hólabdákkal, amely mulatság Angolországban annyira divatozik. A harc hevében bizony nagyot koppant egyiknek-másiknak fején a kemény hólabda, sőt egy bizonyos napon éppen Jakab kapta a legnagyobb ütést, ámbár csak mint néző szerepelt. Egy labda, amelyet Cross nagyon is erőteljesen dobott, őt találta, noha nem neki volt szánva és a gyermek felsikoltott fájdalmában.

– Nem szándékosan tettem - mondá Cross azzal mentegetőzvén, amivel minden ügyetlen ember szokott mentegetőzni.

– Bizonyára nem - mondá Briant, neki öccse sikoltását hallván, a csata színhelyére sietett. - Mindazonáltal helytelenül cselekedtél, hogy olyan nagy erővel hajítottad a labdát.

– De miért is állt ott Jakab, ha nem akar játszani! - mondá Cross.

– Mire való ez a szószaporítás egy kis labdaütésért! - kiáltá Doniphan.

– Ám legyen!... Nem nagy dolog az egész! - felelé Briant, jól érezvén, hogy Doniphan csak alkalmat keres a vitába elegyedni.

– De mégis arra kérem Crosst, hogy ne ismételje.

– És ugyan miért kérnéd - mondá Doniphan gúnyos hangon - mikor már megmondta, hogy nem készakarva tette.

– Nem tudom, minek avatkozol bele, Doniphan - mondá Briant. - Ez a dolog csak Crossra és reám tartozik.

– És rám is tartozik, Briant - viszonzá Doniphan -, miután ilyen hangon beszélsz.

– Amint akarod... és amikor akarod - mondá Briant, a karjait összefonván a mellén.

– Azonnal! - kiáltá Doniphan.

E pillanatban Gordon is odaérkezett és nagyon jókor, mert legalább megakadályozta, hogy a szóváltás verekedéssé fajuljon. Különben Briant-nak adott igazat, Doniphan kénytelen volt magát megadni és duzzogva ment vissza a Francia-barlangba. De attól lehetett félni, hogy valamely újabb esemény ismét egymás ellenébe állíthatja a vetélytársakat.

A havazás nem szűnt meg negyvennyolc óráig. A kicsinyek mulattatására Service és Garnett egy nagy bábut készítettek hóból - óriási fejjel, roppant orral és iszonyú hosszú szájjal. Olyan volt, mint egy krampusz. És meg kell vallanunk, hogy Costar és Dole, jóllehet nappal megdobálták hólabdákkal, nem bírtak ránézni rémület nélkül, mikor a félhomályban az alak óriási arányúnak látszott.

– Ó, a gyávák! - kiálták ekkor Jenkins és Iverson, akik hősködtek, noha ők se voltak sokkal bátrabbak kis társaiknál.

Június vége felé le kellett mondaniuk e mulatságokról. A hó három-négy lábnyira feltornyosult és csaknem lehetetlenné tette a járást-kelést. Aki csak néhány száz lépésnyire távozott volna is el a Francia-barlangtól, az nehezen térhetett volna többé vissza.

A fiatal telepítvényesek tehát két hétig, vagyis július 9-ikéig a barlangba voltak bezárva. A tanulmányok emiatt nem szenvedtek hátramaradást - sőt ellenkezőleg. A mindennapi program szigorúan megtartatott, úgyszintén megtartattak a vitatkozások is a kitűzött napokon és valamennyiüknek nagy örömet szereztek. Nem lehetett csodálkozni afelett, hogy Doniphan könnyű előadásával és máris nagyon előrehaladt ismereteivel az első szerepet játszotta. De miért volt erre oly büszke? A gőgje megrontotta összes fényes tehetségeit.

Noha ezen idő alatt a szünórákat a csarnokban kellett tölteniük, az általános egészségi állapot emiatt nem szenvedett, ami nagyrészt annak volt tulajdonítandó, hogy a levegő a két helyiség között levő folyosón át szabadon keringhetett. Az egészségügyi kérdés a legfontosabbak egyike volt. Ha valamelyik gyermek megbetegednék, hogyan ápolnák? Szerencsére, nem fordult elő egyéb náthánál és torokfájásnál, amelyeket a pihenés és a meleg tea csakhamar eltávolított.

Ekkor egy másik kérdés megoldása került napirendre. A vizet a Francia-barlang lakóinak használatára rendesen apály idején a folyóból merítették, hogy ne legyen iszapos ízű. De ha egyszer a folyó végképp befagy, lehetetlen lesz így eljárniuk. Gordon tehát „rendes mérnökével”, Baxterrel tanácskozott a teendő intézkedések felől. Baxter érett megfontolás után azt tanácsolta, hogy készítsenek vízvezetéket néhány lábnyira a part alatt, úgy hogy be ne fagyhasson, és ily módon vezessék be a vizet a raktárterem belsejébe. Ez nehéz munka volt és Baxter nem is készülhetett volna el vele, ha nem állnak rendelkezésére a Sloughi ólomcsövei, amelyek mosdóasztalok vízvezetékei gyanánt szolgáltak. Ami a világítást illeti, a hajólámpák számára még volt elég olajuk, de a tél elmúltával újabb készlet beszerzése vált szükségessé, vagy legalábbis gyertyákat kell gyártaniuk, amely célból Moko rendesen félretette a faggyút.

Még a kis gyarmat élelmezése is adott némi gondot a tél folyamán, mert a vadászat és a halászat nem volt oly eredményes, mint azelőtt. Igaz, hogy a Sport-terasz körül több ízben ólálkodtak állatok, amelyeket az éhség kergetett ide. De csakis sakálok voltak, és Doniphan és Cross néhány puskalövéssel távol tartotta őket. Egy napon azonban csapatostól jöttek - mintegy húszan -, és erősen el kellett előttük torlaszolni a csarnok és a raktárterem ajtóit. Borzasztó lett volna az éhség által megvadított ragadozó állatok berontása. De miután Phann idejekorán jelezte közeledésüket, nem sikerült betörniük a Francia-barlangba.

E kellemetlen körülmények közt Moko kénytelen volt a jacht készleteihez nyúlni, amelyekkel lehetőleg takarékoskodni igyekeztek. Gordon nem szívesen adta hozzá a beleegyezését és sajnálkozva látta jegyzőkönyvében hosszúra nyúlni a kiadások rovatát, míg a bevételeké mindig ugyanaz maradt. Azonban minthogy eléggé nagy készletük volt rucákból és túzokokból, amelyeket Moko feltűnést keltő ügyességgel konzervált s most ezeket felhasználhatta, valamint bizonyos mennyiségű lazacot is, amelyet sós vízben raktak el.

Mindazonáltal e télen nem voltak egészen friss hús híjával. Wilcox, aki az effélében nagy jártassággal bírt, tőröket állított fel a folyó partján; igaz, hogy csak egyszerű 4-es alakú csaptatók voltak, de az apróbb vad néha mégis beléjük került.

Wilcox a társai segélyével a parton hálókat is feszített ki magas póznákra. E célra a Sloughin talált hálókat használta fel. A Déli-mocsár madarai közül sok megakadt bennük, mikor az egyik partról átrepültek a másikra.

A legtöbb ugyan ki tudta magát szabadítani a légi halászatra nagyon is kicsi bogokból, de némely napokon mégis maradt annyi bennük, amennyi elég volt két rendes étkezéshez.

A nandu élelmezése is elég gondot adott! Meg kell vallanunk, hogy e vad madár megszelídítése nemigen haladt előre, bármiképp kecsegtette is vele magát Service, akire a struccmadár nevelését bízták.

– Milyen pompás paripa lesz belőle! - ismétlé gyakran, noha még nemigen lehetett elképzelni, hogyan fog ráülhetni.

Egyelőre, miután a struccmadár nem húsevő állat, Service volt kénytelen megkeresni a fából és gyökerekből álló mindennapi eleségét két- vagy háromlábnyi hó alatt. De mit nem lett volna képes megtenni, hogy kedvencét jól tarthassa! Ha azonban a nandu kissé lesoványodott e végtelenül hosszú tél folyamán, ezt nem szabad hű őrének tulajdonítani és joggal lehetett remélni, hogy tavasszal ismét vissza fogja nyerni rendes állapotát.

Július 9-én korán reggel Briant kiment a Francia-barlangból, és konstatálta, hogy a szél délnek fordult.

A hideg oly élessé vált, hogy Briant kénytelen volt azonnal visszamenni a csarnokba, ahol Gordonnal közölte a hőmérséklet e megváltozását.

– Ettől félni lehetett - mondá Gordon -, és nem is csodálkoznám, ha még néhány hónapig nagyon szigorú telet kellene kiállnunk.

– Ez azt bizonyítja - viszonzá Briant -, hogy a Sloughi messzebb elvetődött déli irányba, mintsem gondoltuk.

– Kétségkívül - mondá Gordon -, noha az atlaszunk sehol se jelez szigetet a déli tenger szélén.

– Ez megmagyarázhatatlan, Gordon, és valóban nem tudom, milyen irányt kellene vennünk, ha valamikor elhagyhatnánk a szigetet.

– Elhagyni a szigetet! - kiáltá Gordon. - Te még mindig erre gondolsz, Briant?

– Mindig, Gordon. Ha építhetnénk valamely járművet, amelyet így vagy amúgy a tengerre lehetne bocsátani, minden habozás nélkül elindulnék a felfedezési útra!

– Jó!... .jó! - mondá Gordon, - a dolog éppen nem sürgős!... Várjunk legalább, míg kellőleg szerveztük kis gyarmatunkat...

– Ej! Gordon barátom! - viszonzá Briant -, feledni látszol, hogy családunk is van...

– Bizonnyal... bizonnyal... Briant! De utóvégre is nem vagyunk itt olyan nagyon szerencsétlenek!... A dolog eléggé jól megy... sőt azt kérdezem magamtól, hogy minek a hiányát érezzük?

– Nagyon sok dologét, Gordon - viszonzá Briant, ki nem tartotta időszerűnek e vitatkozás folytatását. - Lásd, például már alig van tüzelőanyagunk.

– Ó! Még nem tüzeltük fel a sziget összes erdőit.

– Nem, Gordon, de ideje megújítanunk a fakészletünket, mert már a végére jár.

– Ám legyen! Akár még ma! - felelé Gordon. - Hány fokot jelez a hőmérő?

A hőmérő a raktárteremben csak öt fokot mutatott a fagypont felett, noha a tűzhelyen vígan lobogott a tűz. De mihelyt kiakasztották a külső falra, a higany azonnal leszállt tizenhat fokra a fagypont alatt.

E nagy hideg még kétségkívül növekedni fog, ha az idő néhány hétig derült és száraz marad.

Sőt már a Francia-barlang belsejében is érezhetően kezdett csökkenni a hőmérséklet, dacára a tűzhelynek és a két kályhának.

Kilenc óra tájban, első reggeli után elhatározták, hogy el fognak menni a Verem-erdőbe tüzelőfáért.

Mikor a légkör csöndes, bízvást el lehet tűrni a legalacsonyabb hőfokokat is. Csak az éles szél fájdalmas, amely az arcot és a kezeket mardossa és amely ellen nehéz megvédekezni. Szerencsére ezen a napon a szellő alig lengedezett és az égboltozat oly tiszta volt, mintha a levegő is meg lett volna fagyva.

A tegnapi hó helyett, amelybe derékig be lehetett süppedni, a fiúk ma érckeménységű talajon jártak. Eszerint oly biztosan lehetett haladni, mint akár a Családi-tó vagy a Zéland-folyó befagyott tükrén; néhány olyan korcsolyatalppal, amilyeneket a sarkvidék lakói szoktak használni, vagy szánkókon, amelyek elé kutyák vagy iramszarvasok volnának befogva, néhány óra alatt be lehetne utazni a tavat egész hosszúságában, déltől északig.

De e percben nem volt szó ilyen hosszú kirándulásról. A legsürgetősebb szükség csak annyit követelt, hogy a legközelebbi erdőben a tüzelőanyag-készletet egészítsék ki.

Mindazonáltal, kellő mennyiségű tűzifának a Francia-barlangba való átszállítása nem könnyű munka lesz, miután a telepítvényesek a fát csak a karjaikon vagy a hátukon cipelhetik. Ekkor Mokónak jó gondolata támadt, amelyet siettek is megvalósítani addig is, míg a jacht deszkáiból valamelyes járművet készíthetnének. Vajon nem lehetne-e a tizenkét láb hosszú szilárd készülékű ebédlőasztalt felfordítani és elvontatni a megfagyott havon? Kétségkívül lehetséges volt és meg is tették. Aztán négy nagyobb fiú kötelek segélyével befogta magát a kissé primitív jármű elé, és kilenc óra után az egész társaság elindult a Verem-erdőbe.

A kicsinyek vörös orral és kipirult arccal előrefutkostak, mint megannyi fiatal eb, és Phann jó példával járt legelöl. Néha a pirongatások és figyelmeztetések dacára fel is kapaszkodtak az asztalra, csupa merő pajkosságból és nem törődvén azzal a veszéllyel, hogy esetleg le is bukhatnak. Kiáltásaik rendkívül erősen hangzottak a száraz és hideg levegőben. Valóban öröm volt a kis gyarmatot ily jó egészségben és széles jókedvben látni.

Az Auckland-domb és a Családi-tó közt fehér volt minden, ameddig a szem látott. A fák, zúzmarás és csillogó kristályoktól roskadozó ágaikkal valami látványos színdarab részletéhez hasonlítottak. A tó fölött a madarak nagy csapatokban a szirtek túlsó oldaláig röpködtek. Doniphan és Cross nem feledték el magukkal vinni a puskáikat. Igen helyes elővigyázati intézkedés volt ez, mert gyanús lábnyomokra bukkantak, amelyek nem sakálokra, kaguárokra vagy jaguárokra, hanem más állatokra vallottak.

– Talán vadmacskák lehettek, amelyeknek „pajeros” a nevük és amelyek nem veszedelmesek.

– Ó, ha csak macskák! - felelé Costar vállait vonogatva.

– Ej! hiszen a tigrisek is macskák! - viszonzá Jenkins.

– Igaz-e Service - kérdé Costar -, hogy a macskák veszedelmesek?

– Persze hogy igaz - felelé Service -, úgy megeszik a gyermekeket, mint az egeret.

E válasz nagymértékben nyugtalanította Costart.

A Francia-barlang és a Verem-erdő között lévő fél mérföldig mentek, s azonnal munkához láttak.

Csupán elég nagy fákat válogattak ki és ezeket mindenekelőtt megtisztították apró ágaiktól, hogy a hatalmas fahasábokkal, amely oly könnyen siklottak tova, jól megrakhassák az asztalszánkót és valamennyien oly jó kedvvel is húzták, hogy délelőtt még két fordulót tehettek.

Reggeli után folytatták a munkát, amely csak négy óra tájban szűnt meg, mikor alkonyodni kezdett. A fiúk elfáradtak, s miután a dolog nem volt oly rendkívül fontos, Gordon a folytatását másnapra halasztotta; mikor pedig Gordon parancsolt, akkor engedelmeskedni kellett.

Ezenfelül, mihelyt a Francia-barlangba visszaérkeztek, azonnal szétfűrészelték, felaprózták és elrakták a fát, amely munka a lefekvés idejéig eltartott.

Hat napig folyvást ezzel foglalatoskodtak s több hétre való készletet szereztek be. Természetes, hogy az egész fahalmaz nem fért el a raktárteremben, de semmi baja se fog esni, ha a szikla tövében a szabad ég alatt marad is.

Július 15-én a naptár szerint Szent Swithin napja volt, amely Angolországban, a mi Szent Medárd napunknak felel meg.

– Eszerint - mondá Briant - ha ma esni fog, még negyven napig esős időnk lesz!

– Bánom is én! - mondá Service -, hiszen anélkül is tél van! Ah, ha nyár volna!...

Valóban a déli földgömb lakosainak nincs nagy okuk a Szent Swithin vagy Szent Medárd befolyásával törődni, akik a mi ellenlábasainknak a téli szentjeik.

Az enyhébb idő nem volt tartós, a szél ismét délnyugatnak fordult és ismét oly hideg lett, hogy Gordon a kicsinyeket nem bocsátotta ki a szabadba.

Augusztus első hetében a hőmérő higanya leszállt huszonhét fokra a fagypont alatt. A szabadban a lehelet párája azonnal hóvá változott át. Szabad kézzel nem lehetett semmiféle ércből készült tárgyat érinteni, mert égési sebhez hasonló fájdalmat okozott. A legalaposabb rendszabályokhoz kellett nyúlniuk, hogy a hőmérsékletet a barlang belsejében elfogadható fokon fenntarthassák.

Nagyon kínos tizennégy nap következett be. Mindnyájan kisebb-nagyobb mértékben a testgyakorlatok hiánya miatt szenvedtek. Briant aggodalommal látta, hogy a kicsinyek üde arcszínét jelentékeny halványság váltotta fel. Azonban a sohase hiányzó meleg italok segélyével, néhány náthát és légcsőhurutot leszámítva, a fiatal telepítvényesek minden nagyobb baj nélkül túlestek e veszedelmes időszakon is.

Augusztus 16-ika körül a légkör állapota megváltozott, a szél is nyugati irányt vett. A hőmérséklet tizenkét fokig emelkedett a fagypont alatt, és már elviselhető volt a légkör nyugodt állapota.

Doniphan, Briant, Service, Wilcox és Baxter ekkor kirándulást terveztek a Sloughi-öbölhöz. Ha reggel elindulnak, estig hazatérhetnek.

Meg akarják nézni, vajon nem látogatták-e meg a partokat nagyobb számban ama hüllők, amelyekből néhány példányt már láttak a hajótörés után következett napok alatt. Egyúttal új lobogóval is fel akarták cserélni a régit, amelyet a téli zivatarok bizonyosan rongyokra téptek. Ezenfelül - Briant tanácsára - elhatározták, hogy a lobogóárbocra egy deszkát fognak fölszegezni a Francia-barlang fekvésének megjelölésével, azon esetre, ha netalán tengerészek kötnének ki a parton, akiket esetleg a lobogó figyelmesekké tett.

Gordon beleegyezett, de fölkérte társait, hogy az éj beállta előtt mindenesetre térjenek vissza és a fiúk augusztus 19-én korán reggel el is indultak, noha még homályos volt. Az utolsó negyedében levő hold halvány sugarai világították meg a derült égboltozatot. Az öbölig a hat angol mérföldnyi út nem volt sok a jól kipihent lábszáraknak.

Gyorsan megtették az utat. Az Iszapos-erdő mocsara be lévén fagyva, nem kellett megkerülniük, ami jelentékenyen megrövidítette útjukat.

Kilenc óra tájban Doniphan és társai el is érkeztek az öböl partjára.

– Mily roppant madárcsapat! - kiáltá Wilcox.

És ezzel a szirteken ülő sokezernyi madárseregre mutatott. E madarak rucákhoz hasonlítottak és a hangjuk is éppoly éktelenül rikácsoló volt, mint ezeké.

– Az ember kis katonáknak vélné, akik fölött a tábornokuk szemlét fog tartani - mondá Service.

– Csak pingvinek - mondá Baxter -, és meg sem érdemlik, hogy az ember rájuk lőjön.

Az ostoba szárnyasok, amelyeknek a lábuk nagyon hátul van, egészen függélyesen álltak, és nem is gondoltak a menekülésre, úgyhogy bottal is agyon lehetett volna őket verni. Doniphan talán szívesen elkövette volna e haszontalan mészárlást, de miután Briant oly óvatos volt, hogy nem szegült ellene, a pingvinek békében maradhattak.

Ezenfelül, ha e madaraknak semmiféle hasznukat se lehetett venni, volt itt akárhány más állat, amelyeknek zsírja nagyon alkalmas lesz a Francia-barlang megvilágítására a legközelebbi télen.

Ezek az állatok fókák voltak, amelyek a vastag jégpáncéltól borított parton mulatoztak. Csak úgy lehetett volna néhányat közülük elejteni, ha elvágták volna a visszavonulási útjukat a szirt felé. De mihelyt Briant és társai feléjük közeledtek, azonnal elmenekültek és a leghihetetlenebb ugrásokkal a víz alá merültek. Célszerűnek látszott tehát később egy külön expedíciót szervezni e hüllők ellen.

Miután a fiúk a magukkal hozott élelmiszerekből megreggeliztek, az öblöt egész kiterjedésben szemügyre vették.

A Zéland-folyótól a hegyfokig egyenletes fehér lepel terült el. A pingvineken és egyéb tengeri madarakon kívül az összes többi szárnyasok elhagyták a tengerpartot, nyilván azért, hogy a sziget belsejében keressék meg élelmüket. A partot két-három lábnyi vastag hóréteg borítá, amely alatt eltűntek a Sloughi még fennmaradt roncsai. A tengerifüvek és egyéb növények fekvése azt mutatta, hogy a napéjegyeni erős dagályok nem borították el a Sloughi-öblöt.

A tenger, amelyet Briant nem látott három hosszú hónap óta, a láthatárig most is egyhangú volt. És a láthatáron túl több száz mérföldnyire lehetett Új-Zéland, amelyet egykor még mindig viszontláthatni remélt.

Baxter felvonta az új lobogót, amelyet magával hozott, és fölszegezte a deszkát, amely a Francia-barlang fekvését jelezte, hat angol mérföldnyire e ponttól, a folyó partján. Aztán, délutáni egy óra tájban elindultak hazafelé.

Útközben Doniphan néhány bíbicet lőtt, amelyek a folyó fölött röpködtek és négy óra tájban, éppen mikor alkonyodni kezdett, társaival együtt megérkezett a Francia-barlangba. Gordont azonnal értesítették a tapasztaltakról, és elhatározták, hogy mihelyt az idő engedi, azonnal ismét visszatérnek a Sloughi-öbölbe fókavadászatra.

A rossz évszak nemsokára véget ért. Augusztus utolsó és szeptember első hetében a tengeri szelek kezdtek uralkodni, amelyeknek következtében a hőmérséklet gyorsan emelkedett. A hó csakhamar elolvadt és a tó jege roppant robajjal repedezett szét. Ama jégdarabok, amelyek a tó vizében el nem olvadtak, a folyó áramlatába sodortattak és itt egymásra feltorlódván jégtorlaszt képeztek, amely csak szeptember 10-én enyészett el végképp.

Így végződött a tél. A kis gyarmatnak a kielégítő óvintézkedések következtében nem kellett nagyon sokat szenvednie. Valamennyien egészségesek maradtak, a tanulást nagy buzgalommal folytatták és Gordonnak alig volt alkalma a makacskodók ellen szigorúan eljárni.

Szeptember 10-én hat hónapja múlt el, hogy a Sloughi kivetődött a Chairman-sziget szirtjeire.