ahol a dolgok odáig fajulnak, hogy Quiquendone lakosai, az olvasók, sőt a szerző is azonnali végkifejletet követelnek

Ez az utóbbi esemény híven jelzi, milyen fokra hágott az ingerültség Quiquendone népessége körében. Hogy azok, akik a baj térhódítása előtt a legjobb és legszelídebb barátok voltak a városban, ilyen erőszakos cselekményekre vetemedjenek! Méghozzá alig néhány perccel azután, hogy hajdani rokonszenvük, nyájas természetük, szemlélődő alkatuk ismét jogaiba lépett e torony tetején!

Hallván, mi történt, Ox doktor nem fékezhette örömét. Most sem engedett az állapotok elfajulásától tartó laboránsa érveinek. Egyébiránt ők ketten sem voltak mentesek az általános túlfűtöttségtől. Épp annyira izgatottak voltak, mint a többiek, s hovatovább éppúgy veszekedtek egymással, mint a polgármester és a tanácsos.

Különben, meg kell mondani, minden eltörpült a fő kérdés mellett, olyannyira, hogy a tervbe vett lovagias ügyeket egytől-egyig a virgameni háború befejezése utánra halasztották. Senkinek sem állt jogában fölöslegesen ontani vérét, mely utolsó csöppjéig a veszélyben levő hazáé.

A helyzet csakugyan komolyra fordult: meghátrálni immár nem lehetett.

Van Tricasse polgármester fennen lobogó harci heve ellenére sem tartotta volna helyesnek, hogy hadüzenet nélkül üssön rajta az ellenségen. Tehát Hottering úrnak, a mezőőrnek közvetítésével fölszólította a virgamenieket: adjanak elégtételt a törvénynek 1195-ben quiquendone-i területen történt megsértéséért.

A virgameni hatóságok először nem tudták mire vélni a dolgot, s a mezőőrnek, hivatalos minősége ellenére, hetykén kiadták az útját.

Van Tricasse ekkor egy igen erélyes és eltökélt férfiút küldött Virgamenbe, a cukrász-hadvezér hadsegédjét, bizonyos Hildevert Shuman nevezetű polgártársat, civilben árpacukor-készítőt, aki aztán bemutatta a virgameni hatóságoknak a szóban forgó, tehát a Natalis van Tricasse polgármester utasítására 1195-ben fölvett jegyzőkönyv hivatalos másolatát.

A virgameni törvényhatósági urak nevetésben törtek ki, s a szárnysegéd sem járt különbül, mint a mezőőr.

Ekkor a polgármester összehívta a város vezetőit. Éles és erélyes hangú ultimátumot fogalmaztak, félreérthetetlen hivatkozással a *casus belli*re; a vétkes város huszonnégy órányi haladékot kapott a Quiquendone-t ért sérelem helyrehozatalára.

A levél elment, majd néhány órán belül apró darabokban (megannyi újabb inzultus) érkezett vissza. A virgameniek időtlen idők óta ismerték a quiquendone-iak béketűrését, s most csak kacagtak rajtuk, követelésükön, *casus belli*jükön és ultimátumukon.

Nem maradt más hátra, mint a fegyverekre bízni a döntést, segítségül hívni a harcok istenét, s a poroszok eljárását követve lerohanni a virgamenieket, mielőtt fölkészültek volna.

Így döntött a tanács ünnepélyes ülése, melyet vérszomjas kiáltások, heves dühkitörések és fenyegető taglejtések fűszereztek. Bolondok gyülekezete, megszállottak összejövetele, ördöngösök klubja sem lehetett volna viharosabb.

Amint a hadüzenet ismeretessé vált, Jean Orbideck tábornok egybegyűjtötte csapatait, szám szerint kétezer-háromszázkilencvenhárom harcost a kétezer-háromszázkilencvenhárom főnyi népességből. Az asszonyok, a gyermekek, az aggastyánok is a meglett férfiakkal tartottak. Minden vágó- és ütőszerszám fegyverré lett. A városbéli puskákat elrekvirálták. Öt került elő, köztük két kakas nélküli; ki is osztották mind az előőrs tagjai közt. A tüzérség a kastély rozzant csatakígyójából állt, amelyet 1339-ben Quesnoy ostrománál zsákmányoltak, amely a történetírók által említett legelső lövegek egyike, s amelyet öt évszázad óta nem sütöttek el. Mellesleg nem is akadt hozzá lövedék a kiszolgáló személyzet nagy szerencséjére; ám a szóban forgó alkalmatosság még így is nagy hatással lehetett az ellenségre. A szálfegyvereket, úgy mint kovakő-balta, buzogány, csatabárd, sisak, guise-i lándzsa, alabárd, kard stb., a régiségmúzeumból teremtették elő, meg bizonyos privát arzenálokból, amelyeket többnyire kamra és konyha néven ismerünk. No de a bátorság, az igazság tudata, az idegengyűlölet és a bosszúvágy fölér ezeknél tökéletesebb hadieszközökkel is, s pótolja - legalábbis, remélhetőleg - a modern géppuskákat meg a hátultöltős ágyúkat.

Szemlét tartottak. Egyetlen polgár sem hiányzott a névsorolvasásnál. Orbideck tábornok, aki fölöttébb bizonytalanul ült huncut lován, háromszor is lepuffant róla a sereg arcvonala előtt, de mindannyiszor sértetlenül kászálódott föl, ami kedvező előjel számba ment. Az élen a polgármester, a tanácsos, a polgári biztos, a főbíró, az adószedő, a bankár, a rektor, egyszóval a város megannyi notabilitása haladt. Könnyet sem az anyák, sem a nővérek, sem a lányok nem ejtettek. Valamennyien csatára buzdították férjüket, apjukat, fivérüket, sőt, a hátvédet alkotva, maguk is követték őket a vitéz van Tricasse-né asszony vezérletével.

Jean Mistrol kisbíró trombitája fölharsant; a sereg meglódult, elindult, s vad kiáltozással az audenarde-i kapu felé tartott.

– - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Abban a pillanatban, amikor a menetoszlop eleje éppen kihaladt volna a város kapuján, egy férfi vetette magát elébe.

– Álljanak meg! álljanak meg, adta bolondjai! - kiáltotta. - Le a fegyverekkel! Hadd zárjam el a csapot! Maguk nem vérszomjasak! Maguk derék, szelíd, békés polgárok! Ha ennyire tűzbe jöttek, arról csakis a gazdám, Ox doktor tehet. Ez egy kísérlet! Azzal az ürüggyel, hogy oxy-hydrikus gázzal világít maguknak, telítette a...

A laboráns magánkívül volt; de nem mondhatta végig a mondókáját. Abban a minutumban, ahogy a doktor titka kiszaladt volna az ajkán, Ox doktor leírhatatlan haraggal rontott a szerencsétlen Ygène-re, s ökölcsapásokkal némította el.

Kitört a haddelhadd. A polgármester, a tanácsos, meg a többi előkelőség, aki Ygène láttára megállt, szintén magából kivetkőzve támadt a két idegenre, anélkül, hogy bármelyiket is meghallgatta volna. A lehurrogott, megvert Ox doktort és hasonlóan járt laboránsát van Tricasse parancsára már éppen elszállították volna az áristomba, amikor...