Cigualanból Tascoba.

Másnap, már kora reggel felnyergelték a lovakat. Az utasok ismét a csak ritkán járt ösvényeken haladtak keletnek, a nap irányában. Eleinte elég jól ment minden. Eltekintve a hadnagy csöndes, szótlan magaviseletétől, mely oly nagyon ellenkezett az árboczőr jó kedvével, mindkettőjüket a világ legbecsületesebb embereinek lehetett volna tartani.

A talaj mind hegyesebb lett. Nemsokára már a chilpanimyoi rengeteg fensik terült el szemeik előtt a láthatár legszéléig, a hol egész Mexikóban a legszebb légmérséklet uralkodik. E földterület, mely minden tekintetben a mérsékelt földövi országokhoz hasonlit, 1500 lábnyi magasságban emelkedik a tenger szine felett és itt az alantabb fekvő tájak fullasztó melege, valamint a magasabb vidékek dermesztő hidege, egyaránt ismeretlen. Jobbról elhagyva e paradicsomi oázist, a spanyolok San-Pedro faluba értek, három órai pihenés után azonban ismét tovább folytatták utjukat a Tutela-del-Rio nevü kis város felé.

„Hol alszunk ez éjjel? kérdé Martinez.

– Tascoban, hadnagy, felelt José. Ez a faluk mellett valóságos nagy város.

– A hol jó szállást is lehet kapni?

– Kétségkivül. Szép mennyboltozat alatt, pompás levegőben. Ott a nap heve nem oly égető, mint a tenger partján. Itt észrevétlenül folytonosan hegynek megyünk és lassankint oda jutunk, hogy a Popocatepetl ormán - megfagyunk.

– Mikor érünk a hegyekre, José?

– Holnapután este, hadnagy és azok nyergéről, nagy távolból persze, megláthatjuk utazásunk czélpontját. Ó, Mexikó aranyváros! Tudja-e, hogy mire gondoltam ép most, hadnagy?”

Martinez nem felelt.

„Azon tünődtem, hogy mi lehetett a brigg és a sorhajó tiszteiből, kiket a szigeten kitettünk.”

Martinez összerezzent.

„Nem tudom!... felelt aztán dörmögve.

– Én azt hiszem, szólt José ujra, hogy a büszke urak egyszerüen éhen haltak. A kikötésnél többen a tengerbe is estek, melyet ott egy czetfajta, a tintoree, tesz bizonytalanná és nem kegyelmez senkinek. Santa Maria! Ha Don Orteva kapitány ismét feltámadna, bátran elbujhatnánk a legelső czet hasába! De feje nagyon is erősen verődött össze az árbocz rudjával és mert a kötelek oly váratlanul szétszakadtak...

– Fogsz-e hallgatni!” rivalt rá Martinez.

A tengerész mérsékelte kissé beszéde árját.

„A kételkedés és csüggedés itt nem is való, mondá magában, majd ismét hangosan folytatá: Visszatérésünk után különben otthoniasan fogok e pompás Mexikóban megtelepedni. Ott ananászok és banánok közt járkál az ember és legfölebb arany és ezüst szirtekbe ütközik.

– És ezért lettél árulóvá? kérdé Martinez.

– Miért ne, hadnagy? Ugy is csak pénzkérdés az egész!

– Ah... szólt Martinez megvetőleg.

– És ön? fordult most José a hadnagyhoz.

– Én?... Nálam rangkérdés volt. A hadnagy a kapitányon akart boszút állani.

– Vagy úgy!”... szólt José odavetőleg.

Ez a két ember, az ellenkező indokok daczára, teljesen egyensulyozta egymást.

„Vigyázz!... kiáltott Martinez és megállitotta lovát. Mit látok ott lent?”

José felegyenesedett a nyeregben.

„Senki sincs ott, felelt.

– De mégis! Láttam, amint egy ember hirtelen elbujt, mondá Martinez.

– Képzelődöl!

– Nem, nem, láttam! ismétlé a hadnagy.

– No, nem bánom keresse hát.”

José nyugodtan folytatta utját.

Martinez egyedül ment egy magnolia bokor felé, melynek ágai meggyökeredznek a mint a földet érik és ily módon áthatolhatatlan sürüséget képeznek.

Csöndesnek és elhagyatottnak látszott minden.

Hirtelenében valami kigyóvonal félét látott az árnyékban mozogni.

Piczi kigyó volt, melynek fejét valami kő zúzhatta össze, mig testének többi része még most is villanyáramlat behatása alatt látszott remegni.

„Itt volt valaki!” kiáltott a hadnagy.

Martinez babonásan és bűnös tudattal nézett körül. Borzadni kezdett.

„Ki lehetett az, vajjon ki?... mondogatta magában.

– Nos, mi ujság? kérdé José, ki most szintén odajött.

– Semmisem volt! felelt Martinez. Induljunk tovább!”

Az utasok most hegynek lovagoltak a Mexale hosszában, mely a Rio Balsa kis mellékerét képezi. Nemsokára néhány füstoszlop jelezte az emberek közelségét és a Tutela-del-Rio nevü kis város is feltünt szemeik előtt. De mert a spanyolok siettek, hogy még az éj leszállta előtt Tascoba érjenek, e városból, kis pihenés után, ujra elmentek.

Az út most nagyon meredek és egyenetlen lett, úgy hogy csak lépésben jutottak tovább, a mi különben lovaik megszokott menési módját képezte. Itt-ott olajerdők zöldeltek a hegylejtőkön. A talaj, valamint a légmérséklet és a tenyészet is lényegesen másnak bizonyult itt az előbbiekhez viszonyitva.

Nemsokára beesteledett. Martinez néhány lépésnyi távolban követte vezetőjét, Josét. Ez a mindinkább fokozódó sötétségben csak nehezen tudott eligazodni és járható ösvényt igyekezett találni és sokat szitkozódott, majd a kiálló kövek miatt, melyekben lova megbotlott, majd egy faág miatt, mely arczát ütötte meg és mely kioltással fenyegette a kitünő szivart is, melyet szítt.

A hadnagy mindig kisérője szerint irányitotta lovát. Titkon a lelkiismeret emésztette, bár tiszta fogalma nem volt az érzelmekről, melyek kinozták.

Ezalatt besötétedett. A lovasok meggyorsitották lovaik lépteit. Megállás nélkül haladtak el Contepec és Ipuale falvak mellett és szerencsésen érkeztek meg Tasco városába is.

Josénak igaza volt. Ez nagy város volt a már elhagyott telepitvényekhez képest. A legnagyobb utczában még vendéglő-féle is volt. Valami kocsis forma ember átvette lovaikat és az utasok beléptek a ház főszobájába, a hol hosszu és már megteritett asztalt találtak.

A spanyolok egymással szemben ültek le melléje és elfogyasztották az ételeket, melyek a benszülöttek szájaize szerint valók lehettek ugyan, de európaiak csak kinzó éhségükben élvezhették. Csibeaprólék zöld fahéjból készült mártással, rizs piros szegfüszeggel és sáfránynyal fűszerezve, tyukhus olajjal, mazsolával, hagymával, édes tök, Carbanzos és Portulak képezte a „menü”-t, de minden fogáshoz még a „tortillas” azon forró érczlemezeken sütött tengeri liszt kalácskák járultak. Végül italt is szolgáltak és aztán lefeküdtek.

Bár nem a legkivánatosabb módon, de éhségük mégis csillapult és a kimerültség folytán Martinez és José mihamar mély álomba merült.