Szlávok és németek

A reggeli teát vajaskenyérrel pontban kilenc órakor tálalták fel minden nap a Johausen fivérek ebédlőjében. A hajszálnyira kimért pontosság volt e gazdag bankároknak egyik fő elve a köznapi életben éppúgy, mint az üzletben. Amikor pénzt kellett kapniuk ugyanúgy, mint amikor fizetniük kellett. Frank Johausen, az idősebb fivér, katonai pontossággal szabályozta az étkezést, a fogadást, a fölkelést, a lefekvést, éppúgy, mint bizonyára érzelmeit és élvezeteit, valamint a bankház könyveit is. Üzlete Rigában az egyik leghatalmasabb bankház volt.

De a szóban forgó nap reggelén a mondott időben a szamovár nem volt ott az ebédlő asztalán. Mi lehetett ennek az oka? Egy kis restség, amely Trankelt, a ház urának inasát terhelte.

Szóval az történt, hogy amikor Frank Johausen a fivérével, továbbá Johausenné asszony és leánya, Margarit Johausen belépett az ebédlőbe, a tea nem várta még készen őket.

Köztudomású, hogy a balti tartományokban a gazdag német családok atyailag bánnak a cselédséggel. A cselédséget a ház gyermekeinek tekintik s ezért gyakran van részük atyai dorgálásokban.

– Trankel, miért nincs készen a tea? - kérdezte Frank Johausen úr.

– Ne tessék haragudni, uram, - felelt Trankel bűnbánóan - de elfelejtettem...

– Ez nem először esik meg veled, Trankel, - felelt a bankár, - és van okom hinni, hogy nem is utoljára.

Johausenné asszony és sógora helyeslően bólintva a nagy díszes cserépkandallóhoz közeledtek, amely szerencsére nem aludt ki, úgy mint a szamovár.

Trankel némán lesütötte a szemét. Nem! Nem először vétett a - Johausenék házában oly fontos - pontosság ellen.

A bankár kivett a zsebéből egy kis jegyzetfüzetet, egy kitépett lapjára ráírt néhány szót ceruzával, azután átnyújtotta Trankelnek és így szólt:

– Vidd el ezt a címzettnek, ott majd megkapod a feleletet.

Trankel bizonyára tudta már, milyen címzettről van szó és milyen feleletet fog kapni.

Egy szót sem szólt: meghajolt, kezet csókolt urának, s elindult a rendőrség irodája felé.

A papírlapon csak ez a pár szó volt:

„Utalvány huszonöt vesszőütésről Trankel szolgám javára. Frank Johausen”

Abban a pillanatban, amikor a szolga kilépett a szobából, a bankár így szólt:

– Ne felejtsd elhozni a számlát!

Trankel óvakodott ezt elfelejteni. Ennek a számlának alapján fizetheti majd ki az illetékesnek a bankár a rendőrezredes által megállapított díjtételt a büntetésért.

Így folytak a dolgok akkoriban s így folynak talán még most is Kurlandban, Észtföldön és Livóniában, s bizonyára az orosz birodalom egyéb tartományaiban is.

S most lássunk néhány részletet a Johausen famíliáról.

Tudjuk, mi a jelentősége a hivatalnoknak Oroszországban. A Csin szigorú szabályainak van alárendelve: tizennégy fokú szamárlétrát kell végigjárnia az állami alkalmazottaknak a legalsó foktól a titkos tanácsosi címig.

Ám a legfelsőbb köröknek semmi közük sincs a hivatalnoksághoz, közéjük tartozik a balti államokban elsősorban a nemesség, amelynek a közmegbecsülésen kívül kijut a valóságos hatalomból is. Lévén a germán eredetű régebbi az orosz nemességnél, jelentős kiváltságokat őrzött meg, többek közt a diplomakiállítás jogát, amelynek megszerzését nem vetették meg a cári család sarjai sem.

Ezzel a nemességgel együtt él a vele egyenrangú nagypolgárság, sőt a kormányzósági és községi közigazgatásba való beleszólása jogán magasabbrangú is lehet, s mint már említettük, szintén majdnem teljes egészében germán eredetű. Ide tartoznak a kereskedők, a letelepített városlakók, s tőlük egy kissé lejjebb az egyszerű polgárok, akik mintegy átmeneti réteget képeznek. A bankárok, a hajóépítők, a kézművesek, a kereskedők a céhrendszer szabályainak értelmében adót fizetnek s ennek fejében kereskedelmi ügyleteket folytathattak külföldön is.

A polgárságon belül a felső réteg tanult, dolgos, vendégszerető, feltétlenül erkölcsös és megbízható. Ebbe a legfelső sorba helyezte a közvélemény, - és teljes joggal, - a Johausen-családot bankházastul: hitelük Oroszországban és külföldön támadhatatlan volt.

Az egész Baltikumra rátelepedett kiváltságos osztályok fennhatósága alatt vegetáltak a röghözkötött parasztok, földművesek, szántóvetők (legalább egy millióan), ők alkották a tényleges őslakosságot. A lettek az ősi szláv kifejezéseket használták, míg a városlakók nyelve a német maradt. Még ha felszabadultak is, ezeket az embereket sokszor továbbra is úgy kezelték, mintha jobbágyok volnának, néha még ki is házasították akaratuk ellenére, ha éppen arról volt szó, hogy növelni kell azoknak a családoknak a számát, akiktől a földesúrnak joga van valamilyen szolgálatot követelni.

Érthető tehát, hogy Oroszország cárja miért határozott úgy, hogy megváltoztatja ezt a sajnálatos helyzetet s hogy kormánya miért szándékozik növelni a szlávok számát a községi gyűlésekben és a helyhatósági közigazgatásban.

Innen adódott az a harc, amelynek rettenetes következményeit tapasztalhatjuk ebben az elbeszélésben.

A bankház feje az idősebb fivér volt, Frank Johausen.

A fiatalabb nőtlen ember volt. Az idősebb, aki most negyvenöt esztendős, egy frankfurti német lányt vett feleségül. Két gyermekük volt: egy fiú, Karl, tizenkilenc esztendős, és egy tizenkét esztendős lány.

Karl éppen most fejezi be tanulmányait a dorpati egyetemen, ahol Dimitrij Nyikolev fia is hamarosan végezni fog.

A Johausen-bankház Riga főterén, egy modern, szép épületben működött. Az irodai helyiségek a földszinten voltak: a fogadó termek és a lakás az első emeleten. A fivérek banküzlete nagy tekintélynek örvendett az inkább német, mint szláv jellegű városban.

A Johausen család nagyon összetartott. A két fivér között mindenben teljes volt az egyetértés. Az idősebb a bankházat vezette, az ifjabb főleg az irodával és a számtartással foglalkozott.

Johausenné asszony szürke egyéniség volt, de nagyon német, és rendkívül kevélyen viselkedett a szláv eredetűekkel szemben. A rigai nemesség szívesen befogadta, ami csak növelte ösztönös hiúságát.

Egyébként a Johausen család a város előkelőbb polgári társadalmának első családja volt, és első az egész tartomány pénzügyi világában is. Kivételes hitelt élvezett a szentpétervári és a nagy orosz bankintézeteknél, s a balti tartományokban egyike volt a legvagyonosabb családoknak.

Frank Johausen, aki egyik legbefolyásosabb tagja a városi községtanácsnak, kérlelhetetlen szívósággal védelmezte mindenkor osztályának az előjogait. Ő képviselte azokat az eszméket, amelyek a felsőbb osztályok gondolkodását vezérelték, s ezért csodálták, magasztalták.

Személyében bántotta őt a kormánynak az a törekvése, hogy a német elem makacs ellenállását megtörje s a németeket oroszosítsa.

A balti tartományoknak akkor Gurko tábornok volt a kormányzója. Nagyeszű ember volt, teljes tudatában megbízatása nehézségeinek, rendkívül okosan bánt a német népességgel, s óvatosan működött a szlávság diadala érdekében, anélkül, hogy erőszakos eszközökhöz nyúlt volna. Határozottságával és igazságosságával elejét vette minden olyan dolognak, amely összeütközéshez vezethetett volna.

A rendőrség feje Roganov ezredes volt, ez a tősgyökeres orosz ember, aki kevésbé ügyes, mint a főnöke, s hajlamos a balti tartományok minden olyan fiában, aki nem szláv anyatejen nőtt fel, ellenséget látni. Ötven körüli, vakmerő, elszánt, zabolátlan rendőr volt, a kormányzó csak nagy üggyel-bajjal tudta megfékezni. Az ezredes minden akadályon keresztülgázolt volna, ha hagyják, holott lassan járj, tovább élsz.

Ne csodálkozzék senki sem, hogy e személyeket részletesen jellemzem. Ha nem is főalakjai e történetnek, azért fontos szerepet játszanak e törvénykezési drámában, amelyet a politikai szenvedélyek és a nemzetiségi különbségek oly rettentővé fejlesztettek e tartományokban.

Roganov ezredes után s vele szemben, elsősorban Verder őrnagy érdemli meg figyelmünket, aki az ezredesnek közvetlen beosztottja a rendőrség közigazgatási ágazatában. Az őrnagy tiszta német eredetű ember és hivatása teljesítésében túlkapásairól híres. Éppúgy pártját fogta a németeknek, mint az ezredes a szlávoknak. Szívós elkeseredéssel üldözte ezeket, engedékenyen bánt amazokkal.

S bár rangkülönbség volt e két személy között, olykor nagyon kiélesedett volna közöttük az ellentét, ha Gurko tábornok bölcs mérséklettel közéjük nem lép.

Megjegyzendő továbbá, hogy Verder őrnagy hű támaszra talált Eck kapitányban, akivel e történet elején éppen egy szibériai szökevény üldözése közben ismerkedtünk meg. Eck kapitányt fölösleges kötelessége teljesítésére buzdítani, mikor megbízták valamivel, főképp ha szláv embernek a nyomát hajszolja. Nagyon megbecsülték a Johausen fivérek is, akiknek nem egyszer személyes szolgálatokat is tett, - amelyekért bőkezűen jutalmazták a bank pénztáránál.

Ezek után tisztában vagyunk a helyzettel. Tudjuk, hogy a két ellenfél a községi választások mezején készül összeütközni: Frank Johausen, aki el van szánva arra, hogy nem engedi át a helyét, és Dimitrij Nyikolev, akit akarata ellenére jelölt az orosz fensőség és a népakarat, amelynek választójogát az új cenzus szélesebb rétegekre terjesztette ki.

Hogy ezt az egyszerű, szabadfoglalkozású tanár embert, akinek sem vagyona, sem állása nem volt, szembe állították e harcban a hatalmas bankárral, az előkelő polgárság és a gőgös nemesség képviselőjével, ez oly jelenség, amellyel a józan embereknek számolniuk kellett. Vajon nem annak a jele ez, hogy e tartományok politikai viszonyai a közeljövőben módosulni fognak a községi és közigazgatási hatalom mostani birtokosainak a rovására?

A Johausen fivérek azonban nem csüggedtek el, s azt remélték, hogy győzni fognak a küzdelemben, különösen azzal a versenytárssal szemben, aki szemben állt velük. Azt remélték, hogy Dimitrij Nyikolev népszerűségét csírájában fogják elfojtani.

Két hónapba sem telik, és kiderül, kaphat-e mandátumot egy nyomorult adós, akit bírói ítélet sújt - az evvel járó foglalás és árverés tönkretesz és hajléktalanul az utcára űz.

Nem felejtette még el az olvasó június 15-ikét, amikor esedékessé válik a Johausen-bankházzal szemben Dimitrij Nyikolevnek az a tartozása, amelyet atyja adósságai fejében vállalt magára. Tizennyolcezer rubelről volt szó, a tudós tanár szerény viszonyaihoz képest tehát elképesztően nagy összegről. Vajon képes lesz ezt megfizetni?... A Johausen fivérek joggal hihették, hogy a törlesztés, amely a tanárt megszabadítaná, nem teljesíthető. A legutóbbi részlet törlesztése is nagy üggyel-bajjal történt s azóta semmi sem vall arra, hogy Nyikolev anyagi helyzete kedvezőbbre fordult. Nem! Lehetetlenség, hogy kötelezettségének a bankkal szemben eleget tudjon tenni. Ha pedig halasztást kérne, a bank kérlelhetetlen lesz. Kérlelhetetlen lesz nem az adóssal, hanem a politikai ellenféllel szemben, akit egy csapással tönkre fog tenni.

A Johausen fivérek nem sejtették, hogy egy váratlan, előre nem látható körülmény megkönnyíti tervük megvalósítását. Ha az ég összes villáma felett hatalmuk van, azzal sem tudtak volna pontosabban és halálosabban lesújtani népszerű ellenfelükre.

Ezenközben Trankel sietett - ez a szó talán nem is egészen jól van megválasztva - sietett ura parancsát teljesíteni. Az arca kelletlen volt, a lába tétovázott, de azért olyan emberhez illőn, aki ismerte a rendőrségre vezető utat, mert többször megtette már, kilépett a bankházból, balra hagyta a sárga falú palotát, a tartományi kormányzó épületét, behatolt a vásártér bódéi közé, ahol kapható volt minden, ami eladható. Ócskaságok, kétes értékű apróságok, siralmas állapotban levő, uraságoktól levetett ruhák, kegytárgyak és konyhaedények; azután szíverősítőre lévén szüksége, meglepte magát egy csésze vodkával kevert forró teával, amellyel a kereskedők jó pénzt kerestek: odapillantott a mosóházban dolgozó kis mosónőkre, végigment több utcán, ahol a fegyencek egy őr parancsainak engedelmeskedve talicskákat tolva elvonultak: szánakozva nézte ezeket a derék embereket, akiknek egyáltalán nem kellett szégyenkezniük, hogy kényszermunkára ítélték őket valamilyen kis törvényszegésért, s végül nyugodtan belépett a rendőrség épületébe.

A rendőrök úgy üdvözölték Trankelt, mint régi jó ismerősüket.

Kezet nyújtottak neki, s az inas melegen megszorította.

– Te vagy az, Trankel... - szólt az egyik rendőr. - Jó ideje nem láttalak már. Azt hiszem, van egy félesztendeje.

– No, annyi nincs még, - felelt Trankel.

– Ki küldött?

– Frank Johausen úr, a gazdám.

– Jó, jó... és Verder őrnaggyal akarsz beszélni, ugye?

– Ha lehetséges.

– Éppen most érkezett az irodába, Trankel, s ha nem restellsz befáradni hozzá, örömmel fog látni.

Trankel az őrnagy irodája felé ballagott, és halkan bekopogott az ajtón.

Miután belülről elhangzott a kurta „szabad!” - Trankel belépett.

Az őrnagy íróasztala előtt ülve, egy csomó okiratot lapozgatott. Rátekintett a belépőre és így szólt:

– Á! Te vagy az, Trankel?

– Én magam, őrnagy úr.

– És ki küldött?

– Johausen úr.

– Súlyos?

– A szamovár nem akart ma reggel működni...

– Persze, mert elfelejtetted meggyújtani, ugye? - szólt az őrnagy mosolyogva.

– Lehetséges.

– És mit kapsz?

– Itt az utalványom. - Trankel átnyújtotta Verder őrnagynak azt a papírlapot, amelyet gazdájától kapott.

Az őrnagy elolvasta.

– Ó! Csekélység, - szólt aztán.

– Hm! - dünnyögött Trankel.

– Csupán huszonöt suhintás!

Trankel szemlátomást szívesen elengedte volna a felét.

– Nos, - szólt az őrnagy, - megkapod mindjárt a részedet, nem várakoztatunk meg!

És beszólította az egyik rendőrt.

A rendőr belépett és megállt mereven, katonásan.

– Huszonöt vessző, - parancsolta az őrnagy, - de ne nagyon erősen... ne felejtsd el, hogy Trankel jó barátunk. Ó! Ha szláv ember volna!... Eredj, Trankel, vetkőzz le, s ha elintézted a dolgodat, gyere vissza a nyugtádért.

– Köszönöm, őrnagy úr!

És Trankel távozván az irodából, követte a rendőrt a szoba felé, ahol a vesszőzést foganatosítani szokták.

Úgy bánnak majd vele, mint jóbaráttal, régi jó ismerőssel, úgyhogy nem lesz oka túlságosan keseregni.

A szobába érve, Trankel levetkőzött, vagyis törzsét lecsupaszította, azután meggörbítette a hátát, a rendőr pedig vesszőt vett a kezébe és megsuhogtatta.

De mikor az első csapásra került volna a sor, nagy tolongás támadt a rendőrségi épület kapuja előtt.

Egy férfiú lihegve berohant és így kiáltott:

– Verder őrnagy!... Verder őrnagy!

A Trankel hátára irányított vessző lehanyatlott, s a rendőr kinyitotta a szoba ajtaját, hogy lássa, mi baj.

Trankel, aki épp oly kíváncsi volt, szintén kibámult az ajtón.

A lármára, - kilépvén irodájából, - csakhamar megjelent Verder őrnagy is.

– Mi történt? - kérdezte.

A férfi eléje lépett, tisztelgett, s átnyújtott az őrnagynak egy táviratot, miközben így szólt:

– Bűntényt követtek el...

– Mikor?

– Ma éjszaka.

– Miféle bűntényt?

– Gyilkosságot...

– Hol?

– A Pärnuba vezető országút mentén, a Kidőlt Kereszthez címzett fogadóban.

– És ki az áldozat?

– A Johausen-bankház alkalmazottja!

– Micsoda!... A szegény Poch! - kiáltott Trankel. - Az én Poch barátom?

– Ismeretes a bűntény indítéka? - kérdezte Verder őrnagy.

– Rablás, mert Poch irattáskáját üresen találták a szobában, ahol a gyilkosság történt.

– Tudják, mi volt benne?

– Nem tudják, őrnagy úr; de a bankban bizonyosan fogják tudni.

A táviratban, amely Pärnuból érkezett, ugyanaz volt, amit a távirathordó a postahivatalban már megtudott.

Verder őrnagy rendőreihez fordulva, így szólt:

– Te eredj Kerstorf bíróhoz...

– Igenis, őrnagy úr.

– Te eredj Hamine doktorhoz...

– Igenis, őrnagy úr.

– És mondjátok meg nekik, hogy jöjjenek azonnal a Johausen-bankházba, ahol várni fogom őket.

A rendőrök tüstént távoztak az irodából, s néhány perc múlva Verder őrnagy is elindult a bank felé.

S így esett, hogy a nagy zűrzavarban, amely a bűntény hírére támadt, Trankel aznap nem kapta meg a huszonöt vesszőt, amelyet gazdája a hanyagságáért utalványozott neki.