Doktor Fergusson mindenekelőtt megállapítá a csillagok állásából, hol vannak és úgy találta, hogy alig vannak huszonöt mérföldre Szenegáltól.

– Amit még megtehetünk, barátim, - mondá a doktor a térképen böngészve, - az mindössze annyi, hogy a folyón átkelhetünk, miután pedig itt sem híd, sem bárka nincsen, minden áron a léggömbbel kell átszállanunk és e célból még kell magunkon könnyíteni.

– De én nem tudom, hogy fogjuk azt megcselekedni, - felelé a vadász, aki féltette fegyvereit - ha csak egy közülünk fel nem áldozza magát és itt nem marad... én a magam részére kérném e megtiszteltetést.

– Az bizony! - szóla Joe - hisz ezt mindig én szoktam...

– Nem arról van a szó, kiugorni, barátom; de gyalog eljutni Afrika partjáig; én pedig jó gyalogló, jó vadász vagyok...

– De én ezt soha meg nem engedném - válaszola Joe.

– A ti nemes vetélkedéstek hiábavaló, derék barátim, - mondá Fergusson - én remélem, hogy nem jutunk annyira; de másrészt, ha meg kellene lenni, akkor sem válnánk el, hanem együtt mennénk mind a hárman.

– Ez aztán beszéd, - mondá Joe - nem is volna rossz egy kis séta.

– De mindenekelőtt, - vevé fel a szót a doktor - még egy utolsó módot próbálunk, hogy megkönnyítsük a Victoriát.

– És mi volna az? - mondá Kennedy - valóban kíváncsi vagyok rá.

– Meg kell még szabadulnunk a fűtőtől, a kígyózó csőtől és a Bunsen-féle teleptől; ezekkel együtt mintegy kilencszáz fontot cipelünk magunkkal a levegőben.

– De hát akkor, hogy fogod a gázt kiterjeszteni Sámuel?

– Nem fogom kiterjeszteni, megleszünk a nélkül.

– De mégis utóvégre...

– Ide hallgassatok barátim! én egészen pontosan kiszámítottam, mennyi felszálló erővel rendelkezünk még; ez elegendő, hogy mindhármunkat elvigyen ama csekély tárgyakkal, ami még maradt; alig fogunk ötszáz fontot nyomni a két horgonnyal együtt, amelyeket megtartani szándékom.

– Kedves Sámuel, - mondá a vadász - te jobban érted az ilyen dolgokat, mint mi; te legjobban meg tudod ítélni helyzetünket; mondd mit csináljunk és mi megcsináljuk.

– Szolgálatukra állok, uraim!

– Még egyszer mondom, barátim, bármily keservesen esik ezen elhatározás, fel kell áldozni készülékeinket.

– Hát áldozzuk fel! - felelé Kennedy.

– Lássunk a munkához! - mondá Joe.

Pedig az nem volt csekélység; le kellett szerelni a készüléket darabról-darabra, előbb a vegyítő szekrényt, azután a fűtőt és végre azon szekrényt szabadították el, amelyben a víz bontódott fel vegyelemeire; a három utazó egyesült erőfeszítésére volt szükség, kiszakítani a tartályokat a csónakból, hova erősen oda voltak srófolva; de Kennedy oly erős, Joe annyira ügyes és Sámuel annyira találékony volt, hogy végre célt értek; egymás után dobálták ki a tárgyakat és azok eltüntek, nagy hézagokat szakítva a sycomorfák lombjai között.

– Fognak a négerek bámulni, ha ilyen dolgokat találnak az erdőben, - mondá Joe; - kitelik tőlök, hogy bálványokat csinálnak belőlök.

Most a csövekre került a sor, melyek a gömbbe nyúltak bele és a kígyózó csővel voltak összekötve. Joenak sikerült a kaucsukrészeket néhány lábnyira a csónak fölött átmetszeni; de a csövekkel már nagyobb volt a baj, mert ezek felső végükön a szellentyűhöz rézdrótokkal voltak odakötözve.

Ekkor Joe valóban bámulatraméltó ügyességet fejtett ki; felmászott és hogy a borítékot meg ne sértse, mezítláb, a gömb minden himbálózása dacára, a háló segélyével a gömb legtetejére; - és ott sok bajjal, egy kezével a gömb síma felületén tartva magát, kibontotta a csavaros tartókat, melyek a csöveket odaszorították. Ezek most már könnyen leváltak és a gömb alsó részére lehuzattak; a nyílást pedig erős kötésekkel újra légmentesen elzárta.

A Victoria, a jelentékeny súlytól szabadulva, felágaskodott a levegőben és erősen feszíté a horgony kötelét.

Éjfél tájban elég fáradalmak árán szerencsésen befejezték ezen munkálatokat. Gyorsan megvacsoráltak egy kis pemmikánt és hideg grogot, mivel a doktor már nem adhatta a fűtőt Joe rendelkezésére.

Ez, valamint Kennedy is alig álltak már a lábukon a fáradságtól.

– Feküdjetek le barátim és aludjatok, - mondá nekik Fergusson; - én majd, mint első állok őrt, két órakor felköltöm Kennedyt, négykor pedig Kennedy felkölti Joet; hatkor indulunk. Isten oltalma legyen mivelünk még az utolsó napon!

A doktor két társa nem sokáig kérette magát, hanem elnyújtózkodott a csónak fenekén és csakhamar mély álomba merült.

Az éj csendes volt, néhány felhő vonult el a hold utolsó negyede előtt, melynek világa csaknem egészen eloszlatá az éj homályát. Fergusson a csónak szélére könyökölve körüljártatta szemeit; figyelemmel vigyázott a lombtakaró minden mozdulatára, mely a földet elfedte szemei elől; a legkisebb zaj is gyanús volt neki és a levelek leghalkabb susogására is feszült figyelemmel hallgatódzott.

Az a lelki hangulat szállotta meg, mely a magányt még érezhetőbbé teszi és amelynek hatása alatt rémképek kovályognak az ember agyában. Egy ily út végén, midőn már annyi akadályt legyőztek, közel a célhoz, még élénkebb az aggodalom, erősebb az izgatottság, a végpont mintha még távolodnék szemeink elől.

De másrészt a jelen helyzet, barbár ország közepén, egy oly járművel, mely utóvégre bármely pillanatban cserben hagyhat, nem is nyujtott valami biztos kilátást. A doktor már nem bízott feltétlenül az ő léggömbjében; elmultak az idők, midőn bátran kormányozgatta azt, mert biztos volt benne.

Ezen benyomások alatt úgy tetszett a doktornak, mintha valami határozatlan moraj ütötte volna meg fülét e rengeteg erdőben; sőt egyszer mintha tűz csillámlott volna elő a levelek között. Élesen letekintett és távcsövét azon pontra irányzá; de nem mutatkozott semmi és mintha még nagyobb lett volna a csend, mint azelőtt.

Fergusson nyilván káprázatnak esett martalékul; még egyszer hallgatódzott, de legkisebb zajt sem vett észre; őrtállásának ideje letelt, felkölté Kennedyt, lelkére kötötte, hogy jól vigyázzon és helyet foglalt Joe mellett, aki aludt, mint a bunda.

Kennedy csendesen pipára gyujtott és dörzsölte szemeit, melyet alig bírt nyitva tartani; leguggolt egy sarokba és vígan pipázgatott, hogy elűzze az álmot szemeiről.

Körülötte a legmélyebb csend honolt, gyenge szellő hajtogatta a fák tetejét és szeliden hintázta a léghajót, akarata ellenére álomra szenderítve a vadászt; ő megpróbálta ellenállani, többször felnyitá szempilláit, néha-néha elmerült tekintetével a sötétben, ahol nem látott semmit, de végre a fáradtságtól legyőzve, mégis elaludt.

Meddig lehetett így tétlenségbe elmerülve? arról nem tudott magának számot adni, midőn váratlan recsegésre ébredt fel.

Megdörzsölte szemeit, fölkelt. Erős hőség érinté arcát; az erdő lángban állott.

– Tűz! tűz! - kiáltott, a nélkül, hogy a helyzetet teljesen megértette volna.

Két társa felugrott.

– Mi baj? - kérdé Sámuel.

– Tűz van, - mondá Joe - de ki tehette...

E pillanatban ordítás tört elő a szándékosan kivilágított lombok alól.

– A vadak! - kiáltá Joe. - Felgyujtották az erdőt, hogy minket annál biztosabban elégessenek.

– Igen a talibák, Ali-Hadzsi marabú csordái, ez kétségtelen! - mondá a doktor.

A Victoriát tűz vette körül; száraz fa ropogása vegyült a zöldellő ágak recsegése közé; a folyondárok, levelek és az élő természet valamennyi növénye vonaglott a pusztító elem közepette; a szem nem látott mást, csak egy lángtengert; a nagy fák törzsei elfeketedtek e fütőkemencében, míg ágaikról izzó zsarátnok hullott alá. A lángbaborult vidék és a kavargó tűz visszasugárzott a felhőkön és utazóink azt hitték, hogy egy tűzgolyó közepében vannak.

– Fussunk - kiáltá Kennedy - le a földre, ez az egyetlen menedékünk.

De Fergusson erős kézzel rántotta vissza és a horgony kötelének rohanva egy fejszecsapással átvágta azt. A lángok már felcsapkodtak a gömb felé és annak megvilágított oldalait készültek nyaldosni, mikor a Victoria kötelékeiből szabadulva, több mint ezer lábnyira szökött fel a levegőbe.

Dühös ordítozás hallatszott az erdőből puskaropogással vegyítve; de a léggömb, melyet egy napfelköltével kerekedett jó széláram ragadt meg, tovább repült nyugat felé.

Reggeli négy óra volt.