Május 17-ke csendes nap volt, melyen semmi különös nem történt, a pusztaság ismét kezdődött, közepes szél hajtá a Victoriát délnyugatnak; ez nem tért el se jobbra, se balra és árnyéka egészen egyenes vonalat mutatott a homokon.

Mielőtt elindultak, a doktor gondosan megujítá vízkészletét, mert tartott tőle, hogy le nem fog szállhatni azon az avellimini tuaregek miatt mindig veszélyes ellenséges vidéken.

A fennsík, mely ezernyolcszáz lábnyira emelkedett a tenger színe felett, dél felé lejtősebbnek mutatkozott. Utazóink átvágva az Aghadesből Murzukba vezető utat, melyet gyakran tipornak a tevék lábai, este megérkeztek a szélesség 16° és a hosszúság 4° 55’ alá, miután ily egyhangúságban száznyolcvan mérföldnyi utat tettek volna meg.

E napon Joe finomul elkészítette a vadpecsenye utolsó maradványait, melyek eddig kissé felületes elbánásban részesültek és vacsorára igen ízletes fürjcombokat tálalt fel. A szél kedvező volt és a doktor elhatározá útját folytatni a teli hold által szépen kivilágított éjszakán. A Victoria ötszáz lábnyira fölemelkedett és ez a mintegy hatvan mérföldnyi éjjeli út oly csendesen folyt le, hogy egy csecsemő könnyű álmát sem zavarta volna meg.

Vasárnap reggel a szélirány változott és északnyugat felé húzott; néhány holló repült a levegőben és a láthatár szélein néhány keselyű is volt látható, de ezek szerencsére távol maradtak.

E madarak látása Joet arra indította, hogy szerencsét kívánjon urának a kettős léggömb eszméjéhez.

– Hová jutottunk volna, - úgymond - ha csak egy borítékunk van? Ez a másik léggömb olyan, mint a hajó mentőladikja; hajótörés esetén meg lehet rajta menekülni.

– Igazad van barátom, csakhogy a mi ladikunk kissé aggaszt engem, nem olyan jó, mint a hajó volt.

– Hogyan érted ezt? - kérdé Kennedy.

– Úgy, hogy az új Victoria nem ér annyit, mint a régi ért; lehet hogy a szövet megsérült valamelyest, vagy a guttapercha olvadt meg a kígyózó cső melege következtében, elég az hozzá, hogy bizonyos mennyiség gáz elillanását veszem észre; eddig ugyan nem valami nagy mértékben, de mégis érezhetőleg. A léggömb süllyedésre mutat hajlandóságot és hogy a magasban maradhassak, a gázt a rendesnél jobban kell kiterjesztenem.

– Az ördögbe is, - felelé Kennedy - no ezen aztán alig lehet segíteni.

– Sőt éppen nem is lehet, kedves Dick, azért kell most már sietnünk, amennyire csak lehet és az éjjeli megállásokat is el kell kerülnünk.

– Messze vagyunk még a parttól? - kérdé Joe.

– Melyik parttól, fiam? Tudjuk is mi, hová vet a véletlen; csak annyit mondhatok, hogy Timbuktu még négyszáz mérföldre fekszik nyugat felé.

– És mennyi idő fog kelleni, hogy odáig jussunk?

– Ha a szél nagyon el nem térít, azt hiszem, kedden estére ott leszünk.

– No, mindenesetre előbb érünk oda, mint ez a karaván - mondá Joe.

Fergusson és Kennedy kihajoltak és csakugyan láttak egy hosszú csapatot, embert és állatot; lehetett több mint százötven olyan teve, amilyenek tizenkét arany muszkálért (mintegy hatvan-hetven font) ötszáz font teherrel hátukon járnak Timbuktuból Tafilébe; mindegyiknek a farka alá kis zacskó van kötve, hogy abba űrítsék ki magokat, mert ez képezi az egyetlen hasznavehető tüzelőt ebben a sivatag pusztában.

A tuaregek ezen tevéi a legjobb fajtából valók, három, sőt egész hét napig is elvannak ivás és két napig evés nélkül, gyorsaságuk felülmulja a lovakét és értelmesen hallgatnak a kabir szavára, aki a karavánt vezeti. Itt «mehari» név alatt ismeretesek.

Ezeket magyarázgatta a doktor, míg két társa a sok embert, nőt, gyermeket nézegette, akik fáradságosan haladtak a félig kötött homokban. Néhány kóró, száradt levél és árva bokor alig kötötte le a futó homokot. A szél mindjárt elegyenlíté lábaik nyomát.

Joe megkérdé, hogy tudnak ezek az arabok eligazodni az ily pusztaságon, hogy találják meg az óriási sivatagban elszórt kutakat?

– Az araboknak, - felelé Fergusson - csodálatos természeti ösztönük van a természettől az utak felismerésére; ahol az európai fennakadna, ők egészen biztosan járnak; egy igénytelen kő, egy kavics, egy dudvacsomó, a homok különböző színárnyalata elég nekik arra, hogy az utat biztosan megleljék; éjjel a sarkcsillag a vezetőjük, nem haladnak többet két mérföldnél egy órában és nagy hőség idején délben pihennek. Képzelhetni, mennyi idő kell nekik, míg átjutnak a Szaharán, mely több, mint kilencszáz mérföld!

A Victoria áthaladt a bámuló arabok szemei előtt, akik irigyelhették gyorsaságát. Estefelé már átlépték a 2° 20’ hosszúsági kört és éjjen át még egy fokot haladtak.

Hétfőn az idő egészen megváltozott, az eső erősen kezdett zuhogni; védekezniök kellett a túlsúly ellen, mellyel a szakadó eső a gömböt és a csónakot megnehezíté; a nagy esőzés magyarázatát adta a sok mocsárnak és ingoványnak, mely itt ellepte a föld felületét; a növényzet itt is mimozák, baobab-fák és tamarixokból állott.

Itt fekszik Sonray vidéke, felcsapott tetejű kunyhókból álló falvaival. A lakóházak tetői olyanformák, mint az arméniai kalapok; hegység nem sok van, inkább több halom, hogy mélyedések és gázlók keletkezzenek a darvak és kócsagok számára; imitt-amott rohanó patak szelte át az utakat, a bennszülöttek azokon úgy gázolnak át, hogy folyondárvenyigét kötnek a fához az egyik parttól a másikig és abba kapaszkodnak bele; az erdők helyét sűrű bozótok pótolják, melyekben alligátorok, vízilovak és orrszarvúak tanyáznak.

– Nemsokára meglátjuk a Nigert - mondá a doktor, a vidék átalakul a nagy folyamok közeledtével. Ezen víziutak, melyek egy határozott irányban haladnak, először megteremtették a növényzetet, úgy mint később meg fogják hozni a civilizációt. A Niger mellett vannak, annak kétezerötszáz mérföldnyi futtában, Afrika legjelentékenyebb városai.

– No lám, - veté közbe Joe - erről jut eszembe a gondviselés ama nagy bámulója, aki áldotta a bölcs berendezést, hogy a nagy városok mellett mindig nagy folyók is szoktak lenni.

Délben a Victoria áthaladt egy kis városka felett, amely néhány nyomorult viskó csoportozata; valaha nagy főváros volt ez, Gao.

– Itt van a hely, - mondá a doktor - hol Barth átkelt a Nigeren, Timbuktuból visszajövet; itt van a híres, már az ókorban ismeretes folyam, a Nílus vetélytársa, melynek az országos babona isteni eredetet tulajdonított; ez is, mint amaz, foglalkoztatá minden idők geográfusait és ennek kikutatása is, mint a Nílusé, számos áldozatba került.

A Niger két egymástól jó távol lévő part közötti tágas mederben folyik; hullámai sebesen hömpölyögnek dél felé; de utazóink tovaragadtatva alig bírták pontosan szemügyre venni folyásának különös kanyarulatait.

– Éppen a folyóról akartam nektek beszélni - mondá Fergusson - és már is eltávolodtunk tőle. Dhiulaba, Mayo, Eghirreu, Quorra és más nevek alatt roppant kiterjedésű földterületet fut ez át és csaknem a Nílus hosszával vetekedik. Mindezen nevek egyszerűen «folyam»-ot jelentenek a különböző országok nyelvén, ahol áthalad.

– Doktor Barth is ezen utat követte? - kérdé Kennedy.

– Nem, Dick; hanem amint elhagyta a Csad-tavát, Bornu legjelentékenyebb városain utazott keresztül, azután Say mellett, négy fokkal délre Gaotól átkelt a Nigeren; benyomult azon ismeretlen vidékek belsejébe, melyek körül a Niger kanyarodik és nyolc hónapi új fáradalmak után megérkezett Timbuktuba; ezen utat mi most vagy három nap alatt megtesszük, ha a szél ily sebes marad.

– Fölfedezték már a Niger forrásait? - kérdé Joe.

– Már régen - felelé a doktor. - A Niger és mellékfolyóinak felkutatásával már számos expedíció foglalkozott; a főbbeket felsorolhatom. 1749-től 1758-ig Adamson utazta be a folyamot és meglátogatta Gorét; 1785-től 1788-ig Golberry és Geoffroy kalandozták át Senegambia pusztáit és eljutottak a mórok országáig, kik Saugniert, Brissont, Adamot, Riley, Cochelet és sok más szerencsétlent legyilkoltak. Ezek után jött Mungo Park, Walter Scott barátja, ő is skót. Őt a londoni afrikai társaság küldte ki 1795-ben; eljutott Bambarrába, látta a Nigert, ötszáz mérföldnyi utat tett egy rabszolgakereskedő társaságában, felkutatta a Gambiát és 1797-ben visszatért Angliába; 1805 január 30-án megint elutazott sógorával, Andersonnal, Scottal, a rajzolóval és egy csomó mesteremberrel; megérkezett Gorába és ott harmincöt katonából álló csapatot véve magához, augusztus 19-én újra látta a Nigert, de a negyven európaiból az emberfölötti fáradalmak, nélkülözések, szenvedések miatt, az éghajlat kedvezőtlen volta és az egészségtelen vidékek befolyása következtében csak tizenegy maradt életben; november 16-án érkeztek meg Mungo Park utolsó levelei nejéhez és egy évvel később egy ottani kereskedőtől hallották, hogy december 23-án megérkezett Busszába, a Niger mellett, hol bárkája felfordult a folyó vízesésein és őt a bennszülöttek agyonütötték.

– És ez a borzasztó vég nem riasztotta vissza a fölfedezőket?

– Ellenkezőleg Dick, mert azontúl már nemcsak az volt a feladat, felkutatni a folyamot, de hogy feltalálják az utazó iratait. 1816-ban egy új expedíció szervezkedett Londonban, melyben Gray őrnagy is részt vett; ez megérkezett a Senegalhoz, előre nyomult Futa Djallonba, meglátogatta a fullah és manding néptörzseket és visszatért Angliába egyéb eredmény nélkül. 1822-ben Laing őrnagy felkutatta egész Nyugat-Afrikának az angol birtokokkal határos részeit és ő volt az első, aki eljutott a Niger forrásaihoz; az ő följegyzései szerint ez óriási folyam forrása alig két láb széles.

– Könnyű átugorni - mondá Joe.

– No, no, könnyűnek éppen nem könnyű - felelé a doktor. - Legalább a hagyomány szerint, a ki át akarja azt ugorni, az menten belefúl; aki pedig ott vizet akar meríteni, azt egy láthatatlan kéz tarja vissza.

– De tán szabad hinni, hogy ebből egy szó sem igaz? - kérdé Joe.

– Szabad. - Öt évvel később Laing őrnagyot, aki föltette magában, hogy átvágja magát a Szaharán és előnyomul egész Timbuktuig, onnan néhány mérföldre, az ulad-shiman néptörzs között, akik azt kívánták tőle, hogy térjen a muzulmán hitre, - meggyilkolták.

– Ismét egy áldozat! - mondá a vadász.

– Akkor egy bátor fiatal ember, aki csak csekély segédeszközökkel rendelkezett, fogott a vállalatba és szerencsésen véghez is vitte a legbámulatraméltóbb újabbkori utazások egyikét; ez a francia Caillié René volt. Többszöri próbálkozás után, melyeket 1819- és 1824-ben tett, 1827 április 19-én újra útnak indult Rio-Nunezból; augusztus 3-án annyira kimerülve és elbetegesedve ért Timébe, hogy útját csak hat hó mulva, 1828 januárban folytathatta; ekkor t. i. egy karavánhoz csatlakozott és keleti öltözetének oltalma alatt március 10-én elérte a Nigert, eljutott Jenné városába, csónakra kelt a folyón és leutazott egész Timbuktuig, hová április 30-án meg is érkezett. Imbert, egy másik francia, 1770-ben, egy angol Adams Róbert 1810-ben talán szintén látták ezt a különös várost; de Caillié René volt az első európai, aki arról tüzetes tudósítást hozott haza; május 4-én elhagyta a puszták e királynéját, 9-én megszemlélte a helyet, ahol Laing őrnagyot megölték, 19-én elért El-Aravánba; azután elhagyta ezen kereskedővárost, hogy ezer veszély közt átkeljen az óriási sivatagokon, melyek Szudán és Észak-Afrika vidékei között terülnek el; végre megérkezett Tangerbe és szeptember 28-án hajóra kelt Toulon felé. Tizenkilenc hónap alatt, száznyolcvan napig tartó betegsége dacára átutazta Afrikát nyugattól északig. Ha Cailliée Angliában született volna, úgy dicsőítették volna őt, mint az újkori utazók legmerészebbjei egyikét, akár csak Mungo Parkot; de a franciák nem tudják eléggé megbecsülni.¹

– No, ez merész egy fickó volt, - mondá a vadász - hát aztán mi lett belőle?

– Meghalt harminckilenc éves korában, a kiállott fáradalmak következtében; eleget véltek tenni azzal, hogy 1828-ban neki ítélték a francia földrajzi társaság nagy díját; Angliában a legnagyobb megtiszteltetésekben részesült volna. Amíg különben Cailliée René ezen csodálatraméltó utazást megtette, egy angol, Clapperton kapitány, Denham kísérője, ugyanezen vállalatba fogott és azt ugyanily bátorsággal, ha nem is oly szerencsével ki is vitte. 1829-ben a benini öbölből, Afrika nyugati partjáról útnak indult, követte Mungo Park és Laing nyomdokait, megtalálta Busszában az elsőnek halálára vonatkozó bizonyítékokat; augusztus 20-án megérkezett Szakatuba, ahol elfogatván, utolsó leheletét hű szolgája, Lander Richard karjai között adta ki.

– És mi lett Landerből? - kérdé Joe nagy érdeklődéssel.

– Sikerült neki a tengerpartot ismét elérni; visszatért Londonba és elhozta a kapitány iratait és tüzetes értesítést a saját utazásáról; azután felajánlotta a kormánynak szolgálatát a Niger felkutatásának kiegészítésére és magához vevén öccsét, Johnt, - mindketten szegény szülők gyermekei voltak Cornwallisból, - ők ketten 1829-től 1831-ig a folyót végig hajózták Busszától lefelé egész a torkolatig és útjokat faluról-falura, mérföldről-mérföldre pontosan leírták.

– Ez a két testvér tehát mégis kikerülte a többinek szerencsétlen sorsát? - kérdé Kennedy.

– Igen, legalább ezen fölfedező útnál igen, mert egyikök, Richard 1833-ban, midőn újra belefogott egy útba a Nigeren, nem messze a folyó torkolatától ismeretlen kéztől eredő golyótól találva elesett. Láthatjátok tehát barátim, hogy ez az ország, ahol most utazunk, nem egy nemes önfeláldozásnak tanuja, melynek csak nagyon is gyakran halál volt a bére.