A Victoria egy magában álló és csaknem egészen kiszáradt fába beleakasztva, teljesen mozdulatlanul tölté az éjet. Utazóink végrevalahára egy kis alvást engedhettek meg magoknak, amire nagy szükségök is volt; - az utóbbi napok izgalmai szomorú emlékeket hagytak hátra lelkökben.

Reggel felé az ég megint visszanyerte átlátszó fényességét és tikkasztó hőségét. A léggömb felszállt a levegőbe és néhány sikertelen próbálgatás után mégis akadt egy, ha nem is éppen valami sebes légáramlatra, mely észak-nyugat felé hajtá.

– Már nem igen haladunk, - mondá a doktor - ha nem csalódom, mintegy tíz nap alatt már megtettük utazásunk felét; de ha így megy, mint most, még hónapokra lehet szükségünk, míg végére érünk és ami legbosszantóbb, a vízhiány fenyeget bennünket.

– Majd csak találunk vizet, - felelé Dick; - lehetetlen, hogy ezen óriási területen ne akadjunk egy folyóra, patakra vagy legalább egy tóra.

– Bár úgy volna.

– Talán csak nem a Joe rakománya hátráltatja útunkat!

Kennedy csak azért szólt így, hogy Joeval ingerkedjék; pedig úgy magában eleinte maga is helyeselte Joe gondolkozását; de miután akkor nem mutatta, most adta az erőslelkűt és tréfálódzott.

Joe csak egy mérges tekintettel válaszolt. A doktor azonban nem szólt semmit; ő nem a föld titokzatos rémeitől, hanem a Szahara puszta sivatagjától tartott és figyelemmel kísérte a talaj legkisebb mélyedéseit is.

Ezen aggodalom és az utóbbi napok eseményei érezhetőleg lehangolták a három utazó kedélyét; kevesebbet beszéltek, mint máskor és mindegyik saját gondolataival volt elfoglalva.

A derék Joet, mintha kicserélték volna, amióta tekintetével elmerült az aranyóceánban: hallgatott és sóvár szemekkel nézte a csónakban felhalmozott kődarabokat, melyek ma még értéktelenek, de holnap óriási értékűek lehetnek.

Afrika ezen részének képe egyébiránt aggasztó volt. A puszta lassanként tért kezdett foglalni. Sehol egy falu vagy legalább kunyhócsoport; a növényzet elfogyott, csak néhány törpe növény nyomorgott, mint Skócia pusztáin; fehérlő homok és tűzkövek, néhány sárga fűszál és tövises kóró volt csak látható. E kopár pusztaságon kilátszott a föld gerince éles és meredek sziklabércekben. A szárazság ezen jelei elég búsulni valót adtak Fergussonnak.

Úgy látszott, hogy ezt a puszta vidéket még soha sem járta karaván, mert különben ott maradtak volna a nyomok, az állatok vagy emberek fehérlő csontjai. De semmi. Nemsokára észrevették, hogy ez a kopár vidék óriási homokpusztának a kezdete.

De nem lehetett visszafordulni, előre kellett menni; - a doktornak nem is volt egyéb szándékában, csupán csak egy zivatart óhajtott volna, mely őt minél hamarabb átröpítse e pusztaság felett. De az égen semmi felhő! A Victoria e napon alig tett meg harminc mérföldet.

Ha csak legalább víz lett volna elegendő. De mindössze csak három gallonnal¹ volt. Fergusson egy gallont félretett a szomjúság enyhítésére, melyet az ötven fokú meleg tűrhetetlenné tett; két gallon maradt a fűtő táplálására, melyből már nem lehetett több, mint négyszáznyolcvan köbláb gázt előállítani és miután a fűtő abból óránként körülbelül kilenc köblábat fogyasztott, már csak egy ötvennégy órai útra volt az elegendő. Így mutatta azt a kérlelhetetlen számítás.

– Ötvennégy óra - mondá társainak. - Pedig miután el vagyok határozva éjjel nem utazni, hogy valami folyót, patakot vagy tócsát el ne szalasszak; marad nekünk még utazásra három és fél napunk, mely idő alatt mindenáron vízre kell akadnunk. Kötelességemnek tartottam, barátim, benneteket a helyzet komolyságával megismertetni, mert ivásra csak egy gallont tettem félre és azzal bizony gazdálkodni kell.

– Add ki te nekünk az adagunkat, - felelé a vadász - de különben nincs még okunk kétségbeesni, még három napunk van, úgy-e?

– Igen, kedves Dick.

– Hát miután a jajgatás úgy se használna, e három nap alatt majd csak kieszelünk valamit; addig is kisérjünk mindent kettőzött figyelemmel.

Este a vizet pontosan kimérték és inkább kipótolták pálinkával; de vigyázni kellett ezen itallal, mert különben inkább elősegíti, mint csillapítja a szomjúságot.

A csónak éjen át egy mérhetetlen fensíkon nyugodott, melyről erős mélyedést lehetett észrevenni. A fensík magassága alig volt nyolcszáz láb a tenger színe felett. Ezen körülmény a doktorban némi reményt élesztett: eszébe juttatta a geográfusok föltevését, hogy Afrika belsejében egy óriási vízmedencének kell létezni. Ha ez a tó csakugyan létezik, akkor rá kell akadniok, de az égen még mindig nem mutatkozott semmi változás.

A csendes éjszakára szép csillagos egével egy tikkasztó nappal virradt fel a nap égető sugaraival; a hőség már hajnalban rekkenő volt. Öt órakor reggel a doktor jelt adott az indulásra; de a Victoria hosszú ideig veszteg maradt egy helyben, ezen ólomnehéz levegőben.

A doktor kijuthatott volna ebből a nagy hőségből, felszállva a magasabb régiókba, de akkor sok vizet kellett volna elpocsékolni, ezt pedig nem volt szabad. Megelégedett tehát azzal, hogy léghajóját mintegy száz lábnyi magasban tartá a föld felett, hol egy gyenge légáram hajtotta őket a nyugati láthatár felé.

A reggeli szárított húsból és pemmikánból állott. Délig a Victoria alig tett meg néhány mérföldet.

– Nem lehet sebesebben utaznunk! - mondá a doktor - most már nem mi parancsolunk, de nekünk parancsolnak a körülmények.

– Kedves Sámuel, - szólalt meg a vadász - egy ilyen alkalomkor nem volna megvetendő egy propeller.

– Kétségkívül, Dick, természetesen föltéve, hogy vizet nem fogyaszt, mert ha igen, akkor csak ott volnánk megint, ahol most; de hát olyat még nem találtak fel. A léggömbökkel pedig még ma ott vagyunk, ahol a hajókkal voltak a gőz alkalmazása előtt. Hatezer esztendőre volt szükség, míg feltalálták a keréklapátokat és a csavarokat a hajó tovamozdítására; mi tehát még ugyancsak várhatunk.

– Átkozott hőség! - mondá Joe, törülgetve gyöngyöző homlokát.

– Ha vizünk volna, akkor ez a hőség csak javunkra válna, mert kiterjesztené a hidrogéngázt a léggömbben és nem kellene nekünk oly erős fűtés a csőkarikákban. Ó az átkozott néger, akiért oda kellett adnunk drága víztartónkat!

– Sajnálod Sámuel, hogy megtettük?

– Nem, Dick, hiszen az által mentettük meg azt a szerencsétlent a kínos haláltól. De a száz font víz, amit akkor kilöktünk, most jó volna nekünk; annak segélyével még bizton utazhatnánk vagy tizenkét-tizenhárom napig és azalatt bizonyára túl volnánk e sivatagon.

– Nem vagyunk még túl a felén? - kérdé Joe.

– Ami a távolságot illeti, igen, de az utazás tartamára nézve nem, ha a szél cserben hágy minket; pedig mintha egészen meg akarna állani.

– No, doktor úr, eddig még nem panaszkodhatunk, hiszen eddig még elég jól ment dolgunk és akár mit tegyek, én nem birok búsulni. Találunk mi vizet, azt én mondom.

Ezalatt a talaj mérföldről mérföldre süllyedett, az aranyhegyek hullámzásait lassanként elnyelte a sikság; itt voltak a kimerült természet tevékenységének utolsó erőfeszítései. Imitt-amott egy fűszál pótolá a keletnek szép fáit, néhány zöldes földszalag küzdött kétségbeesetten a homok előnyomulása ellen, a távol hegygerincekről leszakadozott sziklák, esésükben széjjel tördelve éles kaviccsá mállottak széjjel, ezekből később durva homok, azután finom por jött létre.

– Lám, Joe, ez az az Afrika, melyet te képzeltél, úgy-e jól mondtam: várj csak egy kicsit!

– No hát uram, - felelé Joe - hiszen az legalább is természetes, hőség és homok. Mit is lehetne mást várni ezen a vidéken? Lássa, uram, - folytatá nevetve - nem is bíztam én sokat azokban a mezőkben és erdőkben, nem is volt annak értelme; érdemes is lett volna azért otthagyni Anglia mezőit. Most először érzem igazán, hogy Afrikában vagyok és nem is bánom, ha egy kissé belekóstolok.

Este felé a doktor megállapította, hogy a Victoria ezen forró nap alatt alig haladt húsz mérföldet. Forró homály vette azt körül, amint a nap letűnt a láthatár mögött, mely oly egyenesen volt határolva, mintha vonalzóval húzták volna meg.

Másnap május elseje volt, csütörtök; a napok kétségbeejtő egyhangúsággal folytak egyik a másik után, a reggel éppen olyan volt, mint a tegnapi; a déli nap változatlanul szórta perzselő sugarait és az éj homálya összeszedte e kiömlött meleget, hogy azt másnap ismét átszolgáltassa a nappalnak. Az alig érezhető légáramból alig maradt meg egy kis fuvalom és előre lehetett látni, hogy csakhamar vége lesz még ennek is.

Doktor Fergusson küzdött a helyzet szomorúsága ellen, megtartotta egy harcedzett szív nyugalmát és hidegvérét. A távcsővel kezében szünetlenül vizsgálta a láthatár minden pontját; látta, amint az utolsó dombok a sivatagban elenyésznek, a növényzet hovatovább mindinkább kimarad és hogyan terül el szemei előtt a puszták kopár világa. A felelősséget, mely vállát terhelé, ő nagyon is szívére vette, de nem látszott rajta. Ime ezt a két embert, két jó barátot, Kennedyt és Joet, kiket a baráti kötelesség csatolt ő hozzá, nem-e csaknem kényszeríté, hogy vele jöjjenek? Helyesen tette-e ezt? Nem volt-e az vakmerő kísérlet megpróbálni a végzet tilos utait? Nem volt-e ez kísérlet áttörni a lehetetlenség korlátain? Vajjon az Isten nem a későbbi századok számára tartotta-e fenn e rejtélyes szárazföld kikutatását?

Mindezek a gondolatok, mint az az elbátortalanodás óráiban szokott történni, egymást kergették elméjében és Sámuel ellenállhatlan eszmetársítással túltette magát minden logikán és végkövetkeztetésen. Miután azzal tisztába jött, mit nem kellett volna cselekednie, arról kezdett gondolkodni, mi volna most a teendő? Csakugyan lehetetlen volna visszatérni? Nincsenek-e kevésbbé száraz légáramok, melyek őket kevésbbé kopár vidékekre hajtanák vissza. A bejárt vidékeket már ismerte, de azokat nem, ahova most volt menendő; - lelkiismerete háborgott, tehát elhatározta, hogy nyíltan mindent megmond két barátjának; apróra kifejté a helyzetet, elmondta nekik, mit végeztek eddig és mi volna még hátra. Utolsó esetben talán vissza is lehetne térni, vagy legalább megpróbálni; mit gondolnak?

– Én nem gondolok egyebet, mint az én uram - mondá Joe, - sőt én még könnyebben, mint ő. Ahová a doktor úr megy, én vele megyek. Amit ő fog szenvedni, azt én is elszenvedhetem.

– Hát te, Kennedy?

– Kedves Sámuel, nem vagyok én az az ember, aki egyhamar kétségbe esik; senki sem ösmerte jobban nálamnál a vállalat veszélyeit, de azon pillanatban, amint láttam, hogy dacolsz velök, vakon neki mentem én is. Én a tied vagyok testestől-lelkestől. A jelen helyzetben az a véleményem, hogy ki kell tartanunk egész a célig. A veszély, ha visszafordulunk, szintén nem kevesebb. Tehát előre! számíthatsz mi reánk.

– Köszönöm derék barátim! - felelé Fergusson valóban megindulva, vártam tőletek ezt az odaadást, de szükségem volt e bátorító szavakra; köszönöm - még egyszer köszönöm.

És a három férfiú lelkesen kezet szorított egymással.

– Halljátok, - folytatá Fergusson - az én számításom szerint nem vagyunk háromszáz mérföldnél távolabb a Guineai-öböltől; a puszta nem terjedhet a végtelenig, a tengerpart pedig ismeretes, sőt egy darabon attól befelé is. Szükség esetén ezen tengerpart felé fogunk tartani, lehetetlen, hogy néhány oázisra ne akadjunk, hol vízkészletünket megújíthatjuk. Csak szelünk volna, mert a nélkül egy helyen vesztegelünk a levegőben.

– Várjunk türelemmel - mondá a vadász.

És mindegyikök hiába leste ezen a napon, mely nem akart véget érni, a rengeteg üres tért; - nem mutatkozott semmi, ami bennök reményt kelthetett volna; a talaj utolsó hullámos emelkedései is eltűntek a nap lementével, melynek függélyes sugarai ezen végtelen síkságon hosszú tűzvonalakban húzódtak végig. Ez a puszta.

Az utazók alig tizenöt mérföldet haladtak előre, pedig a mellett, mint tegnap is, százharmincöt köbláb gázt fogyasztottak a fűtő táplálására és a nyolc pintből két pint vizet áldoztak fel égető szomjuk enyhítésére.

Az éj csendesen folyt le, nagyon csendesen. A doktor ébren húzta ki.