Január 16.

Mindnyájan a vitorlákon elterülve fekszünk. Ha valami hajó menne el mellettünk, azt hinnék, holtakkal borított gazdátlan jószágot látnak.

Irtózatosan szenvedek. Oly állapotban van ajkam, nyelvem, torkom, hogy azt hiszem, nem is bírnék enni s mégis vad pillantásokat vetünk egymásra, társaim meg én.

A hőség ma annál nagyobb, mivel a lég zivataros. Sűrű gőzfelhők emelkednek föl, de igazán azt hiszem, mindenütt eshetik, csak a mi tutajunkon nem.

Mindenki sóvár szemmel kíséri azonban az emelkedő felhőket. Ajkaink feléjök nyílnak. Letourneur úr esdeklőleg nyújtja föl kezét a könyörtelen ég felé.

Hallgatom, vajjon valami távoli mormogás nem jelenti-e a vihart. Délelőtt tizenegy óra körül jár az idő. A felhők föltartóztatták a napsugarakat, de nem látszanak már villamosaknak. Világos, hogy a zivatar nem fog kitörni, mert a felhőtömeg egyforma színbe öltözött s széleik, melyek oly élesen kiváltak napfelkeltekor, most beolvadtak a szürkés egyformaságba. Most már az egész csak sűrű köd.

De hát nem fejlődhetik-e ki eső e ködből, akármily kevés eső, ha csak néhány csepp is!

– Esik! - kiált föl egyszerre Daoulas.

Valóban, mintegy fél mérföldnyire a tutajtól az eget egyenközű sugárforma vonalak hasogatják át. Esik az eső s látom, mint ütődnek cseppei az Óceán fölszínére. A szél, mely az imént fújdogált, felénk hajtja. Csak előbb ki ne fogyjon ez a felhő, míg hozzánk nem ér!

Az Isten végre megkönyörül rajtunk. Az eső nagy cseppekben hull, mint ahogy a zivataros felhőkből hullni szokott. De ez a zápor nem fog sokáig tartani s össze kell gyüjteni mind, amennyi vizet csak adhat, mert már élénk világosságtól kezd ragyogni a felhő alsó széle a láthatár fölött.

Kurtis Róbert fölállíttatta a tört hordót, még pedig úgy, hogy amennyi vizet csak lehet, annyit fogjunk föl vele s kiterítteti a vitorlákat, hogy még nagyobb területen fölfoghassuk a vizet.

Mi mind hanyatt fekszünk s nyitva tartjuk szájunkat. Az eső arcomat öntözi, megáztatja ajkamat s érzem, hogy lecsepeg egészen torkomba! Ah! kimondhatlan élvezet! Az élet ömlik belém! Torkom nyákhártyái megnedvesülnek ez érintésre. Nemcsak iszom, hanem szinte belélegzem ezt az éltető vizet, mely áthat lényem legmélyebb bensejébe!

Az eső körülbelül húsz percig tartott, aztán a felhő, félig kifogyva, szétfoszlott a távolban.

Mikor fölkeltünk, mint jobb emberek keltünk föl; igen, «jobbak». Egymásnak kezeit szorongatjuk, beszélünk egymással. Úgy képzeljük, mintha már megszabadultunk volna! Az irgalmas Isten majd küld nekünk megint újabb felhőket, melyek ismét vizet hoznak nekünk!

Aztán az a víz sem vesz el, mely tutajunkra esett. A hordóban és a vitorlákban fölfogtuk, de drágán meg kell őriznünk s csak cseppenként osztogatni szét.

A hordóban van valami két vagy három itce esővíz s ha kicsavarjuk a vizet a vitorlákból, azzal jelentékenyen fog szaporodni készletünk.

A matrózok éppen hozzá akarnak kezdeni e kicsavaráshoz, mikor Kurtis Róbert megállítja őket.

– Várjatok egy percig! - szól. - Vajjon iható-e ez a víz?

Reá tekintek. Miért ne volna iható ez a víz, mely semmi egyéb, mint esővíz?

Kurtis Róbert a bádogpohárba facsar egy kis vizet az egyik vitorlából; aztán megkóstolja s nagy meglepetésemre kiköpi.

Aztán én is megkóstolom. Ez a víz egészen sós! Mintha csak a tenger vizét kóstolnám!

Az az oka, mert a vitorlák már oly régóta kitéve lévén a hullámok érintésének, magukba szítták a tenger vizéből a sót. Az nagy baj! De nem tesz semmit! Bízzunk az Istenben. Azonkívül maradt még pár itce iható víz a hordóban. S aztán láttuk, hogy eljött az eső. Majd eljön megint!