Január 8.

Egész éjjel a szerencsétlen holtteste mellett maradtam s Miss Herbey több ízben eljött imádkozni a meghaltért.

Mire fölkelt a nap, a holttest már egészen meghidegült. Siettem... igen! siettem bedobni a tengerbe. Fölkértem Kurtis Róbertet, segítsen e szomorú munkánál. Mihelyt a testet betakargatjuk nyomorúságos ruháiba, mindjárt bevetjük a habok közé s szerencse, hogy oly rendkívül sovány, remélem, hogy nem fog fönn úszni.

Már hajnalban Kurtis Róbert és én, némi elővigyázattal, hogy meg ne lássanak, kiszedünk a hadnagy zsebeiből némely tárgyakat, melyeket anyjának fogunk elküldeni, ha valamelyikünk életben marad.

Midőn aztán rá akarjuk adni a halottra ruháit, melyek halotti takaróját fogják képezni, nem bírom elfojtani a borzalom kiáltását.

A halottnak jobb lába hiányzik; csak a vérző csonka lábszár van meg!

Ki követte el ezt a gyalázatosságot? A fáradság elnyomott tehát az éjjel, s mialatt én szunnyadtam, megcsonkították a testet! Hanem ki cselekedte?

Kurtis Róbert körültekint s pillantása rettenetes. Hanem minden úgy van mint rendesen a födélzeten s a néma csöndet csak néhány sóhajtás szakítja félbe. Talán lesnek reánk! Siessünk bevetni a tengerbe a testet, hogy még borzasztóbb jeleneteket kikerüljünk!

Miután tehát elmondtunk néhány imát, leeresztettük a halottat a habok közé s az mindjárt el is merűlt.

– Teringettét! Ugyancsak jól táplálják a cápákat!

Ki mondta ezt? Visszafordulok. A néger Jynxtrop.

A kormányos e percben éppen közel áll hozzám.

– Azt a lábat, - szólok hozzá izgatottan, - gondolja ön, hogy ezek a szerencsétlenek...?

– Azt a lábat?... Óh, igen! - felel a kormányos furcsa hangon. - Hanem hát joguk volt hozzá!

– Joguk? - kiáltottam föl.

– Uram, - szólt a kormányos, - inkább a holtat egyék meg, mint az élőt!

E válaszra, melyet a kormányos oly hidegen ejt ki, nem tudok mit felelni s hátra megyek és ledűlök a tutaj végében.

Tizenegy óra tájban egy szerencsés véletlen örvendeztetett meg. A kormányos, aki horogzsinegeit reggel óta a vízbe eresztette, ezúttal sikert aratott. Három halat fogott. Három szép nagy tőkehal, nyolcvan centiméter hosszúak, azon fajból, melyek szárítva «stockfisch» név alatt ismeretesek.

Alig húzta föl a kormányos tutajunkra e három halat, a matrózok reá rohannak. Kurtis kapitány, Falsten, én, oda ugrunk, hogy visszatartsuk őket s nemsokára helyre is állítjuk a rendet. Három tőkehal, az kevés tizennégy embernek, de végre mindegyik kikapja belőle a maga részét. Némelyik mindjárt nyersen fölfalja a majdnem még eleven halat, s ezek képezik a legnagyobb részt. Kurtis Róbert, Letourneur András és miss Herbey elég lelki erővel bírnak, hogy várakozzanak. Tüzet raknak a tutaj egyik szögletén néhány darabka fából s megsütik a maguk részét. Ami engem illet, én nem bírtam addig várni s megettem a véres, nyers húst.

Letourneur úr sem volt türelmesebb, mint én meg a többiek. Mint kiéhezett farkas ragadta meg s tépte szét fogaival a maga részét. És a szerencsétlen ember, aki oly régóta nem evett, meg nem foghatom, hogyan él még most is.

Mondtam, hogy a kormányos öröme határtalan volt, mikor kihúzta a horog zsinegeit s ez öröm csaknem őrjöngésig fokozódott. Az igaz, hogy ha a halászat még tovább is sikerül, megmenthet bennünket a borzasztó éhhaláltól.

A kormányoshoz jövök tehát beszélgetni s biztatom, hogy csak folytassa halászgatását.

– Igen, - mondja ő, - igen... kétségkívül... újra elkezdem... elkezdem!

– Hát miért nem ereszti le ismét a horgokat mindjárt? - kérdezem.

– Most még nem! - válaszol kitérőleg. - Az éj kedvezőbb, mint a nappal a nagyobb halak fogására s kímélni kell a csalétkünket. Amilyen ostobák vagyunk, még csak pár darabkát sem hagytunk meg a halakból, hogy legyen mit akasztani horgainkra.

Az igaz, s ez a hiba talán helyrehozhatlan.

– Hanem, - mondom neki, - miután első ízben sikerült önnek csalétek nélkül is...

– Volt csalétkem.

– Jó csalétek?

– Kitűnő, uram, mert a halak oda jöttek reá.

Ránézek a kormányosra, ő meg én reám néz.

– Maradt még annyija, amennyi a horgokra kell? - kérdezem.

– Igen, - felel a kormányos halkan.

S otthagy, a nélkül, hogy egy szót szólna többet.

E sovány ebéd azonban némi erőt adott tagjainkba s az erővel egy kis reményt is. A kormányos halfogásáról beszélgetünk s úgy látszik nekünk, lehetetlen, hogy másodszor is ne sikerüljön. Végre tehát kifáradt a sors üldözésünkben?

Legvilágosabb jele a kedélyeinkben történt fölújulásnak az, hogy elkezdünk beszélni a multról. Gondolataink nem csüggenek már csupán a kínos jelenen s a rémítő jövőn, mely bennünket fenyeget.

Letourneurék, Falsten, a kapitány és én elkezdünk beszélgetni mindarról, ami a hajótörés óta történt. Visszaidézzük emlékezetünkbe eltűnt társainkat, a tűzvész részleteit, a hajó megfeneklését, a rést, melyen beömlött a víz, azt a borzasztó hajózást bent a vízben, a tutajra szállást, a vihart, mindezen részleteket, melyek most már oly távolesőknek látszanak. Igen! Mindez megtörtént s mégis élünk!

Élünk! Hát életnek lehet ezt nevezni? Huszonnyolcból csak tizennégyen vagyunk már s talán nemsokára csak tizenhárman!

– Szerencsétlen szám! - mondja a fiatal Letourneur, - de bajosan tudunk tizennegyediket találni magunkhoz.

A 8. és 9. közti éjjel a kormányos ismét kivetette horogzsinegeit a tutaj hátulján s ott maradt ő maga őrködni, mert nem akarta ezt a fölügyeletet senkire másra bízni.

Reggel odamegyek hozzá. Még alig kezd fölkelni a nap, s a kormányos lángoló szemei, mintha át akarnának hatni a vízhomályon, oly sováran tekintenek le. Nem látott engem, hogy jövök, nem is hallotta lépteimet.

Könnyedén vállára értetem kezemet. Felém fordul.

– Nos, kormányos?

– Nos, azok az átkozott cápák felfalták a csalétkemet! - felel tompán.

– Nem maradt belőle semmi?

– Semmi! S tudja ön, uram, hogy mit jelent az? - tevé hozzá, keményen megszorítva karomat. - Azt jelenti, hogy az ember, ha valamit tesz, ne félig tegye...

Szájára nyomom kezemet. Megértettem. Szegény Walter!