December 23-tól 30-ig.

A vihar után a szél megint északkeletről fúj s folyvást kedvező. Föl kell használnunk, mert hiszen a szárazföld felé hajtja tutajunkat. Az árbocot Daoulas megint fölállította s szilárdul megtámogatta, a vitorla föl van vonva s a tutaj a széltől teljes erővel hajtatva, két-harmadfél mérföldnyi gyorsasággal halad óránként.

Kormányrudat is csináltak megint egy gerendából s egy széles deszkából. Úgy ahogy, megteszi a szolgálatot; különben, amint a szél fújja most a tutajt, nem is nagy szükség van a kormányrúdra.

A felső táblát is kijavítják s kötelekkel összébb szorítják a szétvált deszkákat. A baloldali korlátdeszkák helyébe is, melyeket a hullám leszaggatott, újakat raknak s meg vagyunk védve ismét a fölcsapódó haboktól. Egy szóval, amennyire csak lehetett, megszilárdítják ezt az árbocrudakból s vitorlakötelekből összetákolt alkotmányt. De nem ez a legnagyobb baj, ami fenyeget.

Amint kitisztult az ég, visszatért az a tropikus hőség, mely miatt annyit szenvedtünk már az előttevaló napokon. Ma, szerencsénkre, még mérsékli a szél. A sátrat ismét fölállíttatván a tutaj hátsó részén, az alatt keresünk enyhülést egymás után.

A táplálék elégtelenségét azonban nagyon komolyan kezdjük érezni. Szemmel látható, mennyit szenvedünk az éhség miatt. Arcaink beesnek, soványodunk. A legtöbbnek közülünk egész idegrendszere van megtámadva s a gyomor összehúzódása fájdalmas érzést okoz. Ha ez éhség elaltatására volna valami kábító szerünk, ópium, vagy dohány, talán még jobban tűrhetnénk! De nincs! Semmink sincs!

Csak egy nem érzi közülünk az égető szükséget. Walter hadnagy, ki a leghevesebb lázban fekszik s ki «jóllakik» a hidegleléssel; hanem égető szomjúság gyötri szegényt. Miss Herbey azonkívül, hogy a maga adagjának is egy részét a betegnek hagyja, a kapitánytól kieszközölte, hogy a beteg valamicskével több vizet kapjon, mint a rendes adag; minden negyedórában megnedvesíti azzal a hadnagynak ajkait. Walter alig bír egy szót kiejteni s csak pillantásával mond köszönetet az irgalmasszívű fiatal leánynak.

Szegény fiú! Fölötte már kimondatott az itélet s a leggondosabb ápolás sem mentheti meg őt. Nos, neki legalább nem kell sokáig szenvedni!

Egyébként úgy látszik, hogy ma reménytelen állapotának tudatával bír, mert odaint magához. Leülök mellé. Akkor összeszedi minden erejét s fuldokló szavakkal tördeli:

– Kazallon úr, sokáig viszem még?

Kissé habozok, feleljek-e. Walter észreveszi.

– Az igazat! - könyörög, - mondja az igazat!

– Én nem vagyok orvos és nem tudhatom...

– Mindegy! Feleljen nékem, kérem önt!...

Hosszasan reánézek a betegre, aztán fülemet mellére tartom. Néhány nap óta a tüdősorvadás ijesztő előhaladást tett nála, az világos. Bizonyos, hogy az egyik tüdeje oda van már s a másik alig képes elvégezni a lélekzést.

Mit feleljek a hadnagy kérdésére. Szemei oly kérdőleg függnek rajtam, hogy nem tudom mit tegyek s valami kitérő választ keresek.

– Barátom, - mondom néki, - ebben a helyzetben, melyben vagyunk, egyikünk sem számíthat arra, hogy sokáig él! Ki tudja, vajjon egy hét múlva mi mindnyájan, kik itt vagyunk a tutajon...?

– Egy hét múlva! - suttog a hadnagy, kinek égő pillantása rajtam csügg.

Aztán megfordítja fejét s úgy látszik, hogy elszenderül.

December 24., 25., 26-ikán semmi változás sem történt helyzetünkön. Bármily valószínűtlennek látszik, kezdünk hozzászokni az éhséghez. Hajótöröttek elbeszéléseiben gyakran olvastam hasonló dolgokat, amilyeneket most magam tapasztalok. Mikor olvastam, túlzásnak tartottam. Nem volt túlzás és jól látom, hogy a táplálék hiányát tovább ki lehet állni, mint gondoltam volna. Egyébként a mi félfont kétszersültünkhöz a kapitány még néhány csepp pálinkát adat s ez az életmód jobban fönntart bennünket, mintsem képzelné az ember. Ha csak két hónapig, csak egy hónapig volnánk biztosítva hasonló adagról! De készletünk kimerül s mindegyikünk előre láthatja már a percet, mikor ez a szűk táplálék is teljesen elfogy.

Mindenáron valami pótlékot kell hát a tengerből szereznünk, - ami most már igen nehéz. A kormányos és ács újabb horogzsinegeket csinálnak s a felső tábla deszkáiból kiszedett szögeket tesznek a végükre, melyeket előbb meggörbítnek.

Mikor ezek a halászó szerszámok elkészülnek, a kormányos meglehetősen meg van elégedve munkájával.

– Nem valami híres horgok ugyan ezek a szögek, - így szól hozzám, - hanem egy halat csak úgy megfognának, azért, mint akármi más, csak a csalétek ne hiányoznék! De egyebünk nincs, mint kétszersült, ez pedig nem marad meg a zsinegen. Csak egy halat fognánk, azzal aztán ide csalogathatnánk többet is. Csak ez a nehéz dolog hát: az első halat megfogni!

A kormányosnak igaza van s meglehet, hogy a halászatnak nem lesz semmi eredménye. Hanem hát megpróbálja, a zsinegeket kiereszti, de mint azt előre láttuk, egy hal sem akar «beleharapni.» Egyébként az is bizonyos, hogy ebben a tengerben kevés a hal.

28-án és 29-én hiába folytattuk kísérleteinket. Azok a kétszersült darabkák, melyeket csalétkül akasztottak a zsinegekre, szétmállanak a vízben; föl kell hagyni vele. Csak hiába vesztegetjük ezt a drága kétszersültet, mely már csak egyetlen tápszerünk s melynek a morzsáit is összeszedegetjük, most már odáig jutottunk.

A kormányos ekkor, kifogyván minden egyébből, azon gondolatra jön, hogy valami posztódarabot szúr a horogra. Miss Herbey odaad neki egy darabot a vörös sálból, mellyel be szokta magát takarni. Talán ez a rikítószínű rongy idecsal valami falánk halat?

Ezt az új kísérletet december 30-ikán tettük. Több óra hosszáig lemerítik mélyen a vízbe a zsinegeket, de mikor fölhúzzák, a vörös rongy még mindig érintetlenül ott van a horgon.

A kormányos végkép elveszti bizalmát. Ennek a segélyforrásnak is vége! Mit nem adnánk, csak egyetlenegy halat foghatnánk, mely aztán csalétkül szolgálhatna a többinek!

– No, majd lesz nemsokára mit tenni csalétkül a horogra, - szólt a kormányos halkan.

– Mit? - kérdem én.

– Majd megtudja ön később! - felel a kormányos, furcsa szemeket vetve reám.

Mit jelentenek e szavak e férfi ajkáról, ki mindig oly tartózkodónak, oly komolynak látszott? Egész éjjel arról gondolkoztam.