Előkészületek

Senki ne találja érthetetlennek, hogy a tenger óriásemlősének felbukkanása akkora izgalmat váltott ki a Pilgrim embereiből.

A vörös szőnyegben úszó bálna arányai irtózatosak voltak. Kit nem kísértett volna meg az a lehetőség, hogy kincseit zsákmányul ejti, s ezzel megtoldja a hajó kurta vadászszerencséjét? Akiben egy kis halászvér van, engedhetné-e elillanni ezt a csodálatos alkalmat?

Mindamellett Weldonné kissé aggódva kérdezte a parancsnoktól, vajon a vadászat nem jár-e veszéllyel a résztvevők szempontjából, különösen mivel kedvezőtlen körülmények közt veszik fel a bálnával a harcot.

– Semmi aggodalom, asszonyom - nyugtatta meg Hull. - Nem először történik, hogy közönséges bárkával vadásztam, s eddig mindig szerencsével végződött a fogás. Ismétlem: sem számunkra nincs veszély, sem azok számára, akik a hajón maradnak.

Így aztán Weldonné is megnyugodott, s beleegyezett a vadászatba.

Ezek után Hull megtette intézkedéseit a tengeri vad elejtésére. Tapasztalatból ismerte a fürtfogú óriás szigonyozásának kockázatát, s ezért biztosítani igyekezett magát és társait minden eshetőséggel szemben.

Az egészet az nehezítette meg, hogy csak egyetlen dereglyényi ember kezdhetett hozzá a vadászathoz, annak ellenére, hogy mind a három vadászcsónak rendelkezésükre állott: ezeknek mindegyikében szakavatott vadászok szokták a vadászévadban megközelíteni a kiszemelt zsákmányt. Mint tudjuk, a vadászati idény alatt Új-Zélandból hivatásos bálnavadászok szoktak a Pilgrim törzslegénységének segíteni.

De most csak öt matróz volt a Pilgrim fedélzetén, tehát annyi, amennyivel éppen egy dereglyét meg lehet tölteni. Tomot és társait, akik a fedélzeten tartózkodtak, teljességgel lehetetlen volt felhasználni megerősítésükre; a bálnavadászcsónakok irányzása próbára teszi a legöregebb tengeri rókákat is: egyetlen hibás evezőcsapás vagy kormányrándítás elég ahhoz, hogy a dereglye egész legénységét végveszélybe sodorja.

Másrészt Hull kapitány mégsem akarta úgy otthagyni a hajó fedélzetét, hogy legalább egy ember ne maradjon, akiben tökéletesen megbízhatik. Mégis minden eshetőséggel számolnia kellett.

Minthogy a parancsnok az erős matrózokat vitte magával, nem maradt más hátra, csak az, hogy Dick Sandre bízza távollétükben a *Pilgrim*et.

– Dick, téged teszlek meg vezetőnek távollétünk alatt; remélem, nemsokára visszatérünk.

– Igenis, kapitány úr! - volt az ifjú ember válasza.

Persze Dick sokkal szívesebben vett volna maga is részt a vadászatban, ez volt minden vágya, de megértette, hogy egy izmos tengerész karja jobban húzza az evezőt, mint az övé, s valójában mégis ő az egyetlen, aki rövid időre helyettesíteni tudja a kapitányt. Így hát lemondott arról, hogy elkísérje parancsnokát.

A dereglye mind az öt tengerészt befogadta, Howik vitorlamesterrel együtt. A négy matróz fog evezni, s Howik kormányozza a csónakot, méghozzá lapát segítségével, ami ilyen vakmerő vadászkaland alkalmával gyorsabb és biztosabb, mint a szokásos nehézkesebb kormányok - különösképpen ha harcba bocsátkoznak a fenevaddal, s az oldalsó evezők használata akadályba ütközik.

Hull kapitány magára vállalta a szigonyvető szerepét: mint ahogy mondta, nem ez az első eset, hogy kezébe veszi a bálnavadász hagyományos fegyverét. Neki kell belevágni a bálnába a szigonyt, majd figyelni a fegyver végéről gomolyodó kötél útját, végül lándzsadöfésekkel kivégezni az állatot, ha halálra sebesülten felbukik a víz színére.

A bálnavadászok néha lőfegyvert is használnak erre a célra. A hajó orrán álló kis, ágyúszerű szerkezetből kilövik a szigonyt úgy, hogy a fegyver magával ragadja a kötelet is, vagy pedig robbanógolyót eresztenek a cetbe, mely persze hatalmas rombolást végez az állat belsejében.

A Pilgrim fedélzetén nem volt ilyesfajta felszerelés. Ezek a szigonyágyúk ugyanis elég költségesek, kezelésük is tanult tűzmestert igényel, s a bálnavadászok, akik jobban szeretnek megmaradni a maguk régi módszereinél, a hagyományos fegyvereket - a kézzel vetett szigonyt és lándzsát - kedvelik.

Így Hull kapitány is ezekkel az egyszerű támadóeszközökkel indult harcba a fürtfogú ellen, amikor az állat újra felbukkant, ötmérföldnyire a hajótól.

Az idő kedvezett a vállalkozásnak: a sima tenger megkönnyíti a dereglye mozgását. A szél csak enyhén fújdogált, s így a Pilgrim alig tért el attól az iránytól, amelyben a vadászoknak kell majd evezniük.

A jobb oldali dereglyét eresztették hát le a vízre, s a négy matróz beszállt. Howik leadta a két hatalmas szigonyt s ezenfelül két hosszú nyelű lándzsát. Ehhez járult öt köteg finom kötél, mindegyikük hatszáz láb hosszú, rendkívül ellenálló anyagból. Legalább ennyi kötélre van szükség, sőt nemegyszer megesik, hogy a cet oly mélyre merül le, hogy ez sem elegendő.

Ezeket a furcsa szerszámokat mind lerakták a dereglyébe, és Howik meg a négy matróz már csak az indulást jelző parancsra várt.

Csak egy helyvolt még üresen a csónakban: a kapitányé.

Mielőtt a vadászok elindultak, leeresztették a vitorlákat, hogy a Pilgrim távollétük alatt lehetőleg ne mozduljon el a helyéről. Mielőtt elhagyta volna a hajót, Hull egy pillantást vetett a fedélzetre. Mint aki meg kíván győződni arról, hogy minden a legnagyobb rendben van-e, megszemlélte a vitorlákat is. Minthogy a vadászat több óráig is elhúzódhat, ügyelnie kellett arra is, hogy Dicknek ne kelljen semmiféle műveletbe kezdenie a vitorlák körül, amíg vissza nem érkeznek - hacsak valami rendkívüli szükség nem kényszerítené erre.

Csónakba szállás előtt még egyszer elismételte utasításait:

– Dick, egyedül hagylak. Ügyelj mindenre. Arra az esetre, amit egészen valószínűtlennek tartok, ha mégis utánunk kellene indítanod a hajót, mert mi talán túlságosan messzire vezetnénk, Tom és a többiek segíthetnek neked. Ha pontosan megmondod nekik, mit kell tenniük, bizonyára jól elvégzik, amit kívánsz.

– Úgy van, kapitány úr - válaszolta Tom -, Dick úr biztosan számíthat miránk.

– Csak utasítson - türelmetlenkedett Bat -, alig várjuk már, hogy hasznunkat lássák.

– Mit kell meghúzni? - kérdezte Hercules, feltűrve inge ujját.

– Egyelőre semmit - nevetett Dick.

– Mindenkor a szolgálatára! - vágta rá az óriás.

– Dick - szólt még egyszer a kapitány -, az idő nagyon szép, és a szél elállt. Semmi jel nem mutat arra, hogy hidegebbre fordulhat. De egyet ígérj meg: akármi történjék, te nem szállsz csónakba, és nem hagyod el a fedélzetet.

– Megértettem, kapitány úr.

– Ha mégis úgy adódnék, hogy a *Pilgrim*nek fel kell szednie bennünket, akkor lapátra kötött kendővel lobogtatok majd, ez lesz a jel.

– Legyen egészen nyugodt, kapitány úr, percre sem fogom szem elől téveszteni a dereglyét - válaszolta a fiú.

– Nagyon helyes, fiam. Csak hidegvér és bátorság: látod, egyszerre másodkapitány lettél. Légy büszke rá: a te korodban még soha senki nem érte el ezt a rangot.

Dick nem felelt, csak elpirult örömében. A parancsnok persze megértette zavarát, és elmosolyodott.

„Milyen derék gyerek - mondta magában -, csupa szerénység és jókedv; kitűnő fajta.”

Mindebből a sok utasításból - bármennyire kerülte is Hull ezt a látszatot - nyilvánvaló lett, hogy a parancsnok nem nagyon szívesen hagyja el a hajóját, ha csak néhány órára is. Csupán leküzdhetetlen vadászösztöne és az a reménység, hogy Valparaísóban mégis valóra válthatja Weldonnak tett ígéretét, s telt bálnaolajos hordókkal fut be a kikötőbe - igen, csakis ez késztette arra, hogy a vadászkalandba bocsátkozzék. Különben is a szép, nyugodt tenger csodálatosan kedvezett a cetvadászatnak, és a hajó legénysége sem égett kevésbé a vágytól, mint a kapitány, hogy csónakba szállhasson. Ez a váratlan, szerencsés találkozás az óriásemlőssel, tesz majd pontot a kevéssé sikerült vadászévad végére - gondolták mindannyian.

Hull kapitány elindult a hágcsó felé.

– Sok szerencsét! - kiáltotta utána Weldonné.

– Mindannyiunk nevében szívből köszönöm, asszonyom!

– Arra kérem, ne tegyen nagy kárt a szegény bálnában - könyörgött a kis Jack.

– Dehogyis teszek, kisfiam, ügyelni fogok rá.

– Csak szelíden, kapitány bácsi...

– Majd kesztyűs kézzel, Jack!

Még Benedek bácsi sem engedte el szó nélkül:

– Az ilyen hatalmas emlős hátán olykor egészen különös rovarok tenyésznek.

– Benedek úr - válaszolt a kapitány -, akkor próbálja ki majd bogarásztudományát, ha a cet már itt fekszik a Pilgrim fedélzetén.

Hull még egyszer Tom felé fordult:

– Tom, ugye, maga majd segít társaival együtt feldolgozni a bálnát?

– Boldogan állunk rendelkezésére, kapitány úr - válaszolta az.

– Dick - adta meg az utolsó utasításokat a kapitány -, ezek a derék fiúk addig segítenek neked kitisztítani a hordókat. Míg mi távol vagyunk, felhozhatják a fedélzetre a tartályokat, és ha visszajövünk, minden szép simán és gyorsan mehet.

– Kívánsága szerint, kapitány úr.

Azok, akik nincsenek egészen tisztában a bálnavadászat fortélyaival, most megtudhatják, hogy az elejtett cetet odahúzzák a hajóhoz, és jó erősen az oldalához rögzítik. Ha ez megtörtént, a matrózok szeges lábbelijükkel rámennek az óriásemlős hátára, s párhuzamos irányban, fejétől a farkáig szeleteket vágnak ki belőle. Ezeket az óriási szeleteket aztán másfél láb széles darabokra vagdalják, majd még jobban felaprítják, és hordókba rakva gurítják le a hajótérbe.

Ha egy bálnavadászhajó befejezte évadját, a lehető leggyorsabban igyekszik a kikötőbe, hogy ott végezhesse be a szükséges feldolgozást. A legénység a szárazföldön olvasztja ki a bálna szalonnáját, leválasztja a használható részeket, s tárolja az így nyert bálnaolajat, miközben a zsír rendszerint egyharmadot veszít eredeti súlyából.

Ám a jelenlegi körülmények között Hull kapitány nem is álmodhatott arról, hogy a mesterség szabályainak megfelelően végezzenek a cet feldolgozásával. A kiolvasztás, tudta, csak Valparaísóban lesz lehetséges. Viszont azt remélte, hogy a talán mégis megélénkülő szél erejével három hét alatt eléri az amerikai partokat, s ez az idő nem lesz olyan hosszú, hogy megártson a vadászzsákmánynak.

Elkövetkezett az indulás pillanata. Mielőtt a vitorlákat leoldották volna, a Pilgrim közelebb úszott a cethez, melynek hollétét messziről elárulta a fel-felszökő víz- és gőzoszlop.

A fürtfogú lassan úszott a vörös áradatban, kitátotta irtózatos száját, s minden tátogással milliárdjait nyelte le a kis héjas őslényeknek.

A fedélzet szakértői szerint az óriásemlősnek nem sok reménye lehetett a menekülésre. Ezzel szemben azonban a jubarte-et „harcos” bálnának ismerték.

Hull megragadta a hágcsót, lassan leereszkedett a dereglyébe, s elfoglalta helyét annak mellső részén.

Weldonné, Jack, Benedek bácsi, Tom és barátai szíves istenhozzádot integettek a kapitány felé.

Dingo két mellső lábával felágaskodott a fedélzet korlátjára, úgy látszott, mintha ő is hozzá akarna járulni a jókívánságokhoz.

Mindnyájan odatódultak a fedélzet mellső részéhez, hogy egyetlen pillantást se veszítsenek az izgalmasnak ígérkező vadászjelenetből.

A dereglye elvált a hajótól, s a négy lapát erőteljes csapása eltávolította a *Pilgrim*től.

– Jól vigyázz, Dick... jól vigyázz! - hallották messziről utoljára a parancsnok elhaló szavát.

– Számíthat rám, parancsnok úr! - kiáltotta vissza a fiú.

– Egyik szemed a hajón, másik a csónakon, fiam... ezt sose felejtsd el!

– Minden rendben lesz, kapitány úr! - válaszolt a fiú, és elfoglalta helyét a kormánykerék mellett.

Percek múlva a távolság néhány száz láb volt a csónak és a hajó között. Már nem lehetett hallani a kiáltást sem, csupán a dereglye orrában álló Hull iránymutató karmozdulatait látták.

Ebben a pillanatban Dingo keservesen felvonított. Ez a vonítás alkalmas lehetett volna arra, hogy rossz előjelnek vegye valaki, ha egyáltalán hittek volna ilyenféle babonákban.

De a vonítás mégis megremegtette Weldonnét:

– Dingo... Dingo, hát így bátorítod a barátaidat? Inkább szép, vidám ugatást halljunk!

De a kutya most néma maradt, négy lábára ereszkedett, megnyalta szelíden Weldonné kezét.

– A farkát sem csóválja - mormolta Tom -, rossz jel... nagyon rossz jel...

Ám ugyanekkor Dingo hirtelen kiegyenesedett, s rövid, dühös ugatással fordult visszafelé. Weldonné hátranézett.

Negoro elhagyta a konyhát, s a fedélzet elejére indult. Nyilván ő is látni akarta, mi történik a halászcsónak utasaival.

Dingo eddig még soha nem tapasztalt indulattal vetette magát a hajószakácsra.

Negoro persze igyekezett védekező állásba helyezkedni.

De a kutya a torkának irányította villogó fogait.

– Dingo, ide, Dingo! - ordított rá az állatra Dick, s egy pillanatra elhagyta figyelőhelyét, hogy odarohanjon. Maga Weldonné is igyekezett csitítani az ebet.

Dingo morogva engedelmeskedett, s odakullogott Dick mellé.

Negoro nem szólt egy szót sem, csak elhalványodott. Azután összeszedte magát, és visszatért elhagyott konyhájába.

– Hercules - mondta halkan Dick Sand -, megbízlak, tartsd nyitva a szemed, és figyeld meg ezt az embert.

– Bízza csak rám - válaszolt az óriás, s a nagyobb nyomaték kedvéért kinyitotta s újból összezárta két irtózatos tenyerét.

Weldonné és Dick tekintete újból a csónakra szegeződött; a dereglye ott imbolygott a látóhatár szélén, de már csak apró pontnak tűnt a tengeren.