Őfelsége és a tüzes víz

Délután négy óra lehetett, amikor egyszerre dobok, ütőhangszerek afrikai zenebonája tört át a vásár zsivaján. A főutca torkolatában kezdődött a zene, ami még csak jobban fokozta a tömeg jókedvét. Most derült ki igazán, hogy a hajnaltól tartó kiáltozástól, alkudozástól sem rekedtek be a kufárok, és hogy a fáradtság sem béklyózta le szüntelenül izgő-mozgó tagjaikat. Még javában állt a vásár, s a rabszolgaárverések árucikke még ott állt a piacon. A londoni tőzsdén sem látni ehhez hasonlóan heves alkudozást, még a legnagyobb áremelkedések idején sem.

Ám amikor a főutca végéről rázendített a fülsiketítő zene, egyszerre félbeszakadt mindenféle vásári mozgalom, s a kikiáltók egy kicsit kifújhatták magukat.

Moini-Lungga király őfelsége saját fennkölt személyében jött el, hogy meglátogassa a vásárt. Hosszú, asszonyokból, udvari „méltóságokból”, katonákból és rabszolgákból álló kísérettel jött. Alvez és társai elébe siettek, s természetesen túlzott alázattal köszöntötték ezt a magából kivetkőzött vadállatot.

Moini-Lungga rozzant hordszékéből szállt ki, úgyhogy legalább egy tucatnyi segítő kar kellett ahhoz, hogy a térre leereszkedhessék.

Habár csak ötvenesztendős volt, külseje alapján akár nyolcvannak is tarthatták volna. Öreg majomhoz hasonlított inkább, mint emberhez; öreg majomhoz, mely már elérte kora végső határát. Koronája vörösre festett leopárdkarmokból összetákolt tiaraszerű fejék volt. A tiara tetején fehér szőrmepamacsok ékeskedtek. Ez volt a kazonndéi fejedelmek ősi koronája. Két, övvel leszorított, gyöngyökkel hímzett bőrszoknyát viselt, mellére családfáját tetoválták, és ez a családfa Moini-Lungga szerint a távoli múlt homályos mélységeibe nyúlt vissza. Őfelsége csuklóján s bokáján ékkövekkel kirakott rézkarikák csörömpöltek, lábán ócska, sárga hajtókájú lovászcsizmát viselt, a csizmát húsz évvel ezelőtt Alvez adta neki ajándékba. Bal kezében hosszú, ezüstvégű botot tartott, jobbjában ékköves markolatú légycsapót, feje fölött ócska cirkuszi esernyő emelkedett, nyakában nagyító lógott, orrán pápaszem ült - mindkettő szegény Benedek bácsi sajátja. Az értékes jószágokat, melyek eltűnése kétségbeejtette a szegény tudóst, Bat zsebéből lopták ki, miután fogságba esett. Igen, ilyen volt annak a fekete zsarnoknak a külseje, akinek a hatalma száz mérföldnyi körzetben megreszkettette az ott lakókat.

Moini-Lungga isteni eredetűnek híresztelte magát, s ha ezt az eredetet valaki kétségbe merte volna vonni alattvalói közül, úgy a merész „istenkáromlót” menten elküldte volna a másvilágra. Azt is híresztelte magáról, hogy semmiféle emberi szükségletre nem tart igényt, éppen égi eredetéből kifolyóan. Enni - a saját szavai szerint - csakis azért evett, mert jólesett neki, és csak azért ivott, mert kedvét lelte az italban. Az igazság az volt, hogy nálánál többet már senki sem tudott volna inni. Minisztere, belső tanácsadói, akik pedig egytől egyig korhely emberek voltak, valósággal színjózannak hatottak tökrészeg uruk mellett. Az alkohol egészen átitatta a szervezetét; a fekete felség állandó szeszmérgezésben élt, annyi nehéz sört, pálmabort és pálinkát ivott, különösen abból az erős fajtából, melyet Alvez bőségesen teremtett elő számára.

Moini-Lungga háremében minden korú és rangú feleség lakott. A legtöbben vele együtt érkeztek a lakonira. Az első feleség, Moina, akit királynőnek neveztek, negyven év körüli banya volt, és ő maga is „királyi” vérből származott. A „királynő” élénk színű szőttesköntöst viselt, gyöngy díszítésű háncsszoknyát s annyi ékszert, hogy egész teste tele volt vele. Emeletekbe tornyozott haja valóságos szörnyeteggé változtatta amúgy is összeaszott boszorkányarcát.

Moina mögött vonult a többi asszony: feleségek, húgok, unokanővérek, valamennyien állandóan készen rá, hogy a király legkisebb intését is ellessék. Ha a király le akart ülni, két asszony menten a földre vetette magát, hogy kényelmes karosszékül szolgáljon őfelségének, kinek lába, mint valami élő kereveten, nyugodott két másik asszony testén.

A király kíséretében voltak a tanácsosai, kapitányai, varázslói is. A legfeltűnőbb az volt ezeken az ittasságtól tántorgó vadakon, hogy a legtöbbjének hiányzott egy ujja vagy füle, esetleg orrának egy darabkája. Úgyszólván egyikük sem volt egészen ép. Mindezt azzal lehetett a legjobban magyarázni, hogy a kazonndéi törvénykönyv csak kétféle büntetést ismert: vagy a kivégzést, vagy a csonkítást, ahogy éppen a királynak tetszett. Így hát a könnyebb büntetés valamelyik végtag vagy érzékszerv elvesztése volt. Aránylag a legsúlyosabbnak a fültelenítést tartották, minthogy akit ezzel büntettek, többé nem viselhetett fülbevalót.

A kapitányok, az egyes kerületek parancsnokai, akik vagy örökölték, vagy négy évre kapták hivatalukat, zebrabőr süveget viseltek, s egyenruhaként vörös mellény feszített rajtuk. Ez volt minden ruházatuk. Kezükben rotangbotokat¹ lóbáztak. A botok egyik végét „varázsitalokba” mártogatták.

A katonákat íjakkal s kígyós markolatú késekkel fegyverezték fel: hosszú lándzsák és pálmafából ácsolt pajzsok egészítették ki felszerelésüket. Ami szorosabban vett egyenruhájukat illeti, hát az bizony egyetlen fillérébe sem került őfelsége kincstárának.

A varázslók és zenészek menete zárta le a kíséretet.

A varázslók vagy *mganngá*k egyben a szerencsétlen ország kuruzslói is voltak. A bennszülöttek gyermeki hittel csüggnek a jövendöléseken, az isteni eredetű varázslatokon, hisznek a *fétis*ekben, ezekben a színesre festett agyagfigurákban, vagy azokban akis szobrokban, melyek különleges állatokat, embereket vagy asszonyokat ábrázolnak, fából kifaragva. De ezek a varázslók is jórészt ugyanolyan csonkák voltak, mint a kíséret többi tagja; úgy látszott, hogy uruk így fizetett nekik sikertelen orvoslásukért.

Mindkét nembeli zenészek kezelték a kereplőket, dobokat s azokat a különböző nagyságú húros hangszereket, melyek zenebonáját csakis afrikai fül bírja elviselni. Moini-Lungga néhány fakó zászlója lebegett az udvari menet fölött, s a lobogók mellett kopjanyélen díszelegtek a legyőzött ellenség napszívta koponyái.

Mikor a király leereszkedett a térre, minden oldalról üdvrivalgás fogadta. A karavánok fegyveresei a levegőbe sütötték ócska muskétáikat - a lövés dörrenésének ereje megsokszorozta a tömeg ordítását. A hajcsárok cinóberporral kenték be orruk alját, s utána tiszteletük jeléül a földre vetették magukat. Hódolata kifejezéséül Alvez most átnyújtotta ajándékát a nagy uralkodónak. Az ajándék egy csomag friss dohány, vagy ahogy itt nevezték, kedélycsillapító fű volt. Erre a kedélycsillapításra bizony alapos oka lehetett ma, mert az uralkodón különösen borús hangulat lett úrrá.

Alvez, Coimbra, Ibn-Hamis és a többi főkufár egyszerre sietett Moini-Lungga udvarlására. Marhaba - mondták Közép-Afrika nyelvén az arabok az istenhozottat, mások sárral kenték be arcukat, így akarván kifejezni legmélyebb tiszteletüket a nagy uralkodónak.

A király alig vetett feléjük egy pillantást, s úgy dobálta a lábait, mintha imbolyogna alatta a föld. Így lépkedett el a rabszolgák előtt, s a kufárok éppúgy reszkettek attól, hogy valamelyik erőteljesebb foglyot megkívánja, mint maguk a szerencsétlenek, hogy ily szörnyűséges zsarnok hatalmába kerülnek.

Negoro egy pillanatra sem mozdult el Alvez mellől, s vele együtt mutatta be hódolatát Moini-Lunggának. Mindketten a bennszülöttek nyelvén beszélgettek vele, ha ugyan beszélgetésnek lehetett nevezni ezt az érintkezési módot, melynek folyamán a király csupán egy-egy, a szája széléből kipréselt szótaggal fejezte ki véleményét. És még ezzel sem mondott semmit, csupán azt kívánta kifejezni, hogy Alvez barátjának mielőbb fel kell töltenie kiapadóban lévő pálinkakészletét.

– Üdvöz légy vásárunkon, Lungga király! - mondta a kufár.

– Szomjazom - volt a válasz.

– Felséged megkapja a részét a piac hasznából - mondta Alvez.

– Inni! - vágta rá újra a király.

– Negoro barátom boldog, hogy oly hosszú idő után viszontláthatja felségedet.

– Italt! - üvöltötte most már az idült részeges, akiből csak úgy áradt az undorító pálinkaszag.

– Mit óhajt, pálmabort... vagy sört talán? - kérdezte óvatosan Alvez, mint aki tudja, hogy hová fog pártfogója kilyukadni.

– Nem... dehogy... pálinkát... tüzes vizet... és annak minden cseppjéért adok neked, barátom...

– Egy cseppet egy fehér ember véréből! - kiáltott közbe Negoro, akinek Alvez tüstént megértette és támogatta a szándékát.

– Fehéret? Kivégezni egy fehér embert? - kérdezte most a király, akinek vad ösztönei mintha felneszeltek volna a portugál ajánlatára.

– Ez a fehér ember megölte Alvez egyik bizalmasát - válaszolta Negoro.

– Igen, az én ügynökömet, Harrist - erősítette meg Alvez -, bizonyos, hogy meg kell bosszulni a halálát.

– Küldjétek el ezt a fehéret Massongo királynak, az assuák földjére... ő aztán apró szeletekre hasogatja, úgy fogja elevenen felfalni... mert még nem felejtette el az emberhús ízét - mondta nevetve Moini-Lungga.

De akármilyen szörnyűnek látszott is az a sors, melyet a néger király választott ki Dick számára, kevéssé nyerte meg Negoro tetszését, aki saját maga akart végezni áldozatával.

– Uram, a fehér ember itt ölte meg Harris bajtársunkat - mondta.

– Igen, itt kell neki meghalnia - erősítette meg Alvez.

– Ahol akarod, Alvez, de ne felejtsd el - mondta Moini-Lungga -, hogy minden csepp vérért egy csepp tüzes víz jár.

– Úgy lesz - mondta a kufár -, s te meglátod még ma, uram, hogy miféle fajtájú tüzes vizet adok. Ez az ital lángolni fog. José Antonio Alvez punccsal kínálta meg Moini-Lungga királyt!

A részeg ember belecsapott Alvez tenyerébe. Alig tudta türtőztetni magát, izgalmát osztotta egész udvartartása. Még sohasem látták, hogy a pálinka lánggal égne... s ők bizonyosan arra számítottak, hogy így, égve fogják felhörpinteni. De ebben az esetben a pálinka szenvedélyével együtt a vadaknál oly gyorsan fellobbanó vérszomjat is csillapítani kell.

Szegény Dick... mire kell elkészülnie! Ha csak arra gondolunk, hogy művelt, nyugati országokban milyen szörnyű hatással lehet a tömeghangulatra a részegség, el tudjuk képzelni, mit hozhat magával, ha itt alkohollal korbácsolják a vadállati szenvedélyt.

Mint minden trópusi éjszaka, úgyszólván alkonyat nélkül érkezett el az este. Ez az óra, amikor az égetett szesz a legmagasabbra szokta hevíteni a véres szenvedélyeket.

Igazán pompás gondolat volt Alveztól, hogy lobogó puncsot tálal majd fel a néger felségnek, s eddig még ismeretlen oldaláról mutatja be a pálinka varázslatát. Valóban, mintha Moini-Lungga már nem találta volna eléggé tüzesnek az úgynevezett tüzes vizet. Talán ha lángol és éget - ez még fel tudja pezsdíteni szinte egészen érzéketlenné vált nyelvét és ínyét.

Így hát az este műsorában először a puncs, utána a kínhalál következik.

Dick, akit a szűk cella mélyére vetettek, csak utolsó útjára hagyhatja el majd börtönét. Közben a többi, el nem adott rabszolgát visszakísérték a barakkokba. A nagytéren csak hajcsárok, kufárok, katonák maradtak; mind a puncs reményében szorongtak itt, abban a feltevésben, hogy az udvari méltóságok után talán nekik is marad a varázsitalból.

José Antonio Alvez, Negoro tanácsára, mindent gondosan előkészített. Legalább kétszáz pint űrtartalmú, hatalmas rézüstöt cipeltek a nagy tér közepére. Néhány hordó gyenge minőségű, de annál erősebb alkoholt öntöttek az üstbe. Nem sajnálták belőle sem a fahéjat, sem a paprikát, sem a többi fűszert, hogy még erősebbé tegyék a már úgyis vadul égető italt.

Valamennyien a király köré telepedtek. Moini-Lungga odatántorgott az óriási üsthöz. Mintha a szesz valósággal magához láncolta volna; egy lépés még - és belezuhan.

Alvez óvatosan visszatartotta, majd egy meggyújtott kanócot adott a kezébe.

– Tűz! - kiáltotta az elégedettség alattomos mosolyával.

– Tűz! - visszhangozta a király, s belevetette az égő kanócot az üstbe.

Micsoda lángok, micsoda hatás, amikor a tűznyelvek kígyózni kezdtek az ital tetején! Valószínűleg Alvez néhány maréknyi tengeri sót is kevert hozzá, hogy még maróbb legyen az íze és hatása. A lángok kísérteties fénybe öltöztették a körülállók arcát. Már előre megrészegedve üvölteni, hadonászni kezdtek örömükben, s a laza kört szorosabbra fonták Kazonndé királya körül.

Alvez óriási fém merőkanállal megkeverte az italt, miközben a felcsapódó fények sápadt világot vetettek az őrjöngők arcába.

Moini-Lungga odaállt az üst pereméhez. Kiragadta a kufár kezéből a merőkanalat, belemerítette az üstbe, kimerte a lángoló italt, és a szájához vitte.

A fájdalom rettenetes kiáltása tört ki belőle.

A robbanás különös neme következett most be: a királyban belül az alkoholgázok lángot vetettek, s ha a tűz önmagában nem is lett volna túlságosan veszélyes - belsőleg annál jobban égetett.

A szörnyű látványtól hirtelen megfagyott a táncolók kedve. A legfőbb udvari méltóság odaugrott, hogy eloltsa a különös tüzet, de minthogy ő is át volt teljesen itatva alkohollal, reá is átcsapott a láng.

Komoly volt a veszély, hogy az egész királyi udvar lángra lobban.

Alvez és Negoro nem tudták, hogyan segítsenek a kínos helyzetben. Az asszonyok szétszaladtak, Coimbra kereket oldott; idejében felismerte az őt fenyegető veszélyt.

A király és minisztere a földön fetrengett szörnyű gyötrelmek között.

Az ilyen alkohol átjárta test azért veszélyesebb, mert ha kívülről kis vízzel el is lehetne könnyen fojtani a lángot, belülről annál makacsabbul ég tovább: ha a test minden szövetét át- és átitatta ez a veszedelmes méreg, nincs mód arra, hogy gátat lehessen vetni a belső lángolásnak.

Így is történt: Moini-Lungga és minisztere már halott volt, amikor a könnyű kék lángocskák még mindig kígyóztak rajtuk. Nemsokára azon a helyen, ahová lezuhantak, csak megszenesedett hátgerincdarabokat világított meg a láng, ujjakat, néhány ruhadarabot, melyet nem fogott meg azonnal a tűz.

Ennyi maradt Kazonndé királyából és alázatos miniszteréből.