Egyik napnak a délelőttjén John Proth bíró az ablaknál állott, míg szolgálója, Kate a szobában foglalatoskodott. John Proth a legkevésbé sem törődött azzal, hogy a tűzgolyó Whaston felett repül-e végig vagy sem. Minden különösebb gondolat nélkül járatta végig tekintetét az Alkotmány téren, ahová szerény házának kapuja nyílt.

Ami azonban Proth urat egyáltalán nem érdekelte, az Kate számára módfelett jelentőségteljes volt.

– Tehát aranyból volna, Proth úr? - kérdezte, megállva a gazdája előtt.

– Igen, úgy látszik.

– Önnek ez olyan nagyon mindegy?

– Amint látja, Kate.

– De ha a golyó aranyból van, akkor sok milliót kell, hogy megérjen.

– Sok milliót és sok milliárdot, Kate. Igen, milliárdok repülnek a fejünk fölött.

– Mik le fognak pottyanni, bíró úr!

– Legalábbis azt mondják.

– Gondolja meg, hogy nem lesz többé boldogtalan ember a Földön.

– Ohó, ugyanannyi, mint eddig.

– Hogy-hogy? Azt hittem volna, hogy...

– Soká tartana, amíg meg tudnám értetni magával. De mindenekelőtt, tudja maga, hogy mennyi egymilliárd?

– Egy milliárd, Proth úr, az... az...

– Ezerszer egy millió.

– Ne mondja!

– Igen, Kate. És ha száz esztendeig élne s naponként tíz órát dolgoznék, akkor sem tudna megolvasni egy milliárdot.

– Lehetséges az?

– Sőt, megdönthetetlenül igaz.

A gazdasszony, mint mondani szokás, tátott szájjal állott meg, s bámult arra a gondolatra, hogy száz esztendő is kevés lenne egy milliárd megolvasására. Aztán megint fogta a seprőt és a portörlőt s folytatta a dolgát, azonban minden percben megállott, gondolataiba elmerülve.

– Mennyi jutna belőle egy emberre, Proth úr?

– Miből?

– Hát abból az aranygolyóból, ha felosztanák.

– Azt könnyű kiszámítani, Kate - felelte a bíró.

Azzal egy darab papírt vett maga elé és ceruzát fogott.

– Tegyük fel - mondta a számítás közben - hogy a Föld lakossága 1500 milliót tesz ki, akkor fejenként... fejenként... 3859 frank és 27 centime jut mindenkire.

– Nem több? - mormogta Kate nagyot csalatkozva.

– Bizony nem több - erősítette John Proth, miközben Kate elmerülve bámult az égre.

Mikor ismét a föld felé fordította tekintetét, az Exeter út torkolatánál két személyt vett észre, akire mindjárt fel is hívta gazdájának a figyelmét.

– Látja Proth úr azt a két hölgyet? Biztosan várnak valamit.

– Igen, Kate, látom őket.

– Nézze csak meg jobban az egyiket, a magasabbikat, aki oly türelmetlenül topog.

– Igen, most is toppantott egyet a lábával. De nem tudom, ki lehet ez a hölgy?

– Ugyan Proth úr, hiszen ez a hölgy, aki vagy két hónappal ezelőtt előttünk esküdött meg le sem szállva lováról.

– Arcadia Walker kisasszony? - kérdezte John Proth.

– Most Stanfortné őnagysága.

– Igen, úgy van, ő az - erősítette meg a bíró.

– Vajon mit akar itt?

– Arról bizony halvány sejtelmem sincs - felelte Proth -, és nem is adnék egy fityinget sem érte, hogy megtudjam.

– Talán megint igénybe akarja venni az ön szolgálatait?

– Azt aligha gondolom, mert az Egyesült Államok törvényei megtiltják a bigámiát - mondta a bíró, becsukva az ablakot. - Akármi is legyen a szándéka, nekem nem szabad megfelejtkeznem arról, hogy itt az ideje a törvényszékre mennem, ahol fontos tárgyalás lesz a tűzgolyó ügyében, ami annyira érdekli magát. Ha tehát ez a hölgy véletlenül mégis ide találna jönni, akkor mondja meg neki, hogy hol vagyok.

Ezalatt John Proth már fel is készült a távozásra. Nyugodt lélekkel haladt le a lépcsőn, kilépett a Potomac utcára nyíló kis kapun és csakhamar el is tűnt a házával szemközt levő törvényszéki palota épületében.

Kate nem tévedett, valóban Mistress Arcadia Stanfort volt az, aki komornájával, Bertával megjelent ezen a reggelen Whastonban. Mind a ketten nyugtalan léptekkel jártak le s fel és kutatva néztek lefelé a hosszú Exeter úton.

A városház tornya tízet ütött.

– Hallatlan... és még mindig nincs itt! - kiáltott Stanfortné.

– Talán megfeledkezett a találkozás napjáról - vélte Berta.

– Megfeledkezett? - ismételte a fiatalasszony megbotránkozott hangon.

– Vagy legalábbis nem gondolt rá - folytatta Berta.

– Nem gondolt rá? - ismételte újból az úrnője még izgatottabban.

Aztán a komornájával a sarkában nekiindult pár lépésnyire az Exeter útnak.

– Nem látod? - kérdezte pár perc múlva türelmetlenül.

– Nem látom, asszonyom.

– Ez már igazán sok.

Stanfortné újra az Alkotmány tér felé fordult.

– Senki... senki... nem jön... - mondta bosszúsan maga elé. - Így megvárakoztatni az embert, mikor megbeszéltük a dolgot. Ma van május 18-a, ugyebár?

– Természetesen.

– És mindjárt fél tizenegy.

– Tíz perc múlva.

– Nos, azért ne higgye azt, hogy elfogy a türelmem. Ha kell, egész napon át, vagy még tovább várok itt rá.

Az Alkotmány tér szállóinak személyzete most éppúgy megfigyelhette volna a fiatalasszony ideges le s fel járkálását, mint két hónappal ezelőtt a lovas türelmetlenségét, ki akkor őt várta, hogy együtt menjenek el a bíróhoz és az anyakönyvvezetőhöz. Most azonban másra gondolt mindenki, minden ember, asszony és gyermek, egészen másra,... olyanra, amire egész Whastonban egyedül Stanfortné nem gondolt. A többieknek mind a meteor járt a fejükben, annak az égi pályájáról beszéltek és arról, hogy le fog esni a Földre, mint azt két különböző napra bejövendölték.

Az Alkotmány téren összesereglett csoportok, a szállók portásai közül bizony senki sem törődött Stanfortné megjelenésével. Nem tudjuk, hogy mennyire igaz az a babona, mely szerint a Holdnak bizonyos hatása van a holdkórosokra, annyi azonban bizonyos, hogy a Földön sohasem volt annyi „meteorkóros” ember, mint ebben az időben. Az emberek ételről-italról megfeledkeztek abban a tudatban, hogy milliárdokat érő golyó kering a fejük felett és a legközelebbi időben le is esik a Földre.

Stanfortnénak azonban jelenleg egészen más gondjai voltak.

– Nem látod még, Berta? - kérdezte többször rövid szünetek után.

– Nem látom.

Ebben a pillanatban a tér egyik szögletében hangos lárma keletkezett. A járókelők oda siettek mindenfelől. A szomszédos utcákból egykettőre százakra menő tömeg verődött össze, s egyidejűleg a szállodák ablakai is megteltek kíváncsiakkal.

– Itt van... itt van!

Ez röpült szájról-szájra, s mivel ezek a szavak tökéletesen megfeleltek Stanfortné vágyának, azt hitte, hogy neki szól a tömeg kiáltozása s megkönnyebbülve kiáltott fel:

– Hál’ istennek!

Berta felvilágosította:

– Ó nem, asszonyom, nem önnek szól az a kiáltás!

Miért is fogadta volna a tömeg oly lármásan azt, akit Arcadia várt, miért is üdvözölte volna a megjelenését?

Egyébként most minden arc az ég felé fordult és a kinyújtott kezek a horizont északi része felé mutattak.

Talán a híres meteor volt az, amely egyszerre megjelent a város felett? Azért gyűltek össze a város lakói ezen a téren, hogy üdvözöljék áthaladtában?

Nem. Ebben az órában a tűzgolyó más világrészek fölött keringett, s még ha most fényes nappal a város felett szállt volna, akkor sem lehetett volna szabad szemmel meglátni.

Mit üdvözölt a tömeg oly hangos szóval?

– Egy léghajó, asszonyom - szólt Berta. - Tessék csak nézni. Éppen most jelenik meg a Szent András templomának tornya felett.

Lassan ereszkedett alá a légkör magasabb régióiból a léggömb, amelyet a tömeg rokonszenves kiáltással üdvözölt. Miért volt ez a rendkívüli ujjongás?... Volt valami különös oka annak, hogy az emberek üdvözöljék a sikerét?

Igen, valóban úgy volt.

A léghajó tegnap este szállott fel egyik szomszédos városban Walter Wraggel, a híres léghajóssal és egy társával. A felszállásnak egyedül az volt a célja, hogy a tűzgolyót egyszer kedvezőbb körülmények közt figyelhessék meg. A nép izgalmát éppen az okozta, hogy alig tudták kivárni, amíg megtudták az eredeti vállalkozás eredményeit.

Mikor a léghajóutazást tervbevették, Dean Forsyth természetesen - Mitz legnagyobb ijedségére - erőnek erejével részt akart venni benne és éppoly természetes, hogy ebben a szándékában is szemtől szembe találta magát Hudelson doktorral, aki szintén ugyanazt akarta volna feleségének nagy rémületére. Ebből kényes helyzet származott, mert a léghajóban csak két embernek volt helye. Viharos levelezés indult meg a két vetélytárs között, kiknek mindegyike igényt tartott az utazásra. Végül aztán mindkettőt elutasították és Walter Wragg egy harmadikat választott útitársul, mert egy társra okvetlenül szüksége volt.

Most a gyönge szél Whaston felé hajtotta a léggömböt és a lakosság összesereglett, hogy a léghajósokat méltó fogadtatásban részesítse.

Az alig érezhető szellő alatt a ballon nyugodtan ereszkedett lefelé és az Alkotmány tér közepén kötött ki. Száz meg száz kar ragadta meg azonnal a gondolát, miközben Walter Wragg és társa kiszálltak belőle.

A társ Wraggra bízta, hogy gondoskodjék a ballon gázának kieresztéséről és gyors léptekkel sietett a türelmetlen Stanfortné felé.

– Itt, vagyok asszonyom - szólt meghajolva előtte.

– Tíz óra és harmincöt perckor - felelte Stanfortné szárazon a városház tornyának órájára mutatva.

– És minekünk tíz óra harminc perckor kellett volna találkoznunk, tudom! - ismerte el a jövevény engedékeny udvariassággal. - Bocsánatot kérek érte, de hát a léghajók nem mindig engedelmeskednek kellő pontossággal az akaratunknak.

– Tehát nem tévedtem, te voltál az, aki Walter Wraggel felszálltál?

– Úgy van, én voltam az.

– Nem lennél szíves megmondani, hogyan történt?

– Ó, nagyon egyszerűen. Fölöttébb eredeti dolognak találtam, hogy így jelenjek meg a találkozónkon. Ezért aztán egy marék dollárral helyet váltottam Walter Wragg gondolájában azzal a kötelezettséggel, hogy pont fél tizenegyre itt szárazföldre tesz. Azt hiszem, megbocsáthatjuk neki, hogy ezzel az öt perccel késett.

– Igen, megbocsáthatjuk, ha már itt vagy - egyezett bele Stanfortné. - Remélem azonban, hogy a nézeted nem változott meg azóta?

– Egyáltalán nem.

– Most is az a meggyőződésed, hogy legjobb, ha lemondunk az együttélésről.

– Az.

– S az enyém is az, hogy nem egymáshoz valók vagyunk.

– Tökéletesen osztom a nézetedet.

– Az különben távol esik tőlem, hogy eltagadjam a te jó tulajdonságaidat...

– Ahogyan én is a legteljesebb mértékben megbecsülöm a tiéidet.

– Az ember becsülheti egymást anélkül, hogy tessék egymásnak. Becsülés még nem szerelem, ami nem tűri meg a jellemek ilyen össze nem egyeztethetőségét.

– Arany igazságok.

– Persze, ha szeretnénk egymást...

– Az más lenne.

– De mi nem szeretjük egymást.

– Ez kétségtelen.

– Úgy házasodtunk meg, hogy nem ismertük egymást elég közelről és így kölcsönösen csalódtunk egymásban... igen, ha kölcsönösen szolgálatára állhattunk volna egymásnak, olyan valamiben, ami mélyebb nyomot hagy, akkor a dolgok másképpen állnának, mint így.

– Sajnos, ez nem adatott meg nekünk. Neked nem kellett feláldozni a vagyonodat, hogy megments engem a tönkremenéstől.

– De megtettem volna. Másrészről neked nem volt alkalmad a saját életed veszélyeztetésével megmenteni az enyémet.

– Pedig egyetlen pillanatig sem haboztam volna.

– Meg is vagyok győződve róla, de hát nem volt alkalom rá. Azelőtt is idegenek voltunk egymásnak, ezentúl is azok maradunk.

– Sajnos, úgy van.

– Csak hittük azt, hogy hajlamaink hasonlóak, mindenekelőtt az utazókedv...

– Amiben sohasem tudtunk megegyezni, hogy hová induljunk el.

– Igen, ha én dél felé akartam menni, akkor te okvetlenül az északi irányt választottad.

– Ha pedig én keletnek szerettem volna utazni, akkor te feltétlenül nyugat felé vágytál.

– A tűzgolyó esete pedig csordultig tölti a kelyhet...

– Igen bizony. Csordultig van.

– Mert te természetesen megmaradsz amellett, hogy Dean Forsyth úr pártján állasz.

– Eltökélt szándékom.

– És Japánba mégy, hogy ott lehessél a meteor földre zuhanásánál.

– Úgy van.

– S míg viszont én elhatároztam, hogy Hudelson doktor véleményéhez csatlakozom...

– Patagóniába akarsz menni...

– Amiben minden megegyezés ki van zárva.

– Minden.

– Tehát csak egy utunk lehet...

– Bizony, csak egy.

– Még pedig, hogy még egyszer felkeressük Proth bírót, kedves uram!

– Önnel tartok, asszonyom.

Egy vonalban, de egymástól háromlépésnyire indultak el mindketten Proth úr háza felé, míg a komorna tisztes távolból követte őket.

Az öreg Kate az ajtóban állott.

Stanfort és Stanfortné egyszerre kérdezték tőle:

– Proth úr itthon van?

– Elment hazulról - felelte Kate.

A két veszekedő házastárs arca egyformán megnyúlt.

– Sokáig marad el? - tudakozódott Stanfortné.

– Ebédig - mondta Kate.

– S mikor ebédel?

– Egy órakor.

– Egy órakor újra itt leszünk -, jelentették ki egyszerre Mr. és Mrs. Stanfort és megfordultak.

A tér közepe tájára érve, amelyet még mindig Walter Wragg ballonja foglalt el, egy pillanatra megálltak.

– Két óra várakozási időnk van -, mondta Stanfortné.

– Két és egy negyedóra - javította ki Seth Stanfort.

– Nincs kifogásod az ellen, hogy együtt töltsük el ezt a két órát?

– Ha beleegyezel...

– Mit szólnál egy kis sétához a Potomac partján?

– Épp én is ezt akartam ajánlani.

A férj és feleség nekiindultak az Exeter útnak, de pár lépésre már megállottak.

– Megengedsz egy megjegyzést? - kérdezte Stanfort.

– Parancsolj! - felelte Arcadia.

– Meg akarom állapítani, hogy ez az első eset, amikor megegyeztünk.

– És az utolsó is - felelte a másik tovább indulva.

Mr. és Mrs. Stanfortnak át kellett törtetniük azon a tömegen amely körülvette a léghajót, ha át akartak jutni a Exeter út torkolatához, s ha ez a tömeg nem volt sűrűbb és nem Whaston egész lakossága sereglett egybe a téren, annak az volt az oka, hogy ugyanakkor egy más, még sokkal érdekesebb dolog is igénybe vette a nyilvánosság érdeklődését.

Napkelte óta az egész város a törvényszék épülete elé gyűlt össze, ahol hamar kialakult a várakozók sűrű sora. Mihelyt az épület kapui megnyíltak, a tömeg lármásan rohant be rajtuk és zsúfolásig ellepte a nagy üléstermet. Erőszakkal kellett visszakergetni azokat, akiknek már nem jutott hely és ezekből verődött össze az a csoport, amely kárpótlásul a Walter Wragg léghajójának kikötését nézhette aztán végig.

Azonban minden bizonnyal inkább bent lettek volna a nagy ülésteremben, mert ott kellett dönteni a legóriásibb ügyben, amilyent valaha és valamikor csak bíró elé terjesztettek döntésre.

A nép őrült izgalma látszólag már akkor a tetőfokra hágott, mikor a párizsi obszervatórium közzétette, hogy a tűzgolyó, vagy legalábbis a magva, színaranyból van, de még ezzel sem lehetett összehasonlítani azt az eszeveszettséget, amely akkor tört ki az emberek sokaságán, mikor Dean Forsyth és Sydney Hudelson hírül adták, hogy a meteor a Földre fog hullani. Egyre több ember őrült bele és nem volt már elmegyógyintézet, amelyet ezek a szerencsétlenek zsúfolásig ne töltöttek volna meg.

A bolondok közt a legbolondabb mindenesetre az izgalomnak két felidézője volt.

Eddig sem Dean Forsyth, sem Hudelson doktor nem is gondoltak erre a lehetőségre. Amikor mindenképpen maguknak akarták biztosítani a felfedezés elsőbbségét, ezt nem a meteor értéke, a milliárdok miatt tették, amiből úgysem kaphatott ember egyetlen fityinget sem, hanem pusztán azért, mert az egyik a Forsyth, a másik a Hudelson nevet akarta örök időkre beírni a csillagászat évkönyveibe.

A tényállás természetesen tökéletesen megváltozott, midőn május 11-ről 12-re virradó éjjel felfedezték a meteor mozgásának zavargásait. Erre minden eddigi kérdésnél égetőbb kérdés merült fel számukra.

Kié lesz a tűzgolyó, ha majd leesett? Kié lesznek a trilliók, miket most halovány fénykoszorú vesz körül? Ha ez a fénykoszorú eltűnik, amit különben is csak nagyon finom műszerekkel lehetett meglátni, akkor az aranymag napfényre kerül és könnyű lesz csengő pénzre felváltani.

De kié lesz?

– Az enyém! - kiáltott habozás nélkül Dean Forsyth. - Az enyém, aki először jelentettem a feltűnését.

– Az enyém! - mondta ugyanolyan meggyőződéssel Hudelson doktor. - Az enyém, mert én fedeztem fel először.

A sajtó fáradhatatlanul szította az egymással ellentétes és ki nem elégíthető igényeiket. A whastoni lapok hasábjain két napon keresztül egyebet sem lehetett találni, mint a két ellenfél dühöngő nyilatkozatait. A legcsúnyább jelzőket vágták egymáshoz a meg nem fogható meteor miatt, amely talán mulatott is rajtuk négyszáz kilométernyi magasságban.

Kézen fekvő dolog, hogy ilyen körülmények között szó sem lehetett a tervezett házasságról. Május 15-e elmúlt, de Francis és Jenny jegyességét nem bontották fel hivatalosan.

Hát volt még egyáltalán joguk arra, hogy jegyeseknek tekintsék egymást?

Dean Forsyth, amikor öccse ezzel az alkalommal újra eléje állt a kérdéssel, röviden és határozottan felelt:

– Hudelson doktort nyomorult embernek tartom és sohasem egyezem bele, hogy feleségül vegyél egy Hudelson leányt!

Csaknem ugyanabban az órában Hudelson doktor is így szakította félbe lányai siránkozását, határozott kijelentésével:

– Francis Gordon nagybátyja közönséges ember, s az én leányom sohasem lesz a Forsyth öccsének a felesége.

Ez kategorikus kijelentés volt, alkalmazkodni kellett hozzá.

Walter Wragg légi utazása újabb alkalmat nyújtott arra, hogy a két csillagász gyűlölete megnyilatkozzék. A leveleik, miket a botrányhajhászó sajtó igyekezett minél hamarabb leközölni, mindkét részen hemzsegtek az egyenesen szidalmazó kifejezésektől, s meg kell adni, hogy ez aztán még inkább elmérgesítette a helyzetet.

Sértésekkel azonban semmit sem lehet eltüntetni a világból. Ha ketten pörösködnek, akkor azt kell csinálniuk, amit hasonló esetben az egész világ tesz, bíróhoz kell fordulni. Ez az egyetlen és a legjobb mód arra, hogy a véleménykülönbségeket kiegyenlítsék. S a két ellenfél végre is ekképpen határozta el magát.

Erre aztán május 17-én idézés ment Dean Forsyth úrhoz Sydney Hudelson doktor feljelentése ügyében, hogy legyen szíves John Proth bíró színe előtt megjelenni s hasonló tartalmú felhívás ment Sydney Hudelson doktorhoz Dean Forsyth feljelentése ügyében és ezért gyűlt össze május 18-án az a nagy lármás, izgatott tömeg a törvényszék előtt.

Dean Forsyth és Sydney Hudelson urak megjelentek és így most szemtől szembe állott egymással a két ellenfél a bíró előtt.

Az ülés elején egyéb ügyeket intéztek el, s a pörlekedők, akik ököllel fenyegették egymást, mikor idejöttek, jó barátokként hagyták el a termet Proth úr nagy megelégedésére.

Így lesz azonban annál a kettőnél is, akik most kerülnek sorra?

– A következő panasz? - kérdezte a bíró.

– Forsyth kontra Hudelson és Hudelson kontra Forsyth - felelte a jegyző.

– Szíveskedjenek előbbre jönni az urak! - szólt a bíró, felemelkedve helyéről.

Dean Forsyth és Hudelson doktor előre léptek az őket kísérő párthíveik sorából. Egymás mellett álltak, mindegyik megvetően nézve végig tekintetével a másikat, mint két pulykakakas, összeszorított ököllel, majdnem mint két torkig töltött ágyú, miknél csak egy szikra hiányzott a kettős robbanáshoz.

– Miben áll az Önök ügye, uraim? - kérdezte Proth bíró aki ugyan előre tudott mindent.

Dean Forsyth először kezdett beszélni.

– Azért jövök, hogy törvényesen megállapítsam az igényemet...

– Mint én az enyémet! - vágott közbe azonnal Hudelson doktor.

S erre megszakadás nélkül olyan fülsiketítő duett vette kezdetét, amiből semmi összhangot sem lehetett kihallani.

Proth bíró kopogott elefántcsont papírkésével az asztalon, mint egy karmester a vezénylőpálcájával, s igyekezett végét vetni ennek a végtelen hangzavarnak.

– De kérem uraim, ne egyszerre beszéljenek! Az ábécé-rend szerint elsőnek Forsyth urat kérem, hogy adja elő panaszát, s aztán majd Hudelson úr megadhatja rá a feleletét.

Így tehát Dean Forsyth adta elő a mondanivalóját, miközben Hudelson doktor csak a legnagyobb megerőltetéssel tudta magát tartóztatni. Forsyth elmondta mindenekelőtt, hogy március 16-ikán reggel, mikor szokása szerint az Erzsébet utcai csillagdáján megfigyeléseit végezte, 7 óra 37 perc és 20 másodperckor egy tűzgolyót vett észre, amely északról dél felé haladt az égen, továbbá, hogy követte ezt a meteort, ameddig látható volt és hogy végül néhány napra rá jelentette az esetet a pittsburghi obszervatóriumnak, hogy biztosítsa magának a prioritást.

Mikor Hudelson doktorra került a sor, az előbbihez teljesen hasonló nyilatkozatot tett, úgy, hogy a bíró a két nyilatkozat meghallgatása után is csak annyit tudott az egész dologról, mint amennyit azelőtt.

Ez azonban elegendő volt Proth úr számára, mert nem kívánt többet a felektől. Kenetteljes mozdulattal kért csöndet, s mikor a csönd beállt, felolvasta az ítéletet, melyet a két ellenfél beszéde közben fogalmazott meg:

„Tekintetbe véve egyrészt azt, hogy Dean Forsyth úr állítása szerint március 16-án reggel 7 óra 37 perc és 20 másodperckor egy tűzgolyót fedezett fel, és...

Tekintetbe véve másrészt, hogy Sydney Hudelson úr állítása szerint ő is ugyanabban az órában, ugyanabban a percben és másodpercben látta meg a tűzgolyót...”

- Igen, úgy van! - kiáltották közbe a doktor párthívei, miközben rázták az öklüket a másik párt felé.

– Nem igaz! - ellenkeztek éppolyan buzgalommal a Forsyth hívek, dobolva a padlón a lábaikkal.

„Azonban tekintetbe véve, hogy a döntés percek, sőt másodperceken fordul meg és a pör anyaga kizáróan tudományos kérdés és végül, mivel a csillagászati felfedezések prioritására törvényparagrafusok nincsenek.

Illetéktelennek jelentjük ki magunkat és a feleket közösen marasztaljuk el a felmerült költségekben.”

A hivatalnok nyilvánvalóan nem hozhatott más ítéletet.

Mivel mindkét panaszost egyaránt elutasították - és talán erre gondolt a bíró is - legalább nem kellett attól tartani, hogy azok erőszakoskodáshoz fognak folyamodni. S ez már maga is megbecsülhetetlen siker volt.

Csakhogy sem a panaszosok, sem a párthívek egyáltalán nem voltak megelégedve a dolgok ilyen elintézésével. Ha Proth úr azt hitte eddig, hogy az illetéktelenség megállapításával végleg megszabadult az ügytől, hamarosan megbizonyosodhatott az ellenkezőjéről. Az ítélet után feltörő hatalmas zajból két hang hangzott keresztül:

– Szót kérek! - kiáltott egyszerre Dean Forsyth és Hudelson doktor.

– Feltéve, hogy nem akarnak visszatérni az előbbi ítéletemre - felelte a bíró azon a szívélyes hangon, amit mindig megőrzött, még a legsúlyosabb esetekben is - szívesen megadom a szót mind Dean Forsyth úrnak, mind Hudelson doktor úrnak, de csak azzal a feltétellel, ha nem beszélnek egyszerre.

Ezt ugyan hiába kívánta meg a két vetélytárstól!

Bizony ők egyszerre beszéltek, ugyanazzal a beszélőképességgel egyformán hevesen, minthogy egyik sem akart elmaradni a másiktól, csak egy szóval, egy szótaggal sem.

John Proth belátta, hogy legokosabb, ha engedi őket beszélni, amíg kidühöngik magukat és csak fél füllel hallgatott rájuk. Közben azonban egyszerre világos lett előtte a kérdés magja: már nem puszta csillagászati, hanem anyagi érdekről van szó, bizonyos tulajdonjogi igényekről, arról, hogy kié legyen a meteor, ha majd leesik a Földre, Dean Forsyth úré vagy Hudelson doktoré?

– Forsyth úré! - kiáltott az egyik csoport.

– Hudelson doktoré! - ordította a másik.

Proth úr arcát bölcs mosoly sugározta be és csöndet kért, ami azonnal be is állott, mert mindenki élénk érdeklődéssel várta a fejleményeket.

– Uraim - kezdte a bíró -, engedjék meg, hogy mindenekelőtt egy tanáccsal szolgáljak Önöknek. Abban az esetben, ha a tűzgolyó leesik a Földre...

– Természetes, hogy leesik - kiáltott mindenki, forsythista és hudelsonista egyformán.

– Igen, igen, megengedem - szólt a bíró, oly előzékeny udvariassággal, amit még Amerikában is ritkán tapasztalhatunk a hivatalnokoknál. - Nem látok benne semmi lehetetlenséget, csak azt kívánom, hogy ne az én kertembe essék le a virágjaimra.

A hallgatók elmosolyodtak.

Proth bíró kihasználta a barátságos hangulatot és jóakaró pillantást vetett a két ellenfélre. Sajnos, hiábavaló fáradság volt minden! Könnyebben lehetett volna vérengző tigriseket megszelidíteni, mint ezt a két csökönyös panaszost kibékíteni.

– Ebben az esetben - folytatta atyai hangon a bíró -, amikor 5788 milliárd becsértékű tűzgolyóról van szó, azt ajánlanám, hogy osszák egyszerűen két részre.

– Soha!

Minden oldalról egyformán hangzott ez az elutasító szó. Sem Forsyth úr, sem Hudelson doktor nem voltak hajlandók az osztozkodásra. Habár az osztozás mindegyiküknek csaknem három trilliót jelentett volna... de hát mi volt három trillió a legyőzhetetlen önzéssel szemben?

Proth úr nem csodálkozott azon, hogy egyhangúlag elutasították az ajánlatát, bármilyen bölcs volt is az, mert jól ismerte az emberi gyöngeségeket.

A nyugalmából mégsem jött ki, hanem szépen megvárta, míg a zaj lecsillapodik, s mikor ismét szóhoz juthatott, így szólt:

– Mivel minden megegyezés ki van zárva, a törvényszék ítélkezni fog.

Erre a szóra síri csönd lett a teremben és senki sem merte megzavarni a bírót, amint az írnoknak diktálta az ítéletet.

„19. május 18-án.

- A törvényszék meghallgatta a feleket és megállapította, hogy amit mindkét fél előadott, az teljesen egyenlő értékű s mindketten ugyanazokra a bizonyítékokra hivatkoznak.

- Mivel azonban egy meteor felfedezése még nem jelenti szükségszerűen a rá való tulajdonjogot, mert a törvény erre vonatkozóan nem intézkedik, és mert tekintve a fennálló törvények alkalmazhatóságát, hasonló esetre nincs is precedens.

- Továbbá, mivel a szóban forgó tulajdonjog érvényesítése, még ha el is ismertetik, a dolognak egészen sajátságos volta következtében leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik, tehát az ítélet amúgy is csak holt betű maradna, ami pedig nagy kárára lenne azoknak az alapelveknek, amiken a civilizált társadalom nyugszik, mert alkalmas lenne a bírói ítélet értékének lebecsülésére;

– elkerülhetetlennek látszik ebben a sajátságos ügyben a legnagyobb elővigyázatossággal cselekedni.

- Tekintetbe véve aztán azt, hogy a panasz olyan ponton fordul meg, amely a felek minden állítása dacára csak hipotetikus, tehát esetleg be sem következik,

– hogy továbbá a meteor a tengerbe is zuhanhat, amely elvégre kétharmad részét teszi ki a Föld felületének,

– hogy mind az egyik, mind a másik esetben a panasz a vita tárgyának eltűnésével, magától megsemmisül.

- a bíróság a következőképpen ítél:

– a tárgyalás elhalasztatik a vitás meteor tényleges és bebizonyított lezuhanásának bekövetkeztéig.”

– Punktum! - szólt John Proth, felemelkedve székéről.

A tárgyalásnak vége volt.

A hallgatóságot lenyűgözték Proth bíró bölcs okfejtései és magyarázatai. Valóban könnyen lehetséges volt, hogy a tűzgolyó a tenger feneketlen mélyébe esik, ahonnan nem lehet kihalászni. De mire célzott a bíró azokkal a leküzdhetetlen nehézségekkel? Mit jelentettek ezek a titokzatos szavak?

Mindez fejtörést okozott a hallgatóságban, s a gondolkodás le szokta higgasztani a felizgatott elméket.

Dean Forsyth és Hudelson doktor azonban nem sokat törték a fejüket és nem is higgadtak le. Ellenkezőleg. A terem két szögletéből fenyegették egymást öklükkel és uszították a híveiket.

– Nem nyugszom meg a törvényszék ítéletében! - kiáltott Dean Forsyth sztentori hangon. - Semmi értelme sincs neki!

– Abszurdum ez az ítélet! - kiáltott vele egyidőben Hudelson.

– Azt mondani, hogy az én tűzgolyóm nem esik le!

– Kétségbevonni a meteorom lezuhanását!

– S mivel nem adtak igazat nekem...

– S mivel nem ismerték el az igazamat...

– A végsőkig védelmezni fogom a jogaimat...

– Megmaradok a követelésem mellett a legfelsőbb fórumig is. És még ma elindulok...

– Japánba! - ordított Dean Forsyth...

– Patagóniába! - ordított Hudelson doktor.

– Hurrá! - hangzott mindkét táborból.

Mikor mindnyájan a szabadba jutottak, a tömeg két nyájra oszlott, melyhez csatlakozott a kíváncsiak serege is, akiknek nem jutott hely az ülésteremben. Erre hatalmas tumultus keletkezett. Kiabálás, kihívás, fenyegetőzés. Kétségtelenül közel voltak az erőszakoskodáshoz, mert Forsyth hívei egyenesen meg akarták lincselni Hudelson doktort és Hudelson doktor csatlósai alig tudták magukat Forsyth meglincselésétől visszatartani. Ámbár igaz, hogy ezzel igazi amerikai módon intézték volna el az egész kérdést.

Szerencsére a hatóságok megtették a szükséges óvintézkedéseket. Erős rendőri készültség lépett közbe és szétválasztotta a verekedőket.

Mikor szétkergették az ellenfeleket, a dühük kezdett is lecsillapodni. Mivel azonban valami ürügy kellett a kiabáláshoz és az ellenfél szidalmazásáról le kellett mondaniuk, annak a tiszteletéről kezdtek ordítani, akinek a zászlója alá csoportosultak.

– Hurrá Forsyth!

– Hurrá Hudelson!

Mennydörögve röpködött ez a két kiáltás és csakhamar egyetlen szóba olvadt:

– A pályaudvarra! - kiáltott végül egyhangúan a két társaság.

S a tömeg azonnal magától két csoportba sorakozott, a két oszlop keresztülmasírozott az Alkotmány téren, amelyről Walter Wragg ballonja már eltávozott. Az egyik oszlop élén Dean Forsyth lépkedett, a másikén Hudelson doktor.

A rendőrök szabadjára engedték a hóbortos tömeget, mert nagyobb bajoktól most már nem kellett tartani. A két menetoszlop összeütközése ki volt zárva, mert az egyik Dean Forsyth-ot kísérte győzedelmesen a nyugati pályaudvarra, ahonnan San Francisco, s aztán Japán felé indult, a másik pedig éppolyan lelkesedéssel a keleti pályaudvar felé vitte Hudelson doktort, ahonnan az New Yorkon át Patagóniába volt indulandó.

A kiabálás egyre gyöngült, s végül elhalt a messzeségben.

John Proth úr, aki háza kapujában állva figyelte a lármás néptömeget, végre észbe kapott, hogy itt az ebéd ideje, s megfordult, hogy bemenjen a kapun.

Ebben a pillanatban megállította őt egy hölgy és egy úr, akik már az egész téren keresztül követték őt.

– Szabad kérnem egy szóra, bíró úr? - szólt az úr.

– Á, szolgálatára, Stanfort úr és Stanforné asszony - felelt barátságosan a bíró.

– Proth úr, mikor két hónappal ezelőtt megjelentünk ön előtt folytatta Stanfort -, akkor azért jöttünk, hogy összeadjon bennünket.

– S én boldog vagyok - szólt John Proth -, hogy ennél az alkalomnál megismerkedhettem önökkel.

– Ma, bíró úr - tette hozzá Stanfort -, azért jöttünk ismét önhöz, mert el akarunk válni.

Proth bíró, a tapasztalt férfiú, azonnal láthatta, hogy békítésről itt nem lehet szó.

– Annak dacára örvendek, hogy viszontláthatom önöket - mondta minden meglepetés nélkül.

A két jövevény udvariasan meghajolt.

– Parancsoljanak befáradni - szólt a bíró.

– Okvetlenül szükséges ez? - kérdezte Stanfort, mint ahogyan két hónappal ezelőtt kérdezte.

S mint két hónappal ezelőtt, úgy most is hidegvérrel felelt Proth bíró:

– Egyáltalán nem!

Senki sem lehetett nálánál előzékenyebb. Az Unió nagy köztársaságában semmi sem egyszerűbb, mint a válás, mikor ebben a csodálatos világban, egyszer megesküdött az ember. Némely államban elég egy kitalált lakcímet bemondani és személyesen megjelenni, s a válást azonnal ki lehet mondatni. Vannak külön ügynökségek, amelyek azzal foglalkoznak, hogy előállítsák a szükséges tanúkat és személyeket. Mindig van náluk kéznél ilyen, s egyikük-másikuk híressé is vált ebben a szakmában.

Mr. és Mrs. Stanfortnak nem volt szükségük kerülő utakra. A tényleges lakhelyükön, Richmondban, Virginia közepén, elintézték a törvény előírta dolgokat, az elkerülhetetlen formalitásokat s csak puszta szeszély volt, hogy Whastonba jöttek és ugyanott akarták felbontani a házasságuk kötelékét, ahol megkötötték.

– Rendben vannak a szükséges iratok? - kérdezte a bíró.

– Az enyémek itt vannak - mondta Stanfortné.

– És az enyémek is -, mondta Stanfort.

Proth bíró mindkettőét átvette és pontosan átvizsgálta, s valóban meggyőződött arról, hogy a legnagyobb rendben vannak. Erre csak annyit felelt:

– Itt vannak a nyomtatott válási blanketták, csak az önök nevét kell beírni, s aztán aláírásukkal ellátni. Csak azt nem tudom, hogy van-e itt...

– Engedje meg, hogy felajánljam ezt a kitűnő töltőtollat - szakította félbe Stanfort, átnyújtva a tollat.

– S itt ez a karton, hogy kemény alapon írhassunk - tette hozzá Stanfortné s átvett a komorna kezéből egy nagy kemény papírdobozt, hogy a bíró elé tartsa.

– Önök igazán mindenre gondoltak - felelt ez és mindjárt hozzáfogott a blanketta üres helyeinek a kitöltéséhez.

Mikor készen volt, átnyújtotta a tollat Stanfortnénak.

Őnagysága minden további megjegyzés és kézrezzenés nélkül aláírta nevét: Arcadia Walker.

Ugyanolyan hidegvérrel kanyarította oda a maga nevét Seth Stanfort is.

S erre mindketten elővettek egy-egy ötszáz dolláros bankót, mint két hónappal ezelőtt.

– Tiszteletdíj gyanánt! - mondta ismét Seth Stanfort.

– A szegények számára! - ismételte Arcadia kisasszony.

Habozás nélkül meghajoltak, üdvözölték egymást és eltávoztak anélkül, hogy visszatekintettek volna egymásra. Az egyik a Wilcox kerület felé tartott, a másik az ellenkező irányba távozott.

Amikor eltűntek, John Proth végleg bement a házába, hol már régóta várta az ebéd.

– Tudod Kate, mit kellene kiírni a házamra cégtáblának? - kérdezte a vén szolgálótól, miközben álla alá kötötte az asztalkendőt.

– Nem tudom.

– Ezt kellene kiírni: „Itt lehet lovon megesküdni, és gyalog elválni.”