ÚTON

Igen, úton Európába, de egy általánosságban alig ismert útvonalon, mely nemigen ajánlható az olyan utasoknak, akiknek sietős a dolguk.

Pedig hát a mienk is sietős - gondolta magában César Cascabel -, főként a pénz sürget!

Március másodikán reggel indultak. Vermuthot és Gladiátort már hajnalban befogták a Szép Vándor elé. Cascabelné asszony Napoleonával a kocsiban ült, míg férje és két fia gyalog ment, Szegfűszeg pedig a gyeplőt fogta. John Bull a kocsitetőre kuporodott, a két kutya meg máris előrefutott.

Szép idő volt. Az újjászülető természet friss nedvekkel duzzasztotta az első rügyeket. A kora tavasz már sejtette, milyen csodákat bontakoztat majd ki a kaliforniai ég alatt. A madarak énekeltek, az örökzöld fák, a zöld, a fehér tölgyek és a fenyőfák között, melyeknek karcsú törzse hangatenger fölött hajladozott. Itt-ott alacsony gesztenyefák álltak csoportosan, másutt meg azok az almafák, melyeknek mazanilla nevű gyümölcséből készítik az indiánok az almabort.

Jean, noha térképén állandóan figyelte, betartják-e az útirányt, nem feledkezett meg arról sem, hogy az ő dolga friss vaddal ellátni a konyhát. Egyébként Marengo úgysem hagyta volna, hogy erről megfeledkezzék. A jó vadász meg a jó kutya mindig „szót ért”. Legjobban mégis ott értik meg egymást, ahol sok a vad, és errefelé igazán sok volt. Ritkán esett meg, hogy Cascabelnénak nem akadt munkája egy-egy nyúl, bóbitás fogoly vagy császármadár ízletes elkészítésével, hogy ne került volna a konyhára egy-két szép csótárú hegyifürj, melynek illatos húsa igazán kitűnő eledel. Ha a vadászat ilyen eredményes lesz az alaszkai síkságokon is, a családnak, míg a Bering-szorost eléri, valóban nem sokat kell költenie a mindennapira. Lehet, hogy később, az ázsiai kontinensen nem lesznek ilyen szerencsések. No, ez majd elválik, mikor a Szép Vándor a csukcsok földjének végtelen sztyeppjeit járja.

Így hát rendben ment minden, jobbat már nem is kívánhattak volna. Cascabel nem az az ember volt, aki elszalasztja a kedvező és örvendetes körülményeket, melyeket az idő és a hőmérséklet teremtett számukra. Olyan gyorsan haladtak, ahogy csak bírták a lovak, igyekeztek mielőbb maguk mögött hagyni azokat az utakat, melyeket egy-két hónap múlva járhatatlanná tesznek a nyári esők. Így naponként hét-nyolc mérföldet haladtak, úgyhogy délben mindig megálltak enni és pihenni, majd hat órakor tábort vertek éjszakára. A vidék nem volt olyan elhagyatott, mint gondolnánk. A mezei munkák már a földekre szólították a földműveseket, akik, e talajt művelve, olyan jómódba kerülnek, hogy azt a világ bármely részén megirigyelhetik tőlük. Ezenkívül meglehetősen gyakran került útjukba tanya, major, falu, mezőváros, sőt még város is, főként mikor a Szép Vándor a Sacramento folyó bal partján haladt, ott, ahol a leggazdagabb aranylelőhelyek voltak, melyről a vidék egyébként a sokatmondó Eldorádó nevet kapta.

A család a családfő elgondolásához híven mindenütt, ahol alkalom nyílt tehetségét gyümölcsöztetni, tartott néhány előadást. Kalifornia e részében még nem ismerték a Cascabel nevet, no de mindenütt akadnak derék emberek, akik szórakozásra vágynak. Placerville-ben, Aubryban, Marysville-ben, Tchamában és más kisebb-nagyobb városban, melynek közönsége már ráunt az időnként odalátogató Amerikai Cirkusz örökösen egyforma előadásaira, a Cascabel család éppen annyi tapsot, mint centet aratott, és ez utóbbi már néhány tucatnyi dollárra rúgott. Napoleona kisasszony kecsességét, bátorságát, Sandre úrfi csodálatos hajlékonyságát, Jean úrfi káprázatosan ügyes zsonglőrködését, Szegfűszeg bávaságát és szamárságait érdeme szerint, igazi szakértőként becsülték. Kijutott a dicsőségből a két kutyának is, John Bull-lal együtt bámulatot keltettek a közönségben. César Cascabel és neje méltónak mutatkozott hírnevéhez, a férj erőmutatványokban, a feleség birkózásban jeleskedett, sorra legyűrvén a versenyezni vágyó amatőröket.

Március tizenkettedikén a Szép Vándor a Shasta nevű városkába érkezett, mely fölé ezernégyszáz lábnyira emelkedik az azonos nevű hegy. Nyugat felől haloványan bár, de kirajzolódik a Coast-Ranges roppant tömege, melyen szerencsére nem kell átkelniük ahhoz, hogy elérjék Oregon határát. A talaj azonban rendkívül egyenetlen lévén, állandóan kerülgetniük kellett a nyugat felé húzódó kusza hegynyúlványokat, és a térkép tanulmányozása után választott, alig kitaposott úton a kocsi lassan haladt. Falvakat is egyre ritkábban láttak. Alighanem jobb lett volna, ha a partvidéken utaznak tovább, ahol jóval kevesebb a természetes akadály, ehhez azonban át kellett volna kelniük a Coast-Ranges-en, melynek szorosai úgyszólván járhatatlanok. Okosabb volt tehát északi irányban haladni, ily módon csak Oregon határában kell a hegység utolsó nyúlványait kikerülniük. Legalábbis ezt tanácsolta Jean, a kis csapat földrajztudósa, s úgy gondolták, jól teszik, ha hallgatnak rá.

Március tizenkilencedikén, mikor maguk mögött hagyták a Jones-erődöt, a Szép Vándor megállt az Yrika nevű mezőváros előtt. A lakosság kedvesen fogadta őket, s így néhány dollár bevételhez is jutottak. Ezen a vidéken most lépett föl először francia társulat, és bizony Amerika e távoli vidékein nagyon szeretik Franciahon fiait! Mindig tárt karokkal fogadják őket, és sokkal kedvesebben, mint egyik-másik szomszéd ország Európában!

A mezővárosban mérsékelt áron bérelhettek néhány lovat, hogy megkönnyítsék Vermuth és Gladiátor dolgát. A Szép Vándor így kelt át a hegylánc északi végződésén, ezúttal úgy, hogy utasait nem rabolták ki a vezetők.

– Az angyalát! - jegyezte meg Cascabel. - De ezek nem is voltak angolok!

Ha útjuk nem is volt mentes minden nehézségtől és némi késedelemtől, elővigyázatosságuknak köszönhetően baj nélkül a végére értek.

Március huszonhetedikén, miután a Sierra Nevadától kezdve mintegy négyszáz kilométeres utat tett meg, a Szép Vándor átkelt Oregon állam határán. Kelet felől a síkságot a Pitt hegy zárja le, mely, mint valami napóra óriási mutatója mered a magasba.

Embernek is, állatnak is alaposan kijutott. Jacksonville-ben egy kis pihenőt kellett tartaniuk. Aztán, majd ha átkeltek a Roques folyón, észak felé, a partvidékeken végeláthatatlan messzeségben kanyargó úton mennek tovább.

Gazdag vidék ez, és noha még hegyes-völgyes, igen alkalmas a földművelésre; mindenütt rétek és erdők, voltaképpen a kaliforniai táj folytatása. Néha kóborló saste és umpaqua indiánok bukkannak föl errefelé, de nem kell tőlük tartani.

Ekkor Jean, aki buzgón olvasgatta a kis könyvtár útleírásait - mert megfogadta, hogy gyümölcsözteti az olvasmányait -, úgy gondolta, helyesen cselekszik, ha valamire figyelmezteti a többieket, s valóban célszerűnek látszott megfogadni a tanácsát.

Jacksonville-től voltak néhány mérföldnyivel északra, roppant erdőkkel borított vidéken, melyet egy kétezer lábnyi magasságú dombtetőn épült erőd, a Lane-erőd védelmez.

– Vigyáznunk kell - mondta Jean -, mert a kígyók csak úgy hemzsegnek errefelé.

– Kígyók! - sikoltott föl Napoleona rémülten. - Kígyók!... Menjünk innen, papa!

– Nyugalom, kislány, nyugalom! - csitította Cascabel. - Ha kicsit vigyázunk, nincs mitől félnünk.

– És veszélyesek ezek az utálatos dögök? - kérdezte Cornélia.

– Nagyon veszélyesek, anyám - mondta Jean. - Ezek az úgynevezett krotálok, vagyis csörgőkígyók, valamennyi közül ez a fajta a legveszélyesebb. Ha kikerüljük őket, nem támadnak ránk, de elég, ha az ember csak megérinti vagy véletlenül belebotlik egyikbe, a kígyó rögtön fölegyenesedik, előrevágódik, harap, marása pedig csaknem mindig halálos.

– És hol bújnak meg? - kérdezősködött Sandre.

– Az avarban, ahol nem könnyű észrevenni őket - felelt Jean. - Minthogy azonban a farkuk gyűrűit mozgatva olyasféle zajt csapnak, mint a kereplő, az ember ki tudja kerülni őket.

– No, akkor hát vigyázzatok, hova léptek, hegyezzétek a fületeket! - mondta Cascabel.

Jeannak igaza volt, hogy felhívta a család figyelmét a veszélyre. Nyugat-Amerika területén valóban nagyon sok a kígyó, és nemcsak a csörgőkígyók szaporodtak el ennyire, hanem a tarantellák is, melyek csaknem olyan veszélyesek, mint a kígyók.

Felesleges is mondanunk, hogy mindnyájan nagyon óvatosak voltak, s vigyázva lépkedtek. Ezenfelül vigyázni kellett még a lovakra is és a társulat többi állatára, hiszen ők gazdáikhoz hasonlóan ki voltak téve a rovarok és a csúszómászók támadásának.

Jean úgy érezte, még azt is meg kell mondania, hogy ezeknek az átkozott kígyóknak meg pókoknak megvan az a sajnálatos szokásuk, hogy besétálnak a lakóházakba, s nyilván nem ijednek meg a lakókocsitól sem. Félő volt hát, hogy a Szép Vándor kellemetlen látogatókat kap.

Ettől való félelmükben esténként nagy gonddal végigvizsgáltak minden zeget-zugot, főként az ágyak és a bútorok alatt. Napoleona sikoltozott, mikor időközönként azt képzelte, hogy egyik vagy másik csúf állatot látja, csörgőkígyónak nézett egy összecsavart zsineget is, pedig hát annak igazán nem volt háromszögletű feje. És hogy rettegett, mikor félálomban kereplő zajt vélt hallani a hálófülkében! Az igazat megvallva, Cornélia sem volt sokkal nyugodtabb a lányánál.

– Az ördögbe! - kiáltott fel egy napon a türelmetlen férj. - Az ördögbe is ezekkel a kígyókkal, melyek riogatják az asszonyokat, meg az asszonyokkal, akik riadoznak a kígyóktól! Éva anyánk sokkal bátrabb volt, ő szíves örömest el is beszélgetett velük!

– Ó!... De ez a Paradicsomban történt! - mondta a kislány.

– És Évának éppen nem ez volt a legokosabb tette! - jegyezte meg Cascabelné asszony.

Volt is dolga Szegfűszegnek éjszakánként! Először az jutott eszébe, hogy nagy tüzeket gyújt, fa elég akad az erdőben; Jean azonban figyelmeztette, az lehet, hogy a tűz elriasztja a kígyókat, viszont odacsalja a tarantellákat.

A család nem is érezte magát igazán nyugodtnak, legfeljebb akkor, ha a Szép Vándor egyik vagy másik faluban töltötte az éjszakát, a veszély ilyenkor szinte semmivé zsugorodott.

A mezővárosok egyébként nem nagy távolságra voltak egymástól, és Cascabel némi bevételhez jutott a Cow-creek melletti Canonville-ben, Roseburgban, Rochesterben és Youcallában. A végeredményben kiderült, hogy többet vesz be, mint amennyit költ, hiszen a mező ingyen ad füvet a lovainak, az erdő ingyen adja a vadat, a folyamok a kitűnő halat - így az utazás egy fillérbe sem kerül. A pénzmag egyre gyarapodott, de fájdalom még messze volt attól, hogy ismét összegyűljön az a kétezer dollár, amit a Sierra Nevada átkelőjében loptak el tőle.

A kis társulat végül megúszta a veszélyt, nem marták meg a csörgőkígyók, nem csípték meg a tarantellák, viszont néhány nappal később ugyancsak kijutott nekik másféle gyötrelmekből, mert a nagylelkű természet ezernyi módot eszelt ki arra, hogy a szerencsétlen halandók életét megkeserítse itt e földön.

A kocsi, mely még mindig Oregon területén járt, maga mögött hagyta Eugène-Cityt. E név nagy örömöt keltett az utasokban, mert világos volt, hogy francia névről van szó. César Cascabel nem bánta volna, ha többet tud erről a honfitársáról, erről az Eugène-ről, aki nyilván a fönt említett mezőváros alapítói közé tartozott. Biztosan nagyon derék ember volt, és ha neve nem is szerepel Franciaország királyainak, a Károlyok, Lajosok, Ferencek, Henrikek és Fülöpök... és Napóleonok modern neve között, azért mégiscsak francia, méghozzá a javából!

Miután pihenőt tartott Harrisburgban, Albanyban és Jeffersonban, a Szép Vándor „lehorgonyzott” Salem, e meglehetősen jelentős település, Oregon fővárosa előtt, mely a Villamette folyó partján épült.

Április harmadikán történt.

Cascabel itt huszonnégy órás pihenőt adott a társulat tagjainak - de csak utasi minőségükben pihenhettek, mert a mezőváros főtere alkalmas színpad volt a művészek számára, s valóban szép bevétel kárpótolta őket fáradalmaikért.

Jean és Sandre közben megtudták, úgy hírlik, hogy a folyó rendkívül gazdag halban, és el is indultak nyomban, hogy élvezhessék a horgászat örömeit.

A következő éjszaka azonban az apa, az anya és a gyerekek mind olyan viszketegséget éreztek egész testükön, hogy már arra gondoltak, talán valami olyan tréfa áldozatai, ami még manapság is divatos a falusi lakodalmakban.

És hogy meglepődtek, mikor másnap reggel egymásra néztek.

– Vörös vagyok, mint egy indián asszony a Vadnyugatról! - jajdult föl Cornélia.

– Én meg dagadt, akár egy luftballon! - kiáltott Napoleona.

– Én meg tetőtől talpig tele vagyok pattanással! - csatlakozott a kórushoz Szegfűszeg.

– Mit jelentsen ez? - kérdezte Cascabel. - Talán bizony pestis dúl e vidéken?

– Azt hiszem, tudom, miről van szó - mondta Jean vörös foltokkal tarkított karját vizsgálgatva.

– Hát mi ez?

– Megkaptuk a jedrát, ahogy az amerikaiak mondják.

– Hogy az ördög vigye el a jedrádat! Lássuk csak! Megmondanád nekünk, mit jelent ez?

– A jedra, apám, egy növény, és elég, ha csak az ember szagolja, érinti, de még alighanem az is elég, ha csak ránéz, és máris saját bőrén ismeri meg minden kellemetlen tulajdonságát. Messziről is mérgez...

– Hogyan?... Meg vagyunk mérgezve? - vágott közbe Cascabelné. - Megmérgezve?

– Csöppet se félj, anyám - mondta gyorsan Jean. - Megússzuk egy kis viszketéssel, esetleg kicsit belázasodunk.

A magyarázat helytálló volt. A jedra bizony kellemetlen növény és rendkívül mérgező. A szél, mikor ennek a növénynek a csaknem láthatatlan, tapinthatatlan hímporát sodorja, ha csak megcsapja az embert, a bőre kipirul, kiütések, pattanások támadnak rajta. Míg a Szép Vándor a Salem környéki erdőkben haladt, a Cascabel családot nyilván megcsapta a mérgező növény virágporával terhes szél. Végül is ez a kellemetlenség, melytől mindnyájan szenvedtek, csak huszonnégy órán át tartott, igaz, ezalatt szüntelenül vakaróztak, de annyit, hogy akár John Bull is megirigyelhette volna, pedig ő szakadatlanul áldozott ennek a lényegében majomi szenvedélynek.

Április ötödikén a Szép Vándor elhagyta Salemet a villamette-i erdőkben töltött órák égető emlékével - pedig milyen szép folyónév a Villamette, s milyen kellemesen hangzik a francia fülnek!

Április hetedikén a már jelentős Canemah, Oregon City és Portland városán át a család minden baj nélkül eljutott a Columbia folyó partjához, Oregon állam határára, ami azt jelenti, hogy eddig száztizenöt mérföldet tettek meg.

Innen északra terül el Washington állam, ennek területe a Szép Vándor*nak, a Bering-szoros felé követendő útjától keletre eső részén már hegyvidék *- a Cascade Ranges néven ismert hegylánc nyúlványai ágaznak itt szét -, s közben olyan hegyek is akadnak, mint például a kilencezer-hétszáz lábnyi magas Szent Ilona meg a tizenegyezer lábnyi Baker-csúcs és Bainer-csúcs. A természet, miután olyan bőkezűen osztogatta a síkságokat az Atlanti-óceán partvidékén, a magaslatokat teremtő egész erejét mintha csak arra tartogatta volna, hogy megalkossa azokat a hegységeket, melyek az Újvilág nyugati részén tornyosulnak. Ha Amerika tenger volna, azt mondhatnánk, hogy egyik partján nyugodt és békés ez a tenger, valósággal szendereg, míg a másik partja felőli rész viharos, háborgó, és a sok hullámtaréj megannyi hegycsúcs.

Jean mondta ezt így, és a hasonlat nagyon tetszett az édesapjának.

– Úgy van! Úgy van! - mondta. - És napsütés után vihar! De mit nekünk! Kibírja a Szép Vándor! Nem szenved hajótörést! Hajóra, kedveseim, gyerünk, szálljunk hajóra.

Úgy is tettek, és a „hajó” folytatta útját a hullámos talajon. Az igazat megvallva, ez a tenger kezdett lecsöndesedni - hogy folytassuk a hasonlatot -, s a legénység erőfeszítésének köszönhetően a Cascabel-bárkát nem érte semmi baj. Időnként ugyan kénytelen volt lassabban haladni, de így legalább elkerülte a zátonyokat.

Ezután is kedvesen és szívélyesen fogadták őket a mezővárosokban - Calmerában és Monticellóban - és az erődökben, melyek voltaképpen csak katonai állomáshelyek, hiszen az erődöt nem veszi körül bástya, legföljebb cölöpkerítés, de a bennük állomásozó helyőrség is féken tudja tartani azokat a nomád indiánokat, akik kóborlásaik közben erre a vidékre tévednek.

Így hát a *Szép Vándor*t nem fenyegették sem a sinu, sem a mesqualli indiánok, míg átkeltek a Walla-Walla földön. Esténként, mikor az indiánok körülfogták táborhelyüket, semmiféle ellenséges szándékot nem mutattak.

Számukra John Bull volt a legnagyobb meglepetés, grimaszaival nagy derültséget váltott ki belőlük. Még sohasem láttak majmot, és alighanem azt hitték, hogy John Bull is a családtagok közé tartozik.

– Hát igen!... Ez az öcsikém! - mondta nekik Sandre, Cascabelné azonban fölháborodottan tiltakozott fia állítása ellen.

Végre megérkeztek Olympiába, a washingtoni terület fővárosába; s a francia mutatványos csoport „közkívánatra” itt még egy utolsó előadást tartott az Egyesült Államok földjén. E várostól nem messze, Amerika északnyugati részén húzódott a szövetséges államok területének végső határa.

Útvonaluk ettől kezdve a Csendes-óceán partvidékén, pontosabban a nagy Vancouver- és a Sarolta királyné-sziget után következő számtalan sound, vagyis tengerszoros szeszélyes partján vezetett tovább.

Miután áthaladtak Steklakoom városán, meg kellett kerülniük a Pagget soundokat, hogy eljuthassanak a Bettingham-erődbe, mely a szigeteket a szárazföldtől elválasztó tengerszoros mellett emelkedik.

Ezután következett Whatcome állomás, a Baker-csúcsnak a felhők közül előbukkanó ormával, majd a Georgia-Strait küszöbénél a Srimiahmoo állomás.

Végül április huszonhetedikén, miután Sacramento óta körülbelül háromszázötven mérföldet tett meg, a Szép Vándor megérkezett az 1847-es szerződésben elfogadott határra, mely ez idő szerint Brit Columbiát választotta el az Egyesült Államoktól.