SITKÁBAN

Sitka, vagyis Új-Arhangelszk a nyugati partvidék szigetcsoportjának közepén, a Baranov-szigeten épült fel, de nem csupán ennek a szigetnek, hanem annak az egész tartománynak a fővárosa, mely ebben az időben került a szövetségi kormány fennhatósága alá. Ezen a vidéken nincs is más nagyváros, csak itt-ott - egymástól meglehetősen nagy távolságra - akad egy-egy mezőváros vagy falu, ezek is inkább csak postaállomások. Könnyen elképzelhetjük, milyen nehéz közöttük a közlekedés, főként a zordon téli hónapok alatt. Néhány évvel korábban Sitka alig látogatott kereskedelmi központ volt mindössze, az orosz-amerikai kereskedelmi társulat bőr- és szőrmeáru-lerakatának a helye. E földrész újabb meg újabb földerítése után azonban - ne felejtsük el, hogy partvidéke a sarki régiókkal szomszédos - Sitka nagy fejlődésnek indult, s minden jel arra mutatott, hogy az új közigazgatás alatt az új szövetségi államhoz méltó gazdag nagyvárossá fejlődik.

Ekkoriban Sitkában már álltak azok az épületek, melyek egy várost várossá tesznek; volt egy evangélikus temploma, egyszerű, építészeti kiképzésében valahogy mégis méltóságos épület; egy görögkatolikus temploma, melynek kupolája meglehetősen furcsán hatott a keleti égbolttól merőben különböző ködös északi ég alatt; ezenkívül volt Sitkában egy klub is, a Gardens Club, egy vidámparkféleség, ahol a törzsvendégek és az átutazók számára is voltak éttermek, kávéházak, bárok, különböző szórakozási és sportlehetőségek, volt egy klubja az agglegények számára; továbbá iskolája, kórháza; végül a környező dombokon festőien sorakoztak a házak, villák és nyaralók. A nagy, sűrű fenyőerdő mint örökzöld keret fogta körbe a várost, az erdő sűrűje mögött meredeztek a magas hegyek ködbe vesző ormaikkal, s a Baranov-szigettől északra tornyosult fölibük a Cruze-sziget nagy hegye, az Edgcumbe, melynek csúcsa a tengerszint felett nyolcezer lábnyival tűnik el a felhők között.

Sitka éghajlata, noha a város az ötvenedik szélességi fok fölött fekszik, nem mondható túlságosan szigorúnak, hiszen a hőmérő csak ritkán mutat mínusz hét-nyolc foknál hidegebbet, viszont alaposan rászolgál az „eső városa” elnevezésre, a Baranov-szigeten ugyanis úgyszólván szüntelenül esik az eső, vagy ha mégsem, hát havazik. Így aztán nem is meglepő, hogy a Szép Vándor, miután egy kompon átkelt a csatorna túlsó partjára, zuhogó zápor közepett vonult be Sitka városába. César Cascabelnak azonban eszébe sem jutott zúgolódni amiatt, akármilyen idő volt is, ő a legjobb időben érkezett, akkor, mikor már nem követeltek tőle semmiféle útlevelet.

– Hát sokszor volt már szerencsém az életben, de ekkora talán még sohasem volt! - mondogatta. - A kapu előtt álltunk, s nem léphettünk be, és tessék, a kapu magától kinyílik, méghozzá éppen a legjobbkor!

Tagadhatatlan, hogy az Alaszka átengedéséről szóló szerződést éppen a kellő pillanatban írták alá, mintha csak azért csinálták volna, hogy a Szép Vándor átléphesse a határt. S az ily módon amerikaivá lett földön nem kellett tartaniuk kérlelhetetlen rendőröktől, formalitásoktól, melyek eddig útjukat állták.

És most már mindössze arról volt szó, hogy a sebesült oroszt beszállítsák a sitkai kórházba, ahol megkaphatja a szükséges ápolást, vagy esetleg egy szállodába vigyék, és orvost hívjanak hozzá. César Cascabel megkérdezte tőle, melyik megoldást választja.

– Jobban érzem magamat, kedves barátom - válaszolt a beteg -, és ha nem vagyok alkalmatlan...

– Hogy nekünk alkalmatlan volna, uram! - vágott közbe Cornélia. - Hogyan is volna alkalmatlan?

– Közöttünk mindenkor otthon van - tette hozzá César Cascabel -, és ha úgy gondolja...

– Bizony úgy gondolom, jobb, ha nem hagyom el azokat, akik befogadtak... és akik olyan önfeláldozóan...

– Nagyon helyes, uram, nagyon helyes! - mondta sietve César Cascabel. Mindenesetre az is fontos, hogy mielőbb lássa egy orvos is.

– Nem lehetne idehívni?

– Ennél mi sem könnyebb, magam megyek, és idehozom a város legjobb orvosát.

A Szép Vándor a város bejáratánál egy fasor végében állt meg, a sétány egészen az erdőig vezetett. Harry doktor, Sitka kitűnő orvosa itt látogatta meg az oroszt.

Miután gondosan megvizsgálta a sebet, kijelentette, hogy az egyáltalán nem súlyos, a tőr félrecsúszott az egyik bordán. Nemes szervet nem ért, és a hidegvizes borogatásoknak és az indián lányka által gyűjtött gyógyfüvekből készült főzeteknek köszönhetően, máris megindult a hegesedés, és a beteg hamarosan fölkelhet. Valójában a lehető legjobban van, ehetik mindent, amit csak akar. Az azonban bizonyos, hogy ha Kayette nem találja meg időben, és ha Cascabelné asszony nem állítja el a vérzést, a merénylet után néhány órával meghalt volna.

Harry doktor ezenkívül még azt is mondotta, hogy véleménye szerint a merényletet a Karnov-banda tagjai, esetleg maga Karnov követte el, már régebben járja a hír, hogy a banda tagjai Alaszka keleti vidékén garázdálkodnak. Ez a Karnov nevű orosz, pontosabban szibériai származású bandita egész csapat katonaszökevény vezére volt, a cári Oroszország ázsiai és amerikai birtokain nem egy ilyen banda garázdálkodik. A kormány már díjat tűzött ki a fejükre, mindeddig hiába, a rettegett és rettenetes banditák mindeddig kicsúsztak az igazságszolgáltatás kezéből. Egyre-másra követték el büntetlen gazságaikat, gyilkoltak, raboltak, főként a tartomány déli részében. Az utasok, a kereskedők és a prémvadász társulatok alkalmazottainak biztonsága ugyancsak kétes volt ekkoriban, Harry doktor ezért gondolta, hogy az orosz és szolgája ellen elkövetett merényletet is a banda számlájára kell írni.

Most pillanatnyilag mégis az volt a lényeges, hogy Harry doktor a beteg állapotát illetően teljesen megnyugtatta a Cascabel családot.

César Cascabel már eredetileg is úgy gondolta, hogy Sitkába érve néhány napot pihennek, hiszen a Sierra Nevadától számítva, közel hétszáz mérföldet tettek meg, a pihenésre tehát valamennyien rászolgáltak. Ezenfelül azt is tervezte, hogy két-három előadást tartanak a városban, abban a reményben, hogy a bevétellel gyarapíthatják kevéske készpénzüket.

– Kedveseim, végre nem angol földön vagyunk, hanem Amerikában - mondotta -, amerikaiak szórakoztatására pedig nyugodtan dolgozhatunk!

César Cascabelnak egyébként a legcsekélyebb kétsége sem volt afelől, hogy a család nevének híre máris eljutott Alaszka népéhez, és Sitkában egyre-másra mondogatják az emberek:

– A Cascabelok falaink között vannak!

E tervek azonban két nappal később, miután az orosz és César Cascabel hosszabban elbeszélgettek, némileg megváltoztak, kivéve a pihenés tervét, melyet az úti fáradalmak nagyon is indokoltak. Az orosz - Cornélia szerint egész biztosan legalábbis egy herceg - most már tudta, hogy a derék emberek, akik az életét mentették meg, szegény vásári komédiások, akik Amerikát járták. A család valamennyi tagját bemutatták neki, és természetesen az indián leánykát is, akinek elsősorban köszönhette az életét.

Egy este, mikor mindnyájan együtt voltak, elmesélte történetét, illetőleg elmesélte mindazt, ami őket érdekelhette. Folyékonyan beszélt franciául, mintha legalábbis az anyanyelve volna, legfeljebb az r-eket ropogtatta kissé erősebben, de hiszen éppen ettől van az, hogy a francia szó olyan kellemesen hangzik orosz szájból: lágyan és ugyanakkor erélyesen cseng.

Voltaképpen nagyon egyszerű volt mindaz, amit elmesélt: a történet nem volt sem kalandos, sem regényes. Szergej Vasziljevicsnak hívták a sebesült oroszt, s kérésére Cascabelék ezentúl Szergej úrnak szólították. Családjából már csak az édesapja élt, a permi kormányzóságban lakott a birtokán, a Perm nevű város közelében. Ő maga mindig szeretett utazgatni, nagyon érdekelték a földrajzi kutatások, felfedezések, és három évvel történetünk előtt elhagyta Oroszországot. Miután bejárta a Hudson-öböl környékét, Alaszka földerítésére indult, úgy tervezte, hogy a Yukontól az Északi-Jeges-tengerig megy, s ekkor érte a merénylet.

Június negyedikén este Ivannal, a szolgájával együtt letáborozott a határon, s éppen elaludtak, mikor a merénylők lecsaptak rájuk. Felriadtak, fölugrottak, védekezni akartak... hasztalan próbálkozás volt, és a boldogtalan Ivan, golyóval a fejében, csaknem azonnal meghalt.

– Becsületes, derék ember volt - mondta Szergej Vasziljevics -, már tíz éve együtt voltam ezzel a végtelenül hűséges lélekkel, s igaz barátomként gyászolom.

Szergej Vasziljevics nem is titkolta megindultságát, valahányszor Ivanról esett szó, könnyes szeme bizonyította fájdalmának őszinteségét.

Elmondotta még, mikor őt a tőrszúrás érte, elvesztette az eszméletét, és nem is tudja, mi történt az alatt az idő alatt, míg eszméletre nem tért, de ha háláját nem is tudta kifejezni gondoskodásukért, megérezte, hogy jólelkű emberekhez került.

Szergej Vasziljevics cseppet sem lepődött meg, mikor Cascabel elmondotta neki, hogy a merényletet Karnov vagy a bandája valamelyik tagjának a számlájára írják; előzőleg már hallotta, hogy a gonosztevők a határvidéken garázdálkodnak.

– Amint látják - mondotta -, történetem eléggé mindennapi, a maguk története, azt hiszem, sokkal érdekesebb lehet. Kutatóutam Alaszkában végződött volna. Úgy terveztem, hogy később visszatérek az édesapámhoz, hogy soha többé el se hagyjam az apai hajlékot. De most inkább beszéljünk magukról, kedves barátaim, mindenekelőtt arról, hogy francia létükre hogyan és miért keveredtek messzi hazájukból Amerika e vidékére.

– Szergej úr, a mutatványosok népe mindenüvé eljut.

– Valóban, de azért csak meglepő, hogy Franciaországtól ily messzire vetődtek!

– Jean - fordult César Cascabel az idősebbik fiához -, meséld el Szergej úrnak, miért vagyunk itt, s milyen úton térünk vissza Európába.

Jean beszámolt arról, hogy milyen viszontagságok érték a Szép Vándor utasait, mióta elindultak Sacramentóból, s mert azt akarta, hogy Kayette is értse elbeszélését, angolul beszélt, és szavait Szergej úr egészítette ki sinuk nyelven. Az indián leányka nagy figyelemmel hallgatta a beszámolót, ebből közelebbről megismerhette a Cascabel családot, melyhez máris olyan őszintén ragaszkodott. Megtudta, hogy a család minden megtakarított pénzét elrabolták, mikor az Atlanti-óceán partja felé igyekeztek a Sierra Nevada egyik hágóján át, és hogy pénz híján kénytelenek voltak megváltoztatni tervüket, úgy döntöttek, hogy ha nem mehetnek keletnek, nekivágnak nyugat felé. Guruló otthonuk rúdját tehát nyugatnak fordították, s átvágtak Kalifornia-Oregon-Washington és Columbia földjén, majd elakadtak az alaszkai határon. Ott érte őket a cári közigazgatás szigorú tilalma, mely szerint nem mehetnek tovább - de végül is éppen jókor állították meg őket útjukban, így legalább Szergej úr segítségére siethettek. Így történt hát, hogy a francia, mi több, a családfő származásánál fogva normand mutatványosok Sitkába kerültek, minthogy az annexió jóvoltából megnyíltak előttük az új amerikai terület kapui.

Szergej Vasziljevics nagy érdeklődéssel hallgatta Jean előadását, és mikor megtudta, hogy César Cascabel Szibérián át akar visszatérni Európába, némileg meglepődött, s ez meg is látszott rajta, meglepetését azonban senki sem értette.

– Így hát, barátaim - mondotta, mikor Jean befejezte beszámolóját -, azt tervezik, hogy Sitkából a Bering-szoros felé indulnak?

– Igen, uram - válaszolt Jean -, s mikor vize befagy, átkelünk rajta.

– Hosszú és fáradságos útra vállalkoztak, Cascabel uram!

– Igen, valóban hosszú, és az is valószínű, hogy fáradságos lesz. De hát mit tehetnénk egyebet, miután nincs választásunk? No és mi, mutatványosok, nem nagyon ijedünk meg a fáradságtól, megszoktuk már, hogy mindig a világot járjuk.

– Úgy gondolom, ilyen körülmények között ebben az évben már alig jutnak el Oroszországba.

– Valóban nem érünk oda - mondotta Jean -, hiszen a Bering-szoros jegén legjobb esetben október elején kelhetünk át.

– Tagadhatatlan, hogy nagyon kalandos, nagyon vakmerő ez az útiterv... - állapította meg Szergej Vasziljevics.

– Hát igen - mosolygott César Cascabel -, de ha egyszer nem volt más választásunk... Uram, minket honvágy gyötör! Vissza akarunk térni Franciaországba, és vissza is térünk!... És minthogy éppen a vásárok idején megyünk át Permen, Nyizsnyij Novgorodon... majd azon leszünk, hogy a Cascabel család ott is jól szerepeljen.

– Helyes, de hogyan állnak pénz dolgában?

– Van némi pénzecskénk, útközben ugyanis jutottunk némi bevételhez, s azt remélem, hogy Sitkában két-három előadás jövedelmével gyarapíthatjuk a vagyonkánkat. A város éppen a bekebelezést ünnepli, és abban bizakodom, hogy a lakosságot érdekelni fogja a Cascabel család tudománya.

– Ó, kedves barátaim - mondta Szergej Vasziljevics -, milyen örömmel osztanám meg magukkal a pénzemet, ha el nem lopták volna...

– Szó sincs róla, hogy ellopták volna, Szergej úr! - vágott közbe Cornélia.

– Egy kopejka sem hiányzik belőle! - tette hozzá César Cascabel. És máris hozta a bőrövet, amelyben Szergej Vasziljevics hordta a pénzét.

– Kedves barátaim, ilyenformán fogadják el...

– Erről szó sem lehet, Szergej úr! - válaszolt César Cascabel. - Azért, hogy mi kikászálódjunk a bajból, nem kockáztathatom, hogy ön keveredjék bele...

– Így hát nem hajlandó elfogadni tőlem?

– Egy fillért sem!

– Ó, ezek a franciák! - mosolygott Szergej Vasziljevics, és kezét nyújtotta César Cascabelnak.

– Éljen Oroszország! - rikkantott Sandre.

– Éljen Franciaország! - hangzott a válasz.

Ez a kettős éljenzés nyilván ezúttal hangzott el először Amerika e távoli földjén.

– De most már elég a beszélgetésből, Szergej úr! - jelentette ki Cornélia. - Az orvos csendet és nyugalmat parancsolt, a beteg engedelmeskedjék az orvosnak.

– És önnek, Cascabelné asszonyom - válaszolt Szergej Vasziljevics. - Csak még egyetlen kérdést, pontosabban kérést engedjenek meg.

– Parancsoljon velünk, uram.

– Kérni szeretnék önöktől valamit...

– Kérni?

– Minthogy maguk a Bering-szoroshoz mennek, nem volna-e ellenükre, ha én is önökkel tartanék odáig?

– Velünk tartana?

– Igen!... Ez az utazás kiegészítené nyugat-alaszkai tanulmányutamat.

– Mi erre csak azt mondhatjuk, ezer örömmel, Szergej úr! - lelkendezett César Cescabel.

– De csak egy feltétellel! - tette hozzá Cornélia.

– És az a feltétel?

– Hogy ön vita nélkül mindent megtesz gyógyulása érdekében!

– Megteszek mindent, de én is szabok egy feltételt, azt ugyanis, hogy miután önökkel tartok, hozzájárulhatok az utazás költségeihez.

– Ahogy kívánja, Szergej úr - bólintott César Cascabel.

A dolgokat így rendezték el az érdekelt felek kölcsönös megelégedésére. A családfő azonban úgy gondolta, hogy mégsem kell lemondani a tervéről, hogy tudniillik néhány előadást tartanak Sitka főterén - dicsőséget és hasznot is jelenthet számukra. A bekebelezés alkalmából ünnepelt az egész tartomány, a Szép Vándor nem is érkezhetett volna jobbkor a közönség szórakoztatására.

César Cascabel természetesen jelentette a rendőrségen a Szergej Vasziljevics és szolgája ellen elkövetett merényletet, és a sitkai rendőrség hajtóvadászatot rendelt el az alaszkai határon a banda tagjai ellen.

Június tizenhetedikén Szergej Vasziljevics elhagyhatta betegágyát. Sokkal jobban érezte magát, sebe, Harry doktor gondos kezelésének köszönhetően, teljesen behegedt.

Ekkor kötött ismeretséget a mutatványos csoport többi tagjával, a szelíden lábához dörzsölődző két kutyával, Jakóval, a papagájjal, a vidám fecsegő „hogy van, Szergej úr?” kiáltással üdvözölte - Sandre tanította be neki -; és a tiszteletére legjobb képességei szerint bohóckodó John Bull-lal. Gladiátor és Vermuth, a két derék öreg ló vidám nyerítéssel mondott köszönetet a cukorért, mellyel Szergej Vasziljevics kedveskedett nekik. Szergej úr most már éppen úgy a család tagjai közé számított, akárcsak Kayette. Az orosznak egyébként máris feltűnt az idősebbik fiú komolysága, szorgalma, a benne élő és jelenlegi helyzeténél magasabb rendű törekvések. Sandre és Napoleona élénkségével, kecsességével hódította meg, s nagyszerűen szórakozott a derék Szegfűszeg jóhiszemű, becsületes együgyűségén. César Cascabelban és feleségében pedig a családi erényeket becsülte elsősorban. Határozottan derék emberek közé került, úgy érezte.

Valamennyien buzgón foglalatoskodtak a küszöbönálló út előkészületeivel. Ügyelniük kellett, nehogy bármit is elhanyagoljanak, ami a Sitkától egészen a Bering-szorosig vezető mintegy ötszáz mérföldes út biztonságát szolgálja. Ezen az úgyszólván ismeretlen területen veszély ugyan nemigen fenyegeti őket sem a vadállatok, sem a kóbor vagy megtelepedett indiánok részéről, ezenfelül kedvükre megpihenhetnek a prémkereskedelemmel foglalkozó társulatok alkalmazottainak különböző telephelyein. Az volt a fontos, hogy beszerezzék a mindennapi szükségletek kielégítésére szánt cikkeket, mert vadászzsákmányon kívül máshoz aligha juthatnak útközben.

Magától értetődik, hogy az útra vonatkozó kérdéseket a család Szergej úrral egyetértésben vitatta meg.

– Nem szabad figyelmen kívül hagynunk - mondotta Cascabel -, hogy a hideg időszakban egyáltalában nem kell úton lennünk.

– Nagy szerencse ez - állapította meg Szergej Vasziljevics - mert a sarköv szomszédságában rendkívül szigorúak az alaszkai telek.

– És az is nagyon jó, hogy nem kell vaktában mennünk - állapította meg Jean -, Szergej úr, aki földrajztudós...

– No, ami azt illeti, a legnagyobb földrajztudós is zavarba jöhet olyan vidéken, ahol még sohasem járt - válaszolt Szergej Vasziljevics. - De az én Jean barátom eddig is jól boldogult térképeivel, és azt remélem, hogy kettesben meg éppen kitűnően fogunk tájékozódni. Ezenfelül van valami ötletem, de erről majd későbben beszélek.

Szergej úr ötlete nyilván kitűnő, hagyták hát, dolgozza ki nyugodtan, mielőtt megvalósítaná.

Minthogy pénzük már volt, César Cascabel felfrissítette készleteiket, vásárolt lisztet, zsírt, rizst, dohányt és nagy mennyiségű teát, mert ebből rengeteg fogy Alaszkában. Ezenfelül sonkát, sózott marhahúst, kétszersültet és hófajdkonzerveket vásároltak az orosz-amerikai kereskedelmi társulat lerakataitól. Vízben nem szenvednek majd hiányt, a Yukon mellékfolyóiból mindig meríthetnek, de nem árt, ha némi cukrot és konyakot kevernek hozzá, vagy még inkább vodkát, ami az oroszok kedvelt pálinkája. Ezért aztán kellő mennyiségű cukrot és vodkát is vettek. Noha az erdőkből mindig szerezhetnek maguknak tüzelőanyagot, úgy határoztak, mégis visznek magukkal egytonnányi kitűnő vancouveri szenet, azért nem többet, nehogy túlterheljék a lovakat.

Közben a második kocsifülkét úgy rendezték át, hogy kitűnő derékaljjal még egy ágyat helyezhessenek el benne Szergej Vasziljevics számára; ugyanakkor vásároltak takarókat és sok nyúlprémet, mellyel az indiánok is olyan szívesen takaróznak telenként. Ezenkívül Szergej úr csere céljaira vásárolt még olcsó pamutszövetet, késeket, ollókat, a vándorkereskedők és a bennszülöttek között ugyanis ezek az áruk helyettesítik a pénzt.

Kellő mennyiségű lőport és golyót is szereztek be, hiszen minden bizonnyal vadásznak majd, mert kisvadban és nagyvadban egyaránt gazdag vidékeken mennek át, bőven akad majd puskavégre dámvad és iramszarvas, nyúl és fajdkakas, vadlúd és fogoly. Szergej úr ráadásul még két puskával és egy karabéllyal gazdagította a Szép Vándor fegyvertárát. Ő is jól bánt a puskával, és előre örült annak, hogy fiatal barátja, Jean társaságában vadászhat.

Egyébként arról sem volt szabad megfeledkezniük, hogy a Karnov-banda esetleg Sitka környékét járja, fel kellett hát készülniük a banditák támadása ellen, hogy szükség esetén érdemük szerint bánhassanak el velük.

– Véleményem szerint ugyanis - jegyezte meg César Cascabel - e tolakodó népség tapintatlanságára a legjobb válasz egy golyó egyenest a szívükbe...

– Hacsak nem a fejükbe - jegyezte meg nagy bölcsen Szegfűszeg.

Mint látjuk, Szergej Vasziljevics és útitársai - hála annak az élénk kereskedelmi kapcsolatnak, melyet Alaszka fővárosa tart fenn Columbia különböző városaival és a Csendes-óceán kikötőivel - az elhagyatott vidékeken át vezető hosszú útjukra beszerezhették, ami csak szükséges, méghozzá nem is túl drágán.

Az előkészületeket június utolsó előtti hetében fejezték be, s úgy határoztak, hogy 26-án indulnak. Minthogy a Bering-szoroson úgyis csak akkor kelhetnek át, ha már jó vastagon befagyott, bőségesen van idejük. Persze így is gondolniuk kellett az esetleges késedelmekre, előre nem látható akadályokra, s jobb, ha korán érkeznek, mintha elkésnek. A Bering-szoros partján fekvő Port Clarence-ban pihenhetnek, míg kivárják az időt, mely alkalmas arra, hogy átkeljenek az ázsiai partra.

Kayette közben ügyesen segített Cascabelné asszonyságnak az úti előkészületekben. A derék asszony igazi anyai érzelmeket táplált az indián leányka iránt, éppen úgy szerette, mint Napoleonát és egyre erősebben ragaszkodott új gyermekéhez. De nemcsak ő, valamennyien őszintén megszerették, s a leányka aligha élt ilyen boldogan a nomád törzsek között, az indiánok sátraiban. Mindnyájan szomorúan gondoltak a napra, mikor Kayette majd megválik a családtól. Minthogy azonban nincs senkije sem, Sitkában kell maradnia, hiszen azért indult a fővárosba, hogy mint szolgáló munkába álljon, és, akármilyen nyomorúságos körülmények között is, megkereshesse a kenyerét.

– Pedig lehet ám - mondogatta César Cascabel -, hogy ennek a kedves kis Kayette-nek, akit én legszívesebben fürjecskémnek szólítanék, szóval lehetséges, hogy az én fürjecskémnek kedve van a tánchoz, és nem tudom, nem kellene-e valami ilyesmit javasolni neki?... Bizony, szerintem elbűvölő táncosnő lenne! Vagy kecses lovarnő, ha éppen hajlandó volna cirkuszi lovaglásra. Biztos vagyok abban, hogy úgy ülné meg a lovat, akár egy igazi kentaur!

A derék César Cascabel ugyanis szentül hitte, hogy a kentaurok kitűnő lovasok voltak, és ugyan mire is lett volna jó az igazsággal megbántani?

Szergej úr, mikor látta, hogy Jean csak a fejét csóválja, ha apja így beszél, rájött, hogy a komoly és tartózkodó fiú korántsem osztja az akrobatikára és a cirkuszi művészet más ágaira vonatkozó apai nézeteket.

Sokat aggodalmaskodtak afelől, hogy mi is lesz Kayette-tel, mi sors vár rá Sitkában, és bizony nagyon elszomorodtak volna, ha az indulásukat megelőző estén Szergej Vasziljevics, Kayette-et kézen fogva, nem áll az egész család színe elé.

– Barátaim - mondotta -, eddig nem volt lányom, most már van egy fogadott gyermekem! Kayette hajlandó engem apjaként szeretni, s én helyet kérek számára a Szép Vándor fedele alatt.

Elképzelhetjük, milyen örömkiáltások válaszoltak Szergej Vasziljevics bejelentésére, és hogy milyen boldogan becézték „a fürjecskét”. César Cascabel megindultságában fölkiáltott:

– Milyen jó ember ön!

– Miért gondolja, kedves barátom? Elfelejtette volna, mit tett értem Kayette? Hát nem természetes az, hogy gyermekemmé fogadom őt, aki megmentette az életemet?

– No, akkor osztozkodjunk! - mosolygott César Cascabel. - Ön lesz az apja, Szergej úr, én pedig a nagybátyja!