Két cimbora

Octave-ot, Sarrasin doktor fiát nem lehetett éppenséggel restnek mondani. Nem volt ostoba, de nem is túlságosan okos, se nem szép, se nem csúnya, se kicsiny, se nagy, se barna, se szőke. Gesztenyeszínű volt, és mindenben a megtestesült középszerűség. A középiskolában általában jó osztályzatokat kapott, kétszer-háromszor dicséretet. Az érettségit elégségessel tette le. A főiskolai felvételi vizsgán első ízben elbukott, másodszor fölvették százhuszonhetes rangszámmal. Határozatlan jellem volt, azok közül való, akik beérik a tökéletlen biztonsággal, akik mindig valahogy találomra élnek, és holdvilágos ábrándokkal járnak a világban. Az ilyen embereket úgy dobálja a sors, mint hullámtaréj a parafa dugót. Aszerint, hogy északról vagy délről fúj a szél, vetődnek az Egyenlítő vagy a sarkvidék felé. Pályafutásukat a véletlen dönti el. Ha Sarrasin doktornak nem lettek volna illúziói fia jellemét illetően, alkalmasint meggondolta volna, hogy elküldje-e neki azt a bizonyos levelet; de egy kis apai elfogultságot a legokosabb embernek is meg lehet bocsátani.

A szerencse jóvoltából Octave, neveltetésének kezdetén, egy erélyes természet uralma alá került, akinek kissé zsarnoki, de jótékony befolyása keményen tartotta. A Charlemagne líceumban, ahol atyja kívánságára a középiskola felső osztályait végezte, Octave szorosan összebarátkozott egyik osztálytársával, Marcel Bruckmann nevű elzászi fiúval. Egy évvel fiatalabb volt Octave-nál, de testi, szellemi és erkölcsi erejével csakhamar fölébe kerekedett.

Marcel Bruckmann, tizenkét éves korában árvaságra jutva, csekély évjáradékot örökölt, épp csak annyit, hogy fizetni tudta a középiskolai tandíjat. Ha nincs Octave, aki szünidőben rendszeresen meghívta szülei házába, soha ki nem tette volna lábát a líceumból.

Ennek az lett a következménye, hogy Sarrasin doktoréknál a fiatal elzászi csakhamar meleg családi otthonra talált. Látszólag hideg, de alapjában érzékeny természet lévén, megértette, hogy egész életével adósa ezeknek a derék embereknek, akikben második atyját és anyját tisztelte. Egész természetesen jutott el odáig, hogy imádta doktor Sarrasint, a feleségét és bájos, - már-már komolyodó leánykájukat, akik őt szívükbe fogadták. De háláját nem szavakkal, hanem tettekkel mutatta meg. Kedves kötelességének tartotta, hogy Jeanne-t, aki szeretett tanulni, nyíltszívű, egyenes és igazságos gondolkozású hajadonná nevelje, ugyanakkor Octave-ból atyjához méltó fiút faragjon. Kettejük közül, meg kell mondani, a fiatalember jobban megnehezítette a dolgát, mint a leány, aki korához képest máris különb volt a bátyjánál. De Marcel föltette magában, hogy mindkét irányban célhoz fog érni.

A dolog úgy áll, hogy Marcel Bruckmann egyike volt azoknak a keménykötésű és éber szemű bajnokoknak, akiket évente útnak szokott indítani Elzász, egyenest a párizsi nagy életharcba. Már gyermekkorában kitűnt izmai keménységével és hajlékonyságával, valamint észbeli fogékonyságával. Belül csupa bátorság, akarat és erély volt, kívül csupa szögletesség. Már gimnazista korában parancsoló becsvágy ösztökélte, hogy mindenben első legyen, a korláton és a labdajátékban, a tornacsarnokban és a vegytani laboratóriumban. Ha év végén nem nyert el egy díjat, az egész tanévet elveszettnek tekintette.

A húszesztendős, ormótlan, nagy testű, tagbaszakadt legény tele volt elevenséggel és tetterővel, mint egy maximális feszültségű és teljesítőképességű élő gép. Értelemtől sugárzó arca olyan volt, hogy rögtön magára vonta a figyelő tekintetet. Mint második tanuló kezdte el a főiskolát, ugyanabban az évben, mint Octave, de mindenre elszántan úgy döntött, hogy első tanulóként fogja elvégezni.

Egyébként Octave az ő kitartó, két embernek is bőségesen elegendő energiájának köszönhette, hogy felvették a főiskolára. Marcel egy éven át biztatta, tanulásra ösztönözte, hogy kemény munkával harcolja ki a sikert. Olyanféle baráti részvéttel kezelte ezt a gyenge, ingatag jellemet, amilyent egy oroszlán érezhet egy kölyökkutya iránt. Örömére szolgált, hogy a vérszegény palánta az ő erőfölöslegéből táplálkozott, hogy megtermékenyült a közelében.

A két barátot vizsgáik közben érte az 1870-es háború kitörése. Marcelban föllángolt a hazafiúi fájdalom a Strasbourgot és Elzászt fenyegető veszély miatt. Mihelyt túl volt a versenyvizsgán, másnap már besoroztatta magát a 31-es gyalogos zászlóaljba. Octave tüstént követte példáját.

Párizs ostromának nehéz harcait egymás mellett küzdötték végig az előőrsvonalakban. Marcel golyót kapott a jobb karjába Champignynál; Buzenvalnál bal karja fölé vállrózsát. Octave nem lépett elő, és nem sebesült meg. Nem tehetett róla, mert mindig követte barátját a tűzbe. Legfeljebb ha néhány méternyire maradt el mögötte. De ez a néhány méter mindent jelentett.

Mikor a békekötés után az élet visszatért a rendes kerékvágásba, a két diák egymásba nyíló szobát bérelt egy szerény szállodában, közel az iskolához.

A Franciaországot ért szerencsétlenség, Elzász és Lotaringia elvesztése férfivá érlelte Marcelt.

– A francia ifjúság kötelessége - mondta -, hogy jóvátegye az apák bűneit, és ezt csak munkával teljesítheti.

Hajnali ötkor talpon volt, és Octave-ot is korán kelésre kényszerítette. Magával vitte az előadásokra, és házon kívül egy tapodtat sem mozdult el mellőle. Ha hazamentek, nekiültek a tanulásnak, és csak egy-egy kis időre hagyták abba, amíg elszívtak egy pipadohányt, vagy megittak egy csésze teát. Este tízkor nyugodt, sőt elégedett lélekkel, a tanultaktól nyüzsgő fejjel mentek aludni. Időnként egy játszma biliárd, egy jó színielőadás, nagy ritkán egy hangverseny a Zeneakadémián, kilovagolás a verrières-i erdőbe, séta a zöldben, kétszer hetenként boksz- vagy vívólecke - ez volt számukra a kikapcsolódás. Octave néhanapján berzenkedett, mert kevésbé fennkölt szórakozásokhoz is kedve lett volna. Emlegette, hogy jó lenne összejönni Aristide Leroux nevű ismerősükkel, aki egy diáknegyedbeli csapszékben „jogászkodott”. De Marcel oly nyersen letorkolta ezekért a léha ábrándokért, hogy Octave rendszerint meghunyászkodott.

1871. október 29-én, este hét óra tájt a két barát, szokás szerint, egymás mellett ült az asztalnál, a közös lámpa ernyője alatt. Marcel lázas érdeklődéssel fülig elmerült az ábrázoló mértannak a kőfaragásra alkalmazott problematikájában. Octave egy szerinte fontosabb művelettel volt elfoglalva: áhítatos gonddal készített egy liter feketekávét. Egyike volt ez ama kevés tantárgynak, amelyben kitüntette magát, hencegett is vele. Alighanem azért, mert ezzel naponta kivonhatta magát egy-egy kis időre az egyenletfejtés gyötrelmes kötelezettsége alól, amivel őt Marcel, érzése szerint, kissé túlterhelte. Elnézte hát ahogy lassan, csöppenként szivárog át a forró víz a porrá őrölt kávé vastag rétegén keresztül, és beérte volna ezzel a nyugodt élvezettel. De Marcel csökönyös szorgalma nyomasztotta a lelkiismeretét, és nem tudta megállni, hogy meg ne zavarja a fecsegésével:

– Kellene már venni egy rendes kávéfőzőt - szólalt meg hirtelen. - Ez az ócska, kiérdemesült szűrőmasina már rég nem áll a korszerű civilizáció magaslatán.

– Hát vegyél egy kávéfőzőt! Akkor legalább nem töltesz majd el minden este egy órát ezzel a kotyvasztással.

Megint nekifeküdt a feladványnak.

„Egy boltív belső hajlata ellipszoid, melynek három tengelye különböző hosszúságú. Legyen ABDE a kiinduló ellipszis, amely bezárja a legnagyobb OA = a tengelyt és a középső OB = b tengelyt, míg a legkisebb (o, o’, c) tengely függőleges és egyenlő c-vel, minélfogva a boltív félkörnél kisebb hajlású.”

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

– Levél jött Octave Sarrasin úr címére - jelentette a szobapincér.

El lehet képzelni, hogy a fiatal diák örömmel fogadta ezt a szerencsésen közbejött eseményt.

– Apámtól van - szólt Octave -, megismerem az írását... Ez aztán postaküldemény - tette hozzá, tenyéren méregetve a vaskos papírcsomót.

Marcel tudta, hogy az orvos Londonban tartózkodik. Meg is ünnepelték egy hete az átutazását, mégpedig lukulluszi lakomával. A Palais Royal étteremben vendégelte meg a doktor a két fiút, ezen a hajdan híres, ma már divatjamúlt helyen. De ő még ott tartott, hogy azt hitte, ez a teteje a párizsi életművészetnek.

– Kíváncsi vagyok, mit ír apád az Egészségügyi Kongresszusról - szólt Marcel. - Okosan tette, hogy elment oda. A francia tudósok általában hajlamosak az elszigetelődésre, amit én nem tartok helyesnek.

Folytatta a feladvány tanulmányozását.

„...A külső hajlatot az előbbihez hasonló ellipszoid alkotja, melynek centruma az o (függőleges tengely) o’ pontjába esik. Miután megjelöltük a három főellipszis F1, F2, F3 fókuszpontjait, meghúzzuk a kisegítő ellipszis és hiperbola vonalait, melyeknek közös tengelyei...”

Octave hangos kiáltására kapta fel a fejét.

– Mi baj? - kérdezte kissé nyugtalanul, mert látta, hogy barátja egészen elsápadt.

– Olvasd! - szólt Octave, akit elképesztett a most kapott hír. Marcel elvette a levelet, végigolvasta, futólag átnézte a mellékelt nyomtatott okmányokat, és azt mondta:

– Érdekes!

Aztán megtömte pipáját, és körülményesen rágyújtott. Octave leste a szavát.

– Hiszed, hogy ez igaz lehet? - kérdezte elcsukló hangon.

– Hogy igaz-e?... Apád sokkal józanabb és tudományosabb koponya, semhogy hebehurgyán valónak fogadjon el egy ilyen tényállást. Különösen itt vannak a bizonyítékok, alapjában véve nagyon egyszerű az egész.

Mikor a pipája kellőképpen égett és szelelt, Marcel ismét munkája fölé hajolt. Octave tovább is izgatottan hadonászott, még a kávéfőzést sem tudta befejezni, nemhogy a két gondolat logikus egybekapcsolására képes lett volna. De beszélnie kellett, hogy meggyőződjék, nem álmodik-e.

– De hiszen ha igaz, akkor az egyenesen elképesztő!... Tudod-e, hogy félmilliárd óriási vagyon?

Marcel fölpillantott, és helyeslőn mondta:

– Óriási, csakugyan. Franciaországban talán egy sincs ilyen, az Egyesült Államokban is alig egypár, Angliában öt-hat, az egész világon legfeljebb tizenöt vagy húsz.

– És ráadásul a cím! - lelkendezett Octave. - A baroneti cím! Nem mintha valaha is ez lett volna a becsvágyam, de ha már megvan, meg kell adni, mégiscsak előkelőbb, mintha az embert egyszerűen Sarrasinnak hívják.

Marcel nyugodtan pöfékelt, és egy mukkot se szólt.

– Valóban - folytatta Octave -, sohasem tenném meg, mint annyi más, hogy koholt nemesi vagy főnemesi címeket biggyesszek a nevem elé! De hogy valódi, hiteles rangom van, annak rendje-módja szerint bejegyezve Nagy-Britannia és Írország peerlajstromába,¹ kétely és zavar lehetősége nélkül, ami oly gyakori egyébként...

A pipa tovább eregette a füstbodrokat.

– Barátom - mondta Octave mély meggyőződéssel -, mondhatsz akármit, a vér nem válik vízzé, ahogy az angolok mondják.

Meghökkent Marcel gúnyos tekintetétől, és megint a milliókra vetette magát.

– Emlékszel, Binome, a mennyiségtantanárunk minden évben az első órán a szájunkba rágta, hogy félmilliárd sokkal tekintélyesebb szám, semhogy az emberi értelem pontos fogalmat alkothatna róla, ha nem áll rendelkezésére grafikai ábrázolás?... Képzeld el, ha valaki percenként kiad egy frankot, több mint ezer évig tart; amíg ekkora összeget elkölt! Tyűha, csakugyan... sajátságos érzés, hogy az ember félmilliárd frank örököse!

– Félmilliárd frank! - kiáltott Marcel, akit a szó jobban megkapott, mint a hozzá fűződött tény. - Tudod-e, hogyan használhatnátok fel a legjobban? Ha odaadnátok Franciaországnak a hadisarc törlesztésére! Akkor már csak tízszer annyit kellene fizetni!...

– Nehogy eszedbe jusson efféle ötletet sugalmazni az apámnak! - kiáltott fel rémülten Octave. - Képes lenne magáévá tenni! Máris szinte látom, hogy ilyesmit forgat a fejében!... Még hagyján, ha államkölcsönbe fekteti a tőkét, de legalább maradjon meg nekünk a járadék!

– Na lám, ki hitte volna, hogy valaha fölcsapsz nagytőkésnek, és itt van ni! - kezdte újból Marcel. - Valami azt súgja nekem, fiacskám, jobb lett volna neked - ha az apádnak nem is, aki derék és eszes ember -, jobb lett volna, mondom, ha ez a hatalmas örökség szerényebb keretek közt marad. Szívesebben látnám, hogy huszonötezer frank évjáradékon osztozó kishúgoddal, mint azt, hogy ilyen aranyhegyben dúskálsz! - Folytatta munkáját.

Octave képtelen volt veszteg maradni, és olyan zajosan izgett-mozgott a szobában, hogy barátja végül kissé ingerülten rászólt:

– Jobb lesz, ha levegőre mégy! Látom, hogy ma este már nem lehet hasznodat venni.

– Igazad van - felelte Octave. Kapva kapott rajta, hogy úgyszólván engedéllyel bújhat ki mindenféle munka alól.

Gyorsan vette a kalapját, leszaladt a lépcsőn. Alig tett az utcán tíz lépést, megállt egy gázlámpa alatt, hogy még egyszer elolvassa édesapja levelét. Újból meg kellett bizonyosodnia, hogy nem álmodik.

– Félmilliárd!... Félmilliárd... - ismételgette. - Ez legalább huszonötmillió évjáradékot jelent!... Ha a papától csak egymillió zsebpénzt kapnék egy évre, csak egy felet, csak egy negyedet, már akkor is nagyon boldog volnék! Sok mindent csinálhat az ember, ha pénze van! Biztos vagyok benne, jól tudnám felhasználni! Elvégre nem estem a fejem lágyára, hiszen a főiskolára is fölvettek!... És hozzá főúri rangom van!... Illő módon fogom viselni!

Egy bolt előtt elmenve, a kirakat tükrében nézegette magát.

– Palotám lesz, lovakat tartok!... Egyet Marcel is kap majd. Ha én gazdag leszek, természetes, hogy ő is gazdag ember módjára fog élni. Milyen kapóra jön ez!... Félmilliárd!... Baroneti rang!... Furcsa, most, hogy megvan mindez, úgy tűnik nekem, mintha vártam volna! Valami azt súgta, hogy nem kell örökké könyvek és rajztáblák fölött gürcölnöm!... Mégiscsak gyönyörű ez, akár egy álom!

Ilyen mámoros tűnődések közt ment el Octave a rue de Rivoli árkádjai alatt. Kiért a Champs-Élysées-re, befordult a rue Royale sarkán, eljutott a körútra. Azelőtt közönyösen nézte a tündöklő kirakatokat, mint afféle hiábavalóságokat, amiknek nincs helye az ő életében. Most megállt előttük, és szíve repesett arra az örömteljes gondolatra, hogy ezek a kincsek mind az övéi lehetnek, amikor akarja.

– Nekem pergetik az orsót a hollandi selyemfonó lányok, nekem szövik a legpompásabb szöveteket az elbeufi manufaktúrák, nekem szerkesztik a kronométereket az órások, nekem szórja a fényzuhatagot az opera nagy csillárja, nekem muzsikálnak a hegedűk, nekem trilláznak az énekművésznők! Nekem nevelik a telivéreket az istállók, nekem világítja ki termeit a Café Anglais!... Párizs enyém!... Enyém minden!... Mi lenne, ha utazni mennék? Ha meglátogatnám indiai bárói birtokomat?... Vásárolhatnék magamnak például egy pagodát, hozzá buddhista papokat és az elefántcsont bálványokat ráadásul!... Elefántcsordám lesz!... Tigrisekre fogok vadászni!... Remek fegyvereim lesznek!... Pompás csónakom!... Csónak! Dehogyis! Egy kitűnő gőzjacht kell, amely oda visz, ahová akarom, megállok és útra kelek vele kényem-kedvem szerint!... A gőzről jut eszembe, megbízásom van, hogy tudassam anyámmal a nagy újságot. Ha elutaznék Douaiba!... Tanítás van... Eh mit, az iskolát elmulaszthatom!... De Marcel! Őt értesítenem kellene. Majd sürgönyözök neki. Meg fogja érteni, hogy ily körülmények közt látnom kell anyámat és húgomat!

Octave belépett egy távíróhivatalba, értesítette barátját, hogy két napra elutazik. Aztán füttyentett egy bérkocsinak, és az Északi pályaudvarra hajtatott.

A kupéban újra szövögetni kezdte ábrándjait.

Éjfél után kettőkor zajosan becsöngetett a szülői ház kapuján - az orvos éjjeli csengőjét szólaltatta meg -, és föllármázta vele az egész békés városnegyedet.

– Ki beteg vajon? - kérdezték egymástól ablakról ablakra a kíváncsi szomszédasszonyok.

– A doktor úr elutazott! - kiáltott le az öreg szolgáló a legfelső emelet kukucskálóablakából.

– Én vagyok! Octave!... Jöjjön le, Francine, eresszen be!

Jó tízpercnyi várakozás után Octave szerencsésen bejutott a házba. Anyja és Jeanne húga sebtiben pongyolát kaptak magukra, és várták ennek a látogatásnak a magyarázatát.

Az orvos levele, amelyet Octave fölolvasott, hamarosan megadta a kulcsot a rejtélyhez.

Sarrasin doktornét egy percre elkápráztatta a hír. Örömkönnyek közt ölelte meg a fiát és lányát. Úgy hitte, hogy most övék a világ, és hogy a balszerencse sohasem merészkedhet gyermekei közelébe, ha néhány százmillió vagyonuk van. A nők azonban hamarább alkalmazkodnak, mint a férfiak az ilyen hirtelen sorsfordulatokhoz. Sarrasinné még egyszer elolvasta férje levelét. Fontolóra vette, hogy végeredményben az ő feladata, hogy saját és gyermekei sorsa felől határozzon. Ez a gondolat visszaadta lelki nyugalmát. Jeanne? Ő boldog volt, mert látta, hogy anyja és bátyja örül, de a tizenhárom éves lány nem bírt elképzelni nagyobb boldogságot annál a szerény életnél, amely itt, ebben a kis házban csendesen folyt, tanítóinak leckeórái és szüleinek dédelgetése közt. Nemigen értette, mit változtathat az ő életén néhány csomó bankjegy, és a most feltárult fényes távlat egy pillanatra sem zavarta meg.

Sarrasinné fiatalon kelt egybe egy férfival, aki mint vérbeli tudós, teljesen elmerült csendes foglalkozásába. Tiszteletben tartotta férje szenvedélyét. Gyöngéden szerette az orvost, ha nem is értette meg teljesen. Nem tudván osztozni az örömben, amelyet neki a tudományos búvárkodás szerzett, néha kissé magányosnak érezte magát a fáradhatatlan munkás oldalán; így hát minden reménységét két gyermekébe vetette. Mindig fényes jövőt álmodott számukra, s azt képzelte, hogy az életük boldogabb lesz, mint az övé. Hogy Octave a legnagyobbra van hivatva, abban egy pillanatig sem kételkedett. Mióta a fiú helyet kapott a Műszaki Főiskolán, a fiatal mérnökjelöltek e szerény és hasznos akadémiája híres emberek nevelőintézetévé változott a gondolatában. Egyedül az nyugtalanította, hogy szerény vagyoni helyzetük gátolhatja vagy legalábbis nehezíti fia pályafutását, és leányának is árthat később, ha majd eladósorba kerül.

Férje leveléből most annyit értett meg, hogy ezek a félelmei immár alaptalanok. Ezért teljes volt az öröme.

Anya és fia a fél éjszakát tervezgetések közt virrasztotta át, mialatt Jeanne a jelennel elégedetten, a jövőt illetően gondtalanul elszunnyadt karosszékében.

De amikor már ők is nyugovóra akartak térni, Sarrasinné így szólt a fiához:

– Még nem beszéltél Marcelról. Megmutattad neki apa levelét? Mit szólt hozzá?

– Ó, hiszen ismered Marcelt! Több mint bölcs, valóságos sztoikus! Azt hiszem, megrémült, félt bennünket az óriási örökségtől! Úgy értem, bennünket, akik itt vagyunk, mert aggodalma nem terjed ki apára, az ő józansága és tudós értelme, mint mondotta, megnyugtatja. De bizony, ami téged illet, anyám, meg Jeanne-t és főképp engem, nem titkolta előttem, hogy jobban örült volna, ha kevesebbet örökölünk, mondjuk, huszonötezer frank évjáradékot...

– Talán igaza is volt - nézett rá fiára Sarrasinné. - A hirtelen meggazdagodás nagyon veszélyes lehet bizonyos jellemekre.

Jeanne fölébredt. Meghallotta anyja utolsó szavait.

– Tudod, mama - mondta szemét dörzsölgetve, és elindulva szobácskája felé -, mit mondtál egyszer? Azt, hogy Marcelnak mindig igaza van. Én mindent elhiszek, amit Marcel mond. - Megcsókolta anyját, és aludni ment.