Szép sétát tettünk János úrral a Hagelbergre vezető úton Brandenburg felé. Többet beszélgettünk, mint sem nézegettünk, különben nem volt semmi különös látni való.

Annyit azonban észrevettem, hogy az emberek nagyon megbámultak. Mert hát egy új arcz mindig esemény egy kis városban.

Azt is észrevettem, hogy Keller úr közbecsülésben látszott részesülni. Azok közt, a kikkel találkoztunk, kevesen voltak, a kik ne ismerték volna a Keller családot. Köszöntött is mindenki és én kötelességemnek tartottam udvariasan viszonozni a köszöntéseket, habár nem is engem illettek személyesen. Nem akartam véteni a régi franczia udvariasság szabályai ellen.

Miről beszélgetett János úr a séta közben? Ah! arról, a mi a család legfőbb gondja volt, a perről, a mely nem akart véget érni.

Hosszasan elbeszélte nekem az egész dolgot. A szállítások megtörténtek a kikötött időben. Keller úr, porosz létére, lelkiismeretesen megfelelt a szerződés valamennyi feltételének és a törvényesen, becsületesen megérdemelt nyereséget ki kellett volna neki szolgáltatni szó nélkül. Ha valamikor peres fél megérdemelte, hogy nyertes legyen, úgy bizonynyal ő volt az. Ebben az esetben az állam ügynökei czudarul viselték magukat.

– De megálljunk csak, - mondám. - Ezek az ügynökök nem birák. A birák ellenben igazságot fognak szolgáltatni, nem hihetem, hogy ön ezt a pert elveszítse.

– Egy pert mindig el lehet veszteni, még akkor is, ha napnál fényesebb igazunk van. Ha a rosszakarat rászolgál, nem is remélhetek igazságot. Beszéltem a biráinkkal és érzem, hogy el vannak fogulva családunk ellen, a melyet annyi kötelék fűz Francziaországhoz, főleg most, mikor annyira feszültek a viszonyok a két ország között. Ezelőtt tizenöt hónappal, atyám halálakor senki se kételkedett volna ügyünk igazságos voltában. Most, nem tudom mit tartsak felőle. Ha a pert elvesztenők, csaknem egész vagyonunk utána menne... Alig maradna annyink, hogy élhessünk!

– Ez nem fog megtörténni! - kiáltám.

– Mindentől lehet félni, Natalis! Oh! nem magamért félek! - tevé utána János úr. - Én fiatal vagyok, dolgozni fogok. De az anyám! A szívem elszorul arra a gondolatra, hogy míg ismét vagyont szerezhetnék neki, évekig kellene nélkülöznie...

– Szegény Kellerné asszonyság! A néném annyira magasztalta. Ön nagyon szereti őt, ugyebár?

– Ha szeretem-e?

János úr egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta:

– E per nélkül, Natalis, már pénzzé tettem volna a vagyonunkat és miután anyámnak nincs forróbb vágya, mint visszatérni Francziaországba, a melyet huszonöt évi távollét se volt képes vele elfeledtetni; úgy rendeztem volna be ügyeinket, hogy egy év, sőt talán néhány hónap mulva megszerezhettem volna neki ezt az örömet!

– De, - kérdém, - nem hagyhatja el Kellerné asszonyság Németországot, akár megnyerik, akár elvesztik önök ezt a pert?

– Ah! Natalis, milyen kínos dolog volna visszatérnie a hazájába, Picardiába, a nélkül, hogy ott feltalálja a megszokott szerény jólétet! Én bizonyára dolgozni fogok és pedig annál fáradhatlanabbul, mert ő érte dolgozom. De ki tudja, lesz-e sikere, főleg az előrelátható zavarok közt, a melyek miatt a kereskedelem sokat fog szenvedni.

János úr szavai oly megilletődést keltettek bennem, a melyet nem is iparkodtam eltitkolni... Több ízben megfogta a kezemet. Viszonoztam a kézszorítást és meg kellett értenie mindazt, a mit éreztem. Ah! mit nem lettem volna kész megtenni, hogy őt és anyját a legcsekélyebb fájdalomtól megkiméljem!

Egyszerre félbeszakította a beszélgetést és szemeit maga elé mereszté, mint egy ember, a ki a jövőbe tekint:

– Natalis, - mondá végre sajátságos hangon, - vette ön már észre, milyen rosszul vannak berendezve a dolgok ezen a világon? Az anyám, házassága által németté lett és én német maradnék még akkor is, ha egy franczia leányt vennék nőül!

Ez volt egyetlen czélzás arra a tervre, a melyről nekem Irma beszélt a belzingeni úton. De miután János úr nem mondott többet, én se tartottam ildomosnak e tárgyról szólni. Az ember legyen szerény azokkal szemben, a kik barátságot tanusítanak iránta. Ha Keller úrnak tetszeni fog erről behatóbban beszélni velem, mindig fog találni fület, a mely kész hallgatni a szavait és nyelvet, a mely kész szerencsét kivánni a terveihez.

Tovább folytattuk a sétát. Beszélgettünk egyről-másról, de főleg az engem illető dolgokról. El kellett mondanom néhány eseményt amerikai hadjáratomból.

János úr nagyon helyeselte, hogy Francziaország segítette az amerikaiakat, szabadságuk kivívásában. Irigyelte ama földieinket, a nagyokat úgy, mint a kicsinyeket, a kik vagyonukat vagy életüket ezen igazságos ügy szolgálatára bocsáthatták. Kétségkivül ő se habozott volna, ha oly helyzetben van, hogy ezt tehesse. Ő is beállt volna Rochembeau gróf katonái közé. Ő is rágta volna a töltényt Yorktownnál. Ő is harczolt volna azért, hogy Amerika felszabaduljon az angol uralom alól.

A hangról itélve, a melyen e szókat kiejté és a mely egyenesen a szívemig hatott, merem mondani, hogy János úr bátran teljesítette volna a kötelességét. De az ember ritkán rendelkezhetik az életével. Mennyi nagy dolgot nem visz véghez, a melyeket pedig véghez vihetne! De hát hiába, ilyen a sors és az ember nem változtathat rajta.

Ekkor visszatértünk Belzingen felé, ugyanazon az úton. A nap a legelső házakra sütött, a melyeknek vörös teteje úgy kandikált ki a zöld lombok közül, mint megannyi virág. Alig voltunk két puskalövésnyire a városkától, midőn János úr így szólt:

– Ma este, vacsora után, anyámmal együtt látogatást kell tennünk.

– Miattam ne tartóztassák magukat! - viszonzám. - Én egyedül fogok maradni Irma nénémmel.

– Sőt ellenkezőleg, Natalis, kérni fogom önt, hogy velünk jöjjön.

– A mint önnek tetszik.

– A kiknél látogatást teszünk, az ön honfitársai, Lauranay úr és kisasszony, a kik már régóta laknak Belzingenben. Örülni fognak önt láthatni, a ki a hazájukból jön és én óhajtom, hogy megismerkedjenek önnel.

– A mint akarja, János úr, - felelém.

Megértettem, hogy János úr mélyebben be akart avatni a családjuk titkaiba. De, gondolám magamban, nem fog-e ez a házasság akadályul szolgálni a Francziaországba való visszatérés tervének útjába? Nem fog-e oly köteléket teremteni, a mely ismét szorosabban fűzi Kellerné asszonyságot és a fiát ehhez az országhoz, ha Lauranay úr és leánya itt a visszatérés reménye nélkül telepedtek meg? De hiszen ezzel nemsokára tisztában leszek. Csak türelem. Az a malom, a mely nagyon sebesen forog, rossz lisztet őröl.

Elérkeztünk Belzingen legelső házaihoz. János úr máris befordult a főutczába, mikor egyszerre távoli dobszót hallottam.

Belzingenben akkoriban egy gyalogezred feküdt, Grawert ezredes parancsnoksága alatt. Később megtudtam, hogy ez az ezred már öt vagy hat hónapja állomásozott a városban. A nyugat felé történő csapatelőnyomulások következtében kétségkivül nemsokára a porosz hadsereg zöméhez fog csatlakozni.

A katona mindig szeret nézni más katonákat, még akkor is, ha külföldiek. Iparkodik meglátni, mi jó és mi rossz van rajtuk. Mesterség dolga az egész. A csizmatalptól a csótárig megvizsgáljuk ilyenkor az egyenruhájukat. De még a járásuk és a magatartásuk is igen érdekes a czéhbelire nézve.

Megálltam. János úr is megállt.

A dob egyforma rythmusban pergett és a dobosok után négy század következett.

János úrral együtt félreálltam a katonaság útjából. A dobosok már egy irányban voltak velünk, mikor egyszerre éreztem, hogy János úr élénken megragadja a karomat, mintha kényszeriteni akart volna, hogy a helyemen maradjak.

Rá néztem.

– Mi baj? - kérdém.

– Semmi!

János úr eleinte elsápadt. Most a vér az arczába szökkent. Az ember azt hihette volna, hogy elszédült. Végre a tekintete megmerevedett és nehéz lett volna őt kényszeriteni, hogy a szemeit lesüsse.

Az első század előtt balról, következőleg azon az oldalon, a melyen mi álltunk, egy hadnagy lépdelt.

Egyike volt ama német tiszteknek, a kikhez hasonlókat akkor és azóta oly nagy számmal láttunk. Elég csinos, hirtelenszőke haju ember volt, hideg és kemény kifejezésű kék szemekkel, hányi-veti magatartással. Daczára annak, hogy elegansnak igyekezett látszani, az ember észrevehette rajta, hogy nehézkes és félszeg volt. Bennem határozottan ellenszenvet, sőt undort keltett.

Kétségkívül ugyanily érzést, sőt talán még ennél is többet keltett János úrban is. Észrevettem különben, hogy a tiszt se látszott jobb érzelmekkel viseltetni ő iránta. A pillantás, a melyet rá vetett, mindent inkább árult el, mint jó indulatot.

Csak pár lépés volt köztük, mikor a század elhaladt mellettünk. A fiatal tiszt szándékosan egy megvető mozdulatot tett e pillanatban a vállával. János úr keze dühösen megszorította a karomat.

Egy pillanatig azt hittem, hogy ráugrik a hadnagyra. De még is sikerült erőt vennie magán.

E két ember közt nyilván halálos gyűlölség uralkodott, a melynek okát ugyan nem ismertem, de nemsokára megtudtam.

A század elhaladt előttünk és csakhamar az egész zászlóalj eltünt az utcza kanyarulatánál.

János úr egy szót se szólt. Nézte a mint a katonák eltávoztak.

Mintha csak a lábai a földhöz lettek volna szegezve. Ott maradt, mindaddig, míg a dobszó elhangzott.

Ekkor felém fordult és így szólt:

– Jerünk az iskolába, Natalis!

És ezzel visszatértünk Kellerné asszonyság házához.