János úr elvonszolt engem magával, a nélkül, hogy időt vett volna magának, megmagyarázni a dolgot. A francziákhoz csatlakoztunk, a kik az erdőből kirohantak és arrafelé mentünk, a hol az ágyúk folytonos dörgéssel zúgtak.

Hasztalan igyekeztem kitalálni, hogyan lehet Keller János úr, a német származású Keller úr fia franczia. Nem értettem a dolgot. Csak annyit mondhatok, hogy úgy harczolt, mintha valódi franczia lett volna.

De most el kell mondanom, mily események történtek szeptember 20-án reggel és hogyan történt, hogy egy franczia szakasz oly kellő időben jelent meg a kis erdőben a chalonsi út mellett.

Említettem már, hogy Dumouriez szeptember 16-án reggel elhagyta a Grand-Pré szorosban levő tábort és elindult Sainte-Ménéhould felé, a hova másnap érkezett meg.

Sainte-Ménéhould előtt különböző magaslatok emelkednek, a melyeket mély vízmosások választanak el egymástól. E magaslatok alját is vízmosások és mocsarak védik, a melyeket az Aure képez addig a helyig, a hol ez a patak az Aisnebe szakad.

E halmok közül a jobb felől levőt hyroni, a baloldalit gizaucourti dombnak hívják. Köztük és Sainte-Ménéhould közt egy ingoványos meder terül el, a melyet a chalonsi út vág keresztül. E mederből néhány jelentéktelen halom emelkedik ki, többek közt a valmyi szélmalom dombja a hasonnevű falu felett, a mely 1792-iki szeptember 20-án oly hiressé lett.

Dumouriez, megérkezése után azonnal megszállta Sainte-Ménéhouldot. Ilyképen Dillon hadtestére támaszkodott, a mely készen állt megvédelmezni az Islettes szorost, bármily osztrák vagy porosz hadoszlop ellen, a mely ezen az oldalon akart volna előnyomulni az argonnei erdőn. Sainte-Ménéhouldban Dumouriez katonái, jól el levén látva élelmiszerekkel, ünnepelték a vezérüket, a ki egyébiránt szigorú fegyelmet tudott tartani, a mit be is bizonyított a Chalonsból érkezett önkénytesekkel szemben, a kiknek nagyobb része még annyit sem ért, mint a kötél, a melylyel őket felakaszthatták volna.

Kellermann e közben a Grand-Pré szorosban létezett főhadiszállás kiüritése után hátráló mozdulatot tett és 19-én még nyolcz kilométernyire volt Sainte-Ménéhouldtól, a hova Bournonville, kilencezer emberével már megérkezett a mauldei táborból.

Dumouriez terve szerint Kellermannak a gizaucourti magaslatokat kellett volna megszállnia, hogy uralhassa a középső dombot, a mely felé a poroszok előnyomultak. De a parancs félre magyaráztatván, Kellermann a valmyi fennsíkot szállta meg Valence tábornokkal és a chartresi herczeggel egyetemben, a ki tizenkét gyalogsági zászlóalj és tizenkét tüzér század élén e csatában különösen kitüntette magát.

Ez alatt a braunschweigi herczeg is megérkezett és azt remélte, hogy elvághatja a chalonsi útat és kiverheti Diliont az Iselettes szorosból. Mihelyt aztán Sainte-Ménéhouldot bekerítette nyolczvanezer emberével, a kikhez az emigránsok lovassága is csatlakozott, Dumouriez és Kellermann kénytelenek lesznek lerakni a fegyvert.

És ettől csakugyan félni lehetett, miután a gizaucourti magaslatok nem voltak a francziák kezében, a mint Dumouriez akarta volna. Ha e magaslatokat a poroszok hatalmukba keríthették, ágyuik tarthatlanokká tehették volna az összes franczia hadállásokat.

A porosz király ezt be is látta és a braunschweigi herczeg véleménye ellenére nem nyomult elő Chalons felé, hanem parancsot adott a támadásra, azon reményben, hogy Dumouriezt és Kellermannt beszorítja a sainte-ménéhouldi vízmosások közé.

Déli féltizenkét óra tájban a poroszok kezdtek levonulni a középső dombról, szép rendben és a lejtő feleútján megálltak.

E pillanatban, vagyis a csata kezdetén történt, hogy egy német hadoszlop a chalonsi úton találkozott Kellermann egy utócsapatával, a melyből nehány század átvágott a kis erdőn és megfutamította azt a porosz szakaszt, a melynek a mi halálos itéletünket kellett volna végrehajtania.

Most mink is, János úrral a leghevesebb csatába kerültünk és éppen itt találtam fel bajtársaimat a Royal Picardie ezredtől.

– Delpierre?... - kiáltá egyik tiszt a századomból, a ki abban a pillanatban vett engem észre, mikor a porosz ágyugolyók a sorainkat ritkítani kezdték.

– Itt vagyok, százados úr! - felelém.

– No, éppen jókor érkeztél!

– Éppen jókor, hogy harczolhassak!

– De hiszen gyalogos vagy!

– Nos hát, százados úr, gyalogosan fogok harczolni, de azért épp olyan jól teljesítem a kötelességemet!

János úrnak és nekem egy-egy puskát és kardot adtak. Igaz, hogy a ruháink rongyosak voltak, de hát az ezred szabójának nem volt ideje megvarrni az egyenruhánkat!

Meg kell vallanom, hogy a csata kezdetén visszaverték a francziákat, de Valence tábornok karabélyosai oda siettek és helyreállították az egy pillanatra megbolygatott rendet.

E közben az ágyútűz eloszlatta a ködöt. Fényes napvilágnál verekedtünk. Két óra alatt húszezer ágyulövést váltottunk az ellenséggel. Mások szerint huszonegyezer is lehetett. No, sebaj. A mint a közmondás tartja, jobb volt hallani az ágyuszót, mint siketnek lenni.

E pillanatban nem volt könnyű dolog, megtartani a pozicziót a valmyi szélmalom mellett. A golyók egész sorokat söpörtek le. Kellermann alól ellőtték a lovát. Nemcsak a középső domb volt a poroszok kezében, de már közel voltak ahhoz is, hogy a gizaucourti magaslatokat elfoglalják. Igaz, hogy a hyroni domb még a mienk volt, de Clairfayt ezt is igyekezett elfoglalni huszonötezer emberével és ha ez sikerül neki, a francziákat elölről és oldalról fogják lődözhetni.

Dumouriez észrevette a veszélyt. Kiküldte Stengelt tizenhat zászlóaljjal, hogy visszaverje Clairfayt csapatait és Chazot tábornokot, hogy előzze meg a poroszokat Gizaucourti megszállásában. Chazot későn érkezett. A helység már el volt foglalva és Kellermann kénytelen volt magát Valmyban védelmezni az ellenség tüzérsége ellen, a mely minden oldalon pusztított. A malom mellett egy lőporos szekér a légbe röpült. Egy pillanatra nagy zavar támadt. Mink is ott voltunk János úrral, a franczia gyalogság soraiban és csodával határos dolog, hogy a robbanás meg nem ölt bennünket.

Ekkor érkezett meg a chartresi herczeg a tartalékos tüzérséggel, a mely szerencsére megfelelhetett a német tüzérségnek.

De a csata még hevesebbé is vált. A poroszok három hadoszlopban megrohanták a valmyi malmot, hogy bennünket a hadállásunkból kiverjenek és az ingoványok közé szorítsanak.

Még most is szinte látom és hallom Kellermannt. Parancsot adott, hogy engedjük az ellenséget a dombpárkányáig előre hatolni, mielőtt rajta ütnénk. A mieink ott állnak készen. Csak a jeladást várják.

S ekkor, éppen a kellő pillanatban, Kellermann elkiáltja magát:

– Éljen a nemzet!

– Éljen a nemzet! - visszhangzik minden oldalról, még pedig oly erővel, hogy az ágyudörgés daczára is meghallatszik.

Ekkor a poroszok a domb párkányához értek. Borzasztó dolog volt szembeszállni e kimért léptekkel és hidegvérüen, szép rendben közeledő hadoszlopokkal. De a franczia hév diadalmaskodott. Rajtuk ütöttünk. Az összecsapás rettentő és az elkeseredés minden oldalról irtózatos volt.

Egyszerre a körülünk dörgő lövések lőporfüstje közül előrohanni látom Keller Jánost, magasra emelt karddal. Felismerte az egyik porosz ezredet, a melyet kezdtünk lefelé szorítani a valmy-i lejtőkön.

A Grawerték ezrede volt. Grawert Ferencz hadnagy vitézül harczolt, mert nem a bátorság az, a mi a német tiszteknél hiányzik.

János úr szemközt állt vele.

A hadnagynak azt kellett hinnie, hogy elestünk a porosz golyók alatt és íme itt álltunk előtte! Könnyen elképzelhető, mennyire meg volt lepetve!... De alig volt ideje magához térni. János úr egy ugrással rárohant és a kardjával kettéhasította a fejét.

A hadnagy holtan rogyott le. És én mindig azt tartottam, hogy igazságos dolog volt, hogy Keller János keze ölte meg!

De a poroszok folyvást igyekeztek elfoglalni a fennsíkot. Rendkívüli hévvel támadtak. De mi se tágítottunk és délután két órakor kénytelenek voltak megszüntetni a tüzelést és levonulni a síkságra.

A csatának ezzel még nem volt vége. Négy órakor a porosz király, három hadoszlop élén, a melyet legjobb gyalogságából és lovasságából alakított, újra kezdte a támadást. De akkor egy huszonnégy ágyuból álló üteg, a mely a malom mellett volt felállítva, oly gyilkos módon lődözte a poroszokat, hogy nem voltak képesek előnyomulni az ágyugolyóktól végigsöpört lejtőn. Este felé aztán végleg visszavonultak.

Kellermann ura maradt a fennsíknak és Francziaország visszhangozta a Valmy nevet, ugyanazon a napon, mikor a konvent második ülését tartván, Francziaországot köztársaságnak nyilvánította.