Vajjon a véletlen vitte-e Buchékát a nyomunkra? Hajlandó voltam azt hinni, hogy igen, mert bizonyos idő óta a véletlen nem volt jó barátunk. De később megtudtuk, a mit akkor még nem tudhattunk, hogy tudniillik Buch fia legutolsó találkozásunk óta nem szünt meg bennünket nyomozni és pedig elhihetitek nem annyira azért, hogy a testvére halálát megboszulja mint inkább azért, hogy az ezer forintot elnyerhesse. Azon a napon, mikor az argonnei erdőbe behatoltunk a nyomunkat vesztette, de Croix-aux-Boisban megint feltalálta. Ama kémek közt volt, a kik szeptember 16-án délután a faluba jöttek. Stengeréknél megismerte Lauranay urat és kisasszonyt, Kellerné asszonyságot és a nénémet. Megtudta, hogy mi alig nehány percz előtt hagytuk el őket. Következőleg nem lehettünk messze. Nehány hozzá hasonló gazembert vett maga mellé. Mindnyájan elindultak üldözésünkre. A többit tudjátok.

Oly szoros őrizet alatt tartottak bennünket, hogy a megszökésre gondolni se lehetett. A sorsunk eldöntése nem tarthatott soká és nem is lehetett kétséges.

Mindenekelőtt megvizsgáltam a szobát, a mely börtönünk gyanánt szolgált. E szoba egy alacsony ház földszinti részében volt. Két, egymással szemközt levő ablak világította meg. Az egyik az utczára, a másik az udvarra nyilt.

Ebből a házból fognak bennünket kétségkivül a vesztőhelyre vinni.

János úr kettős vád alatt állt: egy tisztet tettlegesen bántalmazott és háború idején megszökött. Én bűnrészese voltam és franczia létemre kétségkivül kémkedéssel is fognak vádolni. Semmi se volt bizonyosabb, mint hogy halálra itéltetünk.

János úr e szókat mormogta:

– Most már mindennek vége!

Nem feleltem semmit. Megvallom, hogy szokott bizalmam erősen megrendült és helyzetünk kétségbeesettnek látszott.

– Vége! - ismétlé János úr. - De mit törődném ezzel, ha tudnám, hogy az anyám, Mártha és mindazok, a kiket szeretünk, veszélyen kivül vannak! De ha mink meghaltunk, mi történik velök? Vajjon még mindig abban a faluban vannak-e az osztrákok kezei közt?...

Ha még nem vitték el őket, akkor csak csekély távolság választott el bennünket egymástól. Croix-aux-Bois alig van hat kilométernyire Longwétól. Csak meg ne tudják, hogy el vagyunk fogva!

Mindig erről gondolkoztam és ettől féltem mindenekfelett. Ez halálos csapás lett volna Kellerné asszonyságra nézve. Azt óhajtottam, bár az osztrákok elvitték volna őket előörseikre, az argonnei erdőn túl. De Kellerné asszonyság alig volt elszállítható állapotban, ha nem lenne, a ki őt ápolja...

Az éjszaka elmult, a nélkül, hogy a helyzetünk változott volna. Milyen szomorú gondolatok gyötrik az embert, mikor ilyen közel áll a halálhoz! Ilyenkor egész életünk elvonul egy pillanat alatt a szemeink előtt.

Meg kell jegyeznünk, hogy az éhség is nagyon gyötört, mivel két nap óta csak gesztenyéből éltünk. Senkinek se jutott eszébe, hogy eleséget hozzon nekünk. Pedig kétezer frankot keresett rajtunk az a nyomorult Buch! Ezért az árért csakugyan élelmezhetett volna bennünket.

Igaz, hogy azóta nem láttuk őt. Kétségkivül elment értesíteni a poroszokat elfogatásunkról. Azt gondoltam, hogy ez némi időt fog igénybe venni. Az osztrákok őriztek bennünket, de a poroszoknak kellett itélni a sorsunk felett. Vagy ők jönnek Croix-aux-Boisba, vagy minket visznek el a főhadiszállásukra. Ez mindenesetre némi késedelmet fog okozni, hacsak a kivégzési parancsot nem küldik Longwéba. Bármint legyen is, csakugyan nem járja, hogy éhen hagyjanak elveszni bennünket!

Reggel hét óra tájban kinyilt az ajtó. Egy markotányos egy tál levest hozott, a mely akár meleg víznek is bevált volna. A folyadékban nehány kenyérdarab uszkált. A mennyiség pótolta a minőséget. Nem volt jogunk válogatósaknak lenni, én tehát faltam is, a mint csak belém fért, annyira gyötört az éhség.

Szerettem volna kikérdezni a markotányost, mi történik Longwéban és főleg Croix-aux-Boisban, beszélnek-e a poroszok közeledéséről, szándékoznak-e tovább előnyomulni e szorosban, szóval hogyan állnak a dolgok? De nem birtam eléggé a német nyelvet, hogy megérthessem őt és megértethessem magamat vele. János úr pedig gondolataiba volt elmerülve és hallgatott. Nem mertem őt zavarni elmélkedéseiben. Következőleg lehetetlen volt ezzel az emberrel értekeznem.

A délelőtt folytán semmi újabb se történt. Szoros őrizet alatt tartottak bennünket. Hanem annyit mégis megengedtek, hogy sétálhassunk a kis udvaron, a hol az osztrákok - elhihetitek - nagyobb kiváncsisággal, mint rokonszenvvel bámultak ránk.

Én feladatomnak véltem, minél közönyösebben viselni magamat, fel s alá sétáltam tehát zsebredugott kezekkel és a Royal Picardie legvigabb indulóit fütyörésztem.

Pedig több okom lett volna, így szólni magamban:

– Fütyülj csak, szegény kalitkába zárt rigó, fütyülj... majd a kedvedet szegik nemsokára!

Délben megint egy tál levest hoztak. Az étlapunk nem volt nagyon változatos és csakhamar visszakivánkoztam az argonnei gesztenyék után. De hát be kellett érni a sorsunkkal, annyival inkább, mert ennek a tolvaj markotányosnak a ravasz pofája ezt látszott mondani: «még ez is túlságosan jó nektek!»

Lelkemre mondom, szerettem volna a fejéhez vágni a tálat! De jobb volt nyugodtan maradni és lehetőleg erőre kapni, hogy az utolsó pillanatban erőt ne vegyen rajtunk a gyöngeség.

Még János urat is sikerült rábirnom, hogy megoszsza velem ezt a sovány ebédet. Belátta érveim alaposságát és evett némi keveset. Egészen más dolgokon járt az esze. Gondolatai Stenger János házában kalandoztak, az anyja és a jegyese körül. Némelykor hangosan ejtette ki a nevüket. Egy-egy lázas pillanatában az ajtóhoz rohant, mintha hozzájuk akart volna sietni. Nem tehetett róla. Magánkivül volt. Ilyenkor aztán visszahanyatlott a székére. Annál borzasztóbb volt őt látni, mivel nem sírt. A könnyek enyhítették volna a szívét. De nem! nem birt sírni. A szívem majdnem megszakadt érte.

E közben a katonaság rendetlenül, bomlott sorokban haladt el a ház előtt, majd újabb hadoszlopok mentek végig a helységen. Nem hallatszott trombita szó, se dobszó. Az ellenség csöndesen lopózott előre az Aisne felé. Sok ezer ember vonult el így előttünk. Szerettem volna tudni, vajjon osztrákok voltak-e avagy poroszok. Egyébiránt az Argonne nyugati lejtőjén már egyetlen lövés se dördült el. Francziaország kapuja tárva-nyitva állt!... Nem is védelmezték többé.

Este tíz óra felé egy katonaszakasz jelent meg a szobánkban. Ezúttal poroszok voltak. És a mi leginkább megdöbbentett, megismertem János úr ezredének egyenruháját. Az ezred Longwébe jött, az argonnei önkénytesekkel való összecsapása után.

Mindkettőnket kivezettek a házból, miután a kezeinket hátra kötötték volna.

János úr a szakaszvezető altiszthez fordult:

– Hova visznek bennünket? - kérdé.

Felelet helyett egy lökéssel kilódítottak bennünket a kapun. Úgy néztünk ki, mint egy pár szegény ördög, a kiket itélet nélkül fognak kivégezni. Pedig engem fegyvertelenül fogtak el! De hát hiába, mondaná ezt valaki az ilyen barbároknak. A szeme közé nevetnének.

Szakaszunk végigment a longwéi utczán, a mely az argonnei erdő széle felé vonul le és a falu alatt a vouziersi úttal egyesül.

Ötszáz lépéssel tovább megállapodtunk egy tisztáson, a hol a János úr ezrede táborozott.

Nehány pillanat mulva Grawert ezredes elé vezettek bennünket.

Az ezredes csupán végignézett rajtunk és egy szót se szólt. Majd sarkon fordult és jelt adott az indulásra, a minek következtében az egész ezred útnak indult.

Ebből megértettem, hogy haditörvényszék elé akarnak minket állítani és mégis némely formaságokat akarnak végrehajtani, mielőtt tizenkét golyót lőnének a mellünkbe és hogy mindez azonnal megtörtént volna, ha az ezred Longwében marad. De úgy látszik a körülmények siettetést parancsoltak és a szövetségeseknek nem volt vesztegetni való idejük, ha a francziákat meg akarták előzni az Aisnenél.

Csakugyan, Dumouriez megtudván, hogy a szövetségesek megszállták a Croix-aux-Bois szorost, egy új terv megvalósításához fogott. E terv abból állt, hogy lefelé vonuljon az argonnei erdő nyugati szélén az Islette szorosig és itt Dillonra támaszkodjék, a ki a défilét megszállva tartotta. Ily módon a mi katonáink szemközt fognak állni Clairfayt hadoszlopaival, a melyek a határszél felől és a braunschweigi herczeg hadaival, a melyek Francziaország felől fognak érkezni, mert csakugyan várni lehetett, hogy a poroszok átmennek az argonnei erdőn, mihelyt a mieink a Grand-Pré szorosból kivonultak. Valószínű volt, hogy a franczia csapatok elől a chalonsi utat elvágják.

Dumouriez tehát szeptember 15-dikről 16-dikra éjjel csöndesen, zajtalanul kivonult a főhadiszállásról. Miután átment volna az Aisne két hídján, csapataival megállapodott az autryi magaslatokon, mintegy tizenöt kilométernyire Grand-Prétől. Innét, daczára két riadalomnak, a melyek a katonáinkat némi rendetlenségbe hozták, folytatta útját Dammartin-sur-Hans felé, hogy elfoglalhassa a Sainte-Ménéhould melletti hadállásokat, az Islette szoros kijárásánál.

Egyúttal, miután a poroszok a Grand-Pré szoroson át fognak előnyomulni az argonnei erdőből, megtette a kellő intézkedéseket, hogy a chalonsi úton levő tábort Epine mellett az ellenség el ne foglalhassa, azon esetre, ha ezt támadná meg, a helyett, hogy Sainte-Ménéhould ellen nyomulna elő.

E percben Bournonville, Chazot és Dubouquet tábornokok már parancsot kaptak, hogy Dumouriezhez csatlakozzanak, ezen utóbbi pedig gyorsabb menetekre sürgette Kellermannt, a ki már szeptember 4-én elindult Metzből.

Ha mindezen tábornokok pontosan megjelennek a légyotton, Dumouriez több mint harminczezer ember élén fog állni és szembeszállhat a szövetségesekkel.

A braunschweigi herczeg és poroszai bizonyos ideig haboztak, mielőtt haditervüket végleg megállapították volna. Végre elhatározták, hogy átmennek a Grand-Pré szoroson, előnyomulnak az Argonneból, hatalmukba kerítik a chalonsi utat, körülkerítik Sainte-Ménéhouldnál a franczia hadsereget és kényszeríteni fogják, hogy lerakja a fegyvert.

Ezért sietett el a János úr ezrede oly gyorsan Longwéból és ezért nyomultunk előre az Aisne mellett.

Csunya ködös, esős idő volt. Az utak bokáig érő sárban úsztak. Borzasztó ily útban és időben gyalogolni, hátrakötött kezekkel. Valóban jobban tették volna, ha mindjárt agyonlőnek bennünket.

És aztán milyen rosszul bántak el velünk ezek a poroszok! Mily becstelen szitkokkal halmoztak el. Ez még a sárnál is rosszabb volt.

És ez a Grawert Ferencz, a ki tízszer is a szemünk elé került. János úr alig birta magát visszatartóztatni. A kezei viszkettek a kötél alatt, annyira szerette volna a hadnagyot torkon ragadni és megfojtani, mint valamely kártékony vadállatot!

Erőszakolt menetekben haladtunk az Aisne mellett. Félczombig érő vízben keltünk át a Dormoise, Tourbe és Bionne patakokon, úgyszólván pihenőt se tartottunk már, hogy jókor czélhoz érhessünk és megszállhassuk a magaslatokat Sainte-Ménéhould mellett. De a hadoszlop nem mehetett sebesen a borzasztó sár miatt. És remélhető volt, hogy mikorra a poroszok szemközt fognak állni Dumouriezvel, a francziák már az Islette szorosra támaszkodhatnak.

Így gyalogoltunk este tíz óráig. Alig osztottak szét élelmi szereket és már a poroszok is hiányt szenvedtek. Képzelhető mi maradt hátra a foglyok számára.

Alig beszélgethettem János úrral. Csaknem minden szót, a melyet egymással váltottunk, egy-egy lökés követte a puskaagygyal. Ezek az emberek valóban kegyetlen fajhoz tartoznak. Kétségkivül Grawert Ferencz hadnagy kedvében akartak járni, a mi nagyon jól sikerült is nekik.

Ez az éjjel egyike volt a legkínosabbaknak azok közül, a melyeket átéltünk. Szinte visszasírtunk éjjeli pihenőnk után az argonnei erdőben. Végre hajnalkor, Sainte-Ménéhouldtól balra egy mocsaras területre értünk. Két lábnyi mély sárban ütöttünk tábort. Tüzet nem is gyujtottak, mert a poroszok nem akarták elárulni jelenlétüket.

A nagy embercsapatból undok bűz párolgott ki. Az ember jobban szerette volna, hogy ne legyen orra.

Végre megjelent a reggel - ama nap reggele, a melyen a csata kétségkivül véghez fog menni. S a Royal Picardie talán részt fog venni és én nem lehetek bajtársaim közt!

A táborban nagy volt a járás-kelés. Futárok, hadsegédek nyargaltak minden pillanatban a mocsáron végig. Szólt a dob és a trombita. Jobboldali irányban néhány lövés is hallatszott...

Végre! A francziák megelőzték a poroszokat Sainte-Ménéhouldnál!

Tizenegy óra körül lehetett, mikor egy katonai szakasz jött értünk. Egy sátorba vezettek mindkettőnket, a melyben hat tiszt volt egybegyülve Grawert ezredes elnöklete alatt. Igen! ő maga elnökölt a haditörvényszéken!

A tárgyalás nem tartott soká és csak egyszerű formaságból állt, azonosságunk megállapítására. Keller János, a ki már egyszer halálra volt itélve egy tiszt tettleges bántalmazása miatt, másodszor is halálra itéltetett szökés miatt; engem is halálra itéltek, mint franczia kémet.

Ellenmondásnak nem volt helye és mikor az ezredes kijelentette, hogy az itélet azonnal végre fog hajtatni, felkiáltottam:

– Éljen Francziaország!

– Éljen Francziaország! - kiáltá Keller János is.