Mily csapás volt a porosz kormány ezen általános rendszabálya, mely Keller Jánost is sujtotta, a ki még nem volt huszonöt éves. És nem volt mód e kötelezettség alól menekülni!

És különben is nem követett volna-e el kötelességmulasztást? Ő porosznak született! Megszökjék? - Nem! arra gondolni se lehetett.

Aztán, hogy a szerencsétlenség teljes legyen, éppen abba az ezredbe osztották be, a melynek főparancsnoka Grawert ezredes, Grawert Ferencz hadnagy, eddigi vetélytársának és ezentúli felebbvalójának atyja volt!

Mit tehetett volna még a sors egyebet a Keller család és a hozzá tartozók lesujtására?

Valóban még szerencsének lehetett tartani, hogy a menyegzőt elhalasztották. Milyen lenne János úr kedélyállapota, ha tegnap megnősülvén, holnap kénytelen volna az ezredénél jelentkezni és a neje honfitársai ellen harczolni!

Mindnyájan elnémultunk. Mártha kisasszony és Irma néném szemeiből a könnyek peregtek. Kellerné asszonyság nem sirt. Nem birt volna sirni. Mozdulatlanul ült a helyén, mint egy halott. János úr összefont karokkal nézett körül és késznek látszott daczolni a sorssal. Én magamon kivül voltam. Vajjon azok az emberek, a kik nekünk annyi szomoruságot okoztak, nem fognak-e egykor megfizetni érte?

Ekkor János úr így szólt:

– Barátim, terveitekben ne történjék semmi változás. Holnapra volt kitűzve elutazástok Francziaországba... utazzatok el. Egy óráig se maradjatok tovább ebben az országban. Én az anyámmal valamely félreeső vidékre akartam visszavonulni... Ez most már nem lehetséges. Natalis, ön magával fogja vinni nénjét.

– János, én Belzingenben maradok és nem fogom elhagyni az édes anyját, - felelé Irma.

– Azt nem teheti...

– Mink is itt maradunk! - kiáltá Mártha kisasszony.

– Nem! - mondá Kellerné asszonyság, - felkelvén a helyéről, utazzatok el mindnyájan. Én itt maradhatok! Nekem nincs mitől tartanom a poroszok részéről!... Hiszen én is német vagyok!

Ezzel az ajtó felé indult, mintha a vele való érintkezés undort ébreszthetett volna bennünk.

– Anyám!... - kiáltá János úr és feléje rohant.

– Mit akarsz, fiam?

– Azt akarom, hogy te is elutazzál. Azt akarom, hogy kövesd barátainkat Francziaországba, a hazádba! Én katona vagyok! Az ezredem minden perczben indulási parancsot kaphat... Te egyedül, egészen egyedül maradhatnál itt és ennek nem szabad megtörténni.

– Én itt maradok, fiam!... Itt maradok, miután te nem jöhetsz velem!

– És ha el kell hagynom Belzingent?... - mondá János úr, megragadván az anyja karját.

– Akkor utánad megyek, János.

E szókat oly elszánt hangon ejtette ki, hogy János úr elhallgatott. E perczben nem lehetett Kellerné asszonysággal vitatkozni. Később, holnap beszélni fog vele és megérteti vele a helyzetet. Kisérhet-e egy nő egy úton levő ezredet? Milyen veszélyek fenyegetnék! Ismétlem, e pillanatban nem lehetett vele ellenkezni. Ha gondolkozik a dolog felett, majd megengedi magát győzetni.

Mély izgalomban váltunk szét.

Kellerné asszonyság meg sem ölelte Mártha kisasszonyt - azt, a kit egy órával ezelőtt leányának nevezett!

Felmentem kis szobámba, de nem feküdtem le. Hiszen a nélkül se tudtam volna aludni. Még csak az elutazásunkra se gondoltam, a melynek pedig meg kellett történnie a kitűzött időben. Csupán Keller Jánoson járt az eszem, a kit abba az ezredbe be fognak sorozni és talán éppen közvetlenül Grawert Ferencz parancsa alá. Erőszakos jelenetek foglalkoztatták a képzelő tehetségemet. Hogyan tűrje ezt el János úr e tiszttől? És mégis meg kell lenni!... Hiszen katona lesz... Nem szabad többé egy szót se szólnia, egy mozdulatot se tennie!... A borzasztó porosz fegyelem fogja őt bilincsbe verni!... Ez a gondolat borzasztó volt.

– Katona? - mondám magamban. - Nem, még nem az. Csak holnap lesz katonává, miután beosztották az ezredébe. Addig a maga ura.

Így okoskodtam, vagyis helyesebben ilyen bolond következtetésekre jutottam. Csapatostól tódultak efféle gondolatok az agyamba! Nem voltam képes józanul elmélkedni.

– Igen, - ismétlem, - holnap tizenegy órakor, miután az ezredénél jelentkezett, katona lesz!... De addig jogában áll megverekedni a hadnagygyal!... És meg fogja őt ölni!... Meg kell hogy ölje, különben a hadnagynak később nagyon is sok alkalma volna magát megboszulni.

Ilyen éjszakát, mint az enyém volt, leghalálosabb ellenségemnek se kivánnék.

Hajnali három óra tájban felöltözve leheveredtem az ágyamra. Öt órakor felkeltem és óvatosan odalopóztam János úr ajtaja elé.

Már ő is ébren volt. Visszafojtott lélekzettel hallgatóztam.

Hallani véltem, hogy János úr írt. Kétségkivül rendelkezéseket tett azon esetre, ha a párbaj szerencsétlenül végződnék.

Néha felkelt, két vagy három lépést tett, aztán ismét leült és a toll tovább nyikorgott a papiron. Egyéb nesz nem hallatszott a házban.

Nem akartam János urat zavarni, visszatértem a Szobába és hat óra tájban lementem az utczára.

E közben a fiatalság behivatásának híre elterjedt a városkában és rendkivüli izgalmat okozott. E rendszabály csaknem az összes helybeli fiatal embereket érintette és úgy tapasztaltam, hogy általános visszatetszéssel fogadtatott. Kemény csapás is volt, mert a családokat senki se készítette rá elő. Senki se várta a bekövetkezését és nehány óra mulva indulni kellett, felszerelve, csatakészen.

Fel s alá sétáltam a ház előtt. Abban állapodtunk volt meg János úrral, hogy nyolcz órakor együtt megyünk el Lauranay úrért, mert gyanut ébreszthetett volna, ha Lauranay úr jön el hozzánk ily korán.

Nyolczadfél óráig vártam. János úr még nem jött le.

E pillanatban Irma csatlakozott hozzám.

– Mit csinál, János úr? - kérdém tőle.

– Még nem láttam, - felelé. - Pedig bizonnyal a szobájában van. Talán jó volna ha felmennél és utána néznél...

– Szükségtelen, Irma, hallottam őt fel s alá járni a szobában.

Aztán beszélgettünk, nem a párbajról, a melynek titokban kellett maradnia, hanem arról a nehéz helyzetről, a melyet a behivatás teremtett János úr számára. Irma kétségbe volt esve, a szive vérzett arra a gondolatra, hogy ily körülmények közt kell elhagynia úrnőjét.

A felső emeleten némi nesz hallatszott. A néném bement és azzal a hírrel tért vissza, hogy János úr az anyjánál van.

Azt gondoltam, hogy meg akarja őt csókolni, mint a hogy minden reggel szokta tenni. Talán azt hitte, hogy ez lesz az utolsó csók, az utolsó Isten hozzád!

Nyolcz óra tájban János úr lejött és megjelent az ajtóban.

Irma elment.

János úr felém jött és kezét nyujtá.

– János úr, - mondám neki, - már nyolcz óra, indulnunk kellene...

Csak a fejével intett, mintha a beszéd nagy fáradságába került volna.

Ideje volt elmennünk Lauranay úrért.

Elindultunk tehát, de alig mentünk háromszáz lépésnyire, mikor egy katona a helybeli ezredből megállt János úr előtt.

– Ön Keller János? - kérdé.

– Az vagyok.

– Ez önnek szól.

És ezzel egy levelet adott át.

– Ki küldte önt? - kérdém.

– Melhis hadnagy úr.

Ez egyike volt Grawert Ferencz segédeinek. Megborzadtam.

János úr felbontotta a levelet, a mely a következő sorokat tartalmazta:

«Közbejött körülményeknél fogva a párbaj jelenleg lehetetlen Grawert Ferencz hadnagy és Keller János közkatona közt.

Melhis R. G.»

A vér megfordult bennem. Ám legyen! egy tiszt nem verekedhetik meg egy közlegénynyel. De Keller János még nem volt «közlegény». Nehány óráig még a maga ura lesz!

Lelkemre mondom, nem hiszem, hogy egy franczia tiszt így tett volna! Egy franczia tiszt elégtételt adott volna egy embernek, a kit halálosan megsértett, meggyalázott... Kiállt volna a síkra.

De hallgassunk... nagyon sokat találnék mondani! És mégis, ha megfontolom a dolgot, lehetséges volt-e ez a párbaj?

János úr széttépte a levelet, a darabokat eldobta egy megvető mozdulattal és ajkai csak e szót ejtették ki:

– A nyomorult!

Aztán intett, hogy kövessem és lassan elindultunk hazafelé.

A harag annyira fojtogatott, hogy kénytelen voltam künn maradni a szabadban. Sőt el is mentem a ház előtt és azt se tudtam, merre megyek. A bonyodalmak, a melyekkel a jövő fenyegetett, folyvást az elmémben keringtek. Csupán arra emlékezem, hogy értesítettem Lauranay urat, hogy a párbaj nem fog megtörténni.

Azt kell hinnem, hogy elvesztettem az időről való fogalmamat, mert mikor tíz óra tájban megint a Keller ház előtt találtam magamat, azt gondoltam, hogy csak az imént váltam el János úrtól.

Lauranay úr és kisasszony is eljött. János úr azon a ponton volt, hogy elbúcsuzzék tőlük.

Mellőzöm a következő jelenetet. Tollam nem volna képes leirni a részleteket. Csupán azt említem, hogy Kellerné asszonyság el volt szánva nagy önuralmat tanusítani, nem akarván fia előtt gyöngének látszani. János úr is annyira erőt vett magán, hogy megállta a helyét az anyja és Lauranay kisasszony jelenlétében.

Mielőtt elváltak volna, ő és Mártha kisasszony még egyszer Kellerné asszonyság keblére borultak... Aztán a ház ajtaja becsukódott.

János úr elment... Porosz katona volt!... Vajjon viszontlátjuk-e még valaha?

Az ezred még ugyanazon este parancsot kapott elindulni Bornába. Ez a kis falucska nehány kilométernyire fekszik Belzingentől csaknem a potsdami kerület határán.

Meg kell jegyeznem, hogy Kellerné asszonyság Lauranay úr összes érvelései és a mi könyörgéseink daczára, ragaszkodott ahhoz a gondolathoz, hogy a fiát kövesse. Az ezred Bornába megy, ő is Bornába fog menni. Ez irányban János úr semmit se birt tőle kieszközölni.

A mi elutazásunknak másnap kellett volna megtörténni. Mily szívrepesztő jelenet lesz az, mikor a néném elbúcsuzik Kellerné asszonyságtól. Irma szeretett volna maradni és elkisérni az úrnőjét bárhova... Nekem nem lesz erőm őt elvinni akarata ellenére!... De Kellerné asszonyság visszautasította az ajánlatot... A néném kénytelen volt engedni.

Úti előkészületeink mind el voltak intézve délutánig, mikor ismét kérdésessé vált minden.

Öt óra, tájban Kalkreuth személyesen kereste fel Lauranay urat.

A rendőrigazgató tudtára adta, hogy miután elutazási szándékáról értesült, kénytelen neki meghagyni, hogy e szándékkal - legalább egyelőre - felhagyjon. Be kell várni az intézkedéseket, a melyeket a kormány fog tenni a porosz területen időző francziákra nézve. Addig Kalkreuth nem adhat ki útleveleket, a melyek hiányában az elutazás lehetetlen volna.

A mi Delpierre Natalist illeti, azzal egészen máskép áll a dolog. Engem, mint mondani szokták, megcsiptek! Irma öcscsét úgy látszik feljelentették kémkedés miatt és Kalkreuth, a kinek nagyon kedvére volt, hogy őt kémnek tekinthesse, ehhez képest készült vele elbánni. Utóvégre talán azt is megtudták, hogy a Royal Picardie ezredhez tartozott. A császári seregek sikerére nézve kétségkivül igen fontos volt, hogy egy emberrel kevesebb legyen a franczia hadseregben. Háborús időben az ember nem árthat eléggé az ellenségnek!

Még ugyanaz nap letartóztattak Kellerné asszonyság és a néném könyörgései ellenére, állomásról állomásra elvittek Potsdamig és végre bezártak az ottani várba.

Nem kell mondanom, mily dühös voltam! Elszakítva mindazoktól, a kiket szerettem! El nem szökhetni és vissza nem térhetni ezredemhez, a határszélre abban a pillanatban, mikor az első lövés eldördül!

De miért beszéljek hosszadalmasan e dolgokról! Csak annyit mondok, hogy még csak ki se hallgattak, magán börtönbe zártak, a hol nem érintkezhettem senkivel és hat hétig semmiféle hírt se hallottam a külvilágról. De fogságom elbeszélése nagyon messzire vinne. Grattepanchei barátaim várjanak, mig majd egyszer később apróra elbeszélem nekik. Egyelőre érjék be azzal, hogy az idő nagyon hosszú volt és hogy az órák nagyon lassan multak! Mindazonáltal úgy látszik, boldognak kell magamat éreznem, hogy itélet alá nem kerültem, mert «az ügyem egészen világos volt», mint Kalkreuth mondta. Ebben az esetben attól tarthattam, hogy legalább is fogoly maradok a hadjárat befejezéseig.

Nem úgy történt. Másfél hónap mulva, augusztus 15-én a várparancsnok visszaadta a szabadságomat és visszakisértetett Belzingenbe és még csak olyan udvariasak se voltak, hogy megmondták volna, miért zártak be.

Mondanom se kell, mennyire örültem, hogy viszontláthattam Kellerné asszonyságot, a nénémet, Lauranay urat és kisasszonyt, a kik nem hagyhatták el Belzingent. Miután az ezred még nem hagyta el Bornát, Kellerné asszonyság is Belzingenben maradt. János úr írt koronkint - kétségkivül valahányszor csak szerét tehette. Daczára levelei tartózkodó hangjának, érezni lehetett, milyen borzasztó volt a helyzete.

Mindazonáltal, habár visszaadták is a szabadságomat, nem volt szabad Poroszországban maradnom - de elhihetitek, hogy e miatt nem keseregtem.

A kormány egy rendelettel kiutasította a francziákat a porosz területről. Nekünk huszonnégy óra alatt el kellett hagynunk Belzingent és további húsz nap alatt Németországot.

Két héttel előbb jelent meg a braunschweigi herczeg manifesztuma, a mely Francziaországot a szövetségesek inváziójával fenyegette.