Másnap az ifjú gróf már hajnalban felébredt, elméje még mindig zavart volt az éjszakai látomástól.

Úgy tervezte, reggel indul Veresdről Kolozsvárra.

Az volt a szándéka, hogy a petrozsényi és a livádiai ipartelepek megtekintése után egy teljes napra megáll Gyulafehérvárott, majd némi időt Erdély fővárosában, Kolozsvárott tölt; innen utazik Magyarország belsejébe - útjának utolsó állomására.

Kilépett a fogadóból, és a földhányáson sétálva, mélységes izgalommal vizsgálta messzelátóján keresztül a vár körvonalait, amelyek a kelő napban eléggé tisztán kirajzolódtak az Orgall-fennsíkon.

Gondolatai akörül forogtak, hogy Gyulafehérvárra érve megtartsa-e a veresdieknek tett ígéretét. Értesítse-e a csendőrséget arról, ami a kárpáti várkastélyban történik?

Amikor kötelezettséget vállalt, hogy visszaadja a falu nyugalmát, ezt benső meggyőződéséből tette. Elvégre a vár egy gonosztevőbandának, vagy legalábbis gyanús embereknek szolgál menedékül, akiknek érdekük, hogy ne jussanak nyomukra, s ezért iparkodnak megakadályozni, hogy a várat bárki megközelítse.

Ferenc gróf azonban sokat töprengett az éjjel; véleménye megváltozott, és most habozott.

Az igaz, hogy a Gortz család utolsó ivadéka, Rudolf báró öt évvel ezelőtt eltűnt, s hogy mi történt vele, azt soha senki sem tudhatta meg. Nem sokkal azután, hogy elhagyta Nápolyt, kétségtelenül halálhíre terjedt. De vajon igaz volt-e? Mi a bizonyíték a halálára? Gortz báró talán él, és ha él, akkor miért ne tért volna vissza ősei kastélyába? Orfanik, köztudottan az egyetlen bizalmasa, miért ne kísérhette volna el! Hátha ez a különös feltaláló a szerzője és rendezője azoknak a tüneményeknek, amelyek állandó rémületet keltenek a vidéken? Éppen ezt forgatta elméjében az ifjú gróf.

Annyi bizonyos volt, hogy ez a feltevés meglehetősen valószínű. Ha Rudolf báró és Orfanik a várban keresett menedéket, akkor érthető, hogy megközelíthetetlenné kívánták tenni azért, hogy szokásaiknak és jellemüknek megfelelő zárkózott életet folytathassanak ott fent.

Ha a dolog így áll, most milyen magatartást kell tanúsítani? Helyénvaló-e beavatkozni Gortz báró magánügyeibe? Ezen tűnődve latolgatta a mellette és ellene szóló érveket - amikor Rockó csatlakozott hozzá a földhányáson.

A gróf a legjobbnak látta közölni vele gondolatait.

– Gazdám - felelte Rockó -, lehetséges, hogy Gortz báró eszeli ki mindezeket az ördögi ötleteket. Nos hát, ha így áll a dolog, akkor amondó vagyok, hogy ne ártsuk bele magunkat. Ezek a gyáva veresdiek hadd vágják ki magukat, ahogyan tudják, az ő dolguk. Nekünk kell visszaadni a falu nyugalmát?

– Nem bánom - válaszolta a gróf. - Ha mindent alaposan megfontolok, azt hiszem, igazad is van, derék Rockóm.

– Én is azt hiszem - válaszolta egyszerűen a katona.

– Ami pedig Kolc bírót és a többieket illeti, ők már tudják, hogy bánjanak el a várbeli állítólagos szellemekkel.

– Csakugyan, gazdám. Elég, ha értesítik a gyulafehérvári csendőrséget.

– Reggeli után elindulunk, Rockó.

– Minden készen van.

– Mielőtt azonban újra lemennénk a Zsil völgyébe, elkanyarodunk a Kopasz-hegy felé.

– De miért, gazdám?

– Szeretném közelebbről látni ezt a különös kárpáti várkastélyt.

– Mire jó ez?

– Puszta szeszély, Rockó, de még félnapi késedelmet sem okoz.

Rockót nagyon bosszantotta ez az elhatározás; legalábbis feleslegesnek tartotta. Szeretett volna távol tartani mindent, ami túlságosan élénken emlékeztethette az ifjú grófot a múltra. Most azonban minden ellenvetés hiábavaló volt: Rockó beleütközött gazdájának rendíthetetlen eltökéltségébe.

Ferenc gróf ugyanis - mintha ellenállhatatlan erő befolyása alá került volna - úgy érezte, vonzza valami a várhoz. Ez a vonzás talán öntudatlanul kapcsolatban állt azzal az álommal, amelyben Stilla hangját hallotta, amint Stefano fájdalmas dallamát suttogja.

De valóban álmodott-e?... Éppen ezen tűnődött most, amikor eszébe jutott, hogy ugyanitt, a Mátyás Király ivójában egyszer már hallatszott egy hang. Azt állítják, ennek a hangnak fenyegetésével dacolt Deck Miklós oly meggondolatlanul. A fiatal gróf jelen lelkiállapotában nem lehet csodálkozni azon az elhatározásán, hogy a várkastély felé veszi útját, és felmegy egészen az ódon falak tövéig; bár a kastélyba nem szándékozott behatolni.

Magától értetődően szilárdan eltökélte, hogy szándékáról semmit sem közöl a veresdiekkel. Ezek az emberek még képesek volnának Rockóval együtt lebeszélni tervéről. A gróf ezért legényének is jó előre lelkére kötötte, egyetlen szót se szóljon szándékukról. Ha majd látják, amint a faluból lefelé haladnak a Zsil völgyébe - akkor úgyis azt hiszik majd, hogy Gyulafehérvárra mennek. A földhányás tetejéről azonban Teleki Ferenc megfigyelte, hogy egy másik út is halad a Retyezát tövében, egészen a Vulkán-szorosig. Tehát lehetséges fölmenni a Kopasz-hegy hátán anélkül, hogy újra áthaladna a falun - és így nem kerül Kolc bíró és a többiek szeme elé.

Déltájt Ferenc gróf vita nélkül kifizette a kissé borsos számlát, amelyet Jónás legnyájasabb mosolya kíséretében nyújtott át - és felkészült az indulásra.

Kolc bíró, a bájos Miriota, Hermod iskolamester, Patak doktor, Frik, a pásztor és sok más falubeli is eljött elbúcsúzni.

Az ifjú erdész már elhagyhatta szobáját, és világosan látszott, hogy hamarosan teljesen talpra áll - s ezt az egykori ápoló teljesen a maga érdemének tulajdonította.

– Sok boldogságot kívánok magának, Deck Miklós - mondta Ferenc gróf -, meg a menyasszonyának is.

– Hálásan fogadjuk - felelte a lány örömtől sugárzó arccal.

– Szerencsés utat, gróf úr - tette hozzá az erdész.

– Igen... remélem, az lesz! - válaszolt Ferenc, s homloka elborult.

– Gróf úr - szólalt meg ekkor a bíró -, arra kérjük, ne felejtse el megtenni azokat a lépéseket a gyulafehérvári hatóságnál.

– Nem felejtem, Kolc uram - felelte a gróf. - De ha valami feltartana utamon, akkor is tudja, milyen egyszerű módja van, hogy megszabaduljanak ettől a nyugtalanító szomszédságtól, és a kastély hamarosan semmiféle félelmet sem kelt többé a derék veresdi lakosságban.

– Könnyű mondani... - dörmögte az iskolamester.

– És megtenni is - felelte Ferenc. - Ha akarják, a csendőrök két napon belül leszámolnak a várban rejtőző lényekkel, bárkik legyenek is.

– Kivéve azt a nagyon valószínű esetet, ha az illetők szellemek - jegyezte meg Frik.

– Még ebben az esetben is - válaszolt a gróf, s alig észrevehetően vállat vont.

– Gróf úr - mondta Patak doktor -, ha ön velünk tartott volna, mármint énvelem és Deck Miklóssal, akkor most talán nem beszélne így!

– Csodálkoznék rajta, doktor úr - felelte a gróf -, még akkor is, ha lábam oly különös módon a földhöz tapadt volna a várárokban, mint az öné.

– A lábam... igen, gróf úr, vagyis inkább a csizmám! És hacsak nem állítja azt, hogy... abban a lelkiállapotban... hogy álmodtam...

– Én semmit sem állítok, doktor úr - felelte Ferenc gróf -, és egyáltalán nem igyekszem megmagyarázni önnek olyasmit, amit megmagyarázhatatlannak vél. De afelől bizonyos lehet, hogy ha a csendőrök ellátogatnak a kárpáti várkastélyba, akkor az ő fegyelemhez szokott csizmájuk nem ver majd gyökeret, mint az öné.

Miután a fiatal gróf így letorkolta az orvost, utoljára még végighallgatta a Mátyás Király fogadósának áradozását, hogy mennyire megtisztelte az a tisztesség, hogy a tiszteletre méltó Teleki Ferenc gróf... stb. A vendég elbúcsúzott Kolc bírótól, Deck Miklóstól, jegyesétől és a téren egybegyűlt falusiaktól, majd intett Rockónak, és szapora léptekkel lefelé indultak a szoroshoz vezető úton.

Egy órába sem telt, s Ferenc és legénye elérte a folyó jobb partját; ezután felfelé haladtak mellette, a Retyezát déli oldala tövében.

Rockó eltökélte magában, hogy többé egyetlen megjegyzést se tesz gazdájának, úgyis hiábavaló fáradság lett volna. Megszokta, hogy katonás fegyelemmel engedelmeskedjék neki. Ha a gróf valamilyen veszélyes kalandba rohanna, majd csak megtalálja a módját, hogy kisegítse belőle.

Kétórai gyaloglás után Ferenc gróf és Rockó rövid pihenőre megállt. Ezen a helyen a Zsil, amely előbb kissé jobb felé kanyarodott, igen éles hajlattal visszatért az úthoz. A túlsó oldalon, a Kopasz-hegy domborulatán, fél mérföldnyi távolságban az Orgall-fennsík emelkedett. Helyénvalónak látszott tehát, hogy elhagyják a Zsilt, mert Ferenc gróf át akart haladni a szoroson, hogy azután a kastély felé vegye útját.

Ez a kerülő - amelyet csak azért tettek, hogy ne kelljen még egyszer átmenniük Veresden - nyilvánvalóan megkétszerezte a várkastély és a falu közötti távolságot. Mindazonáltal még fényes nappal lesz, amikor felérnek az Orgall-fennsík gerincére, a grófnak tehát ideje marad, hogy szemügyre vegye a várat. Ha pedig egészen estig várnak, s akkor indulnak lefelé a veresdi úton - akkor bizonyos lehet afelől, hogy senki sem látja meg őket. Ferenc gróf szándéka az volt, hogy az éjszakát Livádiában, a két Zsil összefolyásánál fekvő kis mezővárosban tölti, és másnap folytatja útját Gyulafehérvárra.

A pihenő fél órát tartott. A gróf teljesen belemerült emlékeibe, az a gondolat is nagyon izgatta, hogy Gortz báró esetleg a kastély mélyén rejtőzik - és így egyetlen szót sem szólt.

Rockónak pedig igencsak erőt kellett vennie magán, hogy ezt ne mondja a grófnak:

„Céltalan tovább menni, gazdám!... Fordítsunk hátat ennek az átkozott várnak, és távozzunk innen!”

Továbbindultak a folyóvölgy mentén. Előbb fák sűrű szövevényén keresztül haladtak, amelyet egyetlen ösvény sem barázdált. Néhol eléggé mély vízmosások voltak, mivel a Zsil az esős időszakban többször is kiönt, s túlságosan bő vize szilaj patakokban zúdul végig a vidéken, és ingovánnyá változtatja. Ez némi nehézséget és ennélfogva kisebb késedelmet okozott az utasoknak. Egy órájukba került, amíg visszajutottak a Vulkán-szoroshoz vezető útra, és azon öt óra tájt keltek át.

A Kopasz-hegy jobb oldali lejtőjét nem borítja olyan erdőség, mint amilyenen Deck Miklós csak fejszével tudott átjutni; másféle nehézségekkel kellett azonban számolni. Sokfelé kőomlások voltak, csak nagy elővigyázatossággal lehetett közéjük bemerészkedni. Váratlan kaptatók, mély törések, alapjukon ingadozó, az alpesi vidékek jégtűiként emelkedő kőtömbök, óriási sziklák zűrzavaros halmaza, amelyeket a lavinák a hegycsúcsról zúdítottak alá - igazi kaotikus táj volt ez a maga egész borzalmasságában.

Ilyen körülmények között a lejtő megmászásához még jó órai kínos erőfeszítés kellett. Valóban úgy látszott, hogy a várkastélyt már pusztán hozzáférhetetlensége is megvédi. Rockó talán azt remélte, leküzdhetetlen akadályok merülnek majd fel, ebből azonban semmi sem lett.

A kőtömbök és a horhosok övezetét maguk mögött hagyva, az utasok végre elérték az Orgall-fennsík peremét. Innen világosabb körvonallal rajzolódott ki e komor pusztaság közepén a várkastély, amelytől a rémület oly sok év óta távol tartotta a környék lakóit.

Meg kell jegyezni, hogy Ferenc gróf és Rockó az észak felé néző oldalfal irányában közelítette meg a várat. Deck Miklós és Patak doktor azért érkezett keletről a fal felé, mert a Kopasz-hegy bal oldala mentén haladtak, s jobboldalt hagyták a Nyád hegyipatakot és a szoroshoz vezető utat. A két irány valójában meglehetősen tompa szöget zárt be, amelynek csúcsa a központi őrtorony. Innen észak felől egyébként lehetetlen is lett volna bejutni a várudvarba, mert nemcsak kapu nem volt az árokfolyosón, sem felvonóhíd, hanem a fal is meglehetősen magasra emelkedett, a fennsík egyenetlenségeihez alkalmazkodva.

Nem sokat számított, hogy ebből az irányból lehetetlen a behatolás, hiszen az ifjú grófnak esze ágában sem volt áthatolni a kastély bástyáin.

Fél nyolc volt, amikor Teleki Ferenc és Rockó megállt az Orgall-fennsík legszélén. Előttük az árnyékba merülő zord épülettömeg szinte egybeolvad a Kopasz-hegy szikláinak ősi színárnyalatával. Balra a várfal hirtelen elkanyarodott, oldalról sarokbástya védte. Itt, a belső földsáncon, a lőrésekkel csipkézett mellvéd fölött fintorgott a vén bükkfa, amelynek összevissza görbült ágai a fennsíkon dühöngő heves délnyugati szélviharokról tanúskodtak.

Frik, a pásztor az ágak számában egyáltalán nem tévedett. Ha a legendának hitelt lehet adni, akkor a Gortz bárók ősi várkastélyának már csak három éve van hátra.

Teleki Ferenc némán nézte az épületek tömegét, amelyek fölé a zömök középső őrtorony magaslott. Ott, e kusza tömkeleg alatt kétségtelenül még tágas és visszhangzó, boltíves termek, hosszú folyosólabirintusok, a föld mélyébe búvó üregek rejtőztek, amilyenek Erdély régi erődjeiben még ma is akadnak. Semmilyen más hajlék nem lehet ilyen alkalmas a Gortz-család legutolsó sarja számára, hogy a feledésbe temetkezzék, mint ez az ódon várkastély, amelynek titkát senki sem ismeri. Minél többet gondolt erre az ifjú gróf, annál inkább megerősödött benne a meggyőződés, hogy Gortz Rudolf csak kárpáti várkastélyának magányos bástyái között kereshetett menedéket.

Kívülről semmi sem árulta el, hogy vendégek volnának az őrtorony belsejében. Kéményeiből egyetlen füstcsík sem szállt, zárt ablakaiból semmilyen zaj nem szűrődött ki. Semmi sem háborította - még madárkiáltás sem - a sötét hajlék titkát.

Teleki gróf néhány pillanatig mohón fürkészte a hajdan ünnepségek kavargásától, fegyverek csörgésétől hangos kastélyt. Hallgatott; elméje tele volt szomorú gondolatokkal, szíve oly nehéz volt a fájó emlékektől.

Rockó magára akarta hagyni az ifjú grófot, és ezért tapintatosan félrehúzódott. Egyetlen megjegyzéssel sem merészelte háborítani gazdáját. Amikor azonban a nap a Kopasz-hegy tömege mögé hanyatlott, és a két Zsil völgyére mindjobban ráborult az árnyék - már ő sem habozott.

– Gazdám - szólt -, leszállt az este... Nemsokára nyolc óra.

Úgy látszott, gazdája nem hallja.

– Ideje, hogy induljunk - folytatta Rockó -, ha Livádiába akarunk érni, még mielőtt a fogadó bezár.

– Egy pillanat... Rockó... igen... egy pillanat... és máris indulhatunk - felelte Teleki.

– Jó órába is beletelik, gazdám, amíg visszaérünk a szoroshoz vezető útra. Akkor már sötét éjszaka lesz, útközben nem vehetnek észre.

– Még néhány perc - válaszolt Ferenc -, és indulunk lefelé a faluba.

Mióta felérkeztek az Orgall-fennsíkhoz, az ifjú gróf el sem mozdult arról a helyről, ahol először megállt.

– Ne feledje, gazdám - szólt Rockó -, hogy éjszaka nehéz lesz visszajutni ezek között a sziklák között... Hiszen fényes nappal is alig tudtunk felvergődni... Megbocsásson, hogy ennyire sürgetem...

– Igen... Induljunk... Rockó... követlek...

Úgy tűnt, Ferencet ellenállhatatlanul visszatartja valami a vár előtt: talán azon titkos előérzetek egyike, amelyekről a szív képtelen számot adni. Vajon neki is földbe gyökerezett a lába, mint Patak doktornak, saját szavai szerint, a fal tövében húzódó árokban?... Nem! Lábán nem volt semmilyen béklyó, csapdába sem esett. Szabadon járhatott-kelhetett a fennsíkon, és ha kedve tartja, akadálytalanul megkerülhette volna a várfalat, a sáncárok széle mentén haladva.

És hátha ezt akarta?

Ugyanerre gondolt Rockó is, amikor rászánta magát, hogy utoljára megkérdezze:

– Jön, gazdám?

– Igen, igen... - felelte Ferenc gróf.

De nem mozdult.

Az Orgall-fennsík már sötétségbe borult. A hegytömb terjeszkedő árnyéka, dél felé hatolva, ráhullott az épülettömbre, s a vár körvonalai már csak bizonyos sziluettnek tűntek. Hamarosan semmi sem látszik majd belőle, ha az őrtorony keskeny ablakaiból nem tör elő fénysugár.

– Gazdám... jöjjön már! - ismételte Rockó.

A gróf végre követni akarta, ekkor azonban a bástya belső földhányásán, a legendás bükkfa közelében bizonytalan körvonalú alak jelent meg.

Teleki Ferenc megállt, s az alakot nézte, amelynek arcéle lassanként kirajzolódott.

Nő volt, hosszú fehér ruhában, kibontott hajjal, s kezét előrenyújtotta.

Nem ugyanilyen öltözéket viselt Stilla az Orlando zárójelenetében, amikor utoljára látta?

Igen! Sőt, a nő maga Stilla volt: mozdulatlanul állt, két karját az ifjú gróf felé emelte, átható pillantását rászegezte.

– Ő az! Ő az! - kiáltotta a gróf.

Nekiiramodott, és legurult volna a fal tövébe, ha Rockó vissza nem rántja.

A látomás hirtelen elenyészett. Stilla alig egy percre jelent meg.

Mit számított ez! Egyetlen másodperc is elegendő lett volna Teleki Ferenc gróf számára, hogy felismerje.

Felkiáltott:

– Ő az... Ő az... Él!