Vonatunk tova robog az egyvágányu khinai vasuton, mennyei mozdony viszi, melyet a sárga fajhoz tartozó emberek igazgatnak. Szeretjük remélni, hogy utközben nem ér bennünket vasuti baleset, mivel Faruszkiar úr személyében az utasok nemcsak egyik utitársukat, hanem a Grand-Transzaziatik társulata főembereinek egyikét is tisztelik.

Utóvégre is, ha valamely baleset történnék, ez csak az út egyhanguságát szakítaná félbe és nekem érdekes epizódokat szolgáltatna. Kénytelen vagyok megvallani, hogy alakjaim eddig kevesebb anyagot nyujtottak tárczaczikkekre, mint reméltem. A szindarab nem megy előre, a cselekvény elposványosodik. Pan-Sao és az orvos ugyan mulattattak, de csak nagyon rövid ideig. A szinész és a szinésznő egyszerű komikusokká lettek, s ők is komikus helyzetek hiányában szenvednek. Sőt Kinko, maga Kinko is, a kire annyi reményt építettem, átjutott a határon minden akadály nélkül, el fog jutni Pekingbe minden fáradság nélkül és nőül fogja venni Klork Czinkát minden nehézség nélkül. Határozottan mondhatom, hogy a dolog sehogy se megy. Az üdvözült Yen-Lu mandarint nem foghatom kérdőre! Már pedig a «XX. Század» olvasói érdekfeszítő és izgalmas tárczaczikket várnak tőlem!

Vajon kénytelen lennék a német báróhoz fordulni? Nem! Ő egyszerüen csak nevetséges és a nevetségesség, mely az együgyüek eredetisége, soha se érdekelhet.

Visszatérek eredi eszmémre: egy hősre volna szükségem; annak a léptei azonban eddig még nem hallatszanak a szinfalak mögött...

Tényleg elérkezett a percz, hogy bizalmasabb viszonyba lépjek Faruszkiar úrral. Talán most már, mikor már nem ismeretlenként utazik, kevésbbé lesz begombolkozva, mint azelőtt. Hiszen mi utasok, úgyszólván, az alattvalói vagyunk. Ő mintegy a polgármestere a mi kerekeken mozgó városkánknak és a polgármesternek kötelességei vannak a lakosság irányában. Ezenkivül, tekintettel arra az esetre, ha Kinko csalását netalán felfedeznék, czélszerü lesz kieszközölnöm és megnyernem e magas rangú egyéniség pártfogását.

Vonatunk csak mérsékelt gyorsasággal halad, mióta Kasgárt elhagytuk. Mögöttünk még látszanak a Pamir hegylánczai délnyugat felé a Bolor hegység magaslik, a melynek kiemelkedő orma, a Tagharma, a felhők közt tünik el.

Nem tudom, mivel üssem agyon az időmet. Noltitz őrnagy soha se járt ezeken a vidékeken, a melyeken a vonatunk most áthalad és így nem írhatok jegyzeteket ő utána. Tio-King orvos folyvást a Cornaro könyvét bújja és Pan-Sao, úgy látszik jobban ismeri Párist és Francziaországot, mint Pekinget és Khinát. Ezenfelül mikor Európába ment, tengeren útazott Suez felé, és a keleti Turkesztántól kevesebbet tud, mint Kamcsatkáról. Mindamellett szívesen beszélgetünk egymással. Pan-Sao nagyon szeretetreméltó útitárs, de valamivel kevesebb szeretetreméltóság és valamivel több eredetiség kellemesebb volna rám nézve.

Nem tehetek tehát egyebet, mint hogy egyik kocsiból a másikba sétálok, a kocsik tornáczain lézengek, kérdő pillantásokat vetve a láthatárra, mely azonban makacsul hallgat; végre itt-ott hallgatódzom.

Nini! itt ül a szinész és a neje; nagyon élénk beszélgetést látszanak folytatni. Feléjök közeledem... Halk hangon énekelnek.

Oda figyelek...

Szeretlek birkáim... im... im...

mondja Caternáné;

Szeretlek pulykáim... im...

válaszol Caterna úr, a ki minden szerepkörre alkalmas és szükség esetén még bariton szerepeket is énekel.

A Pipo és a vöröshaju Bettina agyoncsépelt duettjéből tartanak próbát Shanghaiban leendő szereplésük érdekében. Boldog Shanghaiak! Ők még nem ismerik a Mascotteot!¹

Egy másik szögletben Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony társalognak eléggé élénken; beszédükből a következő részleteket sikerül ellesnem:

– Attól tartok, - úgymond Horáczia kisasszony, - hogy a hajak árfolyama Pekingben emelkedőben van.

– Én pedig, - felelé a yankee, - attól félek, hogy a fogak árfolyama csökkent. Ah! bárcsak valamely tisztességes jó háboru ütne ki, a melyekben az oroszok jól összezúznák a khinaiak állkapczáit!...

Lám, lám! Két nép összeverekedjék csak azért, hogy a new-yorki Strong Bülbül és társa czég túladhasson a gyártmányain!

Valóban, nem tudom, mihez kezdjek, pedig még hat napi utazás áll előttünk. Vigye el az ördög a Grand-Transzaziatikot és unalmas vasutját! A Grand Trunk New-York és San-Francisco közt sokkal élénkebb. Ott legalább a «rézbőrűek» néha megtámadják a vonatot és az a kilátás, hogy az embernek útközben a fejebőrét is lenyúzhatják, kétségkívül csak fokozhatja az utazás kellemetességét.

Ej! mit szónokol, vagyis inkább zsoltározik ott valaki a kocsink legvégén?

«Nincs ember, bármily körülmények közé jutott légyen is, a ki meg ne tartóztathatná magát a túlságos sok evéstől és a kinek kötelessége ne az lenne, hogy megóvja magát a gyomor túlterhelése által okozott bajoktól. Azoknak, a kikre a közügyek igazgatása bizatott, még inkább kötelességük ez, mint a többi halandóknak...»

A zsoltározó nem volt más, mint Tio-King orvos, a ki fenhangon olvasta el Cornaro egyik intését, hogy ezt annál mélyebben bevéshesse az emlékezetébe. De hát utóvégre is nem megvetendő ez az intés, a melyet a velenczei nemes a politikusokhoz intéz. Hátha megtelegrafálnám a minisztertanácsnak? Talán mértékletesebben lakomáznának...

E délután, ha a vasuti menetrendnek hinni lehet, egy fahídon átkeltünk a Jamanyar folyón, mely a nyugati hegylánczokból özönlik le. E hegyláncz magassága nem csekélyebb huszonötezer angol lábnyinál és a folyó sebességét a hóolvadás még fokozza. A vonat helyenkint magas zsombékok és nádasok közt kering, a melyekben, mint Popov mondja, igen sok tigris lakik. Elhiszem neki, hogy sok van, de én egyet se láttam. Pedig «rézbőrüek» hiányában a tigrisek is nyújthatnának némi szórakozást. Milyen szerencse volna egy tárczairóra nézve, ha tárczaczikkét ily czimü szakaszokra oszthatná fel: Borzasztó szerencsétlenség... A Grand-Transzaziatik egyik vonatának megtámadtatása tigrisek által... Tigriskarmok és puskalövések... Ötven áldozat... Egy gyermek, a kit az anyja szemeláttára fal fel a vadállat...!

Nos, hát nem! A turkomán tigrisek még csak ebben az örömben se részesítettek. Jogom van tehát úgy beszélni róluk, mint ártatlan kandúrokról és e jogommal élek is.

A két főállomás eddig Yanghi-Hissar és Kizil volt. Vonatunk amott tíz perczig, emitt egy óranegyedig időzött. Itt néhány vaskohó működik; a környék talaja vastartalmú, mint a «Kizil» név is mutatja, a mely vörös színt jelent.

A vidék termékeny. Keleti részén a búza-, rizs-, tengeri-, árpa- és lenföldek kitünően vannak mívelve. Mindenfelé hatalmas fűz-, jegenye- és eperfa-csoportok láthatók. A meddig a szem lát, csatornahálózattól átszelt szántóföldek és zöld mezők terülnek el, a melyeken juhnyájak legelésznek. Félig Normandiában, félig Provenceban képzelhetné magát az ember, ha a láthatáron nem emelkednének a Pamir bérczei. Azonban Kasgária e része iszonyúan elpusztúlt ama háború alatt, mikor a tartomány függetlenségeért harczolt. E területeken patakzott a vér és a vasút mentén a talajt mintegy halmossá teszik a sírok, a melyekbe a hazafiság áldozatait temették. De hiszen én nem azért jöttem Közép-Ázsiába, hogy csak olyasmit lássak, a mit franczia földön is láthatok! Valami újat, a manóba! valami újat, váratlant, meglepőt!

Még csak árnyéka nélkül is a legcsekélyebb balesetnek, vonatunk igen szép időben robogott be a jarkandi pályaudvarba délutáni négy órakor.

Noha Jarkand nem közigazgatási főszékhelye keleti Turkesztánnak, mégis minden bizonynyal legnevezetesebb kereskedő városa a tartománynak.

– Megint két egybekapcsolt város, - mondám Noltitz őrnagynak. - Ezt Popovtól hallottam.

– De itt az új várost nem az oroszok építették, - viszonzá az őrnagy.

– Attól félek, - mondám, - hogy úgy a régi, mint az új város teljesen hasonlítani fog azokhoz, a melyeket eddig láttunk; földbástyák, egy pár tuczat kapú, érdekes műemlékek, vagy középületek teljes hiánya és az elmaradhatatlan keleti bazárok!

Nem csalódtam. A négy órai idő alatt, a meddig ott mulathattunk, meglátogattuk a két Jarkandot, melyek közül az újnak Janji-Sar a neve. Négy óra sok is volt a megtekintésökre. Szerencsére a jarkandi nőknek nincs megtiltva, hogy az utczákon járjanak; az utczák egyszerű vert falból épült házakkal vannak szegélyezve, a melyek még a «dadkwákk» vagyis a tartományi kormányzók idejéből származhatnak. A jarkandi asszonyok láthatnak férfiakat és magukat is mutogathatják, nagy gyönyörűségére a «farangik»-nak vagyis a bármily nemzetbeli idegeneknek. Ezek az ázsiai nők igen csinosak. A hajukat hosszú fonatokban viselik, a ruháik derekát kösöntyűkkel diszítik; élénk színű szoknyáik kotháni selyemből készültek, magas sarkú csizmáikon hímzések pompáznak, csinos alakú turbánjuk még feltünőbbé teszi fekete hajukat és egymással összeérő szemöldökeiket.

Jarkandban bizonyos számu khinai utas kiszállt. Helyettük ugyancsak a sárga fajhoz tartozó más utasok szálltak a vonatra, köztük mintegy husz kuli (khinai napszámos). Este nyolcz órakor tovább indultunk.

Éjjel hátrahagytuk azt a háromszáz ötven kilométernyi utat, a mely Jarkandot Khotantól elválasztja. A podgyászkocsiban látogatást tevén, meggyőződtem róla, hogy a láda még mindig a régi helyén állt. Meglehetősen erős horkolás elárulta, hogy Kinko annak rendje szerint visszahúzódott a rejtekhelyére és alszik. Nem akartam őt fölébreszteni, hadd álmodjék tovább szép jegyeséről.

Másnap Popov értesített, hogy az omnibuszvonatok sebességével haladó vonatunk elhagyta Kargalikot, a mely a Kilianba és Tongba vezető utak csatlakozási pontja mellett fekszik. Az éjszaka hűvös volt, mert még mindig tizenkétszáz méter magasan járunk. A gumai állomástól fogva egyenesen keleti irányban haladunk, körülbelül a harminczhetedik párhuzamos vonalon, a mely Európában Sevillát, Syrakuzát és Athént érinti.

Csupán egy jelentékenyebb folyót láttunk, a Karakast, a melyen nehány tutaj haladt lefelé és egy lovakból és szamarakból álló karaván kelt át a kavicsos torlaszok közt a sekélyebb helyeken. A folyó átvágja a vasutat mintegy száz kilométernyire Khotan előtt, a hova reggel nyolcz órakor érkeztünk meg.

Vonatunk két óráig vesztegelt a pályaudvarban és miután e város mintegy előizleltetője a Mennyei Birodalom városainak, legalább felületesen meg akartam tekinteni.

Valóban az ember azt mondhatná róla, hogy turkomán város, a melyet a khinaiak építettek. Mind az épületeken, mind a lakosokon meglátszik ez a kettős származás. A pagodák mecsetekhez, a mecsetek pagodákhoz hasonlítanak.

Nem is csodálkozom rajta, hogy Caterna úr és neje, a kik nem akarták elszalasztani ezt az alkalmat, hogy khinai földre lépjenek, kissé kiábrándultak.

– Klaudius úr, - mondá a szinész, - sehol se látok itt olyan díszletet, a melyet a «Peking ostromá»-ban² használni lehetne?

– De hiszen még nem vagyunk Pekingben, kedves Caterna.

– Igaz, be kell érnünk a kevéssel is.

– Sőt a kevesebbel is, mint az olaszok mondják.

– No, ha azt mondják, akkor nem is olyan ostobák, mint hittem.

Abban a pillanatban, mikor a vonatra fel akarunk szállni, Popov elém szalad és rám kiált:

– Bombarnac úr!

– Mi baj, Popov úr!

– Egy táviró hivatalnok azt kérdezte tőlem, nem e vonaton utazik-e a «XX. Század» levelezője?

– Egy táviró hivatalnok kérdezte?

– Az... És ezt a táviratot adta át az ön számára.

– Adja... adja ide!

Átvettem a táviratot, mely már nehány nap óta várt rám... Talán válasz arra a sürgönyre, a melyet Mervből küldtem a lapomnak Yen-Lu mandarinra vonatkozólag?

Felbontom a sürgönyt... elolvasom... és kiejtem a kezemből.

A tartalma a következő volt:

«Bombarnac Klaudiusnak a «XX. Század» reporterének.»

«Khotan, khinai Turkesztán,

Nem mandarin holttestét szállítják vasuton Pekingbe, hanem tizenötmillió értékű császári kincset Persiából Khinába. Párisi lapok már nyolcz nappal ezelőtt megirták. Igyekezzék jövőre jobban értesülni.»