A bokharai és szamarkandi khánságokból állt hajdan a «Szogdianá»-nak nevezett perzsa szatrapia, a hol a tadsikok, majd az üzbégek laktak, a kik ezen országot a XV. században szállották meg.

De méltán lehet félni egy sokkal veszélyesebb eshetőségtől, attól tudniillik, hogy el fogja lepni a homok. Ez a félelem főleg azóta jogosult, mióta a homokpartok megkötése czéljából tenyésztett pusztai fűzfák csaknem teljesen kivesztek.

Bokhara volt a khánság fővárosa, az Izlám Rómája, a nemes város, a szentélyek városa, a mohamedán vallás tiszteletben álló főhelye. Bokhara volt a hét kapujú város, mely fénykorában roppant bástyafalakkal volt körülkerítve s mely Khinával mindig fontos kereskedést űzött. Ma nyolczvanezer lakosa van.

Mindezeket Noltitz őrnagy beszélte el nekem és felszólított, hogy nézzem meg a várost, melyben ő több izben időzött. Ő maga nem jöhet velem, mert néhány látogatást kell tennie. A vonatunk tizenegy órakor fog tovább indulni. Csak öt órai időm van és a város meglehetősen távol esik az állomástól. Ha innen a városig egy Decauville rendszerű szárnyvasút nem futna (ily jó hangzású franczia név Szogdiana kellő közepén!), arra se jutna időnk, hogy csak némi fogalmat szereznénk Bokharáról.

Abban állapodtunk meg, hogy az őrnagy velem jön a Decauville-vasúton; aztán oda érve, magamra hagy és dolgai után jár.

E szerint nem számolhatok rá. De hát csakugyan egyedül maradok? Lehetséges-e, hogy egy se csatlakozzék hozzám a társaim közül?

Lássuk! Talán Faruszkiar úr?... Ő róla oly kevéssé lehet szó, mint Yen-Lu mandarinról, a ki kerekeken járó ravatalába van zárva. Hát Ephrinell Fulk és Bluett Horáczia kisasszony?... Ő rájuk se gondolhatok, mikor palotákról, minaretekről, mecsetekről és egyéb archeologiai haszontalanságokról van szó. Hát a «komikus» és az «első szende?»... Lehetetlen! Caternáné fáradt és Caterna úr köteles mellette maradni. Hát a két khinai?... Azok már eltávoztak a pályaudvarból. Ah! talán Sir Francis Trevellyan?... Miért ne?... Én nem vagyok orosz, és ő csak az oroszokra haragszik... Nem én hódítottam meg Közép-Ázsiát!... Próbáljuk meg szóra bírni ezt a magába zárkózott gentlemant... Közeledem hozzá, köszönök neki, meg akarom szólítani... Alig bicczenti a fejét, sarkon fordúl és engem a faképnél hagy. Barom!

A Decauville-vasút gőzöse már utolsót fütyül. Az őrnagy velem együtt egy nyitott kocsin foglal helyet. Fél óra múlva a Dervaz-kapuhoz érünk. Az őrnagy elválik tőlem és én itt tévelygek egyedül Bokhara utczáin.

Ha azt mondanám a «XX Század» olvasóinak, hogy meglátogattam a város száz iskoláját és háromszáz mecsetét - csaknem annyi itt a mecset, mint Rómában a templom, - bizonyára el nem hinnék, daczára azon bizalomnak, melyet a reporterek tagadhatatlanul megérdemelnek. Ennélfogva csak a legtisztább igazságot mondom el.

A város poros utczáin kóborolva, találomra bementem valamennyi nagyobb épületbe, a mely elém került. Itt egy bazárba, amelyben az «aladsa» nevű tarka-barka szinű pamutszöveteket, a pókháló finomságú zsebkendőket, a gyönyörűen kidolgozott bőröket, és azokat a híres selyemkelméket árúlják, melyeknek «frou-frouját» (suhogását) bokharai nyelven «csakcsuk»-nak nevezik. Meilhac és Halévy ugyan jól tették, hogy nem ezt a nevet adták hires drámai hősnőjüknek. Amott egy nagy bolt van, a melyben tizenhatféle theát lehet vásárolni, ezek közt tizenegyféle zöldes, mert Khinában és Közép-Ázsiában csupán zöld theát isznak; köztük legbecsesebb a «lúka», a melynek egyetlen levelével illatossá lehet tenni egy egész theás-csuprot.

Végig megyek a divanbeghi reservoirok rakpartján, a mely egy szilfákkal beültetett négyszögletes tér egyik oldalát alkotja. Innét nem messze van az emir erődített palotája, melynek főkapuját egy óra diszíti. Vámbéry Ármin e palotát komornak találta; én is osztozom e véleményében, noha a bejárását védelmező bronzágyúk épenséggel nem látszanak gonosz indulatúaknak és inkább diszítményekhez hasonlítanak. Ne feledjük el megjegyezni, hogy a bokharai katonák, a kik fehér bugyogóban, fekete kabátban és asztrakán süveggel sétálnak az utczákon, sürű aranysujtásos egyenruhájú orosz tisztek vezénylete alatt állnak.

A palota mellett jobbról a város legtágasabb mecsete, a Medzsidi-Kelan mecset emelkedik, melyet Abdullah-Khan-Sejbani építtetett.

Ez a szentély egész halmaza a kupoláknak, tornyocskáknak és minareteknek. Ugy látszik, legszorgalmasabb látogatói, helyesebben állandó lakói a gólyák, a melyek ezrenként tanyáznak a városban.

Folyvást találomra sétálgatván tovább, a Zarafsán partjára érek a város északkeleti részére. Ennek friss és tiszta vizével két hetenkint egyszer, vagy kétszer kimosatják a város csatornáit, a mi egészségügyi szempontból igen helyes intézkedés, és csak legújabb keletű. Különben férfiak, nők, ebek, kétlábúak, négylábúak olyan hallatlan összevegyülésben szoktak benne fürödni, a melyeket nem volnék képes leírni, sem pedig utánzásra méltó példa gyanánt tanácsolni.

Délnyugati irányt tartva a város közepe felé, útközben hegyes süvegű, libegő hajú és nagy botokkal felfegyverzett dervis-csapatokkal találkozom, a melyek koronkint meg-megállnak és olyan tánczot visznek végbe, a melyet még az Elysées Montmartre¹ fanatikusai is megbámúlnának s e közben a szó szoros értelmében ordított énekkel szabályozzák képzelhető legjellemzetesebb tánczmutatványaikat.

Végig mentem a könyvpiaczon is, a mely nem kevesebb, mint huszonhat boltból áll. E boltokban nyomtatványokat és kéziratokat árúlnak, nem font számra, mint a theát, vagy csomó számra, mint a zöldséget, hanem rendes, folyó árúczikk alakjában.

A mi a számos «medresszét», vagyis iskolákat illeti, a melyek Bokharának tudományos hirnevet szereztek, meg kell vallanom, hogy ezek közül egyet se látogattam meg. Fáradtan, kimerülten visszatértem a Divanbegh rakpartra és ott leültem a szilfák alatt. Itt folyvást forr a viz óriási szamovarokban és egy thengéért, vagyis hetvenöt centimesért (35 krajczár) akármennyit ihatom a «sivin» nevű kitünő theából, a mely valóban annál kevésbbé hasonlít a mi európai theánkhoz, mert ezt, mint mondják, Khinában már a szőnyegek kitisztogatására használták.

Ime ennyiből állnak a turkesztáni Rómára vonatkozó összes visszaemlékezéseim. Egyébiránt, ha az ember nem tartózkodhatik itt egy hónapig, igen jól teszi, ha csak pár óráig időzik.

Fél tizenegykor Noltitz őrnagygyal együtt, a kit a Decauville-vasút állomásán találtam, megérkeztünk a fővonal pályaudvarába, melynek raktárai tele vannak bokharai pamut- és mervi gyapjucsomagokkal.

A legelső pillantásra láttam, hogy összes számaim a perronon vannak még, a német báró is. A vonat végén a perzsák hűségesen őrt állnak Yen-Lu főmandarin körül. Úgy rémlik előttem, mintha útitársaink közül hárman makacsul szemmel tartanák őket. Ezen útitársaink az a három mongol, a kik Dusakban szálltak föl a vonatra. Sőt, mikor mellettük elmegyek, úgy rémlik előttem, mintha Faruszkiar intene nekik, de e taglejtés értelme természetesen titok marad rám nézve. Vajjon ismerné Faruszkiar úr ezt a három mongolt?... Bármint legyen is, a dolog felingerelte kiváncsiságomat.

Alig hogy a vasut elindúlt, az útasok az étkező-kocsiba sietnek. Ama helyek szomszédságában, a melyeket az őrnagy és én foglaltunk el, Uzun-Adától fogva, két hely szabadon maradván, a fiatal khinai és Tio-King orvos oda telepedtek le. Pan-Sao tudja, hogy tagja vagyok a «XX. Század» szerkesztőségének és valószinüleg éppen annyira ohajt megismerkedni velem, mint én ő vele.

Nem tévedtem. A khinai öltözet viselője csakugyan valóságos párisi boulevard-hős. Három évet töltött abban a világban, a hol mulatnak, de abban is, a hol tanulnak. Pan-Sao egy gazdag khinai kereskedő fia és Tio-King védszárnyai alatt utazik, a ki amolyan orvosféle és e mellett a legeredetibb és legkomikusabb khinaiak egyike. A növendéke rendszerint tréfálkozni szokott vele. Mióta Tio-King a Szajna-parton állomásozó ódon könyvárusoknál a Cornaro ócska könyvét fölfedezte, nincs egyéb dolga, mint egész életmódját: «a hosszú élet művészeté»-hez alkalmazni. A hóbortos khinai teljesen elmerült a «velenczei nemes» által oly körülményesen megállapított szabályokba, hogy milyen a helyes étkezés és ivás, a különböző évszakokban követendő életrend, a józanság, a mely a szellemet edzi, a mértékletlenség, a mely igen nagy bajokat okoz, a rosz véralkat megjavítása és a legjobb egészség megőrzésének módja a legmagasabb életkorig, stb., stb. Mindezen dolgokra vonatkozólag Pan-Sao folyvást tréfálkozik vele, de a derék orvos ezeket az ártatlan csipkedéseket fel se veszi.

Már a reggeli alatt is élvezhettük rögeszméjének néhány példáját, mert az orvos ép oly tisztán beszél francziául, mint a növendéke.

– Mielőtt a reggelizéshez kezdenénk, - mondá Pan-Sao, - legyen szives engem figyelmeztetni, doktor, hány alaptörvény szabályozza az evés és ivás helyes mértékét?

– Hét alaptörvény, fiatal barátom, - viszonzá az orvos a legnagyobb komolysággal. - A legelső az, hogy az ember csak annyit egyék, a mennyi nem akadályozza abban, hogy az étkezés után tisztán szellemi dolgokkal is foglalatoskodhassék.

– És a második?

– A második az, hogy csak annyit egyék, a mennyi nem okozhat semmiféle testi restséget, lomhaságot és fáradtságot. A harmadik...

– Ennyi elég lesz mára, ha úgy tetszik, doktor, - viszonzá Pan-Sao... Amott egy «maintuyt» látok, a mely minden valószinűség szerint nagyon izletesnek igérkezik és...

– Vigyázzon, kedves növendékem. Ez az étel egy neme a zsírral és fűszerekkel készült húsos puddingnak... Attól félek, hogy igen nehéz...

– Tanácslom is önnek, doktor, hogy ne egyék belőle. Én magam azonban majd csak ezen urak példáját fogom követni.

Ugy is cselekedett Pan-Sao, a mint mondta és pedig nagyon helyesen cselekedett, mert a maintuy valóban kitünő volt; - Tio-King azonban beérte az étlap legkönnyebben emészthető ételeivel. Noltitz úr azt állitja, hogy e maintuyk még sokkal ízletesebbek, ha zsírban vannak sütve. És hogy ne volnának ízletesebbek, mikor ily alakban «zsenbuszi» a nevük, a mi azt jelenti, hogy «hölgyek csókja!»

Mihelyt Caterna úr ezt az udvarias szójárást meghallja, azonnal kifejezi sajnálkozását a felett, hogy a «zsenbuszi» nem szerepel az étlapon. Erre Caternáné oly gyöngéd pillantást vet a férjére, hogy én hozzá fordúlva, a következő megjegyzést mertem koczkáztatni:

– Úgy hiszem, zsenbuszikat nem csupán Közép-Ázsiában, hanem másutt is lehet találni.

– Kétségkivül, - felelé Caterna úr - mindenütt, a hol szeretetreméltó nők vannak, a kik késziteni tudják.

Erre Pan-Sao nevetve jegyzé meg:

– A legjobbakat mégis csak Párisban készitik.»

Úgy látszik, a mi fiatal khinai barátunknak bő tapasztalatai vannak. Pan-Saora tekintettem és bámulni kezdtem őt. Milyen hatalmas étvágygyal eszik!... az orvos nem is késik figyelmeztetni, hogy mértékletlenül fogyasztja az élet nedvét...

Igen vidám társalgás fejlődött ki. Arról folyt a beszélgetés, hogy az oroszok mi mindent alkottak Ázsiában. Úgy látom, hogy Pan-Sao mindezen kérdésekben igen jól van tájékozva. Az oroszok nem csupán a Kaspin túli vasútat építették meg, hanem az 1888 óta tanulmányozott szibériai vasút is épül már, sőt a munkálatok szépen elő is haladtak. Az első nyomjelzést, mely szerint a vonal Isczimet, Omszkot, Tomszkot, Krasznojarszkot, Nisni-Ufimskot és Irkutskot érintette volna, egy második, délibb irányú vonallal cserélték föl, mely Orenburgot, Akmolinszkot, Minuszinszkot, Abatujt és Vladivosztokot fogja érinteni. E hatezer kilométert meghaladó hosszaságú vonal befejezése után Szt.-Pétervár csak hat napi távolságra lesz a japáni tengertől. És ez a szibériai vasút, melynek hossza meg fogja haladni az Egyesült-Államok Amerikát átszelő vasútjának hosszát, csak hétszázötven millió frankba fog kerülni.

Elképzelheti az olvasó, hogy a muszka munkásság e fejtegetései nem voltak Sir Francis Trevellyannak inyére. Noha egy szót se szól, sőt a szemeit le se veszi a tányéráról, hosszú arcza mégis pirul egy kissé.

– Ej, uraim, - mondám, - a mit mi látunk, az semmi ahhoz képest, a mit az unokáink fognak látni. Ma a Grand Transaziatik egyenes vonalán utazunk. De milyen lesz a világ akkor, ha majd a Grand Transaziatikot összekötik a Grand Transafrikánnal?...

– És vajon hogyan köthetnék össze Ázsiát és Afrikát vasúti vonallal? - kérdé Noltitz őrnagy.

– Oroszországon, Törökországon Olaszországon és Spanyolországon keresztül. Az utasok Pekingből átszállás nélkül fognak utazni a Jó-Remény-fokig.

– Hát a gibraltári szoros? - kérdé Pan-Sao. E név hallatára Sir Francis Trevellyan a füleit hegyezte. Mihelyt az ember Gibraltárról beszél, mintha az egész Egyesült királyságot egy hazafias középtengeri felháborodás rázkódtatná meg.

– Ugy van... Gibraltár, - mondá az őrnagy.

– Alatta fognak elmenni, - viszonzám. - Tizenöt kilométer hosszaságú alagút annyi, mint a semmi. Nem lesz angol parlament, a mely azt ellenezhetné, úgy a mint még maig is ellenzi a Calais és Dover közti alagútat. Minden meg fog történni egykor, minden, a mi e verset igazolhatja:

*Omnia jam fieri, quae posse negabam.
*Minden megtörtént már, a minek lehetőségét tagadtam.

A latin nyelvben való járatosságomnak e bizonyítványát alig értette meg más, mint az őrnagy. Jól hallottam, a mint Caterna úr így szólt a nejéhez:

– Ez volapük nyelven van.

– Annyi bizonyos, - mondá Pan-Sao, - hogy a khinai császár igen helyesen cselekedett, mikor inkább az oroszoknak nyújtott kezet, mint az angoloknak. A helyett, hogy makacsúl ragaszkodott volna a mandsuriai strategiai vasútak kiépítéséhez, a melyek soha se nyerték volna meg az orosz czár jóváhagyását, az Ég-Fia inkább a Kaspin túli vonallal kötötte össze a vasutait Khinán és a khinai Turkesztánon keresztül.

– És ezt igen bölcsen cselekedte, - jegyzé meg az őrnagy. - Az angolokkal egyesülvén, csak Indiát kötötte volna össze Európával. Az oroszokkal egyesülve az egész ázsiai szárazföld részesül a vasútak hasznaiban.

Sir Francis Trevellyanra tekintek... Az arcza még pirosabbá lesz, de egy izma se mozdúl. A felett tünődöm, vajjon nem fog-e kivetkőzni némaságából e támadások hallatára, a melyek olyan idegen nyelven intéztettek az angolok ellen, melyet kétségkívül értenie kell. És mégis nagy zavarban volnék, ha fogadásra kerülne a sor.

Noltitz őrnagy újból felvette a társalgás fonalát és kifejtette a Grand Transaziatik hasznát az Ázsia és Európa közti kereskedelem, valamint a közlekedés gyorsasága és biztonsága szempontjából. A régi gyűlölség lassanként elenyészik az európai befolyás következtében. E népekre nézve új korszak kezdődik és e tekintetben meg kell vallani, hogy az oroszok működése megérdemli az összes művelt nemzetek helyeslését. Nincsenek-e igazolva Skobelev nemes szavai, a melyeket Gök-Tepé bevétele után mondott, mikor a legyőzötteknek okuk volt félni a győzők boszújától:

«A közép-ázsiai politikában nem ismerünk páriákat!»

– És ez a politika, - igy fejezte be szavait az őrnagy, - ez a politika biztosítja felsőbbségünket az angolok felett.

– Senki se birhat felsőbbséggel az angolok fölött!

Ez volt a frázis, a melyet Sir Francis Trevellyantól vártam. Azt állitják, hogy az Egyesült királyságban a gentlemanek már ezzel a frázissal születnek a világra... Csalódtam. Egy szót se szólt.

De mikor felkeltem és poharat emeltem az orosz császárra és az oroszokra, a khinai császárra és a khinaiakra, Sir Francis Trevellyan érezvén, hogy a harag erőt fog venni rajta, hirtelen eltávozott az asztaltól.

Úgy látom, hogy ma még nem fogok megismerkedhetni a hangja színezetével.

Mondanom se kell, hogy e beszélgetés alatt Weisschnitzerdörfer egyebet nem tett, mint hogy minden egyes tálat lelkiismeretesen kiürített, Tio-King orvos rendkivüli bámulatára. No, ez a német bizonyosan nem olvasta Cornaro életrendi szabályait, vagy ha olvasta, akkor gyalázatosan megszegi valamennyit. Lehetséges különben, hogy nem tud francziául és semmit sem értett mindabból, a mit beszéltünk.

Ugy hiszem, ugyanezen ok miatt hallgattak Faruszkiar úr és Ghangir is. Alig váltottak nehány szót egymással khinai nyelven.

Mindazonáltal meg kell említenem egy meglehetősen sajátszerű részletet, a mely az őrnagy figyelmét se kerülte el.

Mikor Pan-Saót kérdeztük, hogy miként áll a Grand Transaziatik biztonsága Közép-Ázsiában, az ifjú khinai azt válaszolta, hogy e biztonság jóval csekélyebb a turkesztáni határon túl. Ezt már Noltitz őrnagy is említette előttem. Eszembe jutott megkérdezni Tio-King orvos növendékét, hallott-e beszélni a híres Ki-Tsangról, mielőtt Európába elutazott.

– Gyakran, - felelé Pan-Sao, - mert Ki-Tsang akkoriban a Yunnan tartományaiban garázdálkodott; remélem, hogy mostani utazásunk alatt nem fogunk vele találkozni.

Kétségkívül nagyon rosszul ejtettem ki a hires rablóvezér nevét, mert alig értettem meg Pan-Saot, mikor e nevet khinai hangsulyozással ismételte.

És mégis, merem állítani, hogy a Ki-Tsang név hallatára Faruszkiar úr összeránczolta a homlokát és a szemei villámot lövelltek. Aztán az útitársára tekintett és ismét közönyössé lett minden iránt, a mit körülte beszéltek.

Már látom, hogy némi fáradságomba fog kerülni, míg ezzel az úrral megismerkedhetem.

Ezek a mongolok olyan zárkózottak, mint egy tűzálló pénzszekrény, a melyet nem lehet kinyitni, ha az ember a zár titkát nem ismeri.

E közben a vonat rendkívül sebesen robogott tova. A rendes vegyesvonatoknak egy egész napra van szükségük, mig végigmennek a Bokhara és Szamarkand közt levő tizenegy állomáson. A mi vonatunk három óra alatt tette meg a kétszáz kilométer hosszuságú útat, mely a két várost elválasztja egymástól, és délután két órakor megérkeztünk Tamerlan híres városába.