Amédée Florence ötlete

Ó, mi különbség Április 13-a s a mai nap reggele között! Tegnap az ostromlottakat majd hogy szét nem vetette a boldogság, hiszen biztosak voltak abban, hogy a megpróbáltatásaik végére értek. Viszont ma, hogy a reményük füstbe ment, csüggedten néztek a jövő elé.

Az éjszaka második felében néhányuknak sikerült elszenderedni. Legtöbben azonban azzal töltötték az idejüket, hogy meghányták-vetették az előállt helyzetet, anélkül hogy valamilyen megoldást találtak volna.

Maga Marcel Camaret is zavarba jött. Azonkívül, hogy egy másik légisiklót épít, más szabadulási lehetőséget nem látott. Csakhogy, aki egy olyan készülékre számít, amelynek a megépítése legalább két hónapba kerül, holott csak kétheti élelemmel rendelkezik, jó előre tudhatja, hogy kilátástalan a helyzete.

Miután a lehetőségeiket alaposabban számba vették, kiderült, hogy megszabadulásukra még annál is kevesebb a remény, mint ahogy hitték. A tartalékok szigorú leltárba vétele után, és miután a kert beérendő terményeit is figyelembe vették, kiderült, hogy az ostromlottaknak még kétheti ellátásuk sincs, csak legfeljebb kilenc-tíz napi élelemmel ha rendelkeznek. Nem két hónap múlva, hanem már április utolsó napjaiban ínséget kell szenvedniük.

Hogy az ínség napjait minél inkább kitolják, elhatározták az élelem adagolását. Azzal ugyan nem áltathatták magukat, hogy ily módon legyőzték a veszélyt, de az ellenállási időt feltétlenül meghosszabbították.

13-án elkészültek minden számbavétellel, és még aznap hozzá is kezdtek az új repülőszerkezet megépítéséhez, mert ehhez Marcel Camaret makacsul ragaszkodott, holott minden érv amellett szólt, hogy annak már semmi hasznát sem veszik; ilyen körülmények között csak délután kerülhetett sor arra, hogy a fogollyal foglalkozzanak.

Az első valóban szűkös ebéd után Marcel Camaret, vendégei kíséretében, akiknek váratlan felbukkanása egyre nagyobb fejtörést okozott, belépett a sebesült szobájába. Châtonnay doktornak az volt a véleménye, hogy a fogoly állapota lehetővé teszi a kihallgatást.

– Ki vagy? - Camaret szándékosan kezdte egy teljesen jelentéktelen kérdéssel.

Mivel a sebesült hallgatott, Camaret megismételte a kérdést, de nem több eredménnyel.

– Kénytelen vagyok figyelmeztetni - mondta a mérnök szelíden -, hogy kényszeríteni foglak a megszólalásra.

Az ember azonban a figyelmeztetés ellenére sem nyitotta ki a száját, de mintha gúnyos mosoly játszott volna az ajka szögletében. Kényszerítsék hát! De, hogy eredménnyel, azt aligha tudta elképzelni. Egyébként csak rá kellett nézniük, hogy láthassák: ritka akaraterejű fickóval van dolguk.

Marcel Camaret megvonta a vállát, és többé nem erőltette a választ, hanem a fogoly hüvelykujjára és a talpára néhány fémlemezecskét csatolt, amelyeket huzalok segítségével egy kapcsolótáblához kötött. Ezután pedig lenyomta a kapcsolót.

Az ember fájdalmasan rángatózni kezdett, nyakán az erek hihetetlenül kidagadtak, és elszederjesedő arcán leírhatatlan kín tükröződött.

Mindez nem tartott sokáig. Camaret pár másodperc múlva kikapcsolta az áramot.

– Nos, megszólalsz? - kérdezte ismét.

Mivel az ember makacsul hallgatott, így folytatta:

– Úgy is jó. Akkor kezdjük elölről.

Mihelyt Camaret bekapcsolta az áramot, megismétlődött az előbbi jelenet, de talán még hevesebben. A verejték is szakadni kezdett a fogoly arcáról, a szeme fennakadt, és úgy kaffogott, mint egy fóka.

– Beszélsz? - kérdezte meg ismét Camaret, miután kikapcsolta az áramot.

– Be... beszélek... - hebegte az ember erőtlenül.

– Rendben van - bólintott Camaret. - Hogy hívnak?

– Fergus Dávid.

– Ez nem név - jegyezte meg Camaret. - Ez csak két keresztnév.

– Blacklandben ez a nevem. Az igazi nevemet senki sem ismeri.

– De mi meg fogjuk!... Mi az igazi neved?

– Daniel Frasne.

– Nemzetiséged?

– Angol.

Daniel Frasne, mert valóban ez volt a neve, miután rászánta magát, hogy beszéljen, ugyanolyan következetes volt, mint a hallgatásban, és minden kérdésre azonnal válaszolt.

– Ide figyelj - szólt Camaret határozottan -, néhány adatra van szükségem. Ha nem kapom meg, újra kezdjük az iménti mókát. Tehát hajlandó vagy válaszolni?

– Igen! - biccentett a sebesült.

– Elsősorban, mi a tisztséged Blacklandben? Mi vagy te ott?

– Tanácsos.

– Tanácsos?... - csodálkozott Camaret.

De Frasne is nagyot nézett, hogy mit csodálkozik ezen a mérnök. Mégis megmagyarázta:

– Így nevezik azokat, akik Killerrel együtt vezetnek...

– Ha jól értettem, tagja vagy Blackland vezető testületének.

A válasz kielégítette Marcel Camaret-t.

– Régóta vagy itt? - faggatta tovább.

– A kezdet kezdetétől.

– Tehát régóta ismered Harry Killert?

– Rég bizony.

– Hol ismerkedtetek meg?

– A Buxton-féle csapatban.

E szavak hallatára Jane talpra ugrott. A sors újabb tanút küldött elébe.

– A Buxton csapatában! - kiáltott fel Camaret. - Hogy lehet, hogy nem ismerlek?

– Talán mert megváltoztam - jelentette ki Frasne filozófikusan. - Pedig önnel együtt voltam, Camaret úr.

Jane Buxton nem tudta tovább türtőztetni magát, és közbeszólt:

– Kérem, Camaret úr - mondta -, engedje meg, hogy én is kérdezzek valamit ettől az embertől.

Marcel Camaret beleegyezett, és Jane megkérdezte a sebesülttől:

– Ha tagja volt annak a különítménynek, akkor látnia kellett, hogy mikor találkozott Buxton Harry Killerrel.

– Láttam is.

– Buxton kapitány miért fogadta olyan könnyen a bizalmába ezt az embert?

– Fogalmam sincs.

– Igaz - folytatta Jane -, hogy miután Harry Killer csatlakozott, ő lett a csapat valódi parancsnoka?

– Ő biza - válaszolta Frasne, de kissé csodálkozott, hogy ilyen régi dolgok után érdeklődnek.

– Tehát Buxton csapata csak a Harry Killer parancsára kezdett el rabolni és fosztogatni, ami aztán a végzetét okozta?

– Igen, úgy volt.

– Ehhez Buxton kapitánynak semmi köze sem volt?

– Semmi a világon.

– Hallják, uraim? - fordult Jane a barátai felé.

Aztán így kérdezősködött tovább:

– Buxton kapitánynak mi oka lehetett, hogy lemondjon parancsnoki jogköréről a Harry Killer javára?

– Hát én azt honnan tudjam?! - vesztette el Frasne a türelmét.

Az ember őszintének látszott. Jane látta, hogy ezt a kérdést kár erőltetni.

– Azt legalább tudja, hogy miként halt meg Buxton kapitány? - kérdezte meg a lány.

– Hát... a harcban - válaszolta Frasne, mintha ez magától értetődő dolog volna. - Sokan meghaltak ott...

Jane Buxton felsóhajtott. Ezzel a fickóval sem derítheti ki azt a pár kérdést, ami bátyja ügyében még homályban maradt.

– Köszönöm, uram - fordult Camaret felé -, én végeztem.

A mérnök a kihallgatást azonnal folytatta, mégpedig ott, ahol abbahagyta.

– Az első időkben hogyan kerültek ide azok a négerek, akik a várost felépítették? - kérdezte.

Frasne szeme kerekre nyílt. Hát lehet ekkora ostobaságot kérdezni? Hát ilyesmikért kínozták meg az imént?

– Az ördögbe is! - vesztette el a türelmét. - A környező falvakból. Ezt kitalálni nem kell sok ész!

– De milyen eszközökkel?

Frasne megrántotta ép vállát.

– Ez is kérdés?! Mintha nem tudná!... Egyszerűen elhoztuk őket!

– Ah! - hajtotta le a fejét Camaret keserűen.

Aztán így folytatta:

– Eleinte gépek kellettek. Honnan kerültek ide?

– Természetesen a Holdról - vigyorodott el Frasne.

– Európából származtak?

– Minden bizonnyal.

– És milyen úton érkeztek ide?

– Nyilván nem repültek. Az ördögbe is, Camaret úr, miféle kérdések ezek? Mégis, ön hogy képzelte el, hogyan jöhettek ide azok a gépek? Magától értetődik, gőzhajóval.

– És hol hajózták ki?... - kérdezte Camaret halkabban.

– Cotonouban.

– De Cotonoutól Blacklandig nagy ám a távolság. Hogyan szállították onnan ide?

– Tevén, lovon, ökrökkel, négerekkel - válaszolta Frasne lakonikusan, és úgy tűnt, kezd a türelme végére érni.

– És e hosszú-hosszú úton, ugyebár, sok néger elpusztult?

– Több, mint amennyi született - röhögött Frasne. - Nem az elpatkoltak számlálgatásával szórakoztunk.

Camaret más témára tért.

– A gépeknek ára van...

– Természetesen - bólintott Frasne, és egyre elképesztőbbnek találta az egész kérdezősködést.

– Tehát Blacklandben volt pénz bőven...

– Nyugodjék meg, pénzhiányban sohasem szenvedtünk.

– De hogyan jutottak pénzhez?

Erre már Frasne végképp elvesztette a türelmét:

– Mondja, Camaret úr, még meddig kérdezősködik olyan dolgok felől, amelyeket nálamnál jobban tud? - s az emberen látszott, hogy nem tetteti a haragot. - Vagy talán potyára csinálta azokat a repülőket? Hiszen tudja jól, hogy Harry Killert és másokat azok repítették a Bijagós-szigetekre, ahonnan hajóval beportyázták Európa partjait, leginkább az Angliáét... Vagy talán nekem kell megmagyaráznom önnek, hogy Európában mennyi bank van, mennyi régi jó zsíros pénzintézet meg más efféle, s néha ezeknek olyan látogatói is akadnak, akiket nem hívott oda senki. Egy-egy ilyen látogatás után aztán üthetik bottal a nyomunkat...

– Gyakoriak az ilyen látogatások? - érdeklődött Camaret szégyentől piruló arccal.

Frasne bizonytalan mozdulatot tett.

– Na, végre! Hát azt kajtatja... - dörmögte. - Mikor hogy, három-négy évente...

– Mikor voltatok utoljára?

– Utoljára?... - és Frasne lelkiismeretesen próbálta megerőltetni az emlékezetét. - Várjunk csak... Most van négy és fél hónapja.

– Kik voltak a résztvevők?

– Ezt nemigen tudom - mondta Frasne -, mert ebben én nem voltam benne. Egy bankrablás volt. De hogy milyen vastag fogású, biza nem tudom.

Marcel Camaret hallgatott egy pillanatig. Nagyon sápadt volt, s mintha tíz évet öregedett volna.

– Még valamit, Frasne - szólt. - Most hány négert tartotok itt a mezei munkákra?

– Vagy négyezret. Talán többet is.

– Asszonyokat is?

– Azokból vagy ezerötszázat.

– Minden bizonnyal ezeket is úgy szedtétek össze, mint az elsőket...

– Nem - válaszolta Frasne a világ legtermészetesebb hangján. - Most már vannak repülőink; azokkal könnyebb elragadni őket.

– Ah... - sóhajtott fel Camaret. S mielőtt folytatta volna, hallgatott. - Hol hatoltál be az Üzem területére?

Frasne habozott, hogy válaszoljon-e, vagy sem, ugyanis ezt tartotta az első komoly kérdésnek. És amilyen könnyedén válaszolgatott eddig, most éppen olyan nehezére esett felelni. De itt beszélnie kellett!

– A víztartályon keresztül - bökte ki dühösen.

– A víztartályon keresztül? - csodálkozott Camaret.

– Ott. Tegnapelőtt elzártuk a folyóhoz vezető csövet, és kiürítettük a Palota víztartályát. Az Üzem tartálya erre magától kiürült, mert a két tartály a Röptér alatt egy csővel van összekötve. Tchumuki és én ezen a vezetéken bújtunk be.

Néhány órával előbb a mérnök közömbösen vette tudomásul, hogy a szivattyút visszaszerelték, és kifogástalanul működik. De csak most jött rá, hogy tulajdonképpen mi történt; úgy látszik, Harry Killeréket megdöbbentette Tchumuki szörnyű pusztulása, amit az ostromlottaknak tulajdonítottak, és kinyitották a vezetéket, hogy folyjon a víz, mint azelőtt.

– Jó, köszönöm - fejezte be Camaret a kihallgatást, mert amit tudni akart, megtudta; s anélkül hogy bárkihez is egy szót szólt volna, visszavonult a szobájába.

Eltelt 13-a és 14-e is minden baj nélkül. Az ostromzár ugyanolyan szigorú maradt. A rakparton és végig a Röptéren fel voltak állítva a Merry Fellows őrei, akik onnan jól beláthatták az őrsávot, amely körülvette az Üzemet, úgyhogy észrevétlenül senki sem léphetett ki. Amíg az éhség arra nem kényszeríti az ostromlottakat, hogy megadják magukat, ez a helyzet nem is fog megváltozni.

Így látta ezt, és nagyon helyesen, Amédée Florence is. Mióta a légisikló tönkrement, állandóan a menekvésen törte a fejét, és ette kezét-lábát, mert semmi nem jutott az eszébe. De 14-én este remek ötlete támadt. Miután azt jól meghányta-vetette magában, s azután is jónak találta, 15-én reggel hosszasan elbeszélgetett Tonganéval, majd arra kérte a barátait, hogy kísérjék el Camaret-hez, akinek sürgősen közölni akar valamit.

Frasne kihallgatása óta senki sem látta a mérnököt. Camaret visszavonult a lakosztályába, és mindenki elől elzárkózott. A mérnök Frasne borzalmas vallomásától valósággal letaglózva, magányosan emésztődött.

Most már ismerte a teljes igazságot. Tudta, hogy egész Blackland lopásból, rablásból, szörnyű erőszaktételek árán épült fel, és abból is tartja fenn magát. Most már tudta, hogy mind Európa, mind Afrika - az egyik így, a másik úgy - Harry Killer gonosztetteinek színhelyévé vált. Megtudta, hogy a rengeteg aranynak, amivel ő a művét megvalósíthatta, mily mocskos az eredete. Buxton csapatának hallatlan kegyetlenkedései, a parancsnok meggyilkolása; a falvaikból elragadott szerencsétlen négerek rendszeres lemészárlása, a rablások, harácsolások, az Afrikában és Európában elkövetett gyilkosságok s végül ez a piszkos merénylet a Barsac-expedíció ellen... mindezt most már bizonyosan tudta.

És bűntársuknak érezte magát sok mindenben. Mert személyes ártatlansága mellett, nem ő volt-e az, aki mindeme gaztettek elkövetéséhez az eszközöket gyártotta? Ha arra gondolt, hogy élete utóbbi tíz esztendejét milyen ügy szolgálatába állította, a lelke megtelt keserűséggel, és elméje - hisz egyébként is ingatag kedélyű volt - a teljes elborulás felé sodródott. Meggyűlölte Blacklandet, de nem tudta feledni, hogy az mégiscsak az ő műve; vér a véréből; a csodáknak egy olyan világa, amely az ő dicsőségét hirdeti... De lakóinak páratlan elvetemültsége maradhat-e büntetlenül? Avagy nem átkozott-e az a város, amely annyi töménytelen bűnben fogant?

Amédée Florence és barátai ily sötét gondolatokba merülten találták Camaret-t. Egy fotelben elnyújtózva a semmibe bámult, összetörtnek és erőtlennek látszott. Két napja nem látták egymást, s azalatt talán egy falatot sem evett.

Ez az ember így nem tetszett Amédée Florence-nak, ő a régi, ügyes mérnököt szerette volna viszontlátni. Utasította tehát Tonganét, hogy hozzon valami falnivalót Camaret-nek. Evett is az, de inkább csak muszájból, és távolról sem azzal az étvággyal, amelyet a kétnapos böjt indokolt volna. Ennek ellenére, miután falt valamit, enyhe pír futotta be ólomfakó arcát.

– Azért gyűltünk össze valamennyien - szólalt meg ekkor Florence -, mivel rájöttem, hogy mi módon szabadulhatunk ki ebből a kutyaszorítóból. Hosszas töprengés után arra gondoltam, hogy megszerezhetnénk egy nagyszámú szövetséges támogatását, amely tulajdonképpen itt van az orrunk előtt.

– Szövetséges?! - kiáltott fel egyszerre Barsac és Châtonnay doktor.

– A rabszolgaövezet négereire gondoltam - válaszolta Amédée Florence. - Tegnap arról értesültünk, hogy legalább négyezren lehetnek, ha az asszonyokat nem számítjuk, pedig ha lázba jön egy asszony, két férfival is felér. Véleményem szerint, ezt az erőt nem szabad lebecsülnünk.

– Hát nem - ismerte el Barsac -, csakhogy a négereknek nincs semmi fegyverük, és valószínű, nem is sejtik, hogy mi a világon vagyunk.

– Ezért kell felvenni velük a kapcsolatot, és fel is kell fegyverezni őket - jelentette ki Florence.

– Könnyű azt mondani! - tanúskodott Barsac.

– De meg is lehet tenni! - válaszolta Florence.

– Tényleg?... - csodálkozott Barsac. - Ha el is tekintünk a felfegyverzés kérdésétől, de ki megy el a négernegyedig?

– Csakis egy néger, amilyen ő: Tongané!

– És az ostromgyűrű? Vagy elfelejtette, hogy az Üzem körül van zárva? Ahogy felemeli a fejét, hull a golyó, mint a jégeső!

– Ezért nem a kapun kell kilépnie - válaszolta Florence élénken. - Különben is, a kapuval szemben a fehérek városnegyede terül el, neki pedig a fekete övezetbe kell eljutnia. Egyetlen megoldás, hogy azt tegye, amit már egyszer megtett; vagyis éjjel kioson a földekre, nappal a munkások közé keveredik, és este velük együtt visszatér a városba.

– De hát átmehet az őrsávon, s előtte átmászhat a kerítés falán is? - kétségeskedett Barsac.

– Lehet a kerítés alatt is - vágott vissza Florence, és Marcel Camaret felé fordult.

A tudós gondolataiba mélyedt, távol tartotta magát a vitától; úgy tűnt, oda sem figyel.

– Camaret úr - kérdezte Florence -, fúrhatunk-e az Üzem fala és az őrsáv alatt egy olyan alagutat, amely a város területén túl, a földeken bukkanjon felszínre.

– Természetesen, minden további nélkül - emelte fel a fejét Camaret.

– És mennyi időt igényelne ez a munkálat?

Camaret egy pillanatig gondolkozott.

– A hagyományos módon a járatot ki kellene bélelni gerendákkal, és bizony sok időbe telne - mondta végül. - A szükséges időt azonban jelentékenyen lerövidíthetjük egy olyan gép segítségével, amelyet éppen most gondoltam ki, és amely igen jó eredménnyel használható homokos talajban. Hogy elkészítsem a gép tervét, megépítsem, és hogy kifúrjuk az alagutat, tizenöt nap elégséges.

– Tehát a hónap végére kész lehetünk?

– Egész biztos - jelentette ki Camaret.

Amint megoldandó feladatot kapott, a mérnök ismét magára talált. Fokról fokra helyreállt a gondolkodóképessége, és szemmel láthatólag felélénkült.

– A második kérdés - folytatta Florence -: az alagút építése lekötné az Üzem minden munkaerejét?

– Ehhez nem kell sok ember - válaszolta Camaret.

– Akik nem ezen a munkán dolgoznak, közben legyárthatnának-e vagy három-négyezer fegyvert?

– Milyen fegyvert? Tűzfegyvert semmiképpen!

– Dárdákat, késeket, pallosokat, buzogányokat; egyszóval, ami vágó-, szúró- vagy ütőfegyvert csak ki lehet találni.

– Ilyesmit igen - válaszolta Camaret.

– És e fegyvereket el lehet-e juttatni a kijelölt napon a rabszolganegyed négereihez, anélkül hogy Harry Killer emberei azt észrevennék?

– Ez már nehezebb dolog - mondta Camaret.

Aztán néhány pillanatig gondolataiba mélyedt, majd szelíd hangon így folytatta:

– Igen... talán... ha az éjszaka teljesen sötét...

– Akkor megmenekültünk! - kiáltott fel Florence. - Érti, Camaret úr? Tongané az alagúton át kilopakodik, elkeveredik a mezőn dolgozó négerek között, este pedig visszatér velük a néger övezetbe. Éjszaka aztán előkészíti a lázadást. Azok az emberek ott kegyetlenül el vannak nyomva, és csak a fegyverük hiányzik, hogy lerázzák magukról a jármot. Amint fegyverhez juttatjuk őket, egy pillanatig sem haboznak. Azonnal munkához kell látnunk, Camaret úr!

– Én már hozzá is kezdtem - válaszolta a mérnök, s miközben Amédée Florence még beszélt, ő leült a rajzasztala mellé.

Az ostromlottakat ugyancsak fellelkesítették a lehetőségek, amelyeket Amédée Florence terve csillogtatott meg előttük. Mindenki jó ötletnek tartotta, és ostobaság lett volna a folyón túli sokezer szövetségest kihagyni a tervükből. Camaret kijelentései után senki sem kételkedett, hogy lehetséges lesz megteremteni a kapcsolatot velük. Ebből a szempontból a mérnök személye elégséges biztosítékot jelentett mindenki számára.

Már a következő napokban felfüggesztették a légisikló építését. A legtöbb munkást a szúró-, vágó- és ütőfegyverek gyártásához osztották be, néhányan Camaret legújabb találmányának megépítésén dolgoztak, mások egy rotangpálma törzsét fúrták ki, anélkül hogy bárki is ismerte volna, mi e művelet célja; megint mások az Üzem kerítése mellett, olyan helyen, ahova a Palotából nem láthattak be, egy szaporán mélyülő, tágas aknát ástak.

Április 21-én az akna már tíz méter mély volt, és Camaret ezt elégségesnek találta; a vízszintes folyosó áttöréséhez ezután menten hozzá is lehetett kezdeni. Hogy a munka szaporán haladjon, a mérnök egy öt méter hosszú acélkúpot készíttetett. A kúp alapjának átmérője egy méter harminc centiméter volt, és a palástja felületére barázdákat és kidudorodásokat alkalmaztak, méghozzá egyenletesen a csúcs felé haladó csigavonal mentén. Egy villanymotor úgy forgatta ezt a kúpot, hogy belefúródjék a laza szerkezetű talajba, s közben bizonyos nyílásokon át, amelyeket kifejezetten erre a célra lyuggattak a kúp palástjára, hogy a homok a kúp belsejébe hulljon, ahonnan aztán folyamatosan kihordták az aknán keresztül.

Ez az óriáscsavar úgy fúródik a talajba, hogy közben a földet fenntartja, és semmiféle beomlás nem történhet; a nyomába betolnak egy ugyanolyan átmérőjű csövet, amelyet hatalmas erejű emelők taszítanak mind beljebb és beljebb. Mire elkészül, az alagút tulajdonképpen egy nyolcvanméteres fémcső lesz.

A vízszintes vájat végén a lyukasztókúp felfelé fordul, s egy nyílás keletkezik a csúcsán, amely addig zárva volt, ezen át egy kisebb átmérőjű kúpot dugnak ki, amely függőleges irányban a talaj felszínéig töri a nyílást.

Miközben e munkálatok folytak, az ostromlottak alig látták Camaret-t. A mérnök elgondolkozva és sötét arccal csak akkor jelent meg, ha valami műszaki kérdés megoldása miatt feltétlenül szükségessé vált a jelenléte. Amint a felmerülő kérdést elintézte, menten bezárkózott a szobájába, ahol Joko a magányosan elfogyasztott étkeit felszolgálta.

Az alagút a tervezett időre elkészült.

Április 30-án pirkadatkor a közel nyolcvan méter hosszú vízszintes furat végére értek. Azonnal hozzáfogtak a kis vájókúp felszereléséhez, amelynek a függőleges aknát kell majd kifúrnia; de ezt az utolsó műveletet el kellett halasztaniuk, mert teljesen megvirradt.

Pedig az idő nagyon sürgette őket. Április 27-e óta, vagyis már három napja, nagy volt az ínség, és az addig is kicsi fejadagokat még inkább csökkenteniük kellett.

Pedig üres hassal ritkán derűlátó az ember, és a nehézségekkel sem tud bátran szembenézni! Lassan-lassan a munkások hangulata megromlott. Dolgozni azért dolgoztak keményen, mert a jövőjük függött a munkától, de az arcuk komor volt, és gyakran keserű szavakat váltottak egymással. Szemmel láthatóan kezdték elveszíteni vezetőjükbe vetett hitüket is, pedig Camaret-nek nemrég még természetfeletti képességeket tulajdonítottak. De lám, a nagy varázsló minden zsenialitása sem elég, hogy megmentse őket az éhhaláltól; és ezért bizony megcsappant a tekintélye.

Másrészt elterjedt egy Jane Buxtonnal kapcsolatos mendemonda is, amelynek gyökereit Camaret-nek abban a szónoklatában kell keresnünk, amelyet akkor tartott, amikor az ellenségeskedés kirobbant. Harry Killer Jane iránti érzelmeinek az emberek eleinte csak akkora jelentőséget tulajdonítottak, amekkorát az megérdemelt, vagyis majdnem semmit. Despotizmusának ezt a különleges megnyilvánulását besorolták a többi túlkapása közé, s azon felül nem sokat gondolkoztak rajta.

Amint azonban a helyzet súlyosbodott, s az üzemieknek mind többet kellett szenvedniük, és amilyen mértékben az éhezés megzavarta a fejüket, egyre inkább előtérbe került a Harry Killer szeszélye; pedig lehet, hogy a zsarnok már nem is gondolt Jane-re. Csakhogy egy mendemonda, ha egyszer bekerül a köztudatba, nincs az a hatalom, amely kitörölje onnan, és akárcsak a kristályosodás jól ismert folyamatában, minden más gondolat e téves tudattartalom köré tömörül.

Lassacskán az üzembeliek közül már csak kevesen kételkedtek abban, hogy szenvedéseiknek, küszködésüknek, annak, hogy ostromgyűrűbe zárva éhezniük kell, más oka is lenne, mint Buxton kisasszony két szép szeme. Ha ő megadná magát, a béke helyreállna. Innen már csak egy könnyen megtehető lépés annak a kimondása, hogy az áldozat aránytalanul nagy, és egyszerűen túlzás megkívánni, hogy egyetlen személy megmentéséért elvesszen százötven ember.

Jane Buxton észrevette a megváltozott hangulatot. Néhány elejtett szóból, egy-egy rosszindulatú pillantásból, amelyet akkor vetettek rá, ha valamelyik műhelyen átment, rájöhetett, hogy milyen ellenséges gondolatokat táplálnak irányában, és hogy a nyakukba szakadt veszedelem miatt őt vádolják.

Bár távol állt tőle, hogy saját személyének akkora jelentőséget tulajdonítson, mint környezete, ezért a közösségi vélemény egyöntetűsége miatt nagyon szenvedett, és lassan-lassan maga is elfogadta a gondolatot, hogy ha megadja magát Harry Killernek, önfeláldozásával valóban felszabadítaná a többi ostromlottat.

Pedig elborzadt, amikor arra gondolt, hogy egy olyan ember közelében éljen, aki talán megölte a bátyját. Viszont eltekintve attól, hogy ez a gyanú nincs bebizonyítva, ha úgy adódna, hogy az áldozat, amit hoznia kell, meghaladná a bátorságát, a megszabadulásnak mindig van egy útja: a halál. Legyen, aminek lennie kell, ő megteszi a kötelességét...

Ez a gondolat annyira a hatalmába kerítette, hogy végül is előállt s megmondta a barátainak, hogy mi a szándéka. Jane az eddigi halogatásért gyávasággal vádolta önmagát, és kijelentette, hogy megadja magát Harry Killernek, ha az biztosítja, hogy mindenki megszabadul innen. Szegény Saint-Bérain, mikor ezt meghallotta, felzokogott.

– Kisasszony, ön a mi becsületünkön szándékozik foltot ejteni! - szólt Amédée Florence sértődötten. - Ráadásul oktalanul becstelenítene meg bennünket. Harry Killer túlságosan is biztos abban, hogy egy szép napon ön úgyis a karmai közé kerül; miért adna bármily csekélyke árat is azért, ami úgyis az övé lesz. Egyébként biztos lehet afelől, hogy bármit is ígérjen, úgysem áll szavának.

Barsac, Châtonnay doktor és még Poncin úr is az újságíró mellé állt, és Jane-nek végül is le kellett mondania nagylelkű, de meggondolatlan tervéről.

Különösen most, hogy az alagút elkészült, Jane terve értelmét vesztette. Néhány óra múlva Tongané kiszökik innen, és minden bizonnyal már másnap jelt ad a felkelésről, és az ostromlottak megkezdhetik a felszabadító harcot.

Április 30-i délutánján a kis kúpot már felszerelték a nagy kúp falán erre a célra hagyott nyílásba, és estefelé megkezdték a függőleges akna ásását. A munkálatok utolsó szakasza is minden baj nélkül befejeződött. A kivezető cső már éjfél előtt a felszínre bukkant, s rajta keresztül a hűséges Tongané eltűnt az éjszakában.

A függőleges csövet akkor visszahúzták, a homok magától beomlott utána, és betömte a lyukat. Persze a talaj felületén megmaradt egy többé-kevésbé észrevehető, tölcsér alakú mélyedés, de más gyanúok hiányában teljesen valószínűtlen, hogy az ostromlók e mélyedés és a nyolcvan méterrel arrébb fekvő Üzem között bármi kapcsolatra is gondoljanak.

Mivel Blackland alaprajzát eléggé aprólékosan ismertettük, tudjuk, hogy az Üzemhez viszonyítva a legalacsonyabban a város falának az a szöglete volt, amely a fehérek negyedét elválasztotta a rabszolgák városrészétől.

Erről a kiszögellésről kellett Tonganénak jelt adnia, amint kedvezőnek találja az időt a fegyverek átküldésére. Május első estéjétől kezdve aztán valamennyi üzembeli tekintete arra a kiszögellésre szegeződött, mindenki egy állványzaton szorongott, amelyet Camaret parancsára a Red Riverhez legközelebb eső részen, az egyik munkásszállás tetőzetére szereltek fel.

De amint sejteni lehetett, ez az első várakozás hiábavalónak bizonyult. Ha Tongané sikerrel oldotta meg a feladatát, még akkor is éppen csak hogy megérkezett a négerek negyedébe. Márpedig a felvilágosító munkához és a lázadás előkészítéséhez időre van szüksége.

Másnap sem láttak semmi jelzést. Az ostromlottak erre nyugtalankodni kezdtek. Bár az állványra zsúfolódva biztatgatták egymást, hogy a teleholdas éjszakák amúgy is túlságosan fényesek a fegyverszállításhoz, várni kell, bármilyen szállítási módot eszelt is ki Camaret.

Május 3-án azonban az ostromlottak aggodalma már komolyra fordult. Ezen az éjszakán, a telehold ellenére, a vastag felhőtakaró miatt koromsötétség borult a városra. Tongané tétlensége annál súlyosabban esett a latba, mert ezen a napon az utolsó morzsákat is felélték. Két, legfeljebb három napon belül vagy győznek, vagy megadják magukat, vagy beletörődnek abba, hogy éhen haljanak.

Május negyedik napja az ostromlottak számára végtelennek tűnt; mindenki lázas türelmetlenséggel várta, hogy besötétedjék. De a négernegyed falán azon a nap éjjelén sem villant fel a várva várt jel.

Május 5-ére már a csüggedés jegyében virradtak fel. Az ostromlottak már két napja böjtöltek, s korgott a gyomruk kegyetlenül. A műhelyek kihaltan álltak. A munkások, az asszonyok és a gyermekek kétségbeesett arccal bolyongtak az Üzem területén. Ha az elkövetkező negyvennyolc órában semmi sem történik, tehetetlenül meg kell adniuk magukat a győztes kénye-kedvének.

Az emberek csoportokba verődve keserűen beszélgettek. Már senki sem tartóztatta magát; ócsárolták Tonganét, aki megfeledkezett azokról, akiknek a megszabadítására vállalkozott. Vigye el az ördög! Majd bolond lesz az a néger éppen velük törődni!

Amint az egyik ilyen csoport mellett elment, Jane Buxton a nevét hallotta említeni. Több társa gyűrűjében egy munkás és egy asszony veszekedett, de olyan hangosan, ahogy csak legyengült állapotuk megengedte, és annyira odafigyelt mindenki, hogy Jane Buxton nyugodtan megállhatott és végighallgathatott mindent, mert senki sem vette észre.

– Mondjanak, amit akarnak - kiabálta a munkás, és nem törődött vele, hogy hallják-e vagy sem -, ez már több a soknál; mit kell kiállnunk egy kis nebáncsvirág miatt. Ha tőlem függne...

– Nem sül ki a szemed így beszélni...

– A szemem!... Ne tréfálj, mamus!... Nekem otthon egy kisfiam van, és az enni kér.

– Talán nekem nincs?! - pattogott az asszony.

– Ha neked úgy tetszik, hogy éhen gebezd, hát gebezd. De úgy tudd meg, hogy ha holnapra nem változik a helyzet, a főnökhöz megyek, s aztán majd én beszélek a fejével. Az mégsem lehet, hogy ennek a kisasszonynak a kedvéért mind elvesszünk; még ha az ördög akarná, akkor sem...

– Gyáva szemét vagy! - vágott vissza az asszony felháborodva. - Nekem is van gyermekem, de inkább a földben lássam, mint egy ilyen gaztett árán szabadon.

– Kinek mi az ándungja - aztán még hozzátette: - Majd meglátjuk holnap.

Jane Buxton megingott, mert szíven találta, amit végighallgatott. Lám, már nyíltan beszélnek ellene, s a szerencsétlen emberek tudatába kétségtelenül befészkelődött, hogy ő az egyedüli oka a nyakukba szakadt nyomorúságnak. Ez pedig elviselhetetlen volt számára. Mit tehet, hogy bebizonyítsa, mennyire tévednek?

Percről percre, óráról órára május 5-e is tovavánszorgott. A nap lement. Éjszaka borult a világra. Tongané elmenetele óta immár harmadszor vastag felhőtakaró vonta be az eget, és vaksötétség szakadt mindenre. Vajon a néger felhasználja-e ezt a kedvező körülményt, hogy végre jelt adjon?

Bár már senki sem bízott benne, mégis, mint az előző estéken, minden szem arra a falszögelletre szegeződött, ahonnan a jelzéseket várták. Az Üzem órája elütötte a hetet, el a nyolcat, el a fél kilencet is, de hiába...

Fél kilenc után pár perccel a remegve figyelő ostromlottak egyszerre kiáltottak fel: Nem, Tongané nem feledkezett meg róluk! A négernegyed felől végre megjöttek a jelzések.

Pillanatnyi késedelem nélkül mindenki munkához látott. Camaret utasítása szerint egy fura szerkezetet vontak fel az állványra. Egy ágyú volt, valódi ágyú, csak éppen se kereke, se talpa, csak a csöve, s az is fából. A csodálatos lövegbe, amelyet a rotangpálma kivájt törzséből készítettek, egy olyan lövedéket gyömöszöltek be, amelyet sűrített levegővel zajtalanul ki lehetett röpíteni.

A lövedékre egy acélhuzalt erősítettek, annak a végére egy erős horgot hurkoltak; ha minden jól megy, az majd beleakad a rabszolganegyed falának a peremébe.

A lövedék súlyát, a sűrített levegő feszítőerejét, a cső beirányzását, a horog alakját és elhelyezkedését, egyszóval minden apró részletet Camaret kiszámított; és az ágyúja kezelését sem bízta másra.

A lövedék pedig hangtalanul átrepült a kikötő, a folyó, a Merry Fellows-övezet felett, és lehullt a négernegyedben. De vajon jó helyre? Vajon beakad-e a fal peremébe?

Camaret óvatosan forgatta visszafelé a dobot, amelyre a huzal fel volt tekerve. Nemsokára a huzal megfeszült, és a rándításra ellenállt. Igen: a munkájukat siker koronázta! Mostantól kezdve egy „légi híd” kötötte össze az ostromlottakat a rabszolgákkal.

Ezen a „hídon” azonnal megkezdték a fegyverszállítást. Előbb egy kis láda robbanóanyagot küldtek, majd rendre négyezer kést, pallost és dárdát is átirányítottak. Az egész művelet már tizenegy óra előtt be is fejeződött. Erre valamennyien elhagyták az állványt, és kezükbe kapták, amit éppen értek, s azzal a főkapu mögött gyülekeztek. Zárt csoportba tömörültek, középre vették az asszonyokat és a gyermekeket, várták a kitörésre alkalmas pillanatot.

A nők közül azonban hiányzott valaki: Jane Buxton!

Saint-Bérain, Amédée Florence, Barsac és Châtonnay doktor hiába kiáltottak utána, és hiába keresték mindenfelé. Jane-t sehol sem lehetett megtalálni.

Néhány munkás is a segítségükre sietett, újrakezdték a keresést, de hiába. Az egész Üzemet apróra felkutatták, de eredménytelenül.

Végül is tudomásul kellett venniük: Jane Buxton eltűnt.