Az új börtön

Tongané elmesélte, hogy a kubói lerohanás alkalmával nemhogy nem ölték meg, de még csak meg sem sebesítették. Ő nem esett bele a fényszóró kévéjébe, és így sikerült észrevétlenül a fák közé surrannia, a támadóknak pedig szerencsére eszükbe sem jutott, hogy megkeressék.

A sikeres megmenekülés után Tongané egy pillanatig sem gondolt arra, hogy cserben hagyja a gazdáit, annál kevésbé, mert a kis Malik is köztük volt. Inkább azon törte a fejét, hogyan segíthetne rajtuk, és végül, nagyon helyesen, arra gondolt, hogy okosabban cselekszik, ha megőrzi a szabadságát.

De nemcsak hogy eszébe sem jutott elfutni, hanem a támadók nyomában maradt. Hihetetlen nélkülözéseket elszenvedve átvágott a sivatagon, és szakadatlanul nyomon követte azokat, akik Malikot Blacklandbe hurcolták. Egész úton csak azokból a hulladékokból táplálkozott, amelyeket az előtte járók a pihenőhelyeken szertedobáltak. Tongané gyalogosan ugyanolyan szaporán haladt, mint amazok lóháton, és naponta megtett ötven kilométert.

Amint azonban Blackland közelébe értek, a hűséges néger ösztönösen jobban elmaradt a lovasoktól. Az ültetvények között pedig meglapult, és megvárta az éjszakát. Reggelig a csalitosban lapított. Aztán a többi néger közé keveredett, velük együtt túrta a földet, és tűrte a botütéseket, amelyeket az őrök bőkezűen osztogattak. Este úgy jutott be a város középső övezetébe, hogy senki sem vette észre.

Eltelt néhány nap, s közben egy elhagyott kunyhóból sikerült elemelnie egy ottfelejtett kötelet. Zsákmányával néhány, a Civil Bodyhoz tartozó alak után lopakodva elérte a folyópartot, ahol egy levezető csatorna boltozata alatt töltött két végtelennek tűnő napot, és leste a kedvező alkalmat.

E két nap alatt minden este látta a foglyokat, amint a bástya teraszán sétálgatnak, de hiába próbálta észrevétetni magát. A kedvező alkalom csak a harmadik napon, 8-án nyílt. A vastag felhőtakaró miatt sűrű sötétségbe burkolózott minden, s ezt használta ki Tongané; vaksötétben kisurrant a búvóhelyéről, feldobta gazdáinak a kötelet, s azon aztán hozzájuk kúszott.

Könnyű elképzelni, hogy mindezt Tongané később mesélte el, mert a megérkezése pillanatában csak annyit mondott, hogy amiképpen ő felkúszott ide, azonmód valamennyien elszökhetnek innen. Lent egy csónak várja a társaságot, amelyet sikerült elcsennie, s azon valamennyien leereszkedhetnek a Red Riveren. Felesleges mondanunk, hogy e javaslatot vita nélkül elfogadták. Ha négy ember ül az evezőknél, vízfolyásában óránként hat mérföldet is könnyen megtehetnek. Tehát, ha tizenegy óra előtt elindulnak, pirkadatig hetvenöt kilométert feltétlenül a hátuk mögött hagynak; s azzal túl is jutottak a védelmi zónán, vagyis a cikloszkóp hatósugarába eső övezeten, a készülék tapogatósugarait a magas martok alatt evezve sikeresen elkerülhetik, de maguk mögött hagyhatják az ültetvények mezsgyéit is, sőt még a sivatagban levő legelőretoltabb őrhelyen is túljuthatnak. Aztán, hogy a légisiklók fel ne fedezzék őket, nappal elrejtőznének a folyó rekettyés partján, és csak éjszaka folytatnák az útjukat, míg csak el nem érik a Nigert. Mivel a Red River medre nem húzódhat máshol, csak a Tafasasset vádijában, a blacklandi folyó valószínűleg Say-től lejjebb, valahol egy Bikini környéki falunál ömlik a Nigerbe; tehát összesen mintegy négyszázötven kilométert kell megtenniük, vagyis négy-öt alkalommal kell végigcsónakázniuk az éjszakát.

Ezt a sebtében megbeszélt tervet is villámgyorsan jóváhagyta mindenki. Mielőtt azonban a kivitelezéshez fogtak volna, a foglyoknak meg kellett szabadulniuk Tchumukitól. Ugyanis gyakran megtörtént, hogy a néger elücsörgött a nyitott folyosón vagy fenn a bástya teraszán, és mégsem lehetett a vakszerencsére bízniuk magukat. Gyorsan kellett cselekedniük.

Jane Buxtont, a hasznavehetetlen Poncin urat és Tonganét fennhagyták a bástya teraszán, a többiek pedig megindultak a lépcsőn lefelé. Már az első lépcsőfokok után, a terasz alatti szinten megpillantották Tchumukit, amint sorsába bölcsen beletörődve, nem valami szaporán tett-vett, hogy befejezze a napi teendőit. A néger ügyet sem vetett a négy férfira, akiknek a megjelenésében semmi rendkívülit nem találhatott. Azok úgy közelíthették meg, hogy amiatt a néger nem gyanakodott.

Amint megbeszélték, Saint-Bérain rohant rá elsőnek. Vasmarkával elkapta a néger nyakát, aki egyet sem nyikkanhatott. A többiek a gazfickó karját, lábát ragadták meg. Tchumukit gondosan megkötözték, a száját is betömték, s aztán bezárták egy kisebb helyiségbe, s annak a kulcsát a Red Riverbe dobták. Ily módon, amennyire csak lehetett, késleltették szökésük felfedezését.

Miután távozásukhoz az első lépést ily módon megtették, visszaosontak a teraszra, ahol a négy európait valóságos felhőszakadás fogadta. Amint remélték, a vastag felhőtakaró meghozta az esőt, és az égi vizek hatalmas dörgések kíséretében valósággal lezúdultak a földre. Határozottan úgy látszott, hogy a szerencse a szökevényekhez pártolt. A sűrű vízfüggöny húsz lépésen túl lehetetlenné tette a látást, és a túlsó part, a Merry Fellows-övezet fényei elmosódottan is csak alig-alig pislákoltak a bástyáig.

A leereszkedést késedelem nélkül megkezdték, és baj nélkül be is fejezték. Egyik a másik után - elöl Amédée Florence, legvégül Tongané - valamennyien leereszkedtek a kötélen, amelynek a vége egy akkora csónakhoz volt hurkolva, amelyben mindnyájan elfértek. Hiába akarták Jane Buxtont biztosítókötélre fogni. A fiatal lány határozottan visszautasította, és ragaszkodott ahhoz, hogy bebizonyítsa: ha sportteljesítményről van szó, ő sem ügyetlenebb, mint bárki más.

Mielőtt a tetőt elhagyta volna, Tonganénak volt rá gondja, hogy a kötelet leoldozza a kampóról, amelyre ráhurkolták, és hogy csak könnyedén átvesse a mellvéd egyik ékén, s a két kezével mindkét lelógó szárába fogódzva ereszkedjék le. Mikor aztán a többiek mellé ért, könnyedén lerántotta az egész kötelet. Így aztán semmi nyoma sem maradt annak, hogy miként szöktek meg.

Valamivel tíz óra után elkötözték a csónakot, amely eltávolodott a parttól, a vízáram elkapta, és megindult lefelé a folyás irányába. A szökevények meglapultak a csónakban, az evezőket bevonták, mert csak akkor szándékoztak evezőre kapni, ha kívül lesznek a városon, amelynek a falai csak alig hatszáz méterre voltak. Addig, bár a felhőszakadás átláthatatlan függönyt vont köréjük, okosabbnak találták, ha nem mutatkoznak.

Így telt el néhány perc, a szökevények már azt remélték, hogy túl is jutottak a város falain, amikor a csónak hirtelen fennakadt valamin, és kemény koppanással megállt. A benneülők kitapogatták, hogy egy nagyon magas vasrács állja el útjukat, amely felül vaslemezekbe van foglalva, alul pedig elvész a folyó mélyében, s így reménytelen helyzetbe jutottak. Elkerülni is hiába próbálták, mert a rács két szélén semmi rést sem találtak; ugyanis az egyik széle abba a falba volt beépítve, amely a Civil Body- és a Merry Fellows-övezetet szegélyezte; a másik oldalon pedig az Üzemet körülfutó őrsáv peremébe. A szerencsétlen menekülőknek be kellett látniuk, hogy ez alkalommal teljesen kilátástalan helyzetbe kerültek.

Harry Killernek igaza volt: birodalma őrizetét jól megszervezte. A Red Riveren csak napközben lehetett közlekedni, mert éjszakára lebocsátották ezt a rácsot.

Jó időbe telt, amíg a reményüket vesztett menekülők ismét visszanyerték az akaraterejüket. Annyira el voltak keseredve, hogy még a szakadatlanul csapkodó záport sem érezték, pedig az bőrig áztatta valamennyiüket. Térjenek vissza, adják meg magukat, jelentkezzenek a kapunál, és dugják be önként csuklóikat a bilincsbe? Erre sehogy sem tudták elszánni magukat. Csakhogy mi mást tehetnének? Arra nem is gondolhattak, hogy a rács feletti sima fémfalon átkapaszkodjanak. Még kevésbé, hogy a csónakot is átvonszolhassák rajta. Csónak nélkül pedig nem valósíthatják meg a szökési tervüket. És arra sem gondolhattak, hogy a két part közül valamelyiken kikössenek, mert a bal parton állt az Üzem, a jobb parton viszont a Merry Fellows-övezet terült el. Az útjuk minden irányban el volt vágva.

– Feltételezem, hogy nem itt akarunk nyugovóra térni - szólalt meg végül is Amédée Florence.

– Ön például hova óhajt menni? - kérdezte meg Barsac tétován.

– Bárhova, kivéve őfelsége Harry Killer lakosztályát - válaszolta a riporter. - Mivel azonban a választék nem túlságosan nagy, miért ne próbálnánk meg kibérelni egy új lakosztályt abban az épületben, amelyet Üzemnek neveznek.

Úgy tűnt, hogy ezt a lehetőséget érdemes megkísérelni. Abban a sajátos mikrokozmoszban, amely annyira különbözik a város többi övezetétől, talán segítenek rajtuk. Mindenesetre, ha megpróbálják, a helyzetük semmiképpen súlyosbodhat, s így tulajdonképpen nem is kockáztatnak semmit.

A csónakból a bal partra kecmeregtek, arra az ötvenméteres őrsávra, amely az árokkal együtt az Üzemet körülfutja. A zápor olyan sűrűn hullt, hogy a viszonylag rövid, ötvenméteres távolságból sem lehetett az Üzemnek akárcsak egyetlen épületét is megpillantani.

Bár az elszabadult természeti erők csattogása minden más zajt elnyomott, a függönyként hulló esőcseppek pedig megakadályozták a látást, a szökevények mégis óvatosan léptek az őrsávra, amelyen át kellett vágniuk.

Félúton megtorpantak.

Onnan, mintegy húsz méter távolságból már felsejlett az Üzemnek az a sarka, ahol a nyugati fal találkozik az északival, ez utóbbi tőlük jobb kézre húzódott végig, a város belső övezete irányába. Miután alaposan körülnéztek, látták, hogy nem indulhatnak tovább, mert az Üzem sarkánál egy nyugtalanító tereptárgyat pillantottak meg: egy őrbódét, amelynek közismert körvonala éppen csak hogy felismerhető volt a záporban. Mint minden őrbódé, úgy ez is az őrszem jelenlétére figyelmeztetett, még akkor is, ha az őr sehol sem látszott, mert feltehetőleg behúzódott az eső elől.

Csakhogy a menekülők nem álldogálhattak ott az örökkévalóságig, mert ezzel a legjobb alkalmat szolgáltatták volna, hogy a feltételezett őrszem, ha kijön a bódéjából, vagy ha a zápor hirtelen csitul, őket észrevegye.

Amédée Florence intett a többieknek, eltávolodott a Red Rivertől, és átvágott az őrsávon, s azon túl az Üzem falához lapult. Ily módon lapítva a többiek is megközelítették az őrbódét, amelynek kijárati nyílása minden bizonnyal a folyóra nézett.

Mielőtt a sarokhoz értek volna, a szökevények ismét megálltak, hogy tanácskozzanak; miután mindenben szigorúan megállapodtak, Amédée Florence, Saint-Bérain és Tongané kisurrant a szeglet mögül, és az őrbódéig rohanva, egyből rárontottak az őrhelyre.

Csak egyetlen Merry Fellows-legény silbakolt ottan. Azt annyira meglepte a váratlan támadás, amelyre még álmában sem gondolt, hogy későn kapott a fegyvere után, a kiáltása pedig elhalt az égiháborúban. Saint-Bérain torkon ragadta az ipsét, és úgy a földre döntötte, mint Tchumukit. S a fehér embert is ugyanúgy megszorongatta, mint a négert.

Tongané pedig a csónakhoz rohant, elhozta a kötelet, amivel az őrt atyásan megkötözték, majd pillanatnyi vesztegelés nélkül a foglyok megindultak egymás nyomában. Szorosan az Üzem falához lapulva, a Palota irányában, a folyóval párhuzamos fal mentén, de a folyásiránnyal szemben osontak.

Az Üzemet bekerítő falon mind ez ideig semmi bejárati rést sem észleltek. A bástya teraszáról sem látszott semmiféle kapu vagy ahhoz hasonló. Valóban: az Üzemnek a Röptér felé nem volt bejárata. De az ellenkező oldalon, amíg az esőben csak látni lehetett, sem mutatkozott semmi ilyesmi. És valószínűnek látszott, hogy hasonló a helyzet az északi homlokzaton is, amely a folyóra merőlegesen futott.

Viszont ha rakpartot építettek, azt mégiscsak használják valamire, és mi másra használhatnák, mint hajón szállított áruk ki- és berakására. Elvégre az Üzembe történő áruszállításnak feltétlenül van valami módja.

Ez az okoskodás helyénvalónak bizonyult. Miután vagy százötven métert haladtak, a szökevények egy kétszárnyú kapura bukkantak. De miképpen lehessen kinyitni egy olyan kaput, amelyen kívülről nyoma sincs semmiféle zárnak? Hogyan lehessen bárcsak megpattintani is? Vagy hogyan hívhatnák fel magukra az Üzemben lakók figyelmét úgy, hogy a másik őr, aki minden bizonnyal itt tartózkodik a közelben, észre ne vegye?

Néhány lépéssel arrébb a nagykapu mellett még egy, hasonló módra megépített, kisebb, egyszárnyú kapura bukkantak. Erre a kapura zárat is szereltek, de a hozzávaló kulcs vagy valami feszítővas hiányában a menekülők azzal sem mentek sokra.

Hosszas tétovázás után már arra gondoltak, hogy ököllel, vagy ha kell, akár lábbal is bedörömbölnek; de ekkor a Röptér felől jövet, a folyó partján feltűnt egy árnyalak. A felhőszakadás mit sem zavarta, nyugodtan közeledett feléjük. Mivel a rakpart felől csak az őrsávon át lehetett feljönni, ha valaki a Röptér felől kerülte meg az Üzemet, mint most ez az árnyék, akkor megvolt az esélye, hogy éppen arra tartson, amerre a szökevények vesztegeltek.

Azok pedig mi mást tehettek volna, mint azt, hogy meglapultak a nagykapu bemélyedésében szorosan egymás mellé húzódva, készen arra, hogy az alkalmas pillanatban a közeledő alakra vessék magukat.

Az ismeretlen pedig a legnagyobb közönnyel lépkedett el előttük, a könyökével majdnem hogy súrolta őket, de szemmel láthatólag észre sem vette, hogy egy embercsoport előtt megy el; ezért a szökevények lemondtak az értelmetlen erőszak alkalmazásáról. A magányos férfi hihetetlen vaksága mindnyájukat annyira felbátorította, hogy amint elhaladt előttük, rendre egyenként a nyomába szegődtek úgy, hogy amikor az éjjeli bolyongó, amint sejteni lehetett, a kiskapunál megállt, és a kulcsot a zárba illesztette, a háta mögött félkörbe állva nyolc figyelmes nézője is akadt anélkül, hogy tudomást vett volna róluk.

A kapu kinyílt. A szökevények pedig abban a pillanatban megragadták az ismeretlen férfiút, s a nyomában betódultak a kapunyíláson, az utolsó pedig becsapta a kapuszárnyat, amely hatalmas dörrenéssel bezárult.

Vaksötétségben találták magukat. A nagy sötétségben csak egy szelíd hang hallatszott, amelybe csodálkozás is keveredett, de egyébként csodálatosan szelíd volt.

– Ejnye, na!... - szólt a hang. - Mit jelentsen ez?... Mit akarnak tőlem?... Mi történik itt?...

Egyszerre csak halvány fénysugár villant fel, amely mégis bevilágította a vaksötétséget; Jane Buxtonnak eszébe jutott, hogy meggyújtsa a zseblámpáját, amely olyan jó szolgálatot tett Kokoróban. A szerény megvilágításban egyszerre tűnt fel Tongané képe és előtte egy vékonydongájú férfiúé, akinek a fakószőke haja és a ruhája csuromvizesre ázott, és miközben az arcáról lefolyó vizet törölgette, fél kézzel a falnak támaszkodott.

Amint ez a férfiú és Tongané megpillantotta egymást, egyszerre, de különbözőképpen felkiáltottak:

– Moszju Camaret! - harsant a néger hangja, és ijedten forgatta a szemét.

– Tongané őrmester! - csodálkozott a sovány férfi ugyanolyan szelíd hangon.

Camaret!... Jane Buxton összerezzent e név hallatára, hiszen tudomása volt róla, hogy annak idején egy ilyen nevű személy is együtt kalandozott a bátyjával.

E pillanatban Amédée Florence jónak látta, ha közbelép. Mivel ismerősök is akadtak, a bemutatkozást könnyű lesz majd elintézni. Ezért a riporter előrelépett, és megállt a zseblámpa fényében:

– Camaret úr, a barátaim és én beszélni kívánunk önnel.

– Mi sem könnyebb - válaszolta Camaret habozás nélkül.

Azzal megnyomott egy gombot, és a mennyezeten kigyulladtak a villanyégők. A szökevények egy boltíves, de teljesen bebútorozatlan helyiségben álltak. Talán valami kapualjféle lehetett.

Marcel Camaret kinyitott egy ajtót, amely mögött lépcső látszott, és udvariasan félreállva, kellemes közvetlenséggel tessékelte be a társaságot:

– Kérem, szíveskedjenek befáradni.