Nyolc nap a Scorzef csúcsán

A Scorzef tetején maradt csillagászok nem minden szívszorongás nélkül láttak ifjú társaik távozását. Mennyi fáradságnak és veszélynek indultak elébe a bátor ifjak! A busman némileg megnyugtatta őket, feldicsérvén a foreloper ügyességét és bátorságát. Egyébiránt előre láthatták, hogy a Scorzef előtt táborozó mokololók a Ngami-tó északi partján nem portyáznak. Egészben véve - és ösztöne e tekintetben nem csalta meg - Mokoum úgy vélekedett, hogy Everest ezredes és vele maradt társai nagyobb veszedelemben forognak, mint Emery és Zorn.

A matrózok és Mokoum fölváltva őrködtek minden éjjel. A homály nagyon kedvezett az orvtámadásnak. Ám ezek a „csúszómászók” - így nevezte Mokoum a mokololókat - nem bátorkodtak megostromoli a kis erődöt. Valószínűleg segédcsapatokat vártak, a túlerejükkel igyekeztek ellensúlyozni az ostromlottak veszélyes védelmi eszközeit.

Mokoum föltételezése helyesnek bizonyult, és másnap reggel Everest és társai saját szemükkel győződtek meg a jelentékeny létszámbeli gyarapodásról a mokololók seregében.

Táborukat olyan ügyesen állították körbe, hogy a szárazföldön minden utat elzártak az ostromlottak elől. Szerencsére a Ngami felől nem őrködtek, tehát ha előreláthatatlan események nem következnek be, a visszavonulás ezen az oldalon még mindig lehetségesnek ígérkezett. A menekülésre azonban nem gondol senki sem. Az európai bizottság tagjai nem szándékoztak elhagyni helyüket. A tudósok között teljes egyetértés uralkodott, s a versengésnek árnya sem mutatkozott. Még az Anglia és Oroszország közötti háborúról sem esett közöttük szó soha.

Mindkét bizottság ugyanarra a célra törekedett. Várta a pillanatot, amikor a fényjelző a Bolquiria csúcsán megjelenik, s a tudósok roppant buzgalommal fogtak munkához, miután az előbbi háromszöget meghatározták és kiszámították.

Ezt a műveletet a legcsekélyebb zavaró körülmény nélkül elvégezték, s az eredményt Nyikolaj Palander vezette be a kettős regiszterbe. Azután úgy döntöttek, hogy éjente magasságméréseket fognak végezni, hogy a földrajzi szélességet is teljes pontossággal megállapíthassák.

Mindenekelőtt még egy fontos kérdést kellett elintézniük, s rögtön ki is kérték Mokoum véleményét.

– Mennyi idő alatt juthatott el William Emery és Mihail Zorn a Bolquiria csúcsára?

Mokoum kijelentette, hogy a legjobb esetben öt napra lesz szükségük, mert a hegy legalább százhúsz mérföldnyire van. Tekintetbe kellett azonban venniük, hogy a kis csapat gyalog utazik, és lépten-nyomon késleltető akadályok gördülhetnek útjába.

Megállapodtak tehát hat napban, s ezen az alapon határozták meg a naponta kiosztandó ételadagokat. Az eredetileg is csekély készlet e hányadát az eltávozottaknak adták, hogy abból éljenek, amíg vadászhatnak, s úgy élelmezhetik magukat.

Everest ezredes, társaival egyetértően egyharmadra csökkentette a napi élelemadagot. Ilyenképpen kivárhatták a hat napot, a fényjelző felvillanásáig, amit a tudósok valamelyike minden percben lesett a messzelátón át.

A kis csapat mindenesetre nélkülözött az élelmiszeradag csökkentése miatt, de nem törődtek vele.

– Egyébiránt a vadászat csak nem tilos errefelé! - vélekedett Sir John.

Mokoum kételkedve rázta fejét. Nemigen hitte, hogy ezen a magányosan álló hegyen alkalmuk nyíljék állatok elejtésére. Ez azonban nem volt ok arra, hogy fegyverüket heverni hagyják, s míg társai a Nyikolaj Palander által vezetett regiszterbe iktatott mérések ellenőrzésével foglalkoztak, Sir John és Mokoum a hegy átkutatására indultak.

A mokololók nyugodtan táboroztak a hegy lábánál, s úgy látszott, nem akarnak sietni a támadással. Valószínűleg számítottak arra, hogy az éhség végül is harcképtelenné teszi az ostromlottakat, s akkor könnyebb lesz elbánni velük. Még éjjel sem háborgatták az európaiakat; de ez nem is lett volna tanácsos, mert Sir John és Mokoum meg a matrózok fölváltva őrködtek minden éjjel.

A két vadász tehát hozzáfogott a hegy alapos átkutatásához, ami aránylag nagyon gyorsan ment. A kavicsos talaj dacára elég sűrű gyep mellett hellyel-közzel csalitok is zöldelltek, s ezeknek egyes példányai nagymértékben lebilincselhették volna a botanikust.

Sir Johnt azonban ez idő szerint csak az állatvilág érdekelte, bár egyórai szorgos kutatás után még semmi sem mutatkozott, ami ezt az érdeklődést legalább némileg is kielégítette volna. Mindössze néhány apró madár röpködött körülöttük, de ezekre kár lett volna vesztegetniük a puskaport. Le kellett tehát mondaniuk arról a reményről, hogy vadászattal segítsenek társaikon.

– Halászni fogunk a tóban - vigasztalódott Sir John.

– Halászni háló és horog nélkül? - felelt a busman. - Ez annyi, mint röptében kézzel fogni a madarat. De ne essünk kétségbe, a véletlen nem egyszer segítségünkre jött már, s talán most sem hagy cserben.

– A véletlen! - mondta Sir Murray. - Igen, ha Isten is hozzájárul, ez a leghűbb szövetségese az embernek. Szellemdúsabb majordomus és ügyesebb ügynök nincs nála. Ő mutatta meg az utat orosz társainkhoz. Ő vezette őket éppen arra a pontra, ahová mi is igyekeztünk, és Ő fog bennünket eljuttatni ahhoz a célhoz is, amelynek elérését feladatunkká tettük.

– És táplálni is fog bennünket.

– Minden bizonnyal, derék Mokoum barátom - válaszolt Sir John nyugodtan. - És mondhatom, hogy ha ezt teszi, csak a kötelességét teljesíti.

A tiszteletreméltó Sir John szavai nagy megnyugvásról tanúskodtak ugyan, de a busman azért úgy vélekedett: a Véletlen olyan szolga, aki megvárja, hogy némileg a gazdája is segítsen neki, s ezért elhatározta, szükség esetén segítségére fog sietni a véletlennek.

Február 25-én semmi változás nem történt az ostromlók és ostromlottak közötti viszonyban. A mokololók vesztek maradtak táborukban. Egész gulyák legelésztek a Scorzef aljában elterülő pázsiton. Az utasok kifosztott szekereit a táborba szállították. A harcosokhoz nők is csatlakoztak, és rendes házi dolgaikat végezték.

Időről időre gazdag prémes öltözékéről könnyen felismerhető főnök kivált a harcosok közül, és elindult, hogy ösvényt keressen, amelyen a legkevesebb akadállyal kell megküzdeniük, ha a csúcsot meg akarják rohanni. Az éberen őrködő matrózok vontcsövű fegyvereinek golyója azonban csakhamar visszatérítette őket a táborba. A lövésre rendszerint harci kiáltással felelt az egész tábor, és néhány hatástalan nyilat röpítettek a magasba, aztán ismét elcsöndesült minden.

Február 26-án azonban komoly kísérletre vállalkoztak a bennszülöttek. Több tucat harcos három oldalról egyszerre mászta meg a hegyet. A kis erőd egész helyőrsége a sáncon kívül várta őket. A gyorsan tölthető és lelőhető fegyverek alaposan megritkították a támadók sorait.

A mokololók nyolc-tíz ember elvesztése után lemondtak a további ostromról. Mindemellett a gyors és hatásos tüzelés dacára is látni lehetett, hogy az ostromlottak képtelenek lesznek ellenállni a nagy túlerőnek. Ha a mokololók egyszerre több százan és minden oldalról intézik a rohamot, aligha sikerül visszaverniük a támadást.

Ekkor támadt Sir Murray-nak az a gondolata, hogy az erőd egyik oldalát a mitrailleuse felállításával védje; hiszen roppant hatékony fegyver az ilyen géppuska.

A legnagyobb nehézség az volt, hogy miként szállítsák fel a golyószórót a hajóról, a meredek hegyoldalon, ahol teher nélkül is csak nagy bajjal lehetett járni.

A Queen and Tzar matrózai azonban olyan ügyesek, mondhatni ezermesterek voltak, hogy a veszélyes fegyver még február 26-án este az erődben volt, és a lőrésekkel ellátott fal mögött, a lehető legelőnyösebb helyen föl is állították.

A mitrailleuse legyező alakban elhelyezett huszonöt csöve sikeresen védhette rettenetes tüzével az erőd egyik oldalát. A bennszülötteknek nemsokára alkalmuk is nyílt, hogy megismerkedjenek ennek az öldöklő szerszámnak a borzalmas tűzerejével, melyet a polgáriasult nemzetek csak húsz év múlva vettek fel a harci eszközök közé.

A Scorzef csúcsán való tartózkodásuk alatt a tudósok éjszakánként szorgalmasan folytatták a magasságméréseket. A tiszta égboltozat és a csaknem páramentes légkör a legcsekélyebb akadályt sem gördítette e megfigyelések elé.

A Scorzef földrajzi szélességét 19°37'18''265''' ezredrészben állapították meg, és mint a számok mutatják, egy másodperc ezredrészéig terjedő pontossággal, tehát mindössze alig egy méternyi esetleges különbözettel. Ebből az eredményből kétségtelen volt, hogy alig vannak félfoknyira a felmérendő délköri ív északi végétől, s következőleg az a háromszög, amelynek csúcsául Bolquiria hegyét választották, be fogja zárni a felvett háromszögek hálózatát.

A következő éjszaka elmúlt anélkül, hogy a mokololók újabb kísérlete nyugtalanította volna az ostromlottakat.

Február 27-e végtelenül hosszúnak tűnt a kis társaság számára. Ha a véletlen kedvez a foreloper vezetésével elindult ifjú tudósoknak, nem lehetetlen, hogy már ezen a napon elérhették a Bolquiria csúcsát. A következő éjszaka folyamán tehát kettőzött figyelemmel kellett vizsgálniuk a szemhatárt, mert nem lehetetlen, hogy a fényjelző még ezen az éjjelen felvillan.

Everest ezredes és Matvej Strux oly módon igazították messzelátóikat a hegy felé, hogy ennek csúcsa épp a tárgylencse központjába esett. Ez az óvintézkedés egyszerűsítette a megfigyelést, amely nyugvópont nélkül semmi esetre sem lett volna könnyű feladat a sötét éjszakában. Mihelyt tehát a fényjelző mutatkozik, a messzelátók azonnal észreveszik, s a szögkiszámítás nem okozhat nagy nehézséget.

Ezen a napon Sir John hasztalan kutatta át a csalitot és a magas füvet. Egyetlen vad sem mutatkozott, s még a felriasztott apró madarak is lejjebb vonultak a hegy lába felé; oda pedig nem volt tanácsos követni őket. A tiszteletreméltó Sir John fölöttébb türelmetlen volt, mert ezúttal nem gyönyörűségből vadászott, hanem „pro domo” dolgozott, ha ugyan e latin közmondást angol úriember gyomrára is alkalmazhatjuk.

Sir Johnt egészséges étvággyal áldotta meg a természet, s a harmad adag mellett valóban éhezett. Társai könnyebben tűrték a nélkülözést, akár azért, mert gyomruk valóban nem követelődzött olyan mohón, akár azért, mert, Nyikolaj Palander példamutatására a naponkénti beafsteak helyett egy vagy két másodfokú egyenlettel is beérték.

A matrózokat és Mokoumot azonban éppoly hatalmas étvággyal áldotta meg az anyatermészet, mint Sir Johnt. Egyébiránt az élelmiszerkészlet csakugyan fogytán volt.

Még egy nap, és az utolsó adagot is megeszik, s ha a foreloper által vezetett csapat akadályokba ütközött útjában, az ostromlottakat egyenesen az éhenhalás veszélye fenyegeti.

A következő éjt megfigyelésekkel, s a fényjelző vizsgálatával töltötték. A tiszta lég könnyűvé tette ezt a feladatot. Ám a fényjelző csak nem mutatkozott. A messzelátók tárgylencséje csak a sötétséget mutatta. Egyébiránt meg kell mondanunk azt is, hogy a Mokoum által meghatározott idő még alig telt le.

A társasságnak tehát még nem volt rá oka, hogy hanyagsággal vádolják William Emery-et és barátját, Mihail Zorn urat.

Február 28-án utolsó ételadagját fogyasztotta el a társaság.

A bátor tudósokat még ez sem törte meg, s úgy döntöttek, hogy ha füvet kell is enniük, nem hagyják el helyüket a munkálatok befejezése előtt.

Február 28-ának éjszakája, és március 1-ének nappali része is eltelt minden eredmény nélkül. Az észlelők néhányszor azt hitték, hogy a fényjelzőt látják. De az ellenőrzés mindannyiszor kimutatta, hogy csupán valamely ködbe burkolt csillag sziporkázott a szemhatáron.

Március 1-én már egyetlen falatot sem ettek.

A több napja tartó rendkívüli mértékletesség folytán Everest ezredes és társai könnyebben tűrték az éhséget, mint gondolták, de tudták: ha a Sir John által feldicsért majordomus - a Véletlen - segítségükre nem jön, erős szenvedések várnak rájuk.

Másnap reggel nem mutatkozott ugyan az ég áldása, mert Sir John puskacsöve elé egyetlen vad sem került, de a helyőrség, amely nem volt többé abban a helyzetben, hogy válogasson, némileg mégis csillapíthatta az éhségét. Sir John és Mokoum ugyanis a Scorzef tetején kutattak. Az éhség rettenetesen dúlt beleikben.

Everest ezredes azt hitte, hogy rögtön a gazdag gyepnek esnek, és enni kezdik.

– Ha a kérődzők gyomrával bírnánk - mondta Sir John -, milyen felséges reggeli volna ez a dús legelő! De vadat, azt egyet se látok!...

E szavak közben Sir John az alattuk elterülő tóra pillantott, és így folytatta:

– Azt hiszem, azok se szerencsésebbek!

Néhány matróz ugyanis halászni igyekezett a tóban, de fájdalom, minden eredmény nélkül, mert a víz tükre fölött lebegő, zsákmányleső orvmadarak elől a halak mind a mélybe vonultak vissza.

Eközben Sir Johnon és társán erőt vett a bágyadtság, s ennek rendes társa az álom. Az eleinte üdítő álom csakhamar tompa kábulattá lett. Az üres gyomor inkább ájulásba, mint álomba ejtette őket. A kábultság azonban némileg enyhítette szenvedéseiket, s azért nem is igyekeztek küzdeni ellene.

Hogy meddig tartott ez az állapot, azt sem a busman, sem Sir John nem tudták volna megmondani, de kis idő múlva Sir Johnt sajátságos kellemetlen bizsergés ébresztette fel. Megrázkódott, igyekezett újra álomba merülni, de a bizsergés folyvást tartott, s ekkor végre türelmetlenül fölnyitotta a szemét.

Fehér hangyák légiói borították a testét. Sir John villámsebesen talpra ugrott. E gyors mozdulatra felébredt a busman is, aki közvetlen Sir John mellett feküdt.

A tiszteletreméltó Sir John nagy bámulatára Mokoum tele-marokkal tömte szájába a rovarokat.

– Pfuj, Mokoum! - kiáltotta Sir John, undorodva ettől a falánkságtól.

– Egyék, Sir, egyék! Kövesse példámat - válaszolta a vadász, anélkül, hogy lakomáját félbehagyta volna. - Egyék, Sir! busman-rizs ez!

A bennszülöttek valóban ezt a nevet adták ezeknek a rovaroknak. A busmanok nagy élvezettel eszik e hangyákat, amelyekből két faj, egy fehér és egy fekete ismeretes. A bennszülöttek véleménye szerint a fehérek kiválóan ízletesek. Egyetlen hibájuk, hogy roppant mennyiségre van szükség, míg az ember jóllakik belőlük. Ezért az afrikai törzsek rendesen a mimózák mézgájával vegyítik, és ezúton tartalmasabb tápszert készítenek belőle.

A Scorzef tetején azonban híre sem volt a mimózáknak, s azért Mokoum is „en naturel” falatozta őket.

Sir John, aki kétszeresen szenvedett az éhség miatt, midőn látta, hogy a busman milyen jóízűen falatozik, undorodása dacára kísérletet tett, hogy kövesse barátja példáját.

A hangyák megszámlálhatatlan mennyiségben bújtak elő az éppen mellettük levő gömbölyű hangyabolyból.

Sir John egy marokkal a szájába dugott. Kellemes savanyú ízt érzett, s az éhség csakugyan kevésbé garázdálkodott beleiben. Mokoum azonban nem feledkezett meg társairól sem. Az erdőhöz futott tehát, és kihívta az egész helyőrséget.

A matrózok rögtön hozzáláttak a falatozáshoz. Everest ezredes és orosz kollégái egy pillanatig haboztak ugyan, de Sir John példája végre őket is felbátorította, s aztán ők is versenyt fogyasztották társaikkal a hangyákat.

Egy véletlen körülmény azonban csakhamar tartalmasabb táplálékhoz juttatta Everest ezredest és társait. Mokoum az az ötlete támadt, hogy a hangyaboly egyik oldalát lerombolja, hogy minél nagyobb készletet gyűjthessen össze a hangyákból.

A vadász már több csapást mért a hangyabolyra csákányával, midőn sajátságos nesz ütötte meg a fülét.

A hangyabolyból valami röfögés-féle hangzott ki.

A busman tüstént félbehagyta romboló művét és feszülten figyelt. Társai szótlanul hallgatóztak. A busman újra néhány csapást mért a hangyabolyra, amelynek mélyéből ismételten fölhangzott a röfögésszerű morgás. A busman szó nélkül dörzsölte a kezét, és a szeme fényleni kezdett. Csákánya ettől fogva szünet nélkül működött, és nemsokára jó nagy rést vágott a hangyaboly oldalába.

A hangyák minden irányba menekültek, de a vadász többé ügyet se vetett rájuk, s a matrózokra bízta, hogy minél többet szedjenek zsákba belőlük.

Egyszerre csak furcsa állat bukkant föl a lyuk nyílásánál. Négylábú, hosszú ormányú, kis szájú, vékony és hosszú nyelvű és fölálló fülű állat bújt elő, rövid lábakkal, hosszú hegyes farokkal és selyemlágyságú szőrrel. Testét fekete foltok tarkították, és lábát hatalmas körmök fegyverezték föl.

Mokoum csákányának egyetlen csapása megölte a váratlan jövevényt.

– Itt a pecsenye, uraim! - kiáltotta a busman. - Sokáig váratott magára, de annál jobban fog ízleni! A tűzhöz! Egy puskavessző lesz a nyárs, és oly pompás vacsoránk lesz, amilyent már rég nem ettünk!...

A vadásznak igaza volt.

Az elejtett állat, amelynek bőrét gyorsan lehúzta, orykterop (hangyászmedve) volt, és pedig ama nagyobb fajból, amelyet a hollandok „földi malac” névvel tiszteltek meg.

Ez az állat igen gyakori Afrikának ebben a részében, és a hangyáknak nincs veszélyesebb ellensége nála. Ez a myrmikophag (hangyaevő) a hangyáknak milliárdjait fogyasztja el, s ha a szűk folyosójú hangyabolyba be nem kúszhat, hosszú nyelvét ölti be, amelyen százanként ragadnak meg a rovarok.

A pecsenye csakhamar elkészült. Nem ártott volna ugyan még néhányszor megforgatni a nyárson, de az éhség nagy zsarnok, és föltétlen engedelmességet kíván. Az állat húsának felét elfogyasztották, és kitűnőnek találták, ámbár a hangyasav némileg átjárta és savanykássá tette.

E felséges vacsora újra fölélesztette a társaság erejét és bátorságát. Szükségük is volt mind a kettőre, hogy a remény gyökeret verjen szívükbe, mert a következő éjszaka sem hozta meg az oly türelmetlenül várt fényjelzőt a Bolquiria csúcsán.