NYOMOK A HÓBAN

Július 4-én vastag ködben meneteltek. Csak a legnagyobb nehézségek árán tudták tartani az északi irányt; minduntalan az iránytűhöz kellett folyamodniuk, hogy el ne tévelyedjenek. A sötétség idején szerencsére semmiféle baleset nem történt, csupán Bellnek veszett oda a hócipője, mert nekiment egy kiálló sziklának, s széjjelzúzta a teniszütő formájú lábbelit.

– Szavamra, én azt hittem - mondta Johnson -, hogy ha az ember a Merseyn meg a Temzén járt, akkor nincs joga finnyáskodni a ködben, de most látom, hogy tévedtem.

– Hát gyújtsunk fáklyákat, mint Londonban és Liverpoolban!

– Miért ne? - helyeselt a doktor. - Egészen jó ötlet; ha nem is valami nagyon világítjuk meg vele az utat, de legalább látjuk a vezetőt, és akkor egyenesebben haladhatunk.

– De honnan vegyünk fáklyát? - kérdezte Bell.

– Kócot borszeszbe mártunk, a botunk végére erősítjük, s kész a fáklya.

– Megint fején találta a szöget, Clawbonny úr! - lelkesedett Johnson. - És ezeket a fáklyákat hamar össze lehet tákolni.

Negyed óra múltán fáklyák fényénél folytatta útját a kis csapat a nedves sötétségben.

De ha így egyenesebb irányban haladtak is, azért nem haladtak gyorsabban, és a köd-gyászfátyol nem szakadt fel július 6-a előtt; akkor lehűlt a talaj, s a kósza északi szél úgy tépte szét a ködöt, mint egy szétmállott szövet rongyait.

A doktor most tüstént meghatározta földrajzi helyzetüket, s megállapította, hogy ebben a ködben még csak napi nyolcmérföldes átlagot sem értek el.

Így hát 6-án akarták behozni az elvesztett időt, s kora hajnalban útnak eredtek. Altamont és Bell ismét a menet élére állt, óvatosan tapogatva ki a talajt, s vizsgálgatva a vadcsapást.

Duk is velük volt. Az idő a szokott változékonysággal ismét egészen derűsre s szárazra fordult, s ámbár a vezetők két mérföldre voltak a szántól, a doktor egyetlen mozdulatukat sem tévesztette szem elől.

Nagy meglepetéssel látta hát, hogy hirtelen megállanak, s hogy mozdulataik nagy megdöbbenést árulnak el; úgy látszott, hogy élénken figyelnek valamit a messzeségben, mint az olyan utasok, akik a látóhatárt vizsgálják.

Most lehajolnak, s figyelmesen vizsgálják a talajt, s meglepődve egyenesednek fel. Sőt - úgy látszott - Bell előre akar menni, de Altamont a kezével visszatartja.

– Hát ez mi? Mi a csodát csinálnak ezek? - fordult Johnsonhoz a doktor.

– Én is figyelem őket - felelt az öreg tengerész -, de mit sem értek a mozdulataikból.

– Talán állatnyomokra akadtak - mondta Hatteras.

– Az nem lehet - felelt a doktor.

– Miért nem lehet?

– Mert akkor Duk ugatna.

– De mégiscsak nyomokat vizsgálnak.

– Gyerünk - mondta Hatteras -; nemsokára megtudjuk, mihez tartsuk magunkat.

Johnson gyorsabb futásra ösztökélte a kutyafogatot.

Húsz perc múlva együtt volt az öt útitárs, és Hatteras, a doktor és Johnson osztoztak Bell és Altamont meglepetésében.

Kétségkívül, vitathatatlanul, tisztán kivehető, friss emberi nyomok látszottak a hóban, mintha csak tegnapról származtak volna.

– Ezek eszkimók - jelentette ki Hatteras.

– Valóban, itt a hótalpak nyoma - felelte a doktor.

– Azt hiszi? - kérdezte Altamont.

– Egészen biztos!

– És ez itt? - folytatta Altamont, és egy másik, ismétlődő nyomra mutatott.

– Mármint hogy ez?

– Azt állítja, hogy ez is eszkimó lábnyoma?

A doktor figyelmesen megvizsgálta, s elképedt; szegekkel kivert, európai cipő nyoma volt; talpa, sarka mélyen benyomódott a hóba.

Semmi kétség: egy ember, idegen ember járt erre.

– Európaiak, itt! - kiáltott fel Hatteras.

– Minden bizonnyal - bólintott Johnson.

– De ez mégis olyan valószínűtlen - mondta a doktor -, hogy kétszer is meg kell gondolni, mielőtt véleményt mond az ember.

A doktor hát kétszer, háromszor is megvizsgálta a lábnyomot, s kénytelen volt elismerni, hogy rendkívül különös eredetű.

Defoe hőse, Robinson Crusoe sem lepődhetett meg jobban, mikor a sziget partján lábnyomot pillantott meg a homokban, de míg őt félelem fogta el a lábnyom láttán, Hatteras bosszankodott. Egy európai, ily közel a Sarkhoz!

Előbbre mentek, követve a nyomokat, amelyek más, hócipő- és bocskornyomokkal elegyesen vagy negyedmérföldnyire vezettek, aztán nyugatnak fordultak.

Mikor ehhez a ponthoz értek, az utasok azon tanakodtak, kövessék-e még tovább is a nyomokat.

– Nem - döntött Hatteras. - Menjünk...

A doktor kiáltása szakította félbe. Clawbonny egy tárgyat vett fel a hóból; ez a tárgy még meggyőzőbb volt, s származása felől nem lehetett kétség. Egy zsebnagyító lencséje volt.

– Most aztán - mondta a doktor - biztosak lehetünk abban, hogy idegen tartózkodik ezen a földön!

– Előre! - kiáltotta el magát Hatteras. S oly erélyesen ejtette ki ezt a szót, hogy mindnyájan azonnal követték.

Mindnyájan feszülten figyelték a láthatárt, kivéve Hatterast, akit úgy elvakított a düh, hogy már semmit sem akart látni. Minthogy azonban félő volt, hogy idegen utasokkal találkoznak, óvatosaknak kellett lenniük. Ha ezen az ismeretlen úton megelőzték volna őket, hát ez aztán igazán balszerencse lenne! A doktor, ha nem is volt olyan dühös, mint Hatteras, minden higgadt bölcsessége ellenére sem tudta lenyelni bosszúságát. Altamont szintén bosszúsnak látszott; John és Bell fenyegető szavakat sziszegett a foga közt.

– Ugyan - szólalt meg végre a doktor -, vágjunk jó képet a rossz játékhoz.

– Bevallom - mondta Johnson úgy, hogy Altamont nem hallhatta -, ha már elfoglalták a helyünket, akkor elmegy az ember kedve ettől az egész sarki utazástól!

– Márpedig ehhez nem fér kétség - felelt Bell.

– Nem - mondta a doktor is -, hiába is forgatom a fejemben ezt az eseményt, hiába mondom magamnak, hogy ez valószínűtlen, lehetetlen dolog; bele kell nyugodni; ez a cipő nem mélyedhetett volna itt bele a hóba, ha nincs benne láb, s ha ez a láb nem része egy emberi testnek. Az eszkimóknak még csak megbocsátanám ezt, de egy európainak!

– Tény az - felelt Johnson -, hogy ha abban a világ végén levő vendégfogadóban majd lefoglalt ágyakat találunk, az bizony nagy bosszúság lesz!

– Rendkívül nagy bosszúság - hagyta rá Altamont.

– Hát majd meglátjuk - vont vállat a doktor, s ezzel továbbindultak.

Ez a nap elmúlt anélkül, hogy újabb tény erősítette volna meg idegenek jelenlétét Új-Amerikának ezen a részén. Este aztán tábort ütöttek. Meglehetősen erős északi szél fújt, hát valami szakadék mélyén kellett védett helyet keresni. Hosszú felleg-savók kergetőztek az égen, nagy sebességgel; szinte a fejük fölött jártak a felhők, a szem alig bírta követni fékevesztett rohanásukat; olykor néhány ilyen felhőrongy a földet súrolta, és a sátor csak nagy nehezen bírt ellenállni az orkánnak.

– Csúnya éjszakánk lesz - mondta Johnson, vacsora után.

– Nem lesz hideg, csak zajos - felelte a doktor -; legyünk óvatosak, és biztosítsuk a sátrat jókora kődarabokkal.

– Igaza van, Clawbonny úr; ha az orkán elragadná ezt a kis ponyva-menedékünket, Isten a tudója, hol szednénk össze.

A legaprólékosabb óvóintézkedéseket tették hát e veszély elkerülésére, s a kimerült utasok megpróbáltak aludni.

De lehetetlen volt aludni. A vihar nekiszabadult, s elképzelhetetlen erővel száguldott délről északnak; a fellegek úgy szóródtak szerteszét, mint egy felrobbant kazán gőze; az orkán tombolása elindította az utolsó lavinaomlásokat, s a visszhang tompán verte vissza a zuhanások robaját.

Mintha levegőnek és víznek e dühében szörnyűséges két őselemnek elkeseredett küzdelme zajlott volna a légkörben; csak a tűz maradt távol e csatától.

Az elemek tobzódásának szokott lármájából külön zajt hallott ki az idegfeszültségben megélesedett fül, nem azt a zajt, amely a súlyos testek zuhanását kíséri, hanem a szétroppant testek recsegését; a vihar elnyújtott dübörgése közepette oly tisztán, élesen meg lehetett figyelni ezeket a roppanásokat, mint mikor az acél pattan el.

Ez utóbbi zajokat természetesen a szélvihar görgette lavinákkal lehetett magyarázni, de a többi zajt nem tudta minek tulajdonítani a doktor.

A zaj elültének aggasztóan csendes perceiben - mintha csak lélegzetet venne a vihar, hogy újult erővel üvöltsön tovább - az utazók közölték egymással feltevéseiket.

– Olyanok ezek a rázkódások - mondta a doktor -, mintha a jéghegyek jégmezőkkel ütköznének össze.

– Igen - felelt Altamont -, azt hinné az ember, hogy az egész földkéreg mozgásban van. Figyeljenek csak!

– Ha közel lennénk a tengerhez - folytatta a doktor -, valóban azt hinném, hogy jégtáblák töredeznek.

– Ezt a zajt igazán nem lehet másként magyarázni - felelt Johnson.

– Tehát a parthoz érkeztünk volna? - kérdezte Hatteras.

– Nem lehetetlen - felelte a doktor -; hallja csak! - tette hozzá egy rendkívül erős koppanás után - hát nem olyan, mintha a jégtáblák töredeznének? Nagyon közel kell lennünk az óceánhoz.

– Ha így van - mondta Hatteras -, akkor én habozás nélkül nekivágok a jégmezőnek.

– Ó - intette a doktor -, a jég ilyen nagy vihar után minden bizonnyal széttöredezett. Majd holnap meglátjuk. Bármint legyen is, ha bármiféle embercsoport útban van ilyen éjszakán, azt szívem mélyéből sajnálom.

Az orkán tíz óra hosszat szakadatlanul tombolt, s a sátor egyetlen lakója sem hunyhatta le szemét, egy percre sem; mélységes aggodalomban telt az éjszaka.

Ilyen körülmények közt minden új esemény, vihar, lavina valóban súlyos időveszteséggel jár.

A doktor szeretett volna kimenni, hogy szemügyre vegye, hogyan is áll hát a dolog; de hogyan merészkedjék kitenni a lábát ilyen nekivadult szélviharban?

Szerencsére a hajnali órákban elült az orkán; végre el lehetett hagyni a sátrat, amely derekasan kitartott. A doktor, Hatteras és Johnson egy mintegy háromszáz láb magas domb felé indultak; elég könnyen megmászták.

A vidék teljesen megváltozott képe tárult onnan a szemük elé. Váratlanul felbukkant sziklák, éles, teljesen hómentes hegygerincek meredtek az égnek. Hirtelen jött a nyár, a vihar elűzte a telet. Az orkán szinte éles pengeként beretválta le mindenütt a havat, oly gyorsan, hogy még vízzé olvadni sem volt ideje, s a talaj eredeti sivárságában bukkant elő.

De Hatteras legelőbb is északi irányban hordozta meg tekintetét. Olyan volt arrafelé a látóhatár, mintha feketés párában fürdene.

– Látja, ezt az óceán közelsége hozhatta létre - mondta nyugodtan a doktor.

– Igaza van - szólt Hatteras -, a tengernek ott kell lennie.

– Ez a szín az, amit mi a szabad víz csillogásának nevezünk - mondta Johnson.

– Pontosan az - felelt a doktor.

– Hát akkor gyerünk azzal a szánnal - kiáltott fel Hatteras - s induljunk az új óceán felé!

– Ennek örül aztán a maga szíve - mondta Clawbonny a kapitánynak.

– Hát persze! - felelt lelkesen Hatteras. - Csepp híja még, s a Sarkon vagyunk! És magát, kedves doktorkám, nem teszi boldoggá ez a kilátás?

– Mármint engem? Én mindig boldog vagyok, s különösen a mások boldogsága láttán.

A három angol visszatért a szakadékhoz, útra készítette a szánt, és felszedte a sátrat. Folytatták az utat. Mindannyian attól féltek, hogy ismét ráakadnak a tegnapi lábnyomokra; de a hátralevő úton sem idegenek, sem bennszülöttek lábnyomait nem fedezték fel a talajon.

Három óra múlva elérték a tengerpartot.

– A tenger! A tenger! - kiáltottak fel mindhárman egyszerre.

– Mégpedig a szabad tenger! - kurjantotta a kapitány.

Délelőtt tíz óra volt.

Az orkán valóban tisztára söpörte a sarki medencét; törött, szétvált jégtáblák úszkáltak szanaszét, a legmagasabbak jéghegyekké torlódtak, s - matróznyelven szólva - „felszedték a horgonyt”, s kihajóztak a nyílt tengerre. A szél alaposan elbánt a jégmezővel; apró jéglemezek zápora, törmelék és jégpor borította a környező sziklákat. Az a kevés, ami a partközelben még a jégmezőből megmaradt, rothadtnak látszott; a tengerár mosta sziklákat nagy tengeri algák s hínárcsomók fedték.

Ameddig a szem elláthatott, mindenütt óceán; sem sziget, sem új szárazföld nem zárta el a szemhatárt.

A part kelet és nyugat felé két, szelíd lejtéssel a tengerbe vesző hegyfokot alkotott; a hegyfok végpontján megtört a tenger, s könnyű, a szél szárnyán fehér abroszként terülő tajtékot vert. Új-Amerika földje így szinte vergődés nélkül, csendesen, könnyed megadással semmisült bele a sarki óceánba; széles öböllé tágult, s a két hegyfok határolta nyílt horgonyzóhelyet alkotott. Középütt egy kiugró sziklaperem három oldalról védett kis természetes kikötőt vett körül; ez a kikötő egy széles patakmederben nyúlt bele a szárazföldbe; tél utóján az ilyen zuhogó patak a rendes útja az olvadó hónak.

Hatteras, miután számot vetett a part alakzatával, úgy határozott, hogy még aznap hozzáfognak az indulás előkészületeihez, tengerre bocsátják a bárkát, leszerelik a szánt, s eljövendő kirándulásaik érdekében azt is magukkal viszik.

Mindez aznap estig elég munkát adott.

Felütötték hát a sátrat, s miután mindannyian jól befalatoztak, dolognak láttak.

Ezalatt a doktor fogta a műszereit, s elindult, hogy megállapítsa földrajzi helyzetüket, s vízrajzilag is meghatározza az öböl egy részét.

Hatteras sürgette a munkát; sietős volt az indulás; el akarta hagyni a szárazföldet, s előnyhöz jutni, arra az esetre, ha egy másik csoport is elérné a tengert.

Délután öt órára Johnson és Bell már akár malmozhatott volna. A bárka kecsesen himbálódzott a parányi kikötőben, árboca állt, ormányvitorlája megeresztve, előtörzsvitorlája a csavarókötélen; az élelmet és a szán szétszedett darabjait már felhordták a bárkára; másnapra már csak a sátor és a táborozás néhány kellékének berakodása maradt.

Mire a doktor visszatért, már befejeződtek az előkészületek. Mikor megpillantotta a széltől védett, csendesen ringatózó bárkát, eszébe ötlött, hogy nevet kellene adni ennek a kis kikötőnek, s azt javasolta, hogy nevezzék el Altamontról.

Ez ellen senkinek sem volt kifogása, s mindnyájan teljesen igazságosnak találták a doktor javaslatát.

A kikötőt tehát Altamont-Harbournak nevezték el.

A doktor számításai szerint a kikötő Greenwichtől nyugatra az északi szélesség 87° 05’-e és a nyugati hosszúság 118° 35’-e alatt, vagyis az Északi-sarktól 3°-ra feküdt.

A Viktória-öböltől Altamont-Harbourig kétszáz mérföldes utat tettek meg a sarkutazók.