NYUGTALANÍTÓ NYOMOK

Az április 26-ról 27-re virradó éjszakán megváltozott az idő; tetemesen süllyedt a hőmérséklet, s ezt a takaróik alá settenkedő hideg adta hírül a Doktor-lak gazdáinak. Most Altamonton volt a kályhaügyeletesség sora, s gondja volt rá, hogy ki ne aludjék a tűz, s hogy bőven táplálja, mert csak így lehetett +10°-on tartani a belső helyiségek hőmérsékletét.

Ez a lehűlés a vihar végét jelentette, és a doktor nagyon örült neki; most majd folytathatják a szokásos foglalatoskodásaikat, a vadászatot, a kirándulásokat, a felderítő utakat; mindez véget vet ennek a tunya magánynak, amelynek közepette végül a legjobb kedély is megsavanyodik.

Másnap reggel a doktor korán ébredt, kimászott ágyából, és a jégtorlaszokon át utat tört magának a világítótorony kúpjáig.

A szél északira váltott, a levegő tiszta volt, a fehér terítő szilárd szőnyegén biztosan lépett a láb.

Az öt telelő útitárs nemsokára elhagyta a Doktor-lakot; első dolguk volt, hogy megszabadítsák a házat a körülötte felhalmozódott jeges hótömegektől; már senki sem ismerhette volna ki magát a fennsíkon; emberi lakhelynek nyomát sem lehetett volna itt felfedezni. A hóvihar feltöltötte a fennsík egyenetlenségeit, s az egészet kiegyengette; legalábbis tizenöt lábnyira emelkedett a talaj.

Először is el kellett takarítani a havat, aztán némi építészeti formát adni a jégháznak, életre kelteni eltemetett vonalait, szóval rendbe hozni.

Egyébként mi sem volt könnyebb ennél, s miután a jégtömböktől megszabadították, a hókésekkel megdolgozták a falakat, úgy hogy visszanyerték eredeti vastagságukat.

Kétórai szorgos munkálkodás után előtűnt a gránittalapzat; az éléskamra és a lőporraktár ismét hozzáférhetővé vált.

Mivel azonban ilyen szeszélyes éghajlat alatt ez bármely napon megismétlődhetett, újból ellátták magukat tüzelővel, s ezt a konyhában halmozták fel. A sok sózott hús már annyira megfeküdte a gyomrukat, hogy mindinkább vágyakoztak a friss húsra; így hát a vadászokra hárult az a feladat, hogy friss húst szerző módszerükkel gondoskodjanak a „belső” fűtésről, és már készülődtek is a vadászkirándulásra.

Ám április vége sem hozta el a sarki tavaszt; még nem ütött a természet megújhodásának órája; még legalábbis hat hét kellett hozzá; a gyenge napsugarak még nem birkózhattak meg a végtelen hómezővel, hogy kicsalják a talajból a hitvány kis sarki növényzetet. Attól kellett tartani, hogy vajmi kevés lesz itt az állatféle, akár madár, akár négylábú. Márpedig egy nyuszi, néhány sarki szárnyas, sőt akár csak egy rókakölyök is jól jött volna a Doktor-lak asztalára, és a vadászok elszántan indultak útnak, hogy lelövöldözzék, ami csak a puskájuk csöve elé kerül.

A doktor, Altamont és Bell vállalta magára a környék kikutatását. Altamont, legalábbis a szokásai után ítélve, ügyes, elszánt vadász lehetett, s biztos kezű puskás, ha kissé kérkedő is. Ő is részt vett hát a vadászkiránduláson, Dukkal együtt; a kutya a maga nemében szintén megállta a helyét, és az az előnye is megvolt, hogy ő még csak nem is hencegett.

A három útitárs a keleti kúpon kaptatott felfelé, és túlvágott a végtelen, fehér síkságon, de nem kellett messzire menniük, mert az erődtől alig kétmérföldnyire már számos vadnyomra bukkantak; innen a Viktória-öböl partjáig ereszkedtek le, s úgy tűnt, mintha koncentrikus körútjuk körülvenné a Gondviselés-erődöt.

Miután merő kíváncsiságból így kutyagoltak egy darabig, a vadászok egymásra néztek.

– Hát én tisztán látom a dolgot - mondta a doktor.

– Túlságosan is tisztán - felelt Bell -; ezek itt medvenyomok.

– Pompás vad - felelt Altamont is -, de úgy látom, hogy van egy kellemetlen tulajdonsága is.

– Éspedig?

– Hogy túl sok van belőle - felelt az amerikai.

– Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Bell.

– Csak azt, hogy itt öt medve tisztán kivehető nyomát látni, márpedig öt medve sok öt embernek!

– Biztos ön ebben? - kérdezte a doktor.

– Nézzenek ide, s ítéljék meg önmaguk: itt egy nyom, amely nem hasonlít erre a másikra, ennek a körmei között nagyobb a távolság, mint amannak a körmei között. Ez meg itt egy kisebb medve nyoma. Hasonlítsák csak össze, s akkor öt állat nyomát különböztethetik meg.

– Szent igaz - mondta Bell, miután figyelmesen megvizsgálta a nyomokat.

– Tehát akkor semmi szükség a bravúroskodásra; éppen ellenkezőleg: vigyáznunk kell a bőrünkre! Ennek a szigorú télnek a végén az állatok ki vannak éhezve, s így rendkívül veszedelmesek lehetnek; különösen, hogy most már nem kételkedhetünk abban, hányan vannak.

– Sem pedig a szándékukban - tette hozzá az amerikai.

– Azt hiszi, észrevették a medvék, hogy mi itt tanyázunk? - kérdezte Bell.

– Minden bizonnyal. Hacsak éppen nem akadtunk itt egy medvecsapásra. De hát akkor miért láthatók itt a nyomok kör alakú területen, ahelyett, hogy a messzeségbe vesznének? Nézzék! Az állatok délkeletről jöttek, itt megálltak, s kutatni kezdték a területet.

– Igaza van - mondta a doktor -; sőt még az is biztos, hogy ma éjjel érkeztek ide.

– S kétségkívül más éjszakákon is jártak erre - felelte Altamont -, csakhogy a hó eltakarta nyomaikat.

– Nem - felelt a doktor -, valószínűbb, hogy a medvék bevárták a vihar végét; a szükség hajtotta őket az öböl partja felé, hogy ott néhány fókán rajtaüssenek, s akkor szimatoltak ki bennünket.

– Hát ez már egyre megy - felelt Altamont. - Egyébként könnyen megtudhatjuk, visszajönnek-e az éjjel.

– Hogyan tudhatjuk meg? - kérdezte Bell.

– Úgy, hogy egy darabon eltöröljük ezeket a nyomokat, és ha holnap új nyomokat találunk, akkor már biztos, hogy a Gondviselés-erőd a céljuk.

– Helyes - felelt a doktor -; akkor aztán legalább tudjuk, mihez tartsuk magunkat.

A három vadász munkához látott, és a havat rákaparva, közel százölnyi távolságban eltüntették a nyomokat.

– Mégiscsak különös - mondta Bell -, hogy ezek a dögök ilyen messziről kiszimatoltak bennünket, hiszen semmi olyan zsírtartalmú holmit nem égettünk, ami ide vonzaná őket.

– Ó, a medvének éles a szeme, s nagyon finom a szaglása - felelt a doktor -; ezenkívül nagyon értelmes is, hogy ne mondjam, minden állat közt a legokosabb, s itt valami nekik szokatlant szagoltak ki.

– Egyébként honnan tudjuk, hogy a vihar idején nem jöttek-e el egészen a fennsíkig? - folytatta Bell.

– De akkor miért vesztegeltek volna itt múlt éjjel, mint valami határvonalon? - tűnődött el az amerikai.

– Hát igen, erre nincs felelet - mondta a doktor -, s azt kell hinnünk, hogy majd lassacskán szűkítik „érdeklődésük” körét a Gondviselés-erőd körül.

– Majd meglátjuk - felelt Altamont.

– Most folytassuk az utunkat - mondta a doktor -, de legyünk résen!

A vadászok óvatosan lépegettek; méltán tarthattak attól, hogy egy-egy medve valamelyik jégdombocska mögött bujkál; sőt gyakran egynémely óriási, hasonló alakú, fehér jégtömböt medvének néztek. De végül is, nagy megkönnyebbülésükre ez mindannyiszor csalóka látomásnak bizonyult.

Félig megkerülték a hegykúpot, de innen is hasztalanul kalandozott tekintetük a Washington-foktól a Johnson-szigetig.

Nem láttak semmit. Mozdulatlan, fehér világ. Tökéletes csend, még csak reccsenés se hallik sehol.

Visszatértek a jégházba.

Hatterasszal és Johnsonnal ismertették a helyzetet, és elhatározták, hogy a legnagyobb figyelemmel őrködnek. Leszállt az éj. Semmi sem zavarta a nagyszerű csendet, semmi sem hallatszott, ami veszély közeledtét jelezné.

Másnap hajnalban Hatteras és társai állig felfegyverkezve hagyták el a házat, hogy a nyomok után nézzenek a hóban. A tegnapihoz hasonló nyomokat találtak, de most már közelebb a házukhoz. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség a Gondviselés-erőd ostromát készíti elő.

– Második ostromárkot húztak - mondta a doktor.

– Sőt már előretolt állásuk is van - felelt Altamont. - Nézzék csak ezeket a fennsík felé vezető nyomokat. Ezek egy hatalmas állattól származnak.

– Úgy bizony, ezek a medvék lassacskán bekerítenek bennünket - mondta Johnson -; nyilvánvalóan az a szándékuk, hogy megtámadjanak.

– Ehhez kétség sem fér - felelt a doktor. - Ne is nagyon mutogassuk magunkat. Nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy sikerrel vehessük fel a harcot.

– De hol lehetnek ezek az átkozott medvék? - kiáltott fel Bell.

– Valahol keleten, a jégtömbök mögött; onnan leselkednek ránk. Ne merészkedjünk hát ki meggondolatlanul.

– S mi lesz a vadászattal? - szólt Altamont.

– Halasszuk el néhány nappal - felelt a doktor -; töröljük el ismét a legközelebbi nyomokat, s majd holnap meglátjuk, vannak-e újak. Így aztán tisztában leszünk az ellenség hadmozdulataival.

Követték a doktor tanácsát, s ismét bezárkóztak az erődbe; e rettenetes vadállatok jelenléte minden kirándulást lehetetlenné tett. Figyelmesen szemmel tartották hát a Viktória-öböl környékét. A világítótornyot lebontották; ennek most semmi hasznát sem lehetett venni, s csak az állatok figyelmét vonta volna magára; a reflektornak meg a villanyvezetéknek helyet szorítottak a házban, aztán, egymást felváltva, a fennsík felső részén megfigyelőállásba helyezkedtek.

Most ismét a magány unalmát kellett elszenvedniük; de mi mást tehettek volna? Nem veszélyeztethették magukat ilyen egyenlőtlen küzdelemben; életük sokkal becsesebb volt, semhogy oktalanul kockáztassák. Ha majd nem látnak itt semmit a medvék, ez talán félrevezeti őket, s ha egyenként mutatkoznak az állatok a kirándulásokon, a siker nagyobb esélyével lehet majd megtámadni őket.

De ez a közös érdek mégiscsak némi mozgalmasságot hozott a tétlenségbe: őrködniük kellett, s így senki sem bánta, ha az őrállásnál rá kerül a sor.

Április 28-a anélkül múlt el, hogy az ellenség életjelt adott volna magáról. Másnap fokozott kíváncsisággal indultak a nyomok megvizsgálására, s meglepetten kiáltottak fel.

Egyetlen medvenyomra sem akadtak, a hószőnyeg érintetlen, szűz fehérségben nyúlt el a messzeségben.

– Pompás! - kiáltott fel Altamont. - Sikerült félrevezetnünk a mackókat! Nem volt kitartásuk! Belefáradtak a várakozásba! Eliszkoltak! Jó utat! És most: fel a vadászatra!

– Nana - felelt a doktor. - Ki tudja? A nagyobb biztonság okáért kérem önöket, barátaim, hogy őrködjünk még egy napig. Annyi bizonyos, hogy az ellenség ez éjjel nem tért vissza, legalábbis errefelé...

– Kerüljünk egyet a fennsíkon, s mindjárt megtudjuk, mihez tartsuk magunkat - mondta Altamont.

– Készséggel - egyezett bele a doktor.

De hiába vizsgálták át gondosan a területet kétmérföldnyi körzetben, a legcsekélyebb nyomra sem akadtak.

– Nos, akkor hát vadászunk? - türelmetlenkedett az amerikai.

– Várjunk holnapig - felelte a doktor.

– Hát akkor holnap - mondta Altamont, aki láthatóan nehezen mondott le a vadászatról.

Visszatértek az erődbe. De miként múlt éjjel, most is mindegyiküknek el kellett látnia az egyórás megfigyelőszolgálatot.

Mikor Altamontra került a sor, elindult a hegykúp csúcsára, hogy Bellt felváltsa.

Amint elment, Hatteras maga köré szólította társait. A doktor otthagyta jegyzetfüzetét, Johnson a tűzhelyét.

Azt hihették volna, hogy Hatteras a helyzet veszélyeiről akar beszélni, de ez esze ágában sem volt a kapitánynak.

– Barátaim - kezdte -, használjuk ki az alkalmat, hogy most nincs itt ez az amerikai, s beszéljük meg ügyeinket; vannak dolgok, amelyek nem tartoznak rá, s én nem óhajtom, hogy ezekbe beleelegyedjék.

A kapitány szavára a többiek összenéztek; nem tudták, hová akar kilyukadni.

– Szeretnék megegyezni önökkel - folytatta - jövő terveinket illetően.

– Helyes - mondta a doktor -, most egyedül vagyunk, hát megbeszélhetjük.

– Egy hónapon, hat héten belül ismét itt az ideje a kirándulásoknak. Gondoltak önök arra, mihez kell kezdenünk a nyáron?

– Ön gondolt rá, kapitány? - kérdezte Johnson.

– Én csak annyit mondhatok, hogy életemnek minden órájában kitűzött célommal foglalkozom. Feltételezem, hogy egyikük sem szándékozik meghátrálni.

Erre a célzásra a kapitány egyelőre nem kapott választ.

– Ami engem illet - folytatta -, én elmegyek az Északi-sarkig, még akkor is, ha egyedül kell mennem; legföljebb háromszázhatvan mérföldnyire vagyunk tőle. Soha még ember nem közelítette meg ennyire ezt az áhított célt, s én nem szalasztom el az alkalmat anélkül, hogy mindent meg ne kísérelnék, még a lehetetlent is. Mi az önök terve erre vonatkozóan?

– Az, ami az öné - felelte élénken a doktor.

– Hát a magáé, Johnson?

– Az, ami a doktoré - felelte a főmatróz.

– S most maga szóljon hozzá - fordult Bellhez a kapitány.

– Kapitány - mondta a hajóács -, az igaz, hogy nekünk nincs családunk, aki várjon bennünket Angliában, de a haza az mégiscsak a haza! Nem gondol ön a hazatérésre?

– A hazatérés éppoly boldogító lesz akkor is, ha már felfedeztük az Északi-sarkot - felelte a kapitány. - Sőt még boldogítóbb. Most már nem lesznek nagyobb nehézségek, mert felfelé haladva egyre távolodunk majd a globus leghidegebb pontjaitól. Még hosszú időre van tüzelőnk és élelmünk. Semmi sem állhatja hát utunkat, s vétkeznénk, ha lemondanánk a célról.

– De hiszen mi mindnyájan az ön véleményén vagyunk, kapitány - jelentette ki Bell.

– Helyes - felelte Hatteras. - Én sose is kételkedtem önökben. Megcsináljuk, barátaim, s Angliáé lesz a siker minden dicsősége.

– De egy amerikai is van köztünk - szólt Johnson.

Hatteras akaratlanul is dühös mozdulatot tett, s tompa hangon felelt erre a megjegyzésre:

– Tudom.

– Nem hagyhatjuk őt itt - folytatta a doktor.

– Nem! Azt nem tehetjük - felelt gépiesen Hatteras.

– S biztos, hogy ő is velünk tart!

– Igen! Velünk tart! De ki lesz a parancsnok?

– Ön, kapitány.

– És ha önök mind engedelmeskednek nekem, vajon ez a jenki megtagadja az engedelmességet?

– Azt nem hiszem - felelt Johnson -; de végül is, ha nem akarná magát alávetni az ön parancsainak?...

– Az aztán a kettőnk ügye lenne.

A három angol ránézett Hatterasra, s elhallgatott. Most a doktor vette át a szót.

– Hogyan utazunk? - kérdezte.

– Hacsak lehet, a part mentén - szólt Hatteras.

– De ha szabad tengerre találunk, amint ez valószínű is?

– Hát akkor átkelünk rajta.

– De mi módon? Hisz nincs semmilyen járművünk.

Hatteras nem felelt. Láthatóan zavarban volt.

– Talán a Porpoise roncsaiból össze lehetne ütni valami bárkát - mondta Bell.

– Soha! - kiáltott fel hevesen Hatteras.

– Soha! - jelentette ki Johnson is.

A doktor a fejét rázta. Megértette a kapitány idegenkedését.

– Soha! - ismételte Hatteras. - Az a bárka, amelyet egy amerikai hajó roncsaiból csinálnak, amerikai bárka lenne.

– De kapitány... - tiltakozott Johnson.

A doktor titkon intett a főmatróznak, hogy most ne erősködjék tovább. Ezt a kérdést alkalmasabb időpontra kell halasztani. A doktor megértette, de nem osztotta Hatteras visszautasító magatartását, s azzal biztatta magát, hogy majd eltéríti barátját ettől a nyakas elhatározásától.

Így aztán másra terelte a szót; arról beszélt, hogy talán lehetséges lesz a parton egyenesen északra haladniuk, meg a földgolyónak arról az ismeretlen pontjáról, amelynek Északi-sark a neve.

Egyszóval veszélytelenre fordította a társalgás menetét. Mikor Altamont belépett, hirtelen elhallgattak.

Az amerikainak nem volt semmi jelentenivalója.

Így végződött a nap, s nyugodtan telt el az éjszaka. A medvék kétségkívül eltűntek.