TIZENHÉT NAPOS GYALOGÚT

Ez az új esemény, Altamont első megszólalása teljesen megváltoztatta a hajótöröttek helyzetét. Az imént még semmi segítségre nem volt kilátásuk, semmi reményük arra, hogy elérhessék a Baffin-tengert, az a veszély fenyegette őket, hogy fáradt tagjaikkal, éhezve kell megtenniük egy végtelenül hosszú utat, s most tudják, hogy jégbarlangjuktól legfeljebb négyszáz mérföldnyire egy hajó vesztegel, amely bőséges készletekkel láthatja el őket, s talán még azt is lehetővé teszi, hogy folytathassák vakmerő útjukat az Északi-sark felé. A már csaknem végképp kétségbeesett négy utas, Hatteras, a doktor, Johnson és Bell, ismét reménykedni kezdett. Az öröm percei voltak ezek, csaknem eszüket vette a boldogság.

De Altamont felvilágosításai még kiegészítésre szorultak, s néhány percnyi pihenés után a doktor folytatta vele ezt az értékes beszélgetést. A doktor úgy tette fel kérdéseit, hogy Altamontnak válaszként csak bólintania kellett, vagy szemével intenie.

Így csakhamar sikerült megtudnia, hogy a Porpoise egy amerikai háromárbocos. New Yorkból való, s nagy mennyiségű élelmiszere és tüzelőanyaga volt, mikor a jéghegyek közepette hajótörést szenvedett. Ámbár a hajó oldalára dőlt, valószínű, hogy ellenállt a nyomásnak, s meg lehet menteni rakományát.

Altamont és legénysége két hónappal ezelőtt hagyta el a hajót, szánon szállították el a dereglyét. A Smith-szorosig szerettek volna eljutni, ott valamilyen bálnavadászhajót elérni, hogy az vigye haza őket Amerikába. De a fáradtság, a betegségek végül is leverték őket lábukról, s a szerencsétlenek egyenként hullottak el útközben. A végén a harmincfőnyi legénységből csak a kapitány és két matróz maradt, és az, hogy ő, Altamont, túlélte a katasztrófát, a gondviselés csodájának tekinthető.

Hatteras az iránt érdeklődött, hogy mit keresett a Porpoise az északi szélesség ilyen magas pontján.

Altamont jelezte, hogy a hajót a jégár ragadta magával ellenállhatatlanul.

Hatteras aggodalmasan kérdezgette a kapitányt utazásának végcélja felől. Altamont azt állította, hogy ő az Északnyugati átjárón akart áthaladni.

Hatteras nem okvetetlenkedett tovább, s nem tett fel neki több ilyen kérdést.

A doktor vette át a szót.

– Most minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megtaláljuk a Porpoise-t - mondta. - Ahelyett, hogy a Baffin-tenger felé kalandoznánk, egy harmadával rövidebb úton haladva érhetünk el a hajóhoz, ahol mindennel elláthatjuk magunkat, ami a teleléshez csak szükséges.

– Nincs is más választásunk - felelt Bell.

– Meg kell jegyeznem, hogy egy percet sem veszíthetünk - sürgette a főmatróz. - Ellentétben az általános szokásokkal, ki kell számítani, meddig tart az utunk, s úgy kell beosztanunk élelmiszerkészletünket, hogy addig tartson, amíg célhoz nem érünk, s mihamarabb el kell indulnunk.

– Igaza van, Johnson - felelte a doktor. - Ha holnap, azaz kedden, február 26-án útnak indulunk, március 15-én el kell érnünk a Porpoise-t, különben éhen halunk. Mit szól hozzá, Hatteras?

– Azonnal fogjunk hozzá az előkészületekhez, és induljunk - mondta a kapitány. - Az is lehet, hogy az út hosszabb lesz, mintsem gondoljuk.

– Már miért lenne hosszabb? - vetette ellen a doktor. - Úgy látom, ez az ember teljesen tisztában van hajója földrajzi helyzetével.

– De hátha a Porpoise éppúgy tovasodródott a jégmezővel, mint a Forward? - felelte Hatteras.

– Ez valóban megeshetik - ismerte el a doktor.

Johnson és Bell nem szóltak bele, hogy lehetséges-e egy ilyen sodródás, amilyennek ők is áldozatai lettek.

De Altamont figyelemmel kísérte a beszélgetést, s jelezte a doktornak, hogy beszélni szeretne. A doktor teljesítette az amerikai kívánságát, s egy jó negyed óráig tartó körülményes, tétova jelbeszéd segítségével bizonyságot szerzett arról, hogy a Porpoise part közelében feneklett meg, s nem mozdulhatott sziklaágyából. Ez a hír megnyugtatta a négy angolt, de megfosztotta őket a reménytől, hogy visszatérhetnek Európába; hacsak Bellnek nem sikerül a Porpoise roncsaiból valami kis hajót összetákolnia. Bármint álljon is a dolog, most az volt a legsürgősebb tennivaló, hogy odajussanak a hajótörés színhelyére.

A doktor még egy utolsó kérdést tett fel az amerikainak:

– Szabad tengerre talált ön azon a 83. szélességi fokon?

– Nem - felelte Altamont.

Hát ebben maradtak. Azonnal hozzáfogtak az indulás előkészületeihez. Bell és Johnson legelőbb is az alapos javításra szorult szánnal foglalatoskodtak. Mivel fában nem volt hiány, a szán oldaldeszkáit jobban megerősítették; hasznukra fordították a déli kirándulás tapasztalatait; most már ismerték ennek a szállítási módnak gyenge oldalait, s minthogy bőséges havazásra, vastag hórétegre kellett számítani, a szántalpakat is magasabbra méretezték.

A szán belsejében Bell sátorlappal fedett vackot készített az amerikai számára. Sajnos, olyan kevés volt az élelmiszerük, hogy súlya nem terhelte meg túlságosan a szánt; viszont ennek fejében annyi fával egészítették ki a rakományt, amennyi csak felfért.

Miközben elhelyezték, a doktor a leglelkiismeretesebb pontossággal felleltározta az élelmiszereket. Számításainak az volt az eredménye, hogy háromhetes utat véve alapul, a fejadag háromnegyed részével kell beérniük. A négy szánhúzókutya teljes adagokat kap. Ha Dukot is befogják a szánba, neki is teljes adag jár.

Az úti előkészületeket este hét óra tájban, az álmosság és fáradtság ellenállhatatlan parancsára félbe kellett szakítani; de mielőtt nyugovóra tértek, a hajótöröttek a vörösizzóra fűtött kis kályha köré húzódtak. Szegények most megengedték maguknak az oly soká nélkülözött meleg fényűzését. A pemmicanből, néhány kétszersültből és több csésze kávéból álló vacsora mindjárt jókedvre hangolta őket, amiben azonban az oly hirtelen s oly messziről jött reménységnek is része volt.

Reggel hétkor folytatták a munkát, és délután három órára teljesen be is fejezték.

Már leszállt a sötétség. A nap január 31. óta már megjelent ugyan a látóhatár fölött, de csak rövid ideig adott valamelyes gyenge kis világosságot. Szerencsére már fél hétkor felkel a hold, és ebben a derült időben a holdsugár is eléggé megvilágítja az utat. A hőmérséklet néhány nap óta érezhetően alábbszállt, s végül elérte a -37°-ot.

Az indulás pillanata elérkezett. Altamont - bár tudta, hogy a szán döccenései majd tetézik szenvedéseit - örömmel fogadta az indulás hírét; értésére adta a doktornak, hogy majd a Porpoise fedélzetén annyi skorbut elleni gyógyszert talál, amennyi elég lesz a felgyógyulásához.

Az amerikait felrakták a szánra, s a lehető legkényelmesebben helyezték el. A kutyákat, Dukot is, a szán elé fogták. Az utasok most még egy végső pillantást vetettek a Forward egykori jégfekhelyére. Hatteras arca egy pillanatra eltorzult a mérhetetlen dühtől, de uralkodott indulatain, és a kis csapat, a szánt észak-északnyugatnak fordítva, nekivágott a ködnek.

Mindenki szokott helyén haladt. Elöl Bell, az utat mutatva, a doktor és a főmatróz a szán két oldalán, őrködve és nekifeküdve a lőcsnek, ha a szükség úgy kívánta; hátul Hatteras ügyelt az útirányra és arra, hogy Bell mögött haladjon a csapat.

Elég gyorsan haladtak. A rettentő hidegben keményre, simára fagyott a hófelület, s pompásan siklott rajta a szán. Az öt kutya könnyedén húzta az alig kilencszáz fontnyi rakománnyal terhelt járművet. De állat és ember egyaránt gyorsan kifulladt, s gyakran kellett megállni, hogy lélegzethez jussanak.

Este hét óra tájban a hold rőt korongja előbukkant a látóhatár ködfüggönye mögül. Szelíd sugarai átvilágították a légréteget, s kevéske fényét tisztán verte vissza a jégmező. Északnyugatra tökéletes síkban nyúlt a végtelenbe a fehér jégpusztaság. Sehol gyűrődés, sehol jégtorlasz. Úgy látszott, ez a tengerrész oly simán fagyott be, mint egy békés tó.

Végtelen, egyenletes, egyhangú jégsivatag.

Ez az érzés kelt a táj láttán a doktor lelkében, s ezt közölte is társával.

– Igaza van, Clawbonny úr - felelte Johnson -; ez valóban sivatag, de olyan sivatag, ahol nem kell attól félnünk, hogy szomjan veszünk!

– Ez kétségtelenül előny - folytatta a doktor -, de ez a végtelenség mégis bizonysága valaminek: annak, hogy nagyon messze lehetünk mi minden szárazföldtől, mert általában a sok jéghegy jelzi a part közelségét; márpedig itt sehol se látok jéghegyet körülöttünk.

– A köd nagyon leszűkíti a látóhatárt - felelte Johnson.

– Ez kétségtelen, de elindulásunk óta folyton ezen a sík területen járunk, amely mintha sohasem akarna véget érni.

– Tudja azt, Clawbonny úr, hogy ez a mi sétánk veszedelmes kis séta? Az ember hozzászokik, és nem is gondol rá, de végül is, ez a jégfelület, amelyen menetelünk, mérhetetlen mélységeket takar!

– Igaza van, barátom, de nekünk nem kell attól félnünk, hogy elnyel bennünket a mélység. Ez a jégkéreg ebben a harminchárom fokos hidegben sokat elbír! Figyelje meg, hogy a jég vastagsága egyre növekszik, mert ezeken a földrajzi szélességeken tíz közül kilenc napon át esik a hó, még áprilisban, májusban, sőt júniusban is, s az én becslésem szerint a jégréteg legnagyobb vastagsága nem lehet messze a harminc-negyven lábtól.

– Ez megnyugtató - felelte Johnson.

– Mi valóban jobban állunk, mint azok, akik a Serpentine-folyón korcsolyáznak, s minden pillanatban attól kell félniük, hogy betörik alattuk a jég. Nekünk ilyen veszélytől nem kell tartanunk.

– Ismeretes a jég teherbírásának foka? - érdeklődött az öreg tengerész, aki, a doktor társaságában, mohón vágyott a művelődésre.

– Tökéletesen ismeretes - felelt a doktor. - Mit is ne tudnánk manapság ezen a világon, aminek mértéke van? Persze az emberi becsvágy mértékén kívül! Hát nem kellene ennek a becsvágynak mértékét ismernünk? Ennek, amely, íme, az Északi-sark felé ösztökél bennünket? De hogy visszatérjek kérdésére, ezt felelhetem: ha két hüvelyk vastag a jég, akkor elbírja egy ember súlyát. Ha három és fél hüvelykes, akkor a lovast lovastul. Nyolc hüvelyk vastagságnál egy egész táboriágyú-fogatot. És végül, ha tíz hüvelyk vastag a jég, akkor akár egy egész hadsereg, egy végeláthatatlan tömeg is végigvonulhat rajta! Ott, ahol mi most haladunk, fel lehetne építeni a liverpooli vámházat vagy akár a londoni parlament palotáját.

– Alig lehet felfogni, hogy ekkora a teherbírása a jégnek - csóválta a fejét Johnson. - De az imént valami olyat mondott, Clawbonny úr, hogy ezen a vidéken tíz napból kilenc napon esik a hó. Ez nyilvánvaló tény, hát ezt én kétségbe se vonom. De hát honnan jön az a sok hó? Mert ha a tengerek be vannak fagyva, nemigen látom, hogyan hozhatják létre azt a rengeteg párát, amelyből a felhők képződnek.

– Helyes a megjegyzése, Johnson: tehát szerintem a legnagyobb része annak a hónak meg esőnek, amelyben itt, a sarkvidéken részünk van, a mérsékelt égöv tengereinek vizéből származik. Van olyan hópehely, amelyet egy európai folyóból való vízcsepp alkotott; ott szállt fel pára alakjában, öltött felhő alakot, s ide került, hogy hópihévé váljék. Így hát még az is lehetséges, hogy ha mi itt ivóvízként használjuk ezt a havat, akkor tulajdonképpen a mi hazánk folyóiból oltjuk szomjunkat.

– Ez is valami - felelt a főmatróz.

Most Hatteras hangját hallották, amint az útiránytól való eltérésre figyelmeztet, s a beszélgetés félbeszakadt. A köd sűrűvé vált, s megnehezítette a menetirány betartását.

Végre, este nyolc óra felé, tizenöt mérföldnyi gyaloglás után megállt a kis csapat. Továbbra is száraz, hideg idő uralkodott. Felütötték a sátrat; tüzet raktak a kis kályhában, elköltötték szerény vacsorájukat, s békén töltötték az éjszakát.

Hatterasnak és társainak valóban kedvezett az idő. A következő napokon nehézségek nélkül folytatták útjukat, ámbár oly rettenetessé vált a hideg, hogy a megfagyott higany már fel sem engedett a hőmérőben. Ha a szörnyű hideghez még a szél is hozzájárul, nem bírták volna elviselni. A doktor megállapította, hogy Parrynek a Melville-szigetre tett utazásakor végzett megfigyelései helyesek. Ez a hírneves tengerész arról számolt be, hagy a kellőképpen öltözött ember nagy hidegekben is bántatlanul sétálhat a szabadban, feltéve, hogy nyugodt a légkör. De mihelyt csak a legcsekélyebb szél is kezd fújni, égő fájdalmat érez az ember az arcán, s olyan irtózatos fejfájást kap, amelybe nemsokára belehal. A doktor hát továbbra is nyugtalan volt, mert a legkisebb szélroham valamennyiüknek a csontja velejéig hatolt volna.

Március 5-én az északi szélességnek egy különös tüneményére lett figyelmes: az égbolt teljesen derült volt, s tele ragyogó csillagokkal; bár felhőnek nyoma sem volt, sűrűn hullott a hó, a tetszetős egyenletességgel hulldogáló hópihéken átragyogtak a csillagok. Körülbelül két óra hosszat tartott a havazás, s elállt anélkül, hogy a doktor kellő magyarázatát találta volna ennek a jelenségnek.

A hold utolsó negyedének is vége volt; most már a nap huszonnégy órájából tizenhét óra hosszat mély sötétség borult a tájra. Az útitársaknak hosszú kötél segítségével kellett fenntartaniuk az összeköttetést, nehogy elszakadjanak egymástól. Most már csaknem teljes lehetetlenség volt az egyenes útirányt betartani.

De, bár vasakarattal küzdöttek, már fogytán volt az ereje ezeknek a bátor férfiaknak. Mind gyakrabban álltak meg, pedig egy órát sem volt szabad veszíteniük, mert az élelem szemlátomást fogyott.

Hatteras a hold és a csillagok állásából gyakran határozta meg földrajzi helyzetüket. Mikor látta, hogy múlnak a napok, s útjuk végcélja a végtelenbe vész, olykor azt kérdezte önmagától, vajon létezik-e egyáltalán ez a Porpoise, vajon a sok szenvedéstől nem zavarodott-e meg az amerikai, vagy éppenséggel angolgyűlöletétől indíttatva, s látván, hogy ő menthetetlenül elveszett, nem akarja-e őket is magával rántani a biztos halálba?

Ezt a gyanúját a doktorral is közölte; az a leghatározottabban elvetette ezt a feltevést, de látta, hogy valami különös versengés támadt az angol meg az amerikai kapitány között.

– Hát ezt a két embert nehéz lesz összebarátkoztatni - mondta magában.

Március 14-én, tizenhat napi menetelés után még csak a 82. szélességi fokig jutottak előre. Erejük végképp kimerült, s még százmérföldnyire voltak a hajótól. Szenvedéseiket még tetézte az, hogy élelemadagjaikat negyedével csökkenteni kellett, hogy a kutyák teljes adagot kaphassanak.

Sajnos, vadászattal szerezhető élelemre nem lehetett számítani, mert már csak hét töltetre való lőporuk s mindössze hat golyójuk maradt; hiába lődöztek arra a néhány fehér nyúlra és rókára, amely nagy ritkán útjukba akadt, egyet se találtak el.

Pénteken, 15-én a doktornak mégis kedvezett a vadászszerencse. Sikerült meglepnie egy jégtáblán heverő fókát, s több golyóval is megsebesítette: az állat nem menekülhetett el a léken, mert azt jó előre betömték; csakhamar kézre került s agyonverték. Hatalmas fóka volt; Johnson ügyesen kizsigerelte, de a rendkívül sovány kétéltűnek nem sok hasznát vehették, mert sehogyan sem bírták magukat elszánni arra, hogy fókaolajat igyanak, mint az eszkimók.

A doktor mindazonáltal vitézül hozzáfogott, hogy leerőszakolja a torkán ezt a nyúlós folyadékot, de a legjobb akarattal se volt képes lenyelni. Maga se tudta, miért - talán a vadászösztön szavára - kikészítette az állat bőrét, s felrakta a szánra.

Másnap, 16-án, néhány jéghegy és jégdomb tűnt fel a láthatáron. Vajon a part közelségét jelezte ez, vagy csak a jégmező egyenetlensége volt? Nemigen tudták, mihez tartsák magukat.

Egy torlaszhoz érkeztek, s ez arra volt jó, hogy barlangot vájjanak bele, amely kényelmesebb menedéket nyújtott, mint a sátor, s háromórás munka után végre elnyúlhattak a fűtött kályha körül.