VISSZA A FORWARDHOZ

Reggel hat óra tájt kissé elült a szél, hirtelen északra váltott, s tisztára söpörte az eget. A hőmérő -37°-ot mutatott. A pirkadat első sugarai ezüstözték a láthatárt, hogy néhány nap múlva majd arannyal sugározzák be.

Hatteras odalépett két lesújtott társához, s szelíd szomorúsággal szólt hozzájuk:

– Barátaim, még több mint hatvan mérföld választ el bennünket a sir Edward Belcher jelezte ponttól. Már csak éppen annyi élelmünk van, hogy a legszűkösebben élve, elérhessük a hajót. Ha továbbmegyünk, a biztos halálnak tesszük ki magunkat, anélkül, hogy bárkinek is használhatnánk vele. Visszafordulunk.

– Hát ez helyes elhatározás, Hatteras - felelt a doktor -; én ugyan követtem volna önt, akárhová is visz, de egészségünk napról napra romlik, már alig állunk a lábunkon, hát én is azt mondom: leghelyesebb, ha visszatérünk.

– Magának is ez a véleménye, Bell? - kérdezte Hatteras.

– Nekem is, kapitány - felelte a hajóács.

– Nos hát, akkor előbb két napig pihenünk - folytatta Hatteras. - Ez nem sok. A szán is alapos javításra szorul. Úgy gondolom, hogy építsünk itt hókunyhót, s abban meghúzódva, majd egy kicsit összeszedjük magunkat.

Mikor ezt így eldöntötték, a három férfi szorgalmasan nekilátott a munkának. Bell most már megtett minden szükséges óvintézkedést, hogy az építmény szilárdan álljon, s nemsokára „testhez szabott” kis menedékház emelkedett annak a szakadéknak mélyén, ahol utoljára megálltak.

Hatterasnak kétségkívül szörnyű belső harcába került, hogy útja félbeszakítására szánja el magát. Ennyi kínlódás, ennyi fáradozás, s minden hiába! Hasztalan barangolás volt, s egy ember életébe került! S most vissza, a hajóra, egy morzsányi szén nélkül! Mi lesz a legénységgel? Mire veszi majd rá őket Richard Shandon? De Hatterasnak fel kellett adnia a küzdelmet.

Most már hát minden gondja a visszatérés előkészületeire összpontosult. A szánt megjavították. Rakománya egyébként jócskán megfogyatkozott, már kétszáz fontot se nyomott. Megvarrták az elkopott, megszaggatott, hóval átitatott s keményre fagyott ruhákat is. A tönkrement lábbeliket újakkal cserélték fel. Január 29-én egész nap és 30-án délelőtt ezzel foglalatoskodtak. Egyébként igyekeztek minél jobban kipihenni fáradalmaikat, s némi erőre kapni az eljövendő megpróbáltatások előtt.

Ez alatt a harminchat óra alatt, amit a hókunyhóban és a szakadék jegén töltöttek, a doktor megfigyelte Dukot. Nem találta természetesnek a kutya különös viselkedését. Az állat folyvást forgolódott, számtalanszor járt körbe, de mintha ezeknek a kis köröknek egy közös középpontja lenne; kis emelkedés volt ez, holmi dudor a talajon, amely különböző jégrétegek egymásra rakódásából származott. Duk ott keringett e pont körül, halkan szűkölt, türelmetlenül csóválta a farkát, s kérdőn tekintett gazdájára.

A doktor annak tulajdonította a kutya nyugtalankodását, hogy Simpson holtteste ott van köztük; még nem értek rá eltemetni.

Így hát a doktor elhatározta, hogy még aznap elvégzik ezt a szomorú szertartást. Holnap hajnalban indulniuk kell visszafelé.

Bell és a doktor csákányt fogtak, és a szakadék mélye felé indultak. A Duk jelezte kis emelkedés alkalmas temetkezőhelynek látszott, mélyre kellett elásni a tetemet, nehogy a jegesmedvék megkaparinthassák.

A doktor és Bell legelőbb is a felső, puha hóréteget távolította el. Aztán a kemény jégnek mentek neki a csákánnyal. A doktor harmadik ütésére szilárd tárgyba ütközött a csákány, s szét is törte. A doktor kiszedte a darabokat, s látta, hogy egy palack maradványai.

Bell meg egy fagyos zsákra bukkant; tökéletesen konzervált kétszersültdarabkák voltak benne.

– Na mi az? - fordult feléje a doktor.

– Hát ez mit jelent? - kérdezte Bell is, és félbehagyta a munkát.

A doktor odahívta Hatterast. Duk erősen csaholt, s mancsaival kaparni kezdte a vastag jégréteget.

– Tán valami élelmiszer-lerakatra akadtunk itt? - kérdezte a doktor.

– Lehetséges - felelte Bell.

– Folytassák a munkát - mondta Hatteras.

Még néhány élelmiszer-maradvány került napvilágra meg egy negyedrészéig pemmicannel telt láda.

– Ha ez egy rejtekhely - mondta Hatteras -, akkor a medvék bizonyára előttünk tettek itt látogatást. Nézzék ezeket az élelmiszereket. Ezek már nem érintetlenek.

– Ettől félek én is - felelt a doktor -, mert...

Nem fejezhette be a mondatát, mert Bell kiáltása félbeszakította. A hajóács épp egy jókora jégtömböt távolított el, s most egy a jégdarabok hézagai közül kiálló merev, jéggé fagyott lábra mutatott.

– Egy holttest! - kiáltott fel a doktor.

– Ez nem rejtekhely - felelt Hatteras. - Ez egy sírbolt.

A napvilágra került, tökéletesen konzervált állapotban levő holttest egy harminc év körüli matróz teteme volt. A sarkutazók szokásos ruházata volt rajta; a doktor nem tudta megállapítani, mikor lelhette halálát ez az ember.

De e holttest felfedezése után Bell egy másikra akadt; ez úgy ötvenéves lehetett, s arcára ráfagytak azoknak a szenvedéseknek a vonásai, amelyek végeztek vele.

– Ezek nem eltemetett holttestek! - kiáltott fel a doktor. - Ezeket a szerencsétleneket úgy lepte meg a halál, amint mi itt rájuk akadtunk!

– Igaza van, Clawbonny úr - felelt Bell.

– Tovább! Folytassák a munkát! - sürgette Hatteras.

Bell alig mert újból hozzáfogni. Ki hitte volna, hogy ez a jég-dombocska emberi holttesteket rejt?

– Ezek az emberek ugyanolyan szerencsétlenség áldozatai lettek, mint amilyen mivelünk is csaknem végzett - mondta a doktor. - Rájuk szakadt a jégkunyhó. Nézzük, nem lélegzik-e még valamelyikük.

Egykettőre megtisztították a területet az omladékoktól, és Bell egy harmadik holttestet emelt ki; ez negyven év körüli férfi volt, s nem látszott olyan merev holttetemnek, mint a másik kettő. A doktor lehajolt hozzá, s mintha még az életnek valami csekélyke jelét lelte volna benne.

– Él! Még él! - kiáltotta.

Bell-lel együtt becipelték a testet a jégkunyhójukba, míg Hatteras mozdulatlanul állt ott, s a beomlott kunyhót szemlélte.

A doktor teljesen levetkőztette a szerencsétlen, kiásott férfit. Sérülésnek semmi nyomát sem találta rajta; Bell segítségével erőteljesen végigdörzsölte, s érezte, mint kel lassacskán életre a kezük alatt. De a szerencsétlen a teljes végelgyengülés állapotában volt, szóra sem tudta nyitni a száját, nyelve úgy tapadt szájpadlásához, mintha odafagyott volna. A doktor átkutatta a férfi zsebeit. Üresek voltak. Így hát nincs semmi okmány.

A doktor Bellre bízta a dörzsölés folytatását, s ő visszament Hatterashoz.

A kapitány ezalatt leereszkedett az összeomlott jégkunyhó mélyére, gondosan végigkutatta a talajt, s mikor kimászott onnan, egy félig elégett levélboríték darabkáját tartotta a kezében. A papírdarabon még olvashatók voltak ezek a szavak:

...tamont,

...orpoise

...w York

– Altamont! - kiáltott fel a doktor. - A Porpoise nevű hajóról! New Yorkból!

– Egy amerikai! - mordult fel Hatteras, s megremegett.

– Én megmentem - fogadkozott a doktor -, felelek érte. S akkor aztán kezünkben lesz a kulcsa ennek a borzalmas rejtélynek.

A doktor ismét odalépett az alélt Altamonthoz, míg Hatteras elgondolkodva állt ott. Hála a kezelésnek, a doktornak sikerült életre térítenie a szerencsétlent, de érzékei még nem működtek; nem látott, nem hallott, nem beszélt. De élt!

Másnap reggel Hatteras odaszólt a doktornak:

– Most aztán indulnunk kell.

– Hát induljunk, Hatteras! De előbb temessük el a holttesteket.

A két ismeretlen matróz tetemét visszahelyezték a jégkunyhó romjai alá, Simpson holttestét pedig oda temették, ahonnan Altamontot kiemelték volt.

A három sarkutazó még egy rövid imával emlékezett meg társáról, s reggel hat órakor elindultak visszafelé, a hajó irányában.

Mivel a szánfogat két kutyája elpusztult, Duk ott ugrándozott, s mintegy ajánlkozott, hogy ő is beáll húzni a szánt.

Nyomban be is állt a hámba, és olyan lelkiismeretesen, nekiszántan dolgozott, mint egy grönlandi kutya.

A január 31-től február 19-ig, vagyis húsz napig tartó visszautazás csaknem ugyanolyan viszontagságok közepette folyt le, mint az idejövetel. Csak annyi volt a különbség, hogy februárban, ebben a leghidegebb téli hónapban a jég mindenütt szilárd felületet alkotott; szörnyen szenvedtek ugyan a hidegtől, de nem volt bajuk se hóviharral, se széllel.

Hosszú idő óta most először jelent meg az égbolton a nap, s mindennap hosszabb és hosszabb ideig volt a látóhatár felett. Bell és a doktor teljesen elerőtlenedett, már félig vakon s bénán botorkáltak; a hajóács meg csak mankóin bírta vonszolni magát.

Altamont még élt ugyan, de teljesen érzéketlen volt. Állapota reménytelennek látszott, de a módszeres ápolás visszaadta az életnek. Pedig bizony a derék doktornak magának is nagy szüksége lett volna ápolásra, mert a fáradtság már az ő egészségét is felőrölte.

Hatteras szüntelen csak hajójára, a *Forward*ra gondolt. Vajon milyen állapotban találják? Mi történhetett azóta a hajón? Ellenállhatott-e vajon Johnson Shandonnek meg cimboráinak? Borzalmas hideg idők jártak azóta. Tán csak nem fűtötték fel a szerencsétlen hajót? Vajon az árbocait s a víz alatti részét megkímélték-e?

Míg mindezt végiggondolta, Hatteras úgy lépkedett előre, toronyiránt, mintha már messziről látni akarná az ő Forward-ját.

Február 24-én reggel hirtelen megállt a kapitány. Háromszáz lépésnyire rőt világosság lobbant fel előtte; a fényesség fölött végtelen, fekete füstoszlop gomolygott, s egybeolvadt az ég szürke ködfellegével!

– Miféle füst az ott? - kiáltott fel.

Szíve úgy dobogott, hogy csaknem megszakadt!

– Oda nézzenek! Amott, az a füst! - kiáltotta két hozzásiető társának. - Ég a hajóm!

– De hiszen még több mint három mérföldre vagyunk tőle - vetette ellen Bell. - Az nem lehet a Forward.

– Pedig az - felelte a doktor. - Az a Forward. Megint az a délibábszerű tünemény varázsolja ilyen közelire hozzánk.

– Szaladjunk! - kiáltotta el magát Hatteras, s elébe vágott társainak.

Azok Duk gondjaira bízták a szánt, s futásnak eredtek, a kapitány nyomában.

Egy óra múlva megpillantották a hajót. Borzalmas látvány! A kétárbocos lángban állt a tűzben olvadó jéghegyek között. A lángok elborították a hajótestet, s furcsa ropogás zaját hozta Hatteras füléhez a déli szél.

Ötszáz lépésnyire egy ember állt ott, kétségbeesetten tárva szét karjait. Ott maradt, tehetetlenül nézte a tűzvészt, amelynek lángjai lobogva emésztették a *Forward*ot.

Az az ember egymaga volt. Az az ember az öreg Johnson volt.

Hatteras odaszaladt hozzá.

– A hajóm! - kiáltotta megtört hangon.

– Megálljon! Kapitány! Igen, ön! Állj! Egy lépést se tovább! - kiáltott rá Johnson.

– Mi az? - kérdezte fenyegetően Hatteras.

– A nyomorultak! - felelt Johnson. - Két nappal ezelőtt elmentek, de előbb felgyújtották a hajót.

– Átok és pokol! - kiáltott fel Hatteras.

S most rettentő dörrenés rázta meg a levegőt; a föld is rengett belé, a jéghegyek szerteomlottak a jégmezőn, füstoszlop gomolygott a felhők fölé. A felrobbant puskaporkészlet szétvetette a hajót; lángtengerbe veszett a Forward.

A doktor és Bell most értek oda Hatterashoz. A kétségbeesett, földig sújtott kapitány egyszerre csak összeszedte magát.

– Barátaim - szólt keményen -, a gyávák megfutamodtak! Az erőseknek majd sikerül! Johnson, Bell, önöknek megvan a bátorságuk. Doktor, önnek megvan a tudománya. És nekem megvan a hitem! Amott az Északi-sark! Munkára hát! Munkára fel!

Hatteras társai mintha újjászülettek volna ezektől a férfias szavaktól.

De mégiscsak borzasztó helyzetben volt itt, a 80. szélességi fokon, a sarkvidék legmélyén ez a négy elhagyatott, semmitlen, senkitlen, veszendő férfi meg a haldokló ötödik.