A BEECHEY-SZIGET

Június 25-én a Forward, a Prince de Galles-föld északnyugati végpontjánál a Dundas-fok látóterébe került. Itt fokozódtak a nehézségek, mert még több volt a jég. A tenger összeszűkül ezen a helyen, s kikötők előtti erődítményekhez hasonlóan sorakozó szigetek: a Crozier, Young, Day, Lowther, Garret a szorosba kényszerítik az összegyűlt jégárt. Az az út, amelyet más körülmények között egy nap alatt tett volna meg a hajó, most június 25-től június 30-ig tartott. Meg-megállt, visszafordult Hatteras, várta a kedvező alkalmat, nehogy elszalassza a Beechey-szigetet; sok szenet pazarolt, mert ámbár alig égett a tűz a kazán alatt, de sohasem lehetett teljesen kioltani, mert éjjel-nappal folyvást gőz alatt kellett tartani a hajót.

Hatteras éppoly jól ismerte szénkészletének számadatait, mint Shandon, de egy percet sem akart takarékoskodással veszíteni, mert biztos volt benne, hogy a Beechey-szigeten majd talál fűtőanyagot. A déli kerülővel jókora késedelmet szenvedett a hajó, s habár Hatteras olyan óvatos volt, hogy még áprilisban elindult Angliából, mégse volt most előbbre, mint ugyanebben az évszakban az őt megelőző expedíciók.

Június 30-án, a Prince de Galles-föld északkeleti végpontjánál elhagyták a Walker-fokot. Ez az a végső pont, amelyet Kennedy és Bellot, egy, az egész North-Somersetet átszelő kirándulás után, 1852. május 3-án megpillantottak. Az Austin-expedíció kapitánya, Ommaney, már 1851-ben olyan szerencsés volt, hogy csapatát el tudta itt látni élelemmel.

Ez az elég magas hegyfok pirosasbarna színéről nevezetes. Tiszta időben egészen a Wellington-csatorna bejáratáig elláthat innen az ember. Estefelé odaértek, ahol a Mac Leon-öböl a Bellot-fokot elválasztja a Walker-foktól. A Bellot-fokot annak a hasonnevű fiatal francia tisztnek jelenlétében nevezték el így, akit az angol expedíció ez alkalomból háromszoros hurrával köszöntött. Itt sárgás mészkőből áll a nagyon egyenetlennek látszó part, amelyet azok az óriási jéghegyek védenek, amelyeket rendkívül impozáns módon halmoz itt fel az északi szél. Nemsokára eltűnt a part a Forward utasainak szeme elől. A hajó, átszelve a Barrow-tengerszorost, lazán összeálló jégtáblákon át vágott magának utat a Beechey-sziget felé.

Hatteras, nehogy túlsodródjék a szigeten, úgy határozott, hogy toronyiránt halad, s a következő napokon percre se hagyta el helyét a hajóhídon. Gyakran kúszott fel az árbocsudár-vitorla kötélzetén, hogy kiválaszthassa a leginkább kedvezőnek látszó járatokat. Amit csak egy tengerész ügyessége, hidegvére, vakmerősége, mondhatni, zsenialitása véghezvihet, azt ő mind megcselekedte az alatt az idő alatt, míg átkeltek a szoroson. Igaz, hogy a szerencse nemigen kedvezett neki, mert ebben az évszakban csaknem jégmentes tengert kellett volna itt találnia. De ha az ember nem sajnálja se a gőzt, se a legénységet, se önmagát, végül is célhoz ér.

Július 3-án délelőtt tizenegy órakor a révkalauz földet jelzett északon. Hatteras meghatározta s felismerte a Beechey-szigetet, a sarki hajósoknak ezt a szokásos találkozóhelyét. Ezt a szigetet majdnem minden hajó érintette, amely ezekre a vizekre merészkedett. Itt ütötte fel első téli tanyáját Franklin, mielőtt a Wellington-szorosba benyomult. Mac Clure hadnagya, Creswell, miután négyszázhetven mérföldet tett meg a jégmezőkön, itt szállt fel a Phénix*re, s tért vissza Angliába. A legutolsó hajó, amely a *Forward előtt a Beechey-szigeten horgonyt vetett, a Fox volt. Mac Clintock 1858. augusztus 11-én itt látta el magát élelemmel, s itt tatarozta az épületeket és a raktárakat. Azóta még két év se múlt el. Hatteras tisztában volt a részletekkel.

A főmatróz szíve hangosabban vert, mikor ezt a szigetet megpillantotta. Mikor annak idején itt járt, altiszt volt a Phénix fedélzetén. Hatteras most kikérdezte a part állapota, a lehorgonyzás és partraszállás lehetőségei felől. Pompás idő volt, a hőmérséklet kitartott a +14°-on.

– Nos, Johnson - fordult a kapitány a főmatrózhoz -, kiismeri itt magát?

– Hogyne, kapitány, hisz ez a Beechey-sziget! Csupán egy kicsit északabbra kell tartanunk, ott könnyebben lehet megközelíteni a partot.

– De hol vannak a házak, a raktárak? - kérdezte Hatteras.

– Ó, azokat majd csak akkor láthatja, ha partot érünk. Azokat eltakarják a dombok. Amott, látja?

– És maguk jelentékeny készleteket szállítottak ide, ugye?

– Sok mindent, kapitány. Ide küldött bennünket 1853-ban az admiralitás a Phénix csavargőzösön, Inglefield kapitány volt a parancsnokunk; a Breadalbane nevű teherhajó is velünk jött, tele szénnel és élelmiszerrel; annyit hoztunk, hogy akár egy egész expedíciót el tudtunk volna látni.

– De a Fox parancsnoka sokat elhasznált ezekből a készletekből - mondta Hatteras.

– Nyugodt lehet, kapitány - válaszolta Johnson -, maradt itt elég önnek is. A hideg pompásan konzervál, s mindent éppoly friss és használható állapotban találunk majd itt, mint amilyen az első napon volt.

– Az élelmiszerek miatt én nem is aggódom - felelt Hatteras. - Avval én évekig el vagyok látva. Szén! Ez az, ami nekem kell.

– Nos, kapitány, abból mink több mint ezer tonnát hagytunk itt. Így hát efelől is nyugodt lehet.

– Gyerünk közelebb - folytatta Hatteras, s távcsövével szüntelenül vizsgálta a partot.

– Látja, kapitány úr, azt a földnyelvet? - szólt most Johnson. - Ha azt elhagytuk, akkor már közel leszünk a horgonyzó-helyünkhöz. Igen, ez az a hely, ahonnan elindultunk Angliába, Creswell hadnaggyal és az Investigator tizenkét betegével. De ha olyan szerencsénk volt is, hogy hazavihettük Mac Clure kapitány hadnagyát, Bellot hadnagy, aki minket a *Phénix*en elkísért volt, sose látta viszont hazáját! Ó, de szomorú emlék ez... De úgy gondolom, kapitány, hogy itt most már le kell horgonyoznunk.

– Jól van - felelte Hatteras, s kiadta a parancsot.

A Forward az északi, keleti és déli szelektől védett természetes kis öbölben találta magát, mintegy kötélnyi távolságra a parttól.

– Wall úr - adta ki a parancsot Hatteras -, készíttesse elő a bárkát, s küldjön vele hat embert, hogy szenet hozzanak a hajóra.

– Igenis, kapitány - felelt Wall.

– Én meg majd a pirogban evezek partra, a doktorral és a főmatrózzal. Shandon úr, lesz szíves elkísérni bennünket?

– Parancsára - felelt katonásan Shandon.

Néhány perc múlva a félig vadásznak, félig tudósnak öltözött doktor helyet foglalt társaival a pirogban; tíz perccel később már ki is szálltak az alacsony, kavicsos parton.

– Vezessen bennünket, Johnson - mondta Hatteras. - Maga otthon van itt, ugye?

– Tökéletesen, kapitány. Csak azt nem tudom, mi légyen ott az az emlékmű. Erre nem emlékeztem.

– Mármint ez? - kiáltott fel a doktor. - Én tudom, mi ez! Gyerünk csak közelebb. Ez a kőoszlop majd maga mondja el nekünk, mi végből van itt.

A négy férfi odalépett az emlékműhöz. A doktor levette kalapját, s így szólt:

– Ezt, barátaim, ezt az emléktáblát Franklin és társai emlékére emelték itt.

Valóban, lady Franklin 1855-ben egy fekete márványtáblát juttatott el Kane-hez, s egy másikat 1858-ban Mac Clintockra bízott, hogy helyezzék el a Beechey-szigeten. Mac Clintock lelkiismeretesen teljesítette is ezt a feladatot, és nem messze attól a sírkőtől, amelyet sir John Barrow emeltetett Bellot emlékére, elhelyeztette a táblát.

Az emléktáblán ez a felírás díszlett:

FRANKLIN, CROZIER, FRITZ-JAMES

ÉS MINDEN BÁTOR FELEBARÁTJUK EMLÉKEZETÉRE

*E tiszteknek és hűséges társaiknak, akik szenvedtek
a tudományért és hazájuk dicsőségéért.
Ez a kő emeltetett ama hely közelében, ahol
első északsarki telüket töltötték, s ahonnan
elindultak, hogy legyőzzék az akadályokat,
avagy meghaljanak.
Örökítse meg e kő az ő honfitársaik
s barátaik csodálatát s annak
az asszonynak hősies hittel viselt szenvedését, aki az expedíció
vezetőjében a leghűségesebb s legszeretőbb férjet vesztette el.*

1855

Ez az emlékoszlop, amelynek másik oldala a végtelen fehér pusztaságra tekintett, fájdalmasan szólt a szívhez. E megrendítő emlékező szavakat olvasván, a doktor szemét elöntötte a könny. Íme, azon a helyen, ahol Franklin és társai oly céltudatosan, olyan reményteljesen haladtak egykor, csak ez az emléküket őrző márványdarab maradt! És a sorsnak figyelmeztető jele ellenére az Erebus és a Terror nyomdokain akar haladni a Forward.

Hatteras ocsúdott fel elsőnek ebből a veszélyes tűnődésből, és sietve mászott meg egy jókora, csaknem teljesen hó nélküli dombot.

– Kapitány - szólt hozzá az őt követő Johnson -, innen majd meglátjuk a raktárakat.

Mire felértek a dombtetőre, már Shandon is ott volt a doktorral.

De a dombtetőről is csak a végtelen síkon veszett el a tekintetük, épületeknek nyomát se látták.

– Hát ez különös - csodálkozott a főmatróz.

– Hol vannak a raktárak? - érdeklődött élénken Hatteras.

– Nem tudom..., nem látom... - hebegett Johnson.

– Bizonyára eltévesztette az utat - mondta a doktor.

– Nekem úgy tetszik - folytatta eltűnődve Johnson -, hogy éppen ezen a helyen...

– De az ördögbe is, merre kell mennünk? - szólt rá türelmetlenül Hatteras.

– Gyerünk le innen - dünnyögött a főmatróz -, mert lehet, hogy mégiscsak tévedtem. Hét esztendő alatt kimehetett az eszemből, hogy merre vannak ezek az épületek.

– Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen egyforma, egyhangú ez a táj - vigasztalta a doktor.

– De mégis... - mormogta Johnson.

Shandonnek egy szót sem szólt.

Néhány percnyi gyaloglás után Johnson megállt.

– De mégsem! - kiáltott fel. - Nem tévedtem!

– Nos? - szólt Hatteras, s körülnézett.

– Miért mondja, hogy nem tévedett, Johnson? - kérdezte a doktor.

– Látják itt azt a kis emelkedést? - mondta a matróz, s maga elé mutatott, egy földdudorodásra, amelyen belül három halmocskát lehetett tisztán megkülönböztetni.

– Mit következtet ebből? - kérdezte a doktor.

– Ez itt Franklin három matrózának a sírdombja! - felelt Johnson. - Így most már biztos vagyok abban, hogy nem tévedtem. Innen százlépésnyire kellene ráakadnunk az épületekre; ha pedig még sincsenek itt, akkor ez azért van, mert...

Nem merte befejezni, amit gondolt. Hatteras előrerohant, és kétségbeesett mozdulatot tett. Valóban ott kellett emelkedniük az annyira áhított raktáraknak, telve mindazzal, amire számított; de lám, a pusztulás, a fosztogatás, a rombolás járt erre, ahol a civilizáció keze óriási segítséget halmozott fel a végképp kimerült hajósoknak. Ki követte el ezt a fosztogatást? Az itt élő vadállatok, farkasok, rókák, jegesmedvék? Nem, ez nem lehet, mert az állatok csak az élelmiszereket dézsmálták volna meg, s lehetetlen, hogy ne maradt volna egy sátorrongy, egy hasáb fa, egy darab vas, a legkisebb fémrészecske sem. És - ami a legrettenetesebb körülmény a Forward utasai szempontjából - egy morzsányi szén sem!

Nyilvánvaló volt, hogy az európai hajókkal gyakran összeköttetésben levő eszkimók végül is megtudták, mily sokat ér ez a holmi, amiből nekik semmijük sincs. Mióta a Fox erre járt, az eszkimók olykor megfordultak ezen az elhagyott helyen, szüntelenül vitték, ami a kezük ügyébe akadt, azzal a jól megokolt szándékkal, hogy nyoma se maradjon annak, ami itt volt. S most csak a végtelen hótakaró borítja itt a földet.

Hatteras megdöbbenve állt ott. A doktor csak nézett, s fejét rázta. Shandon most is hallgatott, s ha valaki élesen figyeli, gonosz mosolyt láthatott volna ajkán.

Épp most érkeztek meg azok a matrózok, akiket Wall hadnagy küldött ki ide. Ezek is mindent megértettek. Shandon most odalépett a kapitányhoz, s így szólt:

– Hatteras úr, én úgy gondolom, hogy azért nem kell kétségbeesni. Szerencsére a Barrow-szoros bejáratánál vagyunk, ahonnan visszajutunk a Baffin-tengerbe.

– Shandon úr, mi szerencsére a Wellington-szoros bejáratánál vagyunk, s az északra vezet bennünket! - vágta oda neki Hatteras.

– És hogyan hajózunk tovább, kapitány úr?

– Vitorlával, uram! Még két hónapra van szenünk, s ez több, mint amennyire az ez évi telelésünk idején szükségünk van.

– Azt mondanám, ha megengedi... - akarta folytatni Shandon.

– Megengedem, hogy kövessen a hajóra, uram - felelte nyersen Hatteras.

S hátat fordítván másodtisztjének, visszatért a hajóra, és bezárkózott a kabinjába.

Két napig ellenszél fújt; a kapitány nem mutatkozott a fedélzeten. A doktor kihasználta ezt a kényszerű veszteglést, s bejárta a Beechey-szigetet. Gyűjtögetett abból a néhány növényfajtából, amely ezen az aránylag enyhe éghajlatú tájon itt-ott előbújt. A hómentes sziklák tövén néhány hangára s csaknem mindig ugyanarra a zuzmófélére, holmi sárga boglárkára, egy rendkívül keskeny levelű csalánféleségre meg eléggé erőteljesen fejlődött kőtörőfűre akadt.

A táj oly szegényes növényvilágának magasan fölötte állt az állatvilága. A doktor hosszú sorban északnak húzó vadlúd- és darucsapatokat látott. De sziklafogoly is volt itt, meg kékesfekete dunnalúd, a „lovag”, ez a szalonkafélék osztályába tartozó gázlómadár, különféle sarki szárnyasok, nagyon hosszú testű búvármadarak, számos sarki hófajd, ez az ízletes húsú császármadárfajta, a fekete testű, fehérfoltos szárnyú, korallpiros csőrű s lábú sarki galamb, a csüllő rikácsoló bandája és a nagy sarkibukó méltóan képviselték itt a madarak rendjét. A doktor örült annak a néhány, fehér téli bundáját még fel nem öltött szürke nyúlnak, meg annak a kékrókának, amelyeket Duk figyelemre méltó vadászkutya-tehetséggel kergetett a puskája elé. Néhány jegesmedvét is látott, de a mackók nyilván megszokták, hogy félni kell az embertől, mert sehogyan se lehetett őket megközelíteni; a fókák meg bizonyára ugyanabból az okból hordták el irhájukat, mint ősellenségük, a jegesmedve. Az öbölben csak úgy nyüzsgött a kürtcsiga egy fajtája; ez is jóízű előétel. Az ízelttestű állatok osztályát a kétszárnyúak rendjébe, a szúnyogfélék családjába és a hosszú szopókások csoportjába tartozó közönséges szúnyog képviselte, s abból is csak egyetlenegy, amelyet - miután jól összecsípte őt - örömmel kapott el a doktor. Kagylótantudósi mivoltában már kevesebb szerencsével járt; be kellett érnie azzal a néhány éti- és kéthéjú kagylóval, amit sikerült összeszednie.