ÚTBAN ÉSZAK FELÉ

Úgy látszott, hogy a legénység ismét a megszokott fegyelem és engedelmesség útjára tért. A hajóval mind kevesebbet kellett bajlódniuk, s így bőven maradt idejük pihenésre. A hőmérséklet is állandóan fagypont fölött volt, és az olvadás majd csak megbirkózik a hajózás nagyobb akadályaival.

Duk családias társas lény lett, s őszinte baráti kapcsolatba került dr. Clawbonnyval. A legjobb barátok lettek. Mivel azonban a barátkozásnál az egyik fél mindig áldozatot hoz a másikért, be kell vallani, hogy ez a másik éppen a doktor volt. Duk azt csinált vele, amit akart. A doktor úgy engedelmeskedett, mint egy kutya a gazdájának. Duk egyébként a fedélzeten a legtöbb matróz és tiszt iránt szeretetre méltónak mutatkozott, csupán - kétségtelenül ösztönszerűen - Shandon társaságától menekült. De fente a fogát - s micsoda foga volt! - Penre és Warrenre is; alig fékezett acsarkodásban nyilvánult meg a gyűlölete, ha a két matróz csak a közelébe is került. Egyébként ezek nem is merték már bántani a kapitány kutyáját, „az ő védőszellemét”, ahogyan Clifton megjegyezte.

Végül is a legénység megint bizakodó lett, s jól viselkedett.

– Úgy látszik, embereink komolyan vették a kapitány beszédjét - mondta egy szép napon James Wall Richard Shandonnek. - Látni rajtuk, hogy már nem kételkednek a sikerben.

– Ebben tévednek - felelt Shandon. - Ha kissé gondolkodnának, ha alaposabban átgondolnák a helyzetet, rájönnének, hogy egyik vigyázatlanságot a másik után követjük el.

– De látja, mégiscsak szabadabb vízen járunk - folytatta Wall -, s ismét rátérünk a járt utakra. Nem túloz maga egy kicsit, Shandon?

– Egy csöppet sem túlzok, Wall. A gyűlölet, a féltékenység, amit - maga szerint - Hatteras ellen érzek, nem vakít el. Arra feleljen, megnézte-e a szénkamrákat?

– Nem néztem meg - felelt Wall.

– Nahát akkor menjen le, és majd meglátja, milyen rohamosan fogynak a szénkészleteink. Elvben főként vitorlával kellett volna hajóznunk; a hajócsavar csak arra volt fenntartva, hogy az áramlatokon felfelé és ellenszél esetén haladni tudjunk; fűtőanyagunkat csak a legszigorúbb takarékossággal lett volna szabad használnunk, mert ki tudná megmondani, hogy merre vetődünk, s hány esztendeig leszünk kénytelenek egy helyben maradni. De Hatterast űzi az őrülete. Ő csak nyomul, előre, fel, a megközelíthetetlen Északi-sark felé, s mit se törődik ezekkel a részletkérdésekkel. Akár ellenünk fúj a szél, akár sem, ő teljes gőzzel halad, s ha ez így megy tovább, nagy bajba kerülünk, ha ugyan végképp el nem veszünk.

– Igaz ez, Shandon? Hát ilyen komoly a helyzet?

– Ilyen komoly, Wall. Nemcsak a gépre nézve, amely, fűtőanyag híján, majd épp a legválságosabb helyzetben lesz hasznavehetetlen, de komoly a helyzetünk a telelés szempontjából is, amire előbb-utóbb rákerül a sor. Márpedig egy kicsit a hidegre is gondolni kell olyan tájon, ahol a hőmérőbe belefagy a higany!

– De ha nem csalódom, Shandon, a kapitány arra számít, hogy majd a Beechey-szigeten kiegészíti a szénkészleteit; ott jócskán kell szénnek lennie.

– Hát tán arra megy az ember ezeken a vizeken, ahova kedve tartja, Wall? Lehet itt arra számítani, hogy bármelyik szoros jégmentes lesz? És hátha elszalasztja a Beechey-szigetet, s egyáltalán nem ér oda, akkor mi lesz velünk?

– Igaza van, Shandon. Én is úgy látom, hogy Hatteras nem eléggé óvatos. De mért is nem figyelmezteti őt egyre s másra?

– Azt nem, Wall - felelte rosszul leplezett keserűséggel Shandon -, elhatároztam, hogy hallgatok. Most már nem én felelek a hajóért, bevárom hát az eseményeket, amit parancsolnak, megteszem, de véleményt nem nyilvánítok.

– Bocsásson meg, ha azt mondom, hogy nincs igaza, Shandon. Mert itt közös érdekről van szó. Arról, hogy a kapitány elővigyázatlanságát drágán fizethetjük meg.

– És ha beszélnék vele, Wall, vajon meghallgatna-e?

Wall nem mert igenlő választ adni erre a kérdésre.

– De a legénység képviselőit talán meghallgatná - tette hozzá.

– A legénységét! - vont vállat Shandon. - Hát maga nem figyeli meg a dolgokat, szegény Wall barátom? Ezeket egészen más valami fűti, mint a menekvés gondolata! Ezek tudják, hogy ha az északi szélesség 72°-án túljutnak, minden egyes további fokért ezer font üti a markukat.

– Igaza van, Shandon - felelt Wall. - És a kapitány a legjobb módját választotta annak, hogyan kell együtt tartani az embereit.

– Kétségtelenül. Legalábbis egyelőre.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt akarom mondani, hogy ha nincs veszély, se fáradság, ha szabad a tenger, minden magától megy. Hatteras pénzen vette meg legénységét. Ám amit pusztán pénzért csinál az ember, azt rosszul csinálja. Kerüljünk csak egyszer nehéz körülmények közé, ha majd itt a veszély, a nyomorúság, a betegség, a csüggedés, a hideg, aminek pedig bolond fejjel egyenest nekiszaladunk, akkor majd meglátja, vajon emlékeznek-e még a kitűzött díjra ezek az emberek!

– Tehát ön szerint, Shandon, Hatteras terve nem sikerül?

– Nem, Wall, nem sikerül. Az ilyen vállalkozásnál teljes lelki közösségnek s rokonszenvnek kell lennie a vezetők között, ami itt nincs meg. S még hozzáteszem, hogy Hatteras bolond. Egész múltja azt bizonyítja. No, majd meglátjuk! Hatteras olyan körülmények közé kerülhet, hogy egy kevésbé kalandos kapitánynak lesz kénytelen átadni a hajó parancsnokságát...

Wall kételkedve rázta meg a fejét.

– De mindig Hatterasszal lesz...

– Vele lesz - vágott a tiszt szavába Shandon -, tudom, hogy vele lesz dr. Clawbonny, ez a tudós, akit csak a tudás érdekel, Johnson, ez a tengerész, a fegyelem rabszolgája, aki azt tartja, hogy nem érdemes okoskodni, s talán még egy-két ember, mint például Bill, a hajóács; szóval legfeljebb négyen. Ám tizennyolcan vagyunk a hajón! Nem, Wall, Hatterasban nem bízik a legénység, ő jól tudja ezt, s a pénz az ő csalétke. Nem mondom, ügyesen használta ki Franklin katasztrófáját, hogy ezzel a manőverrel maga felé fordítsa ezeket az ingatag lelkeket. De én mondom magának: ez nem tart sokáig, és ha nem sikerül kikötni a Beechey-szigeten, akkor elveszett!

– Ha a legénység sejtené...

– Nagyon kérem, ne közölje velük ezeket az észrevételeimet - felelt élénken Shandon. - Majd ők maguk is rájönnek. Most egyébként helyes, ha továbbra is az északi utat követjük. De ki tudja, hogy az az út, amelyről Hatteras azt hiszi, hogy az Északi-sark felé vezet, nem visszafelé visz-e bennünket. A Mac-Clintock-csatorna végén van a Melville-medence és azoknak a tengerszorosoknak a torkolata, amelyek a Baffin-medencébe vezetnek. Hát jól vigyázzon Hatteras! A nyugati út könnyebb, mint az északi.

Ebből a beszélgetésből is látni, milyen volt Shandon állásfoglalása, s hogy mily jogosan érezte őt árulónak a kapitány.

Shandon egyébként jól okoskodott, amikor annak tulajdonította a legénység mostani megelégedettségét, hogy rohamosan közeledtek a 72. délkörhöz. A pénzsóvárság a kevésbé vakmerőeket is elkapta. Shandon mindegyiket felmérte, s pontosan tudta, hányadán áll velük.

Leszámítva a kapitányt meg a doktort - akikről nem lehetett feltételezni, hogy osztozkodni akarnának a jutalomban -, tizenhat ember volt a Forward fedélzetén. A jutalom ezer fontra rúgott, vagyis fejenként és rangonként mindenkire hatvankét és fél font sterling jutott. Ha valaha is elérnek az Északi-sarkra, a még hátralevő 18 foknyi távolság a legénység minden egyes tagjának ezerszázhuszonöt font sterlinget, tehát egész kis vagyont jelentett. Ez a kedvtelés tizennyolcezer font sterlingjébe kerül a kapitánynak, de ő éppen elég gazdag volt ahhoz, hogy ezt a kis sarki sétát megengedhesse magának.

Mit tagadjuk, ezek a számolgatások rendkívüli módon felpiszkálták a mohóság tüzét a matrózokban, és sokan, akik két héttel ezelőtt még boldogan vitorláztak volna vissza dél felé, most alig várták, hogy átlépjék azt az arannyal kirakott északi szélességet.

Június 16-án a Forward elérte az Acworth-fokot. A Rawlinson hegység ég felé nyújtotta hófödte csúcsait. A hó meg a köd mintegy megnövelte a terjedelmét és a távolságot. A hőmérséklet néhány fokkal a fagypont fölött maradt. Hirtelen jött zuhatagok, vízesések keletkeztek a hegyoldalban, a nehéztüzérség ágyúinak dörgését megszégyenítő dördüléssel gördültek a lavinák a mélybe. A jégmezők hosszú, hófehér terítőinek végtelen tükre vakítóan villódzott a térben. Az olvadással viaskodó északsarki természeti erők csodálatos látványt nyújtottak. A kétárbocos szorosan a part mentén haladt; néhány szélvédett sziklán számos ritka szép hangát vettek észre, rózsaszín virágai félénken bújtak elő a hóból; vöröses színű, csenevész zuzmókat is láttak s valamiféle törpefűznek a földön kúszó hajtásait.

Végre június 19-én azon a híres 72. szélességi fokon elhagyták az Ommaney-öböl egyik végpontját képező Minto-földnyelvet. A kétárbocos besiklott a Melville-öbölbe, amelyet Ezüst-tengernek nevezett Bolton. Ez a vidám tengerész számtalan mókával mulattatta Clawbonnyt, s a doktor szívből nevetett ezeken a mókákon.

A Forward az erős északkeleti szél ellenére is elég könnyen haladt ahhoz, hogy június 23-án elhagyja a 74. szélességi fokot, s a Melville-medencének, e sarki régiók legjelentékenyebb tengerének kellős közepén találta magát. Ezen a tengeren elsőnek Parry kapitány kelt át az 1819. évi nagy expedícióján, s itt nyerte el legénysége a kormány ötezer font sterlinges pénzjutalmát.

Clifton beérte azzal a megjegyzéssel, hogy a 72. foktól a 74-ig, az két fok. Ami azt jelenti, hogy most már százhuszonöt font sterling van az ő számlája javára írva. De megértették vele, hogy a vagyon nem sokat ér ezen a tájon, hogy csak akkor mondhatja magát valaki gazdagnak, ha élvezheti is a gazdagságát, hát jobb lesz, ha bevárja azt a boldog pillanatot, amikor majd tökrészegen gurul egy liverpooli kocsma asztala alá; ráér majd akkor dörgölni a kezét.