A FORWARD DÉLRE VETŐDIK VISSZA

Estefelé kiderült, s a Sepping-fok és a kelet, majd dél felé húzódó s a nyugati parttal egy hosszú, meglehetősen alacsony földnyelv révén összefüggő Clarence-fok közt tisztán kirajzolódott a szárazföld. A tenger a Regent-szoros bejáratánál jégmentes volt, de, mintha csak északon útját akarná állni a *Forward*nak, a Leopold-kikötőn túl áthatolhatatlan jégmezővé állt össze a jég.

Hatterast, bár csöppet se látszott rajta, nagyon izgatta ez, s megint a pokolgépek segítségére szorult, hogy kierőszakolja a Leopold-kikötőbe való bejutást. Május 27-én, vasárnap érte el a kikötőt. A kétárbocos jó erősen lehorgonyzott egy hatalmas, mozdulatlan, kőkemény s sziklaszilárd jéghegy mellett.

A kapitány a doktor, Johnson és Duk kutyája társaságában egykettőre kiugrott a jégre, s nemsokára parton volt. Duk ugrándozott örömében; egyébként azóta, hogy a kapitányt megismerték, a kutya nagyon barátságos és szelíd lett, a legénységnek csak azokkal a tagjaival tartott továbbra is haragot, akiket a gazdája se állhatott jobban, mint ő.

A kikötőt eltorlaszolta az a jégtörmelék, amelyet jobbára a keleti szél szokott itt felhalmozni. A hegyes földképződmények csúcsain kecses hullámokban állt a hó. A James Ross építette ház és világítótorony még elég jó állapotban volt; de úgy látszott, az élelmiszerkészleteket megdézsmálták a rókák, sőt még a jegesmedvék is, mely utóbbiak friss nyomai tisztán látszottak a hóban. De emberi kéznek is részt kellett vennie ebben a pusztításban, mert az öböl partján eszkimó kunyhók maradványai hevertek.

A hat sírt, amely az Entreprise és az Investigator hat matrózának földi maradványait őrizte, csak a lapos sírhalmokról lehetett felismerni. Minden ártalmas lény kímélte ezeket a sírokat, lett légyen ember vagy állat.

Mikor a doktor először lépett az északsark-vidéki földre, mély meghatottságot érzett. El se lehet képzelni azokat az érzéseket, amelyek elfogják az ember szívét e házmaradványok, sátorrongyok, kunyhóroncsok, raktárromok láttán, amelyeket ezen a fagyos tájon ily csodálatosan konzervált a természet.

A doktor most társaihoz fordult:

– Íme, ez az a téli tanya, amelyet maga James Ross nevezett el Menedék-tábornak. Ha a Franklin-expedíció elérte volna ezt a helyet, megmenekül. Nézzék, a gép, ezt is itt hagyták; amott meg a talpazatra állított kályha. Ennél melegedett a Pince Albert legénysége 1851-ben. Ezek a holmik úgy maradtak, ahogy voltak; azt hihetne az ember, hogy a hajó kapitánya, Kennedy, csak tegnap hagyta el ezt a vendégszerető kikötőt. És itt a dereglye, amelyben Kennedy és az övéi néhány napig megbújtak. Ugyanis Kennedyt, miután odahagyta hajóját, valójában Bellot hadnagy mentette meg, aki dacolt az októberi zord idővel, s idáig követte őt.

– Az a derék, érdemes tiszt, akit én is ismertem - szólt Johnson.

Mialatt a doktor egy régész lelkesedésével keresgélte az egykori telelések nyomait, addig Hatteras az élelmiszer és a hűtőanyag összeszedésével foglalkozott, de ezekből csak nagyon keveset talált. A következő nap azzal telt el, hogy a meglelt készleteket felhordják a hajóra. A doktor - nem távolodva túl messze a hajótól - bejárta a vidéket, és lerajzolta a nevezetesebb helyeket. Az idő lassacskán melegedni kezdett, a hókupacok olvadoztak. A doktor csaknem teljes északi madárgyűjteményre tett szert. Sirály, búvármadár, sőt dunnakacsa is volt a gyűjteményében. Ez a madár hasonlít a szelíd kacsához, melle és háta fehér, hasa és feje búbja kék, tollazata többi része fehér, némi zöldes árnyalattal. Jó néhány kacsa már megtépte a hasa finom pelyhét, amellyel a hím és a nőstény a fészkét béleli puhára. A doktor hatalmas fókákat is látott, amint lélegzeni kimásztak a jégre, de egyet se tudott lelőni.

Egy ilyen kirándulásán egy dagályvonaljelző követ talált; ez volt rá vésve:

(E I)
1849

Vagyis hogy az Entreprise és az Investigator járt erre. A doktor egész a Clarence-fokig nyomult előre, pontosan addig, ahol 1833-ban John és James Ross oly türelmetlenül várta a jég megindulását. A földön szétszórt állati csontok és koponyák hevertek, és még itt-ott látni lehetett az egykori eszkimó kunyhók nyomait.

A doktornak az az ötlete támadt, hogy jelzőoszlopot emel a Leopold-kikötőnél, s abban a Forward útvonalát s az expedíció végcélját jelző írást helyez el. De Hatteras ezt határozottan ellenezte. Hogy ő nem akar olyan nyomot hagyni maga után - azt mondja -, amelyet valamely versenytársa majd saját hasznára fordíthat. Annak ellenére, hogy a doktor helyesnek vélte, amit tenni akart, kénytelen volt engedni a kapitány akaratának. Shandon is azok között volt, akik helytelenítették Hatterasnak ezt az önfejűségét, már csak azért is, mert ha bekövetkeznék a katasztrófa, így egyetlen hajó sem siethet majd a Forward segítségére.

Hatteras nem hallgatott ezekre az érvekre. Hétfő estére elkészült a rakodással, s még egyszer megkísérelte, hogy a jégen átvágva északnak folytathassa útját, de veszedelmes erőfeszítések után le kellett mondania erről, s beérni azzal, hogy visszamenjen a Regent-csatornán. Semmi áron sem akart a Leopold-szorosban maradni, mert bár ma még nyitva van ez a szoros, holnap valami váratlan jégzajlás elzárhatja, márpedig az ilyen jelenség mindennapos ezeken a vizeken, amelyeken sohasem lehet elég óvatos a hajós.

Ha Hatteras erőt is vett nyugtalanságán, s ezt kifelé nem mutatta, bensejében annál inkább dúlt az aggodalom. Északnak akart tartani s íme, délnek kényszerül haladni! Hová jut így? Talán egészen Victory-Harbourig, a Boothia-tengeröbölig kell visszavonulnia, ahol John Ross telelt 1833-ban? Vajon nyitva találja a Bellot-szorost ebben az időszakban? Ha megkerüli North-Somersetet, feljuthat majd a Peel-tengerszoroson? Vagy pedig a jég foglya lesz itt, több télen át, miként elődei, s kénytelen lesz itt emészteni el erejét és élelmiszer készleteit?

Csak úgy főtt a feje az aggodalomtól, de határoznia kellett, hát megfordult, s dél felé nyomult.

A Prince Regent-csatorna a Leopold-kikötőtől az Adelaide-öbölig egyforma szélességben vezet. A jégtáblák közepette gyorsan haladt a Forward, kedvezőbb körülmények között, mint az őt megelőző hajók, amelyek legtöbbjénél egy álló hónapig tartott ez a csatornaút, holott amazok enyhébb évszakban indultak. Igaz, hogy azoknak a hajóknak, a Fox kivételével, nem volt gőzgépjük, s így a bizonytalan és gyakran ellenkező irányú szelek szeszélyeit is el kellett szenvedniük.

A legénység általában nem titkolta örömét, hogy elhagyhatta az északi sarkvidéket. A fiúknak nemigen tetszett az az északsarki terv. Féltek Hatteras elhatározásaitól, mert a kapitány vakmerősége nem sok jóval biztatott.

Hatteras minden alkalmat ki akart használni az előretörésre, s mit sem törődött a következményekkel. Hát szép dolog is előrenyomulni az északsarki vizeken, de akkor meg is kell tartani a már elért pozíciót, s nem szabad megkockáztatni, hogy elveszítsük!

A Forward teljes gőzzel haladt. Fekete füstjének fonala rácsavarodott a jéghegyek tündöklő csúcsaira. Az idő szüntelenül változott, hol száraz hideg volt, hol meg pillanat alatt gomolygó hófelhők borították az eget. A sekély merülésű kétárbocos közvetlenül a nyugati part mentén hajózott. Hatteras nem akarta elszalasztani a Bellot-szoros bejáratát, mivel a Boothia-tengeröbölnek nincs más déli kijárata, mint a kevéssé ismert Fury- és Hecla-szorosok; így hát ha a Bellot-szorost elszalasztják, vagy ha az járhatatlan, akkor ez az öböl zsákutcává válik számukra.

Este a Forward utasai megpillantották az Elwin-öblöt, amely függőlegesen égnek meredő szikláiról ismerhető fel. Kedd reggel a Batty-öböl tűnt szemükbe, ahol 1851. szeptember 10-én a Prince Albert horgonyzott le, hosszú telelésre. A doktor szeméhez emelte távcsövét, s érdeklődve vizsgálgatta a partot. Erről a pontról indultak minden irányba azok az expedíciók, amelyek felderítették North-Somerset partjait. A derült időben tisztán lehetett látni az öblöt.

Talán csak egyedül a doktort meg Johnson mestert érdekelte ez az elhagyott tájék. Hatteras folyvást a térképei fölött görnyedt, és alig nyitotta ki a száját. Minél inkább délnek haladt a hajó, annál szótlanabb lett a kapitány. Gyakran ment fel a hátsó fedélzetre, órákig állt ott, karba font kézzel, a messzeségbe tekintve, a távoli láthatárra szögezve szemét. Ritkán parancsolt, s akkor is kurtán s keményen. Shandon továbbra is hidegen hallgatott, lassacskán teljesen magába zárkózott, már csak annyi szót váltott Hatterasszal, amennyit a szolgálat megkövetelt. James Wall Shandon híve maradt, s viselkedését is az ő magatartásához hangolta. A legénység többi része várta a további eseményeket, hogy alkalomadtán hasznot húzzon belőlük. Most már vége volt a hajón annak az egységes gondolkodásnak, annak a szellemi együttműködésnek, amely nagy tettek véghezviteléhez nélkülözhetetlen. S ezt Hatteras is jól tudta.

A nap folyamán két bálnát láttak - sebesen úsztak dél felé. Egy jegesmedvét is észrevettek, néhány puskalövéssel üdvözölték is, de úgy látszott, a mackó fel se vette. A kapitánynak az adott körülmények között drága volt az ideje, hát nem engedte meg, hogy az állatot üldözzék.

Szerdán reggel túlhaladtak a Regent-csatorna végpontján. A nyugati part kiszögellését mély földhajlás követte. A doktor megnézte térképét, és felismerte Somerset-House végső pontját, vagyis a Fury-földnyelvet.

– Látja - szólt oda az ő rendes beszélgetőtársának -, pontosan ezen a helyen pusztult el az 1815-ben ezekre a vizekre elsőnek kiküldött angol hajó; ez volt Parry harmadik sarki útja. A Fury-t második telelésén annyira megkínozta a jég, hogy a legénység kénytelen volt veszni hagyni a hajót, s a tartalék hajón, a *Heclá*n térni vissza Angliába.

– Hát az kétségtelenül előny, ha második hajó is van tartalékban - felelt Johnson -; ezt az óvatossági rendszabályt a sarkutazó hajósoknak nem volna szabad figyelmen kívül hagyniuk. De Hatteras kapitány nem az az ember, aki egy ilyen társhajóval zavartatná magát!

– Szóval ön nem találja a kapitányt eléggé óvatosnak, Johnson? - kérdezte a doktor.

– Mármint én? Én nem „találok” semmit, Clawbonny úr. Nézze csak ott a parton azokat a karókat. Még most is ott lógnak rajtuk egy félig elrothadt sátor rongyai.

– Látom, Johnson. Ott rakta ki hajójából Parry minden élelmiszerkészletét, és ha emlékezetem nem csal, az a ház, amelyet épített, azzal a csúcsvitorlával volt befedve, amelyre a Fury akadt rá manőverezése során.

– Hát ez bizony megváltozhatott 1825 óta...

– De nem nagyon, Johnson. 1829-ben John Ross ezen a lenge szálláson húzta meg magát legénységével, s épkézláb menekültek meg. Még 1851-ben is állt ez a ház, amikor Albert herceg küldött ki ide expedíciót. Most kilenc éve tataroztatta Kennedy kapitány. Érdekes lenne meglátogatni ezt a házat, de Hatteras kapitánynak aligha lesz kedve itt vesztegelni!

– És ebben kétségtelenül igaza is van, Clawbonny úr. Mert ha Angliában igaz az, hogy az idő pénz, akkor itt meg az idő élet! Itt egynapi vagy akár csak egyórai késedelem az egész utazást veszélyeztetheti. Hadd cselekedjék hát a kapitány kedve szerint.

Június 1-én, egy csütörtöki napon a Creswell nevet viselő tengeröblöt szelte át a Forward. A Fury-földnyelv elhagyása óta háromszáz láb magas, függőleges sziklákkal borított part emelkedett északnak, míg délnek lankásodott a part. Néhány hóborította csúcs tárult szemük elé, némelyik egyenesre metszett síkot mutatott, mások meg mindenféle bizarr formában pompázva fúrták a ködbe hegyes piramisaikat.

Ezen a napon megenyhült az idő, de ennek fejében borús lett az ég, úgyhogy a partot elvesztették szem elől. A hőmérő 0°-ot mutatott. Néhány császármadár csapongott a hajó fölött, s vadlibák csapata húzott észak felé. A legénység levetette ruháinak egy részét; ezeken a sarki tájakon is érezni lehetett a nyári évszak hatását.

Estefelé a Forward a parttól mintegy negyed mérföldre, tíz-tizenkét öl mélységű vízen elhagyta a Garry-fokot, s ettől fogva egész a Brentford-öbölig a part mentén haladt. Ezen az északi szélességen kellett rátalálniuk a Bellot-tengerszorosra. John Ross 1828. évi expedícióján még csak nem is sejtette ennek a tengerszorosnak létezését. Térképei valóban megszakítás nélküli partokat jeleznek, amelyeknek pedig még a legkisebb egyenetlenségét is feljegyezte, s nevet adott neki. Azt kell tehát feltételezni, hogy az ő kutatóútjának időpontjában a tengerszoros bejáratát teljesen eltorlaszolta a jég, úgyannyira, hogy semmiként se lehetett megkülönböztetni a parttól.

Ezt a tengerszorost valójában Kennedy kapitány fedezte fel egy 1852 áprilisában tett kirándulásán. Bellot hadnagyról nevezte el, „méltó jutalmául azoknak a jelentős szolgálatoknak, amelyeket ez a francia tiszt a mi expedíciónknak tett”.