BEBORUL AZ ÉG

Még alig pitymallott, amikor fülsiketítő lárma verte ki az álmot a Seamew utasainak szeméből. Zúgott a gőzgép, a fedélzet nehéz tárgyak alatt döngött. Ekkora zenebona a legmélyebben alvókat is fölriasztotta. Hét órára az utolsó zúgolódó, mérgelődő utas is feltűnt az aznap a szokással ellentétben lemosatlanul maradó fedélzeten.

A hajó teljes hosszában szeneszsákokkal rakott dereglyék voltak kikötve. Terhüket csörlő emelte magasba s eresztette le a hajófenékre.

– Kedves ötlet! - szólt fennhangon Saunders, amikor Thompson éppen arra járt. - Nem lehetett volna tán két órával később behajózni ezt a szenet?

Jogos megjegyzése visszhangra talált.

– Úgy bizony! - helyeselt élénken Sir Hamilton.

– Bizony! - ismételte a máskor elnézőbb Cooley tiszteletes is, és szavát általános mormogás kísérte.

De Thompson se látott, se hallott. Mosolyogva járkált a csoportok között, s ő nevetett elsőként e bosszúságon. Ki korán kel, aranyat lel - érvelt. Kit ne fegyverzett volna le ez a törhetetlen vidámság?

Az aznapi program kirándulást irányzott elő a Caldeirához, vagyis a Kazánhoz, ahogy az Azori-szigeteken a tűzhányókat szokás nevezni. Az indulás pontban nyolc órára volt kitűzve. A parton már egy nagy csapat szamár és hajcsárjaik várták az utasokat.

A fogadós ígérete dacára egyetlen ló sem alázta meg jelenlétével korcs rokonait. Csupa szamarat kaptak. A hatvanöt csacsi mindegyikét külön hajcsár vezette. A népes csorda láttán a társasutazók ismét tiltakozni kezdtek. Méghogy szamárhátra szálljanak! Ezt először többen kerek perec megtagadták: volt, aki a reumájára hivatkozott, mint a tisztelendő; Lady Heilbuthnak és másoknak a szemérme tiltotta a szamaragolást, megint mások pedig - élükön Sir Hamiltonnel - úgy találták, hogy a méltóságukon esnék folt. Saunders nem is indokolta meg hangos szemrehányásait. Thompson hosszas egyezkedésre kényszerült. Negyedórán át tartott a ribillió: nők kiabáltak, hajcsárok káromkodtak, kérdések, kiáltások, indulatszavak röpködtek.

A legtöbb utas mégis kitűnően szórakozott. Miután hét napig be voltak zárva, s a nyolcadikon csoportban terelgették őket, a turisták most megörültek a váratlan kiruccanásnak. Ezek a tisztviselők, hivatalnokok, kereskedők és tőkepénzesek, csupa megállapodott felnőtt ember, akik a Seamew emberi rakományának legnagyobb részét képezték, egy napra most mind visszafiatalodtak, s öreg és fiatal, pocakos és sovány jókedvűen kapaszkodott föl a béketűrő csacsik hátára. Minél inkább felvidultak ők, annál komorabb lett Saunders: végül szó nélkül ő szállt utoljára nyeregbe.

Tigg bezzeg elsőként kapott szamárra.

Amíg mások vitatkoztak, addig az ő két őrangyala, Bess és Mary, nem vesztegette az időt. Sorban megvizsgálták mind a hatvanöt szamarat, megszemlélték az összes nyerget, és kiválasztották a három legjobb és legkényelmesebben fölszerszámozott jószágot. Tiggnek, ha akarta, ha nem, ezek egyikére kellett fölszállnia. A két Blockhead kisasszony meg csak ajnározta tovább: jól ül? megvan mindene? Fehér kacsójuk még a kengyelt is Tigg lábához igazította. Kezébe adták volna a kantárt is, ha az azori szamarakat ellátták volna ezzel vagy bármi hasonló alkalmatossággal.

Az Azori-szigeteken gyeplőszár helyett a hosszú ösztöke dívik: ezzel terelgeti az állatot a mellette gyalogló hajcsár. Ha a füles túl gyorsan lépked vagy megszalad egy meredek lejtőn, akkor egyszerűen a farkánál fogva tartják vissza.

– Ahány ház, annyi szokás! - nevetett Roger. - Nálunk a másik oldalon van a zabla, ennyi az egész!

Amikor mindenki elkészült, Thompson észrevette, hogy három szamárnak nem akadt gazdája. Nem jött el a nagyhangú, de nyúlszívű Johnson, aki ezt be is jelentette. A másik két hiányzó pedig nem volt, nem is lehetett más, mint a tegnap kámforrá vált ifjú pár.

Fél kilenckor - a „ha ló nincs, szamár is jó” bölcsesség jegyében - végre útnak eredt a csacsimenet. Thompson szamaragolt az élen, mellette szárnysegéde, Robert, s mögöttük kettesével az egész sereg.

A hatvankét szamáron léptető utas és hatvankét gyalogos kísérőjük hatalmas feltűnést keltett Horta főutcáján. Mindenki a kapujából, ablakából nézte őket - már aki kikászálódott addigra puha takarói közül. Köztük volt a fontoskodó Luís Monteiro is. Előkelően bő kabátba burkolózva, ajtófélfájának támaszkodva, méltóságteljes tartásban szemlélte a turisták felvonulását, de egy mozdulata sem árulta el, hogy heves érzelmek dúlhatnak kebelében. Az illemtudás e szobra egy pillanatra mégis megelevenedett, szeme fölcsillant: Sir Hamilton haladt el előtte.

Habár a baronet rosszul látott cvikkere nélkül, szerencsére fölismerte kérlelhetetlen illemtanárát, s bár nagy kínban volt, pompás üdvözlést vágott ki. A büszke Luís Monteiro viszonzásképpen földig hajolt, s máris eltűnt üzlete mélyén. Kiengesztelődve nyilván a megígért javítás után nézett.

Hamarosan elértek oda, ahol a főutca kettéágazik. Az elöl haladók már be is fordultak jobbra, amikor valaki fölkiáltott, majd dobogást, óbégatást hallottak. Mindenki megtorpant, Thompson pedig hátrasietett a közjáték színhelyére.

Az egyik leghátsó sorból két test zuhant ki a hepehupás kövezetre. Az egyik egy szamáré, a másik - kis híján épp oly terjedelmes - test a rotterdami Van Piperboom úré volt.

Emennek legalább nem esett nagyobb baja. Thompson látta, hogy nyugodtan föltápászkodik, és szomorúan szemléli balvégzetű hátasát. Az azori szamár, igaz, teherbíró állat, de neki sem határtalanok a képességei. Van Piperboom túllépte a határt, és szamarának vagy az erei pattantak meg, vagy más baleset érte: a szegény pára nem állt talpra többé, és kilehelte lelkét.

Ezt a megállapítást hatalmas lárma, fölfordulás előzte meg. A turisták nagyokat nevettek, a hajcsárok kiabáltak, tíz perc is eltelt, mire hivatalosan elhunytnak nyilváníthatták a szamarat. De mi legyen most a megoldás? Bármely jószág az elődje sorsára jutna.

– Az ördögbe - türelmetlenkedett Thompson -, nem maradhatunk itt napestig! Ha egy szamár nem bírja el, hozzanak kettőt!

Amikor a hajcsár Robert hűséges tolmácsolásában meghallgatta e javaslatot, ihletetten a homlokára csapott, és levágtatott a lejtőn. Kisvártatva három kollégájával tért vissza, négy friss állatot vezettek. A szamarakat két párba állították, és a hátukra páronként egy furcsa tákolmányt, két erős rúd közé szíjakból rögtönzött karosszékfélét kötöztek. Piperboomot társai tapsvihara közepette együttes erőfeszítéssel föltuszkolták az egyik rögtönzött ülésbe, és a karaván végre folytathatta útját.

Robert Thompson kérésére előbb még megérdeklődte, mi célból követi őket a két teher nélkül párba fogott szamár. A kérdezett hajcsár végigtekintett utastársuk nyomasztó testtömegén:

– Váltásnak! - felelte.

Bármilyen gyorsan is intézkedtek, már kilencet ütött az óra, mire a menetoszlop újból fölkerekedett. Thompson megüzente az elöl haladó hajcsárnak, hogy lépjen ki, amennyire csak bír. Nem vesztegethették az időt, ha az est leszállta előtt oda-vissza meg akarták tenni a Hortát a Caldeirától elválasztó tizennyolc kilométert. De a megszólított hajcsár kiábrándítóan rázta a fejét, és a szamarak egy szikrányit sem gyorsítottak léptükön. Robert, amennyire tőle tellett, csitította Thompsont, és elmagyarázta neki, hogy az azori szamarak menetsebessége mindig egyforma, s azon változtatni lehetetlenség. Lassúvérű állatok ezek, ám annál biztosabb a léptük a nyaktörő utakon, ahová mindjárt föl fognak hágni.

– Egyelőre még jó az út - morogta Thompson.

Valóban, a kissé keskeny út nem okozott különösebb nehézséget. Miután Hortát elhagyva először szép narancsültetvények között haladtak el, most egy tágas völgyben találták magukat, amelynek lejtőin itt-ott bükkfacsoportok tarkították a rétet. Hátasaik patája biztos támaszra talált az enyhe, szabályos emelkedőn. De minél inkább eltávolodtak a tengertől, annál jobban változott a táj képe. Előbb sűrű fenyves váltotta fel a bükköst, majd lassanként elmaradt minden megművelt föld. Az ösvénnyé keskenyedő út hurkot vetett balra, és szerpentinként kígyózott tovább az összeszűkülő völgy oldalában.

Most mutatták csak meg a szamarak, hogy mire képesek. A derék állatok másfél óráig kaptattak a hajcsárok kiáltásai és hathatós ösztökélése közepette, és egyszer sem botlottak meg a sziklás, omlatag terepen.

Hegymászásuk közben Piperboom többször is válságos helyzetbe került. Függőszéke az éles kanyarokban nem is egyszer túllendült a kitaposott ösvény szélén. Meg kell hagyni, a szeme sem rebbent, s ha netán érzett is félelmet, az aligha zavarta a pöfékelésben, mert a pipája egy percre sem aludt ki.

Amikor a fárasztó ösvény végére értek, a csúcson egy újabb, az előzőnél szélesebb völgy tárult fel előttük, amely a környező dombok ölelésében egyfajta fennsíkot képezett. Piperboom itt átszállt a másik ülésbe, hogy eddigi karosszékének nyolc lába megérdemelt pihenőhöz jusson.

Utasaink körbetekintve azt hihették, hogy más országba vetődtek. A bőséget szűkölködés váltotta föl: mindenfelé a dúsgazdag természet és az emberi gondatlanság jeleit látták. A rest lakók lépten-nyomon hagyták elgazosodni a termékeny földet. Csupán néhány tábla farkasbab, manióka, jamszgyökér zöldellt itt-ott, de ezeknek is szűk teret szabott a környező elvadultság. Az ösvény hol gazos térségeken vágott át, hol mirtusz, boróka, puszpáng, satnya cédrusok sűrűjében tekergett. Csupán néhány kunyhó, vagy inkább viskó tűnt föl időnként a távolban. Egyetlen falu került az útjukba fél tizenkettő tájt: itt annyi disznó és kutya nyüzsgött, hogy alig bírtak áttörni közöttük. Azután magukra maradtak. Csak nagy ritkán keresztezte az útjukat egy-egy csendes, komoly idevalósi: többnyire bő kabátjukba burkolózó, arcukat csuklyájuk szélével eltakaró asszonyok. Minden arról árulkodott, milyen nyomorban élnek e szigetcsoport lakói, ahol az élet az utak hiánya miatt a tengerpartra összpontosul.

Már jócskán elmúlt egy óra, amikor az utasok fölértek a Caldeira csúcsára, 1021 méteres¹ magasságba. A kimerült, farkaséhes turisták nem fogytak ki a szemrehányásból. Már nem csak Hamilton és Saunders panaszolták föl, hogy gúnyt űznek a programból. Mivel általában erős gyomor teszi az erős jellemet, nem csoda, hogy azok tiltakoztak a leghevesebben, akiknek máskor szavát is alig lehetett hallani.

De mintegy varázsütésre mindenki elfeledkezett jogos sérelmeiről...

A Caldeira csúcsán, ahová most följutottak, még angol - vagyis közönyös - létükre sem tudták levenni a szemüket az eléjük táruló fenséges látványról.

Az égbolt végtelen kékje alatt, a diadalmas naptól lángra gyúlt tenger ölén ott terült el lábuknál az egész sziget. Világosan láthatták minden részletét: az alacsonyabb csúcsokat, az előhegyeket, a legkisebb völgyeket és patakokat, a tengerben a habtarajtól fehérlő szirteket. Messze északkeleten Graciosa orma magaslott. Közelebb, keletebbre, São Jorge hosszú szigete nyúlt el lágyan a hullámokon, akár egy puha nyoszolyán, míg emennek hegyein és síkjain túl, a láthatár legtávolibb részén egy párafolt sejtette, merre terül el Terceira szigete. Aki északnak, nyugatnak vagy délnek fordult, csak űrt látott: ha viszont tekintete csaknem teljes kört leírva visszatért keletre, Pico óriási tömegébe ütközött.

Ritka véletlenképpen a Picót éppen nem övezte ködgallér, s egyenes tömbje merészen szökött a fényes égre. A fenséges csúcs ezer méterrel magasodott szerényebb szomszédai fölé, s e szép nap magasztos békéjében gőgösen uralkodott fölöttük.

Ötperces szemlélődés után továbbindultak, mert kétszáz méterrel odébb másfajta látvány várta őket. Amikor a turisták fölsorakoztak a hat kilométeres, szabályos körvonalat leíró oromszélen, lábuk alatt ott tátongott a kihunyt tűzhányó krátere. A meredély éppen olyan mélységben végződött, amilyen magasba ők az imént nagy nehezen fölkaptattak. A hatszáz méteres szakadék falain töredezett gerincek ágaztak szét a középponttól a perem felé, köztük áthatolhatatlan növényzettel benőtt vágatok húzódtak. A mélyben, a nap merőlegesen beeső sugaraiban egy tavacska csillogott, amelybe egy pihent agyú angol egykor arany- és ezüstpikkelyes kárászokat telepített. A tó körül birkák legelésztek, gyapjuk fehér foltja kirítt a fű világos- és a bozót sötétebb zöldjéből.

A program szerint most le kellett volna ereszkedniük a kihunyt kráterbe. A késői időpontra való tekintettel Thompson mégis azt merte javasolni, hogy ez egyszer térjenek el útitervüktől. Gondolhatjuk, hogy egyesek tiltakoztak. Mások azonban - jóval többen - amellett voltak, hogy tüstént forduljanak vissza. Hallatlan újdonság: Sir Hamilton is az elsők között tiporta lábbal a regulát. Nyomorúságos helyzete késztette erre: hiába követte ugyanis nagy odaadással Robert mutatóujját, hiába fordult lelkiismeretesen Pico, São Jorge, Graciosa és Terceira, majd végül a hegy gyomrában rejtőző tó irányába, a nélkülözhetetlen cvikkerétől megfosztott Sir Hamilton mit sem látott e számos csodából, s ezért az ő számára a bámulat még a többieknél is kevésbé volt képes ellensúlyozni gyomra gyötrődését.

Amint ez már szokás, a többség akarata döntött, s a menetoszlop visszafelé is bejárta az imént megtett utat. Ez különben gyorsabban ment. Negyed háromkor a társasutasok beértek az egyszer már látott faluba. Itt kellett megebédelniük, legalábbis Thompson bejelentése szerint.

Az alig tucatnyi viskóból álló nyomorúságos falucska láttán a legelszántabbakat is elfogta a nyugtalanság. Vajon hogy az ördögbe remélheti Thompson, hogy elegendő rágnivalót talál itt százhuszonhét állkapocsnak, még ha a hosszú böjt után a vasszeget is megennék? Különben rögtön ki is világlott, hogy e fogas kérdésre Thompson sem tudja a választ, csak a szerencsecsillagában bízik.

A karaván a kiszélesedő ösvény közepén állt meg, ez alkotta a falu egyetlen utcáját. Szamár, hajcsár és társasutas mind mozdulatlanul várakozott, míg körülöttük disznócsorda, kutyafalka, s az azori feleségek legendás termékenységének élő bizonyítékául számos bamba képű gyerkőc nyüzsgött.

Thompson hosszan járatta körbe szorongó tekintetét, míg végre döntött. Magához szólította Robert-t, majd a legnagyobb kunyhóhoz lépett, amelynek ajtajában egy rosszarcú férfi könyökölt, úgy szemlélte e szokatlan látványt, az angol karavánt. Robert alig pedzette a paraszt otromba tájszólását. Azért valahogy megértették egymást, s így Thompson bejelenthette, hogy az ebéd egy órán belül asztalra kerül.

A hírt nagy zúgolódás fogadta. Ez már mégiscsak több volt a soknál. Thompsonnak most minden tehetségét latba kellett vetnie. Egyik utastól a másikhoz lépett, ki nem fogyott a nyájas szóból és mézes-mázas bókból. Bejelentése szerint az ebédnek fél négyre kell elkészülnie, s ha ezt mondta, akkor úgy is lesz.

Így is lett.

A paraszt gyorsan dolgára indult. Kisvártatva két hímnemű bennszülöttel és öt vagy hat fehércseléddel tért vissza. Az ebédjük oltárán feláldozandó állatokat vezették, többek közt egy kecses szarvval ékes tehénkét, amely nem lehetett magasabb nyolcvan centiméternél, vagyis egy testesebb kutyánál.

– Íme, egy corvói tehén - szólt Robert. - E sziget különlegessége ez a marha, amelynek mindene megvan, csak éppen kicsiben.

A csorda és vezetői eltűntek a viskóban. Egy óra múlva Thompson bejelenthette, hogy készen van az ebéd.

Furcsa egy étkezés volt ez!

A házba édeskevesen fértek be az utasok közül. A többiek a szabad ég alatt helyezték magukat úgy-ahogy kényelembe, ki a küszöbön, ki egy nagyobb kőre ülve. Mindenki tökkobakot tartott az ölében, tányér híján ebbe szedték az ételt. Kanálra és villára gondolniuk is kár lett volna.

Az előkészületek láttán Saunders jót mulatott magában. Hogy is tűrheti el illusztris társaságuk Thompson hihetetlen nemtörődömségét? Nem fogják megállni tiltakozás nélkül, perpatvar és viszály várható. Saundersnak erre a gondolatra remek hangulata támadt.

Bizony, minden arra utalt, hogy a társasutasok szívében harag fortyog. Nem sok szó esett köztük. Láthatóan rosszul viselték a kirándulások előkészítetlenségét, a teljes szervezetlenséget, az Általános Ügyintéző szeszélyeit.

Akárcsak Saundersnak, Robert-nak is világos volt, mennyire próbára tette ügyfeleinek türelmét a gondatlan Thompson. Így étkeztetni kényelemhez szokott nagypolgárokat, elegáns és gazdag hölgyeket! De Saundersszal ellentétben Robert nem mulatott a helyzeten, sőt erejéhez mérten igyekezett helyreütni feljebbvalója hibáját.

Körülnézett a falucska viskóiban, és talált is egy alkalmasnak nevezhető asztalkát és néhány nagyjából ép zsámolyt. A zsákmányolt bútorokat Roger segítségével egy cédrus árnyékába vitte, Lindsay asszonyék számára. A két fiatalember folytatta a vadászatot, s nem is eredménytelenül. Találtak asztalkendőket, néhány edényt és kést, sőt egy háromszemélyes étkészletet is: micsoda fényűzés! A két amerikai hölgy pár percen belül vonzóan megterített asztalhoz ülhetett.

Ha a két francia díjazást remélt segítségéért, bőkezűbb fizetést nem is álmodhatott a nővérek meleg tekinteténél. A hölgyek láthatóan hálásabbak voltak, hogy nem kell kézzel enniük, mintha Robert-ék az életüket mentették volna meg. De szűkkeblűség is lett volna fizetséget elvárni, hiszen a férfiak amúgy is élvezték a mozgalmas vadászatot. A nagy vígságban Robert megfeledkezett szokásos tartózkodásáról: nevetett, tréfálkozott, és amikor Roger hívta, hogy üljön az ő találékony szorgalmából megterített asztalhoz, készségesen eleget tett az invitálásnak.

Időközben megkezdődött az ebéd felszolgálása, ha szabad ezzel a magasröptű kifejezéssel élnünk. A botcsinálta szakácsok nyalka pincérekké vedlettek át. Öblös agyagkondérban hordták, merték a szerteszét ülők tökedényeibe a jó csípős marhagulyást, amelyhez könnyen csúszott a sűrű helyi bor. Más póri alakok meg olyan malomkerék cipókat raktak le az étkezők mellé, hogy a legtágabb bendőjűek is elborzadtak a láttán.

– Ez itt kenyeres vidék - magyarázta Robert, amikor Alice meglepve felkiáltott. - Nincs is földműves, aki ne enne meg napjában legalább két font kenyeret. Úgy tartja a mondásuk, hogy „a kenyér fél egészség”.

Európai gyomortól aligha lehet elvárni ilyen teljesítményt. Mindenki elfintorodott, aki csak belevájta a fogát a kukoricalisztből készült, szemcsés őrleménybe.

Lindsay-ék és két társuk önfeledten adták át magukat a szokatlan étkezés örömének. Az egymás mellé rakott kendőktől fehérlő asztal egy kerti ünnepség hangulatát kölcsönözte kalandjuknak. Úgy szórakoztak, ahogy fiatalokhoz illik. Robert egy órára meg is feledkezett tolmács mivoltáról, ismét olyan lett, mint a többiek, s visszavedlett megnyerő és eleven önmagává. Sajnos, hiába próbálta öntudatlanul letenni beosztása terhét, az egy pillanatra sem hagyta szabadulni. Egy jelentéktelen apróság visszatérítette a valósághoz.

A gulyást saláta követte. Válogatni nem válogathattak, de tény, hogy ezen a salátán az ecetes nyakonöntés sem segített: már az első falat után undorodva kiáltott föl mindenki. Thompson odahívta Robert-t, hogy faggatná ki a parasztot.

– Ez farkasbab, méltóságos uram - felelte emez.

– No, elég nyögvenyelős ez a maga farkasbabja - mondta Robert.

– Nyögve... micsoda? - értetlenkedett a falusi.

– Nyögvenyelős. Kemény.

– Hát, nem tudom - vágott ostoba képet a paraszt -, szerintem nem kemény.

– Szóval maga szerint nem kemény? Talán bizony elsózva sincsen?

– No, hogy sósnak sós, az biztos. Tengervízben ázott, méltóságos uram, lehet, hogy túl soká maradt benne.

– Értem - szót Robert. - De miért kell tengervízbe áztatni a farkasbabot?

– Hogy elmenjen a keserű íze, méltóságos uram.

– No, barátom, sajnálattal kell közölnöm, hogy keservesen keserű maradt.

– Akkor talán mégsem ázott elég soká - szólt szenvtelenül a paraszt.

Ebből a fafejből többet nem lehetett kihúzni. Az ebédezők nem tehettek jobbat, csöndben beletörődtek sorsukba. Rávetették magukat a kukoricakenyérre, és - ki hitte volna? - nem egy brit gyomor végül még kevesellte is a cipót.

Robert úgy tett, mint a többiek, de jókedve már tovatűnt. Nem is ült vissza a vidám asztaltársasághoz, hanem magányosan fejezte be ebédjét; már sajnálta is, hogy egy időre kizökkent szokásos tartózkodásából.

A karaván negyed öt körül kerekedett fel. Mivel sürgette őket az idő, a szamaraknak most mindenáron gyorsítaniuk kellett léptükön. A kanyargós ösvényen igen mozgalmasra sikerült a leereszkedés. A hajcsárok belekapaszkodtak jószáguk farkába, úgy húzatták magukat a meredek és csúszós lejtőn. A nők, sőt a férfiak is gyakran felkiáltottak ijedtükben. Csak Piperboom kedvét nem lehetett elrontani. Miután hihetetlen mennyiségű farkasbabot kebelezett be, és a rosszullét legkisebb jelét sem mutatta, most nyugodtan ringatózott szamárfogata hátán. Kényelmes ülésében fütyülhetett az út viszontagságaira, s békésen, örökös füstfelhőjébe burkolózva élvezte váltig a semmittevést.

Horta utcáján Hamiltonnek első dolga volt, hogy Robert kíséretében a cvikkeréért induljon. A látszerész legmélyebb tiszteletét nyilvánítva adta át neki az okulárét, Hamilton bezzeg válaszra sem méltatta. Mihelyt megkapta, amit akart, újra magára öltötte veleszületett dölyfét.

Miután Thompsonék elbocsátották és kifizették a szamárhajcsárokat, a kimerült, éhségtől kopogó szemű utasok gyors tisztálkodás után nyolc órára a Seamew asztalához gyűltek. Még soha nem ízlett nekik annyira a hajószakács főztje, mint most.

A nászutasok is ott ültek a közös asztalnál, épp az imént tértek vissza ők is. Hogy hol töltötték az elmúlt két napot? Talán maguk sem tudták. A vak is láthatta, hogy csakis egymásra van szemük.

Saundersnak bezzeg másutt jártak a gondolatai. E nyájas úriember egészen jókedvre derült attól, amit látott. Micsoda különbség a tegnapi és a mai vacsora között! Tegnap vidáman, jókedvűen társalogtak; ma komor arccal, némán étkezett mindenki. A rögtönzött ebéd nem ütött ki olyan jól, mint Thompson remélte. Saunders végül már nem is tudta magában tartani kárörömét, és tett róla, hogy Thompsonra is fröccsenjen belőle valami.

– Pincér, hozna még egy kicsit ebből a hátszínből? - kurjantott föl.

Majd az asztal fölött átszólt baronet komájának:

– Az elsőosztályú szállodák ételeiben az a jó - mondta gúnyos hangsúllyal -, hogy az ember utána egészen visszakívánja a hajókosztot.

Thompson akkorát ugrott a székében, mintha bolha csípte volna meg, de választ nem adott. Mit is felelhetett volna? A közvélemény ez egyszer az ellenzék mellett sorakozott föl.