ALICE LERÓJA TARTOZÁSÁT

Timbuktuba! Vagyis abba a városba, amely a rejtélyes Afrika minden titkának kulcsát őrzi, s amelynek kapuin évszázadokon át nem vett erőt ellenség, míg végül történetünk után néhány hónappal meg nem nyíltak a francia hadoszlopok előtt.¹

A mór főnök azonban nem láthatott a jövőbe, ezért a sivatagi árucsere legendás központja, a nagy rabszolgavásár városa felé vezette foglyait.

Valójában valószínűtlen volt, hogy a mór főnök egészen a végcélig kíséri őket. Az Atlanti-óceán partvidékét rémületben tartó roncsfosztogatók ritkán merészkednek ilyen messzire a tengertől. A mór rablóbanda nyilván régi szokás szerint még útközben eladja foglyait az első tuareg karavánnak, és útjukat már azok őrizetében fejezik be.

Ez a részletkérdés teljesen közömbös volt a balsors sújtotta hajótöröttek számára. Akár mór sejk, akár tuareg sejk vezeti őket, mindenképpen ezerötszáz kilométert kell leküzdeniük, s ekkora távolságot nem tehetnek meg két és fél hónapnál hamarább. Vajon hányan érnek célba a most indulók közül? Hány utas kifehérült csontjai szegélyezik majd a hosszú utat, amelyen már annyi vándor elhullott?

Az első nap természetesen még nem viselte meg őket túlzottan. Kipihenten indultak útnak, és bőven volt egészséges ivóvizük. De bezzeg másképp lesz majd, amikor számlálatlan mérföld sebzi véresre lábukat, s a tüzelő nap szította szomjukat csak poshadt, szűkmarkúan adagolt vízzel tudják oltani!

Hamiltonnek és Blockheadnek legalább nem lesz részük ezekben a gyötrelmekben, mert megváltja őket a halál. Alig múlt még el a lázuk, éppen csak kezdtek volna lábadozni, ám a menetelés kiszívta minden erejüket. Már délelőtt is csak kínkeservvel tudtak lépést tartani a többiekkel, s a pihenő idején kimerülten hanyatlottak a földre. Délután már ennyire sem futotta erejükből: zsibbadt végtagjaik felmondták a szolgálatot, és néhány kilométer után egy lépéssel többet sem tudtak megtenni.

Ettől kezdve minden perc kínszenvedés volt nekik és a többiek számára is. Alig vonszolták magukat, szinte lépésenként rogytak össze, csak társaik tartották bent őket a menetoszlopban. Amikor végre megálltak éjszakára, már inkább halottak voltak, mint élők, és úgy tűnt, aligha érik meg a másnapot.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a többi hajótörött jobban bírta a megpróbáltatásokat.

Mint már mondottuk, Pip kapitány haladt az élen, bár nem érezte magát otthon a hajózhatatlan homoktenger szilárd hullámai között. Maradt-e még remény a kapitány szívében? Nyilván igen, mert az ilyen acélos jellemek egyszerűen nem ismerik a kétségbeesést. Szokás szerint hűvös és zárkózott arcvonásairól semmit sem lehetett leolvasni, de erre alig is volt szükség, hiszen már büszke tartása is bátorítólag hatott a legnyúlszívűbb utasra is.

A botütés okozta sebhelyet már kiszítta a nap, míg bajszára, vállára és mellkasára ráalvadt a bőven lecsorgó vér. Sokan ijesztő látványt nyújtanának ilyen állapotban. Nem így a kapitány, akinek egész lényéből valami mondhatatlan akarat áradt. Rendíthetetlenül haladt tengerészei élén, és aki csak látta, azt magával ragadta a belőle sugárzó lelkierő és konok reménység.

A sejkkel folytatott párbeszéd óta a kapitány húsz szót sem ejtett ki a száján, és még ritka megnyilatkozásait is kizárólag a hűséges Tatárbochoz intézte, aki lógó nyelvvel ügetett gazdája mellett.

– Mester! - először csak ennyit szólt Pip kapitány, ám kutyája ennyiből is temérdek gyöngédséget hallott ki.

Egy félóra múlva a kapitány egyszerre közlékenyebb lett.

Előbb egy iszonyút kancsalított, majd megvetően kiköpött a sejk irányába.

– Mester! - szólt ellentmondást nem tűrő hangon -, az anyám szakállára, jókora kalamajkába keveredtünk!

Mire Tatárboc megrázta a fülét, mint aki kénytelen helyeselni.

A kapitány azóta ki sem nyitotta a száját. A férfi időnként a kutyára, a kutya a férfira nézett, és ezek a pillantások minden szónál többet jelentettek!

A pihenők idején Tatárboc a hátsójára zökkent, míg gazdája a homokra dőlve pihent. A kapitány szegényes táplálékát és szűkmarkúan mért vízadagját is megosztotta kutyájával.

A kapitányt minden rangsorra fittyet hányó alakzatban követték a tisztek, a legénység és a boldogult Seamew egyéb személyzete. Vajon az ő fejükben mi járt? Annyi bizonyos, hogy véleményüket megtartották maguknak, és hagyták, hogy parancsnokuk gondolkozzék helyettük. Amíg vezetőjük bízik a jövőben, addig ők sem adják fel. Bármikor ad ki újabb parancsot, ők azt mindig tettre készen várják.

Az utolsó matróz után az első utas következett, s mögötte hosszan kígyózott társainak sora.

A legtöbb asszony halkan sírdogált vagy sopánkodott. Leginkább a Hamilton és a Blockhead család nőtagjai jajveszékeltek, hiszen tétlenül kellett szemlélniük szeretteik haláltusáját.

A férfiak többsége elszántabban nézett szembe a sorssal, s a feszültség mindenkinél más módon nyilvánult meg. Piperboom éhezett, Johnson szomjazott. Cooley tiszteletes az imáiból nyert értékes lelki támaszt, míg Baker nem csituló haraggal sziszegett borzasztó átkokat a fogai között. Thompson teljesen összeomlott, másra sem tudott gondolni, csak elorzott pénzeszsákjára.

Roger-nak még most is volt ereje tréfálkozni. Mivel a nevetés ragadós, hősies vidámságot tettetve sikerült is jobb kedvre derítenie a közelében haladó Dollyt.

Elsőnek szokásos témáját, utazásuk valószínűtlen fordulatait vette elő. Hiszen mi is lehetne mulatságosabb, mint hogy egy madeirai kiruccanásra induló turistacsoport végül sivatagi expedícióvá vedlik át? Roger-nak úgy tűnt, Dolly nem értékeli érdeme szerint sajátos elméncségeit, ezért, ahogy belejött a szellemeskedésbe, merészen megpróbálkozott még a szójáték nehéz mesterségével is, csak hogy feledtesse a leánnyal az út nehézségeit. A sejk, a mórok, a Szahara, ég és föld - mindenből többé-kevésbé mulatságos ötleteket és egyéb sziporkákat csiholt, s a viccelődés olyan görögtüzét zúdította Dollyra, hogy az végül csak nem állta meg kacagás nélkül az ötletrohamot. Roger-nak az volt a zárszava, hogy a suvikszos képűek rablótámadását nem is kell komolyan venni, hiszen Szenegálhoz ily közel kész őrültség az ilyesmi: legkésőbb holnap megérkezik a felmentő sereg, vagy ha minden kötél szakad, akkor egyedül is fel tudják menteni magukat.

Hogyisne ébresztettek volna Dollyban reményt Roger vigasztaló szavai! Hisz lehetne valóban súlyos a helyzetük, ha Roger ilyen könnyű szívvel tréfálkozik? S ha mégis maradt volna kétség a szíve mélyén, csak rá kellett pillantania a nővérére.

Alice természetével persze nem fért volna össze, hogy tréfálkozzék, de arcáról le lehetett olvasni lelkének békéjét. Útra kelhetett a karavánjuk, telhetett-múlhatott az idő, ő mégis szilárdan hitt benne, hogy megszabadulnak. Hogyne, Roger-nak igaza van: eljönnek szabadítóik, és a megpróbáltatások egyhamar véget érnek.

Két ilyen erős akaratú ember mellett nem csüggedhetett el Dolly sem. Minden este, amikor nyugovóra tért a sátorban, amelyet a sejk - ki tudja, miért - külön a két fogoly hölgy számára veretett föl, bizonyos volt benne, hogy másnap már szabad emberként ébred.

A hajnal mégis mindújra fogságban találta. Hőn várt megmentőik aznap éjjel sem jöttek el: új nap virradt, amelynek végén a hajótörötteket jó pár kilométer homokkal több választja majd el az óceántól.

Legnagyobb meglepetésükre azonban ezen a reggelen elmaradt az indulásra szólító jel. Fölkelt, majd delelőre hágott a nap, ám kísérőik még mindig nem kezdtek szedelőzködni.

Vajon mi okozta ezt a váratlan késlekedést? Mindenféle találgatások kaptak szárnyra, de a valódi okról csak Alice-nek lehetett sejtelme.

Amikor aznap reggel, még társai előtt fölébredt, arra lett figyelmes, hogy Jack Lindsay és a sejk nagyban tanácskoznak. A sejk keleties nyugalommal hallgatta Jacket, aki sötét jellemére valló baljós hévvel magyarázott. Szemlátomást nagyon meg akarta győzni valamiről a mórt. Egyébiránt úgy társalogtak, mint két meghitt barát, s bármilyen valószínűtlennek tűnt is, Alice-nek az az érzése támadt, hogy ennek a két embernek már korábban is volt dolga egymással.

Az éleslátó Alice nem tévedett: a sejk és Jack Lindsay valóban ismerték egymást.

Miután Jack faképnél hagyta holtnak hitt ellenségét - hisz nem sejthette, hogy Tatárboc föléleszti Robert-t -, sietett, hogy folytassa gonosz tervének megvalósítását.

Terve félelmetesen egyszerű volt.

Mivel túl nagy kockázatnak tenné ki magát, ha külön próbálna lecsapni az útitársai védelmét élvező sógornőjére, ezért az egész csoportot kell tőrbe csalnia. E terv értelmében először Robert-t tette ártalmatlanná, s így elejét vette, hogy segítség érkezhessék, majd szövetségest keresendő nekivágott a sivatagnak. Tudta, hogy ezen a partvidéken úgy nyüzsögnek a hajótörést leső fosztogatók, mint csatában a varjak, ezért kész volt nyakába venni a sivatagot, hogy egy rablóbandára akadjon.

Nem kellett soká kóborolnia. Már másnap este rajta ütött egy tucatnyi ulad-delim² törzsbéli mór, akik szíve vágya szerint fogságba ejtették és a sejkjük elé hurcolták - ezzel a sejkkel társalgott most.

Az ulad-delim főnök értett egy keveset angolul, s tüstént ki is faggatta ezen a nyelven a foglyát, aki roppant készségesen felelgetett a kérdéseire. Megmondta a nevét: Jack Lindsay, és elárulta, hogy egy nagy csapat európai táborozik a közelben, közöttük saját dúsgazdag felesége, aki bármilyen váltságdíjat kész megfizetni, csak engedjék szabadon férjét és őt magát.

Így történt hát, hogy a nyomra vezetett mórok lerohanták a tábort, és ez magyarázta a sejk nagy örömét, amikor a jó szándékú Roger megerősítette mindazt, amit a minap Jack Lindsaytől hallott: a fogoly nő nevét és családjának gazdagságát. Ez volt a magyarázata annak is, hogy útjuk második napján egy tapodtat sem mentek tovább: a sejk annyira megbízott már az állítólagos férj, az ármányos Jack szavában, hogy újabb kijelentései gondolkodóba ejtették.

Jack Lindsay kitartóan tört a célja felé. Csak akkor húzhat hasznot abból, hogy a mórok kezére játszotta utastársait, ha ő maga viszont visszaszerzi szabadságát.

Bátorkodott tehát félrevonni a sejket, hogy megértesse vele, milyen ésszerűtlenül jár el. Fölhívta figyelmét, hogy ha mindenkit elvisz Timbuktuba, akkor nem lesz, aki kifizesse neki a szabadságuk fejében kiszabható, tetszőleges összegű váltságdíjat. Ami mármost az ő, Jack Lindsay feleségét illeti, aki - minek is ismételje - egymagában is hatalmas summát képes leszurkolni, nos, hogyan hozatná el az asszony a pénzt, ha sem Amerikába, sem Európába nem tud üzenetet küldeni? Nem az volna-e a magától értetődő megoldás, ha az egyik utast - lehetőleg éppen Jack Lindsayt - elkísérnék a francia gyarmat határára, ahonnan már könnyen elhajózhatna? Jack ezután mihamarább előteremtené a feleségére és a többi hajótöröttre kiszabott váltságdíjat, és egy megállapodás szerinti helyen, például Tripoliszban vagy akár Timbuktuban, átadná nekik a pénzt.

Jack Lindsay mindent bevetett, hogy hihetővé tegye felettébb valószerű fejtegetéseit, és nagy örömére sikerült is meggyőznie a sejket. Az éppen azért rendelt el egész napos megállást, hogy kényelmesen megállapíthassa, kire mekkora összeget fog kiszabni.

Jack Lindsay már közel járt a céljához. Esze ágában sem volt előteremteni a társai váltságdíját; boldoguljanak a szerencsétlenek, ahogy tudnak! Ő közben szépen visszatér Amerikába: előbb-utóbb sikerül majd halottá nyilváníttatnia sógornőjét, és akkor semmi sem állja többé útját, hogy megörökölje a vagyont... vagy ha valami mégis az útját állná, akkor - gondolta büszkén - szokásos ügyességével úgyis elhárít minden akadályt.

Az azért aggasztotta egy kicsit, hogy ha kárvallott társai közül csak egy is megszabadul valamiképp, az egyszer még tanúskodhat ellene - méghozzá milyen súlyos váddal illethetné! De nem volt más választása, no meg abban is bízhatott, hogy a vad afrikaiak és a még vadabb sivatag fogságából úgysem menekül meg senki.

Jacknek még meg kellett birkóznia egy utolsó nehézséggel. Aligha indulhat el úgy, hogy ne szerezné meg előbb minden társának beleegyezését, hiszen a sejk személy szerint tájékoztatni fogja a hajótörötteket a váltságdíjuk összegéről, és megmondja, kire is bízták a kényes küldetést. Jacknek tehát a legnagyobb beleéléssel el kell játszania az önfeláldozó küldött szerepét, aki nem fukarkodik az álszent ígéretekkel, és vállalja, hogy elvisz minden levelet, bár tudván tudja, hogy az első adandó alkalommal a vízbe dobja az összes haszontalan küldeményt. Ez persze nem tartotta vissza, hiszen joggal gondolta, hogy társainak nincs több oka gyanakvásra vele, mint bárki mással szemben.

Amikor azonban sógornőjére gondolt, mindjárt nehezebbnek tűnt a dolog. Az ő jóváhagyását is el kellett nyernie, sőt az ő beleegyezése volt a legfontosabb. Vajon el tudja-e érni, hogy igent mondjon?

Miért is ne? - bátorodott föl. Ám amikor arra gondolt, hogyan hárította el Alice a házassági ajánlatát, és a Curral das Freiras-i jelenet is eszébe jutott, akkor ismét nyugtalanabb lett.

Már mindenképp sort kellett volna kerítenie egy tisztázó beszélgetésre sógornőjével, de csak habozott, és ezen a pihenőnapon is óráról órára halasztgatta a dolgot. Már beesteledett, amikor megemberelte magát, és belépett az Alice-nek menedéket nyújtó sátorba.

Alice egyedül ült a földön, állát tenyerébe támasztva töprengett. Alakjára csak pisla fényt vetett a kezdetleges, füstös olajlámpás, amelynek fényköre a sátor faláig sem ért el.

Jack lépései hallatán kiegyenesedett, és feszülten várta, hogy a férfi magyarázatot adjon megjelenésére. De Jack zavarban volt, nem tudta, hogyan is kezdje. Sokáig hallgatott, és Alice a legapróbb jellel sem segített, hogy leküzdje zavarát.

– Jó estét, Alice - szólalt meg végül. - Elnézését kérem, hogy ilyen késői órában zavarom, de közlendőm nem tűr halasztást.

Alice az érdeklődés legkisebb jele nélkül hallgatott.

– Mint észrevette, a karaván ma nem haladt tovább - folytatta Jack egyre bizonytalanabbul -, és ez nyilván magát is éppúgy meglepte, mint engem, amíg a sejk ma este fel nem tárta előttem döntése okát.

Jack itt szünetet tartott, nyilván egy sürgető szót várt, de hasztalan.

– Mint tudja - folytatta -, a mórok puszta nyereségvágyból rohanták le táborunkat. Nem annyira az a céljuk, hogy szolgaságba vessenek bennünket, hanem az, hogy akitől csak lehet, tetemes váltságdíjat hajtsanak be. Csakhogy a pénznek valahogy el is kell jutnia hozzájuk. A sejk ezért döntött úgy, hogy letáborozik arra az időre, amíg valamelyikünk, akit ő választ ki, el nem megy a francia gyarmatokra: ez az ember teremti majd elő és viszi el egy megbeszélt helyre az érte és a többi hajótöröttért követelt váltságdíjat, amelynek fejében a sejk minden foglyot szabadon enged.

Jack újabb hatásszünetet tartott, de hiába, mert Alice-t ezúttal sem bírta szóra.

– Nem is kérdezi, hogy kit szemelt ki a sejk?

– Hisz úgyis mindjárt megmondja - válaszolta Alice nyugtalanító higgadtsággal.

– Hogyne, hogyne - szólt erőltetett mosollyal Jack.

Mégis úgy találta, hogy elkel még egy kis bevezető köntörfalazás.

– Gondolhatja - folytatta -, hogy de Sorgues úr szavai nyomán a sejk megkülönböztetett figyelmet szentel Dollynak és magának - ha nem hinné, jusson csak eszébe, hogy sátrat veretett maguknak. A sejk tehát leginkább a maguk váltságdíját szeretné kézhez kapni, hiszen az lesz a legmagasabb. Másrészt fölfigyelt kettőnk nevének hasonlóságára, és hosszasan kérdezgetett róla. Azt hiszem, jól tettem, hogy a de Sorgues úréhoz hasonló lódítást engedtem meg magamnak. Egyszóval, Alice, hogy jobban megvédhessem, azt mondtam a sejknek - bárcsak igaz volna! -, hogy a férje vagyok.

E szavai után Jack sóváran leste a jóváhagyás vagy a rosszallás legapróbb jelét, de Alice arcáról egyiket sem lehetett leolvasni. Az asszony csupán a folytatást várta. Csakhogy ezt a folytatást végre valahogy szavakba is kell önteni...

– Képzelheti - kiáltotta Jack -, hogy meglepődtem lódításom hatásán! Mihelyt a sejk értesült a kettőnk közti állítólagos kötelékről, úgy ítélte - és ebben nem is téved -, hogy én bármely társunknál önfeláldozóbban munkálkodom majd a kiszabadításán, s ezért tüstént engem választott, hogy gondoskodjam a váltságdíj előteremtéséről.

Jack nagyot lélegzett: innen már nincsen visszaút. Alice-nek arcizma sem rezdült.

Megy ez, mint a karikacsapás - gondolta Jack.

– Remélem - folytatta növekvő önbizalommal -, nem helyteleníti a sejk választását, és rendelkezésemre bocsátja a váltságdíj összegének fölvételéhez szükséges aláírásokat és ajánlóleveleket.

– Tőlem nem kap semmiféle levelet - szólt hűvösen Alice, és figyelmesebben tekintett sógorára.

– Miért nem?

– Két okból.

– Volna olyan jó, hogy elárulná e két okot? - vágta rá Jack. - Beszéljük meg a dolgot, ahogy jó családtagokhoz illik.

– Először is - szólt Alice kimérten - tudja meg, hogy ellenzem bármiféle futár kiküldését. Mintha megfeledkeznék róla, hogy Morgand úr már útra kelt segítségért.

– Útra kelt, de nem tért vissza - válaszolta Jack.

– Vissza fog térni - jelentette ki a megingathatatlan Alice.

– Alig hinném - szólt Jack gúnyosan; ezúttal nem tudta leplezni érzelmeit.

Alice szíve elszorult a váratlan félelemtől. De összeszedte magát, úrrá lett gyöngeségén, és farkasszemet nézett nyomorult sógorával:

– Mit tud maga erről?

Jacket megrémítette e kedélyváltozás, és óvatosan visszakozni próbált.

– Semmit, hisz hogy is tudhatnék... - dadogta. - Csupán egy előérzet... De én nem kétlem, hogy akár sikerül a vállalkozása, akár nem, Morgand úr nem fog visszatérni, ezért ne vesztegessük az időt, és próbáljuk meg a magunk eszközeivel visszaszerezni szabadságunkat.

Alice már visszanyerte nyugalmát.

– Nekem valami azt súgja - mondta lassan -, hogy maga ennél többet is tud Morgand úrnak a köz javára vállalt hősies útjáról...

– Mire céloz? - szólt közbe Jack remegő hangon.

– Ezért meglehet, hogy magának van igaza - folytatta zavartalanul Alice -, és Morgand úr a halálát lelte útközben. De engedje meg, hogy én másképpen vélekedjem. Én szilárdan hiszem - és ettől a meggyőződésemtől nem tántoríthat el senki, legfeljebb a múló idő mutatja meg, hogy tévedtem -, én hiszem, hogy Morgand úr vissza fog térni.

Alice utolsó szavainak hevéből érződött, hogy erről nem lehet vitába szállni vele.

– Ám legyen! - bólintott Jack. - Tekintsük lehetségesnek Morgand úr visszatértét. De nem értem, mennyiben akadályozná ez a nekem fölajánlott egyezséget. Mi rossz lehet abban, hogy szabadulásunk mindkét esélyét megragadjuk?

– Azt hiszem, mondtam már - szólt Alice -, hogy két ellenvetésem van, de csak az egyiket fejtettem ki.

– És mi a másik?

– Az, hogy határozottan kifogásolom a hírvivő személyét - állt a sarkára Alice. - Nemcsak hogy nem könnyítem meg a dolgát a kért ajánlólevelekkel, de ha tehetem, meg is akadályozom a küldetését. Először is tüstént leleplezem a hazugságát.

– No de Alice - Jack elsápadt a dühtől, hogy kártyavárként omlik össze a terve -, mi oka volna, hogy így cselekedjék?

– Nem is lehetne nyomósabb okom - felelte Alice. - Bizonyos vagyok benne, hogy színét sem látnánk többé.

Jack rémülten hátrált a sátor faláig. Az asszony átlát a szitán: a terve csődöt mondott. Azért még tett egy utolsó kísérletet.

– Micsoda iszonyú vád ez, Alice! - próbált fájdalmas hangon fölkiáltani. - Mivel szolgáltam rá ilyen gyanúra?

– Azt hiszi, elfelejtettem Curral das Freirast? - felelte szomorúan Alice.

Curral das Freiras! Alice tehát mindent látott, mindent ért, és azóta is nyitott könyvként olvas sógora beteges lelkében.

Jack rögtön megértette, hogy elvesztette a játszmát. Már nem is próbálta mentegetni magát, minek is? Lelkének minden szennye az ajkára buggyant.

– Bizony! - sziszegte. - De van képe fölróni nekem Curral das Freirast? Nélkülem talán megmenthette volna egy fess fiatalember, mint a regényekben?

A fölháborodott Alice válaszra sem méltatta a kígyónyelvű sértegetőt, csak intett, hogy takarodjék, amikor a sátor bejáratától, melyet a lámpafény félhomályban hagyott, hirtelen egy hangot hallottak.

– Ne féljen semmitől, asszonyom: itt vagyok.

Alice és Jack remegve fordultak arra, amerről e határozott és higgadt hangot hallották. Amikor a váratlan vendég a fénykörbe lépett, Alice boldogan fölkiáltott, míg Jack dühödten felbődült.

Robert Morgand állott előttük.

Robert Morgand él! Jack majd eszét vesztette féktelen haragjában.

– Mi az ördög - dadogta dühtől bénult nyelvvel -, a fess fiatalember személyesen! Morgand idegenvezető úr talán úgy gondolja, hogy őrá tartozik ez a családi vita?

Robert megőrizte nyugalmát, és Jack Lindsay felé lépett. Ám Alice a két férfi közé állt, és magabiztos mozdulattal csendre intette őket.

– Gramond márki úrnak mindahhoz köze van, ami a feleségére vonatkozik - nézett csillogó szemmel tehetetlen sógorára.

– Micsoda ripsz-ropsz márkiság ez? - nevetett az gúnyosan. - Gondolom, talán Timbuktuban óhajtanak egybekelni?

Ekkor váratlanul az eszébe villant, hogy Robert csakis úgy lehet itt, ha nem egyedül jött. Nyilván a nyakukra hozta a franciákat, s a tábor már azok kezére került - akkor pedig Alice imént agyrémnek tűnő szavai máris valósággá váltak. Erre a gondolatra ismét elöntötte az agyát a düh. Az övéhez kapott, és előrántotta fegyverét, azt a revolvert, amellyel egyszer már gyilkolni próbált.

– Még nem márkiné! - kiáltotta, és Robert-ra szegezte a fegyvert.

De Alice résen volt.

Egy ugrással Jack Lindsayre vetette magát. Megsokszorozódott erővel kapaszkodott a karjába, és kicsavarta kezéből a fegyvert.

A revolver mégis elsült, de a célt tévesztett golyó a sátor vásznán ütött lyukat.

– Most leróttam a tartozásom! - mosolygott diadalmasan Alice, és Robert lábához dobta a még füstölgő fegyvert.

Jack lövésére tüstént más lövések feleltek. Golyózápor reszkettette meg a levegőt. Mindenfelől kiáltozás, soknyelvű káromkodás hallatszott.

Jack Lindsay megtántorodott. Ki tudja, francia vagy arab volt-e a golyó, amely a sátorba tévedve halálra sebezte a szerencsétlent. Két kézzel a melléhez kapott, s máris a földre hanyatlott.

Alice föl nem foghatta, mi zajlik körülöttük. Robert-hoz fordult, de kérdése kimondatlan maradt, mert az események nem hagytak időt a beszédre.

Mintha szélvihar döntötte volna le a sátrat; ordító férfiak rohantak át a színen. Robert magával rántotta Alice-t, de már el is tűnt a sötétben. Alice hirtelen a karaván többi női tagja között találta magát: mindenki ott volt, Dolly is, aki máris karjaiba zárta nővérét.

Robert hamarosan visszatért, vele jött a kapitány, Roger de Sorgues és az összes többi hajótörött is. Vajon teljes a létszámuk? Erről majd csak másnap győződhetnek meg.

Utolsónak, félóra múlva, egy francia tiszt érkezett; előbb még összetrombitálta az embereit, felállította a főőrséget, és megtett minden óvintézkedést, hogy elejét vegye egy ellentámadásnak. Ajkán a győztes diadalmas mosolyával megállt a ragyogó holdfényben, gálánsan körbeintett a hölgyeknek, majd egyenesen Robert-hoz intézte szavait:

– Szétszórtuk a füstösképűeket, kedves uram - mondta vidáman.

De a várható köszöneteket meg sem várva máris odalépett egyikükhöz.

– Nicsak, de Sorgues! - kiáltott föl Roger láttán. - Maga is itt volt?

– Hogy van, kedves Beaudoin? - felelte Roger. - Már miért ne lettem volna itt, kérem szépen?

– Jó öreg tréfacsináló! - szólt elnézően a francia tiszt, és rágyújtott egy cigarettára.