VESZTEGZÁR ALATT

Szó, ami szó, rájárt a rúd a Thompson Ügynökség balszerencsés ügyfeleire! Santiagón valóban gyilkos járvány dühöngött, s a sziget emiatt már egy hónapja teljesen el volt zárva a külvilágtól. Meg kell hagyni, hogy Santiagót nem véletlenül emlegetik „dögletes” szigetként - s Robert figyelmeztette is erre utastársait, mielőtt elindultak a Sal-szigetről. Santiago amúgy is egészségtelen vidék, s az itt honos fertőzéseknek rendes körülmények között is sokan esnek áldozatul.¹

Csakhogy a helyi kór ezúttal példátlanul elharapózott, és soha nem látott hevességgel szedte áldozatait. Pusztítása láttán a kormány nem maradhatott tétlen, s vaskezű intézkedéseket hozott, hogy gyökerestül kiirtsa a nyavalyát.

Hatósági rendelkezésre az egész sziget drákói vesztegzár alá került. Kikötni természetesen továbbra is kiköthettek hajók, de csak azzal a feltétellel, hogy itt várják be a járvány bizonytalan végét, a vesztegzár feloldását. Gondolhatjuk, hogy a személyszállító és hosszújáratú hajók nem akartak ilyen egérfogóba kerülni, így már harminc napja nem kötött ki hajó az öbölben, amikor Thompson és gyámolítottjai megérkeztek.

Ez volt hát az oka a sal-szigeti halászok habozásának, amikor Santiago került szóba; ezért illantak el tüstént, mihelyt az éj leple alatt, a várostól távol, szokatlan helyen partra tették az utasokat. Tisztában voltak a helyzettel, és nem akartak sem puszta aggályosságból elesni a várható haszontól, sem tartósan elszakadni családjuktól és otthonuktól.

Az utasokat lesújtotta a hír. Vajon hány hétig kell majd ezen az elátkozott szigeten rostokolniuk?

Mivel azonban mást aligha tehettek, beletörődtek helyzetükbe. Várakozásra rendezkedtek be, s ki-ki a maga módján ütötte el az időt.

Egyesek, mint Johnson és Piperboom, megszokott életmódjukat folytatták, és éltek, mint hal a vízben. Nem is kellett más, csak egy vendéglő az utóbbinak, egy kocsma az előbbinek, márpedig Praia bővelkedik mindkét fajta műintézetben.

Társaik már korántsem vették ilyen könnyen a szeszélyes sors által rájuk mért szabadságvesztést. Legtöbben a félelemtől bénultan, a fertőzéstől rettegve éjjel-nappal a szobájukban maradtak, s még ablakot sem mertek nyitni. Óvatosságuk el is nyerte jutalmát: egy hét alatt egyikük sem betegedett meg. Viszont majd elepedtek az unalomtól, és alig várták, hogy valami egyelőre nem is sejthető fejlemény meghozza a szabadulást.

Másokat már jobban sarkallt a tettvágy. Ezek tudomást sem vettek a bosszantó fertőzésről, sőt szándékosan fittyet hánytak rá. E merész utasok közé tartozott a két francia és amerikai barátnéik is. Helyesen úgy ítélték meg, hogy nagyobb kárt okoz a félelem, mint a betegség maga. Olyan fesztelenül jártak-keltek, akárha Párizsban vagy Londonban lennének, s velük tartott Baker is, aki viszont a szíve mélyén talán épp arra vágyott, bár szedne csak össze egy jó kis betegséget, hiszen akkor eggyel több vádpontot hozhatna föl versenytársa ellen.

Amióta Santiagóra érkeztek, Jack Lindsayt jóformán nem is látták: a férfi jobban ragaszkodott magányos, félrevonuló életmódjához, mint valaha. Alice nem sokat törődött a sógorával, hisz egész másféle gondok foglalkoztatták. Ha néha mégis eszébe jutott Jack, sürgősen elhessentette magától a képét, de alig volt már a szívében harag, inkább csak feledni vágyott. Ahogy múlt az idő, annál jobban elhalványult és vesztett jelentőségéből a Curral das Freiras-i kaland. Alice olyan biztonságban érezte magát Robert oltalmában, hogy föl sem merült benne: sógora akár új aljasságokon is törheti a fejét.

Robert viszont jól emlékezett a Gran Canaria-i merényletre, és gyakran járt az eszében ellensége, aki - erről meg volt győződve - egyszer már megtámadta őt. Ellenfelének mostani tétlensége ezért nem nyugtatta meg végleg, és továbbra is aggodalmas éberséggel ügyelte minden lépését.

Jack közben nem tért le a rossz útról. Curral das Freiras-i gaztette még nem volt más, mint előre meg nem fontolt, váratlan és ösztönös cselekedet, amelyet pusztán a kínálkozó alkalom sugallt. Lelkének vegykonyhájában azonban ezen első próbálkozásának kudarca gyűlöletté változtatta addigi bosszúságát. Robert megvető föllépése után ehhez félelem is társult, gyűlöletét pedig annak voltaképpeni tárgyáról, Alice-ról Robert-ra ruházta át. Jack Lindsay egy időre szinte megfeledkezett sógornőjéről, s inkább a Seamew tolmácsát próbálta kelepcébe csalni: ha Robert akkor a keresztútnál másfelé indul, semmiképp nem úszta volna meg ép bőrrel.

Ám Robert szívós ellenállása és Blockhead úr hősies közbelépése másodízben is meghiúsította tervét.

Jack Lindsay ettől kezdve már nem is tett különbséget két ellensége között. Gyűlölete, mely kudarcaitól csak még inkább fölizzott, immár éppúgy irányult Robert, mint Alice ellen.

Az, hogy mégis tétlen maradt, csakis Robert éberségének volt köszönhető. A minden gátlását levetkezett és vereségébe beletörődni nem tudó Jack egy pillanatig sem habozott volna, hogy bármely kedvező alkalmat megragadva leszámoljon e két emberrel, akiknek a veszte egyszerre elégítette volna ki bosszúszomját és kapzsiságát. Csakhogy Robert kitartó ébersége útját állta terveinek, s a két amerikai hölgy és francia lovagjaik olyan kétségbeejtő magabiztossággal járták Praia városának népes utcáit, hogy Jack már mind kevésbé remélte az alkalmas pillanat elérkeztét.

Praia sajnos nem tartogat sok érdekességet az élményre vágyó turistának. A város egy achadára épült, vagyis egy olyan lávafennsíkra, amelynek anyaga a láthatárt északon lezáró, négy-ötszáz méter magas tűzhányókból zúdult ki egykor. A fennsíkot két völgy fogja közre, amelyek a tengernél egy-egy homokos partszakaszban végződnek: a nyugati a „Fekete-part”, a keleti pedig - itt léptek utasaink a sziget földjére - a „Nagy-part” nevet kapta. A két partrészről nyaktörő utak vezetnek föl a városba, míg egymástól az a nyolcvan méter magas sziklafal választja el őket, amely a tenger fölé meredve zárja le a fennsíkot.

Az európai utas szemében Praia városának sajátosságát csakis az adja, hogy itt a szigetvilág minden más településénél erősebben érződik az afrikai jelleg. Az utcákon nyüzsgő sok disznó, majom és baromfi, a tarkára mázolt alacsony házak, a négerek kültelki kunyhói, a fekete lakosság, amelyben elvegyül a nagyrészt tisztviselői állásokat betöltő fehér közösség: ez az eredeti és újszerű látvány megfogja a szemlélőt.

Ám pár nap alatt máris megkopik e varázs, s az egzotikummal eltelt turista ettől fogva vajmi kevés szórakozást talál a négyezer lelket számláló városban.

Az utazó, ha egyszer bejárta az európai negyed széles és arányos utcáit, amelyek, akár a küllők a kerékagyból, az O Pelourinho² nevű térről indulnak ki, ha a tengerparthoz közel, egy másik kis téren megtekintette az egymással szemben álló templomot és kormányépületet, s ha végül megnézte a városházát, a börtönt, a bíróságot és a kórházat is, akkor már mindent látott. Ettől kezdve akár be is hunyhatja a szemét, mert csak az unalom leselkedik rá.

A két francia és társnőik is hamar végignéztek mindent, s ha az unalom nem is foghatott ki szorgos agyukon és rab szívükön, a tétlenség ellen nekik sem volt csodaszerük. Egy idő után már nem indultak újabb sétákra, csak álldogáltak a fövenyen, és hosszan nézték a tengert, amelyen nem kelhettek át. Az egyhangú hullámverés megágyazott az Alice és Robert közti csöndnek, és ellenpontozta Roger és Dolly víg csevegését.

Ezen a páron láthatóan nem lehetett úrrá a mélabú. Az ő vidámságukat nem kezdte ki sem a baleset, sem a Seamew elsüllyedése, sem a mostani vesztegelés.

– Én bizony nagyon örülök - mondogatta Roger -, hogy felsőfokú zöldfoki lehetek! Dolly kisasszony meg én már azt se bánnánk, ha négerré vedlenénk.

– No de mit szól a ragályhoz? - aggodalmaskodott Alice.

– Tréfaság! - ütötte el Roger.

– Egyhamar lejár a szabadsága is - tette hozzá Robert.

– Vis maior!³ - hárította el a tiszt.

– A családja is várja már Franciaországban!

– A családom? Nekem csak itt van családom!

Persze, azért a nemtörődöm Roger szíve mélyén is aggodalom honolt. Hogyisne gyötörte volna mindennap az a gondolat, hogy micsoda veszélynek vannak kitéve társai és ő maga is ezen a kórságos vidéken, e megtizedelt lakosságú városban! Ám szerencsés természete nem engedte, hogy a jelen örömét megrontsa a jövőtől való félelem. Márpedig az ő számára a jelen nem kevés kellemet tartogatott. Mindaddig ínyére volt a Santiagó-i élet, amíg Dolly bizalmas társaságát élvezhette. Kettőjüknek, bár soha nem beszéltek egy szóval sem érzelmeikről, mégsem voltak kétségeik. Kimondatlanul is ténynek tekintették, hogy jegyben járnak.

Lényüktől idegen volt minden titkolózás. Lelkükben úgy olvashatott bárki, akár egy nyitott könyvben, s aki csak rájuk nézett, oly tisztán láthatta érzéseiket, hogy megfogalmazniuk már nem is kellett őket.

Lindsayné asszony, aki a többieknél érintettebb szemlélője volt ennek az idillnek, egy csöppet sem aggódott. Úgy tartotta, hogy húgát is megilleti az az amerikaias szabadság, amelyet leánykorában ő maga is élvezett. Megbízott Dolly szűzies őszinteségében, s Roger-n is már az első ránézésre látta, hogy teljes bizalommal lehet iránta. Alice tehát elnézően figyelte e gyöngéd kapcsolatot, hisz kétsége sem volt, hogy visszaérkezésük után annak rendje és módja szerint esküvő fogja megkoronázni a pár bonyodalmaktól mentes szép történetét.

Istenem, bárcsak a saját lelkébe is ilyen nyugalom és biztonságérzet költözhetett volna! Ám Alice és Robert között csak nem akart megtörni a jég. Dőre szemérem fagyasztotta ajkukra a szót, s ahogy múltak a napok, egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy az egyetlen lehetséges módon, egy őszinte és alapos vallomással visszanyerhetnék lelkük békéjét.

Érzelmeik viharát hamar megsínylette mindennapos érintkezésük is. Ha módjukban állt volna, bizony el is kerülik egymást. Egy legyőzhetetlen erő mindújra egymáshoz vonzotta őket, ám amikor szemtől szemben álltak, érezték, hogy egyikük önérzete, másikuk bizalmatlansága falat emel közéjük. Szívük elszorult, csak pár hűvös szót váltottak, s ezúttal sem sikerült eloszlatniuk a szerencsétlen félreértést.

Roger lehangoltan figyelte érzelmeik meddő harcát. Bizony, ennél sokkal többet remélt a Teide csúcsán lezajlott négyszemközti beszélgetésüktől. Hisz miként lehetséges, hogy ez a két ember ott, a végtelen természet ölén nem érezte át, milyen törpe dolog egyikük szemérme és másikuk túlzott büszkesége, s hogy abban az ihletett pillanatban nem osztották meg egymással egyszer s mindenkorra lelkük legvégső titkait? Katonatisztünk egyenes természetétől idegen volt az ilyesfajta önmarcangolás, és gyermekes dolognak ítélte, hogy valaki így megnehezíti a saját dolgát. Ő bezzeg, ha király lett volna, épp oly könnyedén szeretett volna bele egy pórnőbe, mint szegény ördögként egy királykisasszonyba.

Miután egy hétig tanúja volt e kilátástalan és néma küzdelemnek, végül nem bírta tovább, és úgy döntött, hogy - mint mondani szokás - kiugrasztja a nyulat a bokorból. Egy reggel valami ürüggyel elhívta társát a Nagy-partra, ahol ilyenkor egy lélek sem járt, s egy sziklatömbre telepedve magyarázatra próbálta bírni Robert-t.

Ezen a reggelen Lindsayné egymagában indult sétálni. Míg Robert-ból honfitársának kellett vallomást kicsikarnia, addig Alice saját maga készült megvizsgálni a lelkét. Még mielőtt a két barát odaért volna, céltalan léptei őt is a vonzóan néptelen Nagy-partra vitték. A homokban nehezére esett a járás, hamar elfáradt: leült hát, nem is nagyon nézte, hová, és állát tenyerébe támasztva, a tengerre révedve elábrándozott.

Hangok riasztották fel töprengéséből. Ülőhelye közelében, a szikla túloldalán két férfi beszélgetett: Lindsayné Roger de Sorgues-ra és Robert Morgand-ra ismert.

Először oda akart menni hozzájuk, de mihelyt meghallotta, miről beszélnek, letett a szándékáról. Visszaült és kíváncsian hallgatózott.

Robert ugyanolyan közönyösen követte honfitársát a partra, ahogy minden igyekezete ellenére a legtöbb dolgát végezte. Ameddig Roger gyalogolt, ő mellette haladt. Amikor annak kedve támadt letelepedni, ő is leült. Ám Roger tudta, mivel csigázza föl szenvtelen társa figyelmét.

– Hű! - torpant meg a katonatiszt. - Kutya hőség van ezen az átkozott vidéken! Kapóra jönne most egy kis ejtőzés, nem igaz, kedves Gramond?

– Gramond?... - hökkent meg Alice a szikla túloldalán.

Robert csöndben bólintott, és kényelembe helyezte magát.

– No, mit gondol, soká maradunk még itt? - tört ki Roger.

– Ezt nem tőlem kell megkérdeznie - mosolyodott el halványan Robert.

– Pedig maga is érintett fél, barátom - vágott vissza Roger -, mert igaz, hogy a Zöld-fokon végső fokon senki sem rostokol szívesen, de Lindsayné asszony és maga nyilván még másoknál is kínosabbnak találja a várakozást.

– Ugyan miért? - kérdezte Robert.

– Talán bizony már visszaszívná a bizalmas vallomását, amelyet a Kanári-szigetek partjainál tett nekem egy estén?

– A világért sem! De nem értem...

– De hisz akkor minden világos - vágott közbe Roger. - Mivel továbbra is szereti Lindsayné asszonyt... mert hisz szereti, nemde?

– Teljes szívemből! - jelentette ki Robert.

– Nagyon helyes! Akkor folytatom. Mivel tehát szereti Lindsayné asszonyt, ám föltette magában, hogy erről semmiképp sem tájékoztatja az érintettet, ezért ragaszkodhatom az iménti állításomhoz, miszerint kettőjük számára vajmi kevés öröm terem ezen az afrikai szikladarabon. Csak magukra kell nézni: akár a gyászmenet az ördög temetésén. Ki nem nyitnák a szájukat, s ha mégis megteszik, akkor is - tisztesség ne essék szólván - úgy kerülgetik a lényeget, mint macska a forró kását. A vak is látja, hogy Lindsayné majd eleped unalmában, s mi sem élénkítené fel jobban, mint egy tüzes szerelmi vallomás!

– Kedves de Sorgues barátom - felelte Robert kissé izgatottan -, nem értem, hogyan képes ilyen komoly dolgon is tréfálkozni. Maga jól tudja, hogyan gondolkozom, ismeri a helyzetemet, és tisztában van azzal, hogy az milyen kötelességeket ró rám...

– Lárifári! - Roger eleresztette a füle mellett Robert megjegyzését. - Akárhogy is, fájdalom elnézni, hogyan teszi szánt szándékkal boldogtalanná önmagát és másokat is, pedig jól tudja, milyen egyszerű ez az egész!

– Maga szerint mit kellene tennem? - kérdezte Robert.

– Jaj, drága barátom, ne tőlem várjon tanácsot. Ilyen esetben mindenki a vérmérséklete szerint cselekszik. No de miért nem marad önmaga, miért nem viselkedik vidáman és szeretetreméltóan, ha egyszer szerelmes? A többi megy majd magától is. Nézzen Dolly kisasszonyra és énrám. Mi talán úgy nézünk ki, mint akiket egy rémdrámából szalajtottak?

– Maga könnyen beszél - jegyezte meg keserűen Robert.

– Meglehet - hagyta rá Roger. - De vegye föl maga is a harcot. Égesse föl a hidakat a háta mögött. Mihelyt visszamegyünk, lendüljön támadásba, és köntörfalazás nélkül mondjon el mindent Lindsayné asszonynak. Az ördögbe is, nem fog belehalni! Majd meglátja, mit felel.

– Nem a választól félek én, bármilyen lenne is, hanem a kérdést nincs jogomban föltenni!

– Már miért ne lenne? Azért, mert a szíve hölgye gazdag? Ostobaság! A gazdagság és eközött - fordította ki a zsebét Roger - nincs egy hajszálnyi különbség sem! S ha mégis volna, maga akkor sincs ellenérték híján. Most ugyan álnévvel takargatja magát, de akkor változik vissza de Gramond márkivá, amikor csak akar, márpedig de Gramond márkikkal tudtommal még nem lehet Szajnát rekeszteni!

Robert megfogta honfitársa kezét.

– Kedves de Sorgues-om - szólt -, minden szava arról tanúskodik, hogy igazabb barátot nem is remélhetnék magamnak. De higgye meg, jobb, ha szót sem ejtünk erről a dologról, mert úgysem ér célt nálam. Jól tudom, hogy az ilyesfajta csereügylet bevett dolog, csakhogy én ilyen alkura nem vagyok kapható.

– Miért emleget mindjárt alkut? - mormogta Roger, akit nem győzött meg az ellenvetés. - Hogy beszélhet alkuról, ha egyszer magát semmiféle anyagi érdek nem vezényli?

– Ez igaz - hagyta rá Robert -, csakhogy Lindsayné asszony ezt nem tudja. Ez itt a bökkenő.

– Mordizomadta, hát emberelje meg magát, és mondja el neki! Akárhogy is, bármi csak jobb lehet annál, hogy így emészti magát, s közben Lindsaynét is boldogtalanná teszi!

– Lindsaynét boldogtalanná...? Hogy érti?

– Arra nem is gondolt, hogy esetleg ő is szeretheti magát? - vágta rá Roger. - Azt mégsem várhatja el, hogy ő tegyen magának vallomást.

– Már másodszor szegezi szembe velem ugyanezt az érvet - felelte szomorkásan Robert -, tehát nyilván perdöntőnek véli. Valóban, ha Lindsayné asszony is szeretne engem, az mindent más megvilágításba helyezne. Csakhogy Lindsayné nem szeret, s én nem vagyok olyan beképzelt, hogy a szerelmét reméljem; már csak azért sem, mert nem is igyekszem megszerettetni magam.

– Hát épp ez az... - dörmögte Roger a bajsza alatt.

– Mit mond?

– Semmit... csak azt, hogy maga nem lát a szemétől, barátom, vagy nem is akar látni. Igaz, nem lehet megbízásom Lindsayné asszonytól, hogy föltárjam maga előtt az érzéseit. De tegye csak föl egy pillanatra, hogy ő éppen úgy érez maga iránt, mint az imént föltételeztem. Nos, maga csak akkor hinné ezt el, hogyha tőle magától hallaná?

– Talán még akkor sem - felelte higgadtan Robert.

– Micsoda, még akkor is volna képe kételkedni?

– Soha nem mutatnám ki a kételyemet - szólt búsan Robert -, de a szívem mélyén megmaradna a kínzó bizonytalanság. Lindsayné úgy érzi, hálával tartozik nekem, és az olyan nemes lélek, mint az övé, alig ismer szentebb kötelességet a hálánál. Mindig úgy érezném, hogy a szerelme talán nem más, mint az őt gúzsba kötő hála bájos álorcája.

– Megátalkodott fráter! - kiáltott föl Roger, és meglepett tisztelettel pillantott barátjára. - Én bezzeg nem tudok akadékoskodni, ha a saját boldogságom a tét. No de más hangot üt majd meg, ha utunk végére érünk. Sutba dobja még a büszkeségét, mihelyt azzal kell számot vetnie, hogy Alice mindörökre eltűnik az életéből!

– Nem hiszem - felelte Robert.

– Majd meglátjuk - állt föl Roger. - Egyelőre törődjünk mostani tűrhetetlen helyzetünkkel. Tüstént megkeresem Pip kapitányt, és együtt kifőzzük, hogyan távozhatnánk angolosan. Az ördögbe is, bőven akad hajó a praiai kikötőben, a portugál erődök pedig már régi kedves ismerőseink!

A két francia a város felé indult. Alice hosszan nézett utánuk. Arcán nyoma sem volt már a bánatnak. Megtudta hát az igazságot, s ez az igazság nagyon is a kedvére volt. Soha többé nem kételkedhet benne, hogy szeretik, méghozzá olyan tiszta szerelemmel, csakis önmagáért, minden hátsó gondolat híján, amilyen szerelemre minden asszony vágyik.

Még ennél is jobban örült annak, hogy elvetheti a lelkét bilincsbe verő gátlásokat. Hogyne, már korábban is vonzódott Robert Morgand-hoz, nem kellett ahhoz az imént a fülébe jutott vallomás; sőt, csak rá kellett néznie a férfira, s már eddig is tudta, hogy az valami olyan titkot rejteget a lelkében, mint amiről az előbb rendhagyó úton szerzett tudomást. Ám a külvilág diktálta előítéleteknek olyan nagy az ereje, hogy szíve hajlandósága mindeddig kevesebb örömöt, mint szomorúságot okozott neki. Hisz ha százszor is professzor a Seamew tolmács-idegenvezetője, egy gazdag amerikai hölgy számára akkor is bukásnak számít, ha beleszeret; nem csoda hát, hogy Alice Lindsay lelkében már Madeira óta csatázott a büszkeség és a hajlandóság, és neheztelt önmagára és a világra.

Most viszont egyszerű lett minden: mindketten ugyanabból a közegből származnak.

Egyetlen kényes kérdés maradt csupán: hogyan lehet eloszlatni Robert túlzó aggályait? Gyerekjáték, gondolta Alice, hisz jól tudta, milyen meggyőzőerővel ruházza föl a természet a szerető és szeretett asszonyokat. A döntő szót amúgy sem kell itt, ezen a szigeten kimondania. Ki tudja, a nagy nap előtt Alice-nek talán még arra is lesz alkalma, hogy valamiképp lerója háláját Robert-nak, s ily módon visszanyerje érzelmi függetlenségét a férfi szemében?

Roger úgy tett, ahogyan mondta: rögvest szólt Pip kapitánynak, hogy szökésen töri a fejét. Mondanunk sem kell, hogy a tengeri medve kapva kapott az ötleten, hisz annál bármi csak jobb lehet, mint hogy ezen az átkozott szigeten sorvadjanak el, ahol, mint mondta, őt állandóan „szárazföldi betegség” gyötri. Csupán azt kötötte ki, hogy Thompsont és az utasokat is avassák be a tervbe, és Roger-nak esze ágában sem volt ellenezni ezt a méltányos gondolatot.

Roger ötletét a lehető legteljesebb helyeslés fogadta. Volt, aki a százszor bejárt városkát unta már halálosan, mások meg az ablakukból látott számtalan gyászmenettől borzadtak, de türelmüknek mind egyformán a végére értek.

Két utasnak mégsem kérték ki a véleményét. Ha szereznek hajót, akkor arra is lesz gondjuk, hogy elegendő enni- és innivalót is vigyenek magukkal. Akkor meg minek tárgyalnának külön Johnsonnal és Piperboommal?

Azt tehát elhatározták, hogy tengerre szállnak; most már csak az volt a kérdés, hogyan.

Roger abban nem tévedett, hogy Praia öblében több vízijármű is horgonyzott, ám a választék szűk volt: mindössze három, hétszáz és ezer tonna közti vitorlás állt bent a kikötőben, s még a hajókhoz nem értő szem is láthatta, milyen rossz karban vannak. A tengerképes hajók nyilván még a vesztegzár kihirdetése előtt mind kifutottak a kikötőből, ahol csak használaton kívüli járművek maradtak.

Azt sem téveszthették szem elől, hogy elhajózásuknak, ha egyáltalán sor kerülhet rá, teljes titokban kell történnie. Márpedig hogyan lehet észrevétlenül behajózni majdnem száz embert és mindazt az élelmet és felszerelést, amire ennyi utasnak szüksége van?

Ez aztán a kemény dió. Pip kapitány azonban vállalkozott rá, hogy feltöri, és a többiek szabad kezet adtak neki.

Miként járt el, nem tudni, de annyi bizonyos, hogy már másnap reggel bőséges értesülések birtokában volt, és azokat meg is osztotta a Fekete-parton összegyűlt hajótöröttekkel. Legalaposabban Thompsont tájékoztatta, hiszen őrá hárult a főszerep az utasok hazaszállításának nehéz munkájában.

Az öbölben horgonyzó három hajó közül kettőt legfeljebb tűzifának volna érdemes fölaprítani, de talán még tüzet sem fognának - vélekedett a kapitány. Nem sokkal különb a harmadik, egy Santa Maria nevű, sokat megélt hajómatuzsálem sem, de azzal legalább nem volna istenkísértés egy olyan rövidebb útra indulni, amilyenre ők készülnek.

Miután a kapitány a hajó minden zegét-zugát bejárta, tárgyalásba bocsátkozott a tulajdonossal. Nem volt nehéz dolga: mivel a vesztegzár bizonytalan időre teljesen megbénította a sziget forgalmát, a hajógazda kitüntető szívélyességgel fogadta a kapitány puhatolózását. Joggal remélhették hát, hogy viszonylag kedvező feltételeket fog szabni nekik.

Pip kapitány kijelentette, hogy ő a legcsekélyebb tanáccsal sem akarja befolyásolni a döntésüket. Azt azért nem titkolta, kissé kockázatosnak tartja, hogy ilyen járművel merészkedjenek nyílt tengerre, különösen, ha csak egy kicsit is viharosra fordulna az idő. Mindenki döntse el maga, melyik veszélytől tart kevésbé: a fertőzéstől vagy a hajótöréstől.

Ezzel kapcsolatban csak annyit jegyzett még meg, hogy szerinte jóval kisebb kockázatot vállalnának, ha nem merészkednének a gascogne-i-öbölbe, hanem csak egy spanyol vagy portugál kikötőt céloznának meg. Ily módon útjuk legnagyobb részét a passzátszelek övezetében tehetnék meg, ahol ritka a rossz idő. Végül azt mondta, hogy ő magánemberként az azonnali távozás híve, mert igaz ugyan, hogy a tengeren esetleg odavesznek, viszont ha itt maradnak, akkor a halálos járvány és a halálos unalom bizonyosan végez mindegyikükkel.

Az utasok nem sokáig tanácskoztak. Azon helyben egyhangúlag a behajózás mellett döntöttek, és felkérték a kapitányt, hogy tegye meg a szükséges előkészületeket. Az elfogadta a megbízást, és vállalta, hogy négy napon belül teljes titoktartás mellett mindennel elkészülnek.

Először azonban a hajótulajdonossal kellett tárgyalni, és ez Thompson dolga volt - azaz lett volna, mert az Általános Ügyintéző, aki az imént még ott állt közöttük, egyszeriben kámforrá vált.

Hatalmas volt a turisták felháborodása. Amikor végre lecsillapodtak, úgy döntöttek, hogy maguk közül jelölnek ki valakit, aki a megfutamodott vezér hatáskörét átvéve a legjobb feltételeket harcolhatja ki a tárgyaláson. S választhattak-e jobbat, mint az üzleti ügyekben jártas és ilyesféle alkukban különösen tapasztalt Bakert?

Baker nem kérette magát, és már indult is a kapitánnyal, hogy eljárjon új feladatkörében.

Két óra múlva tértek vissza.

Mindent megtárgyaltak, mindenben megegyeztek, és szabályos szerződést írtak alá. Az alku végén hatezer frankban állapodtak meg: ezen összeg ellenében Európáig utazhatnak a Santa Mariá*n. A tulajdonos azután tetszése szerint túlad a hajón, így annak visszatérésére már senkinek nem lesz gondja. Könnyen megoldódott a személyzet kérdése is: a *Seamew tisztjei és matrózai vállalták, hogy minden fizetés és javadalmazás nélkül, pusztán étkezés és az utazás fejében felveszik a szolgálatot a Santa Mariá*n. A hajó árbocai és vitorlázata rendben voltak, a vitorlákat felfűzték a rudakra. Már csak némi átalakításra kellett sort keríteni, hiszen ennyi embert a fedélközön kívül az étkezőben lehetett csak elszállásolni, valamint egy hónapra elegendő élelmiszert kellett behajózni. A *Santa Maria tulajdonosa mindenben a segítségükre lesz: valamilyen ürüggyel a saját munkásaival végezteti el a javításokat, s beszerzi a szükséges élelmet is, amelyet az angol tengerészek az éj leple alatt fognak fölhordani a hajóra.

Miután mindenki jóváhagyta ezeket az intézkedéseket, a gyűlés feloszlott, a kapitány pedig tüstént munkához látott.

Még négy napig kellett hát türelemmel lenniük. Rendes körülmények között ez rövid időnek számít, de ha egy hét rettegés és tétlenség előzi meg, akkor négy nap is egy örökkévalósággal ér föl.

Ezt a négy napot is éppen úgy töltötték el, mint az előzőeket, vagyis egyesek magukra zárták a szobájuk ajtaját, mások - gondolhatjuk, kicsodák - dőzsöltek az élvezetekben, megint mások pedig igyekeztek minél változatosabb sétákat tenni.

Jack Lindsay továbbra sem dugta elő az orrát, így Lindsayné asszony és szokásos útitársai zavartalanul indulhattak csillagtúrákra Praia városa körül. Alice újból olyan kiegyensúlyozottan viselkedett, mint utazásuk kezdetén. Jókedve bájos mulatsággá varázsolta minden egyes sétájukat.

Arra nem gondolhattak, hogy a sziget belsejébe tegyenek komolyabb kirándulást, mert ott gyér és silány az úthálózat. Praia közvetlen környékére azonban könnyűszerrel eljuthattak, s azt keresztül-kasul be is járták.

Egy napot szántak a sziget, sőt az egész szigetcsoport egykori fővárosára, Ribeira Grandéra, amelyet a franciák 1712-ben leromboltak. Ez a Praiánál is egészségtelenebb éghajlatú város mindmáig nem tért magához az akkori pusztításból, lakossága azóta is egyre csökken, s ma már olyan kicsi, hogy számba venni is alig lehet. Aki végigmegy a pusztuló város kihalt utcáin, annak elszorul a szíve.⁴

A többi napon a fővárost körülvevő számos völgyet járták be. E tessék-lássék megművelt völgyekben szinte kizárólag kicsit katolikus, kicsit pogány négerek élnek. A csupa anyaországi fa, a kókuszok és más pálmafajták, banán- és guajavafák, papaják és tamarindok árnyékában elszórtan állnak afrikai módi szerint fölhúzott kunyhóik, de annyi sehol nincs együtt, hogy akár csak egy kisebbfajta falut alkotnának.

E négy utolsó nap alatt utasainkat elhagyta a jószerencse, amely eddig megóvta őket a ragálytól. Július 2-án Blockhead úr és sir George Hamilton nehéz fejjel, lepedékes szájjal, kínzó szédüléssel ébredtek. Azonnal orvost hívtak, aki megállapította, hogy a szigeten tomboló fertőzést kapták el, és állapotuk súlyos. Utastársaik most ijedtek meg igazán. Mindenki arra gondolt: „S ha én leszek a következő...?”

Indulásuk másnapra volt kitűzve. Ám reggelre kelve nagy meglepetés érte a turistákat. Alig ismertek rá a környékre: a forró levegőben valami sajátságos köd remegett, s az okkersárga ég hátterére alig rajzolódtak ki a tárgyak körvonalai.

– Semmiség, homokot hord a keleti szél - felelték kérdésükre az idevalósiak.

Csakugyan, az éjjel megfordult a szél, s az eddigi északnyugat helyett most keletről fújt.

Módosít-e Pip kapitány tervein a szélirány változása? Csöppet sem: este bejelentette, hogy minden előkészületet megtettek, s bármikor fölszedhetik a horgonyt. Az utasoknak sem maradt tennivalójuk. Amióta eldőlt, hogy mikor indulnak, mindennap összecsomagolták holmijuk egy részét, s a tengerészek éjjelente mindent fölhordtak a Santa-Maria fedélzetére. Amikor ki-ki végleg elhagyta szálláshelyét, csak üres utazóbőröndjeiket hagyták hátra. Ezeket semmiképp nem vihették magukkal; de hisz sose érje őket nagyobb baj.

– A bőröndök árát Thompson majd szépen megfizeti a többi kárunkkal együtt - jelentette ki Baker.

Ám ha egy szép napon Thompsont csakugyan arra ítélnék, hogy térítse meg mindazt, amit Baker követel tőle, az az ítélet nyilván az Általános Ügyintéző távollétében fog elhangzani. Hová lett Thompson? Rejtély. Amióta csak kibújt a terhes kötelesség alól, hogy hazaszállíttassa utasait, bottal üthették a nyomát.

Különben nem sokat törődtek vele. Ha olyan jól érzi magát Santiagón, akkor maradjon csak ott, és punktum.

Titokban, tehát éjszaka kellett hajóra szállniuk. A kapitány este tizenegyre hirdetett gyülekezőt a Fekete-part egy pontján, ahol egy sziklaegyüttes mérsékli a hullámverést. Egy utas sem hiányzott: megkezdhették a behajózást.

Elsőnek Hamiltont és Blockheadet vitték föl a *Santa Mariá*ra, pedig őket kis híján Santiagón kellett hagyniuk. Sok utas hevesen tiltakozott, nem akarták magukkal vinni a két beteget, mert még megfertőznék társaikat. Hiába érvelt Roger és a két amerikai hölgy, a többiek bizony sorsára hagyták volna a szerencsétleneket, ha Pip kapitány végül nem veti be teljes tekintélyét, s nem közli, hogy ő csak akkor vállalja a parancsnokságot, ha egyetlen hajótöröttet sem hagynak cserben.

Hamilton és Blockhead tehát társaikkal együtt elhagyták a Zöldfoki-szigeteket, bár elhomályosult tudatukig ez nem jutott el. Az éjjel sokkal rosszabbra fordult az állapotuk: nem tértek magukhoz, és félő volt, hogy nem bírják ki az utazást Angliáig.

Jó párszor kellett fordulnia a Santa Maria két csónakjának, mire mindenkit behajóztak. Baker komolyan vette ügyintézői tisztét, és a kötélhágcsó feljáratánál állva mutogatta, kinek hol jut hely.

Rögtönzött kvártélyuk láttán bizony visszasírták a Seamew-n megszokott kényelmet. A hölgyeket a tatbástya alatt, az étkezőben szállásolták el, s nekik még viszonylag jó dolguk volt szűkös, de tűrhető fülkéikben. A férfiaknak már csak egy közös hálóterem jutott, amelyet a hajófenékből választottak le egy deszkafallal, s padlónak a fedélköz elkorhadt deszkáit használták.

A csónakok fordulóit nem zavarta meg semmiféle közjáték. Kivándorlásuk láthatóan szigetszerte észrevétlen maradt. A két csónak utoljára siklott el a part mellől, és baj nélkül ért el a *Santa Mariá*hoz. Baker még mindig ott állt a helyén, de most egyszeriben hátrahőkölt. Ki más lépett a fedélzetre, ki más próbált észrevétlen elvegyülni az utasok között, mint Thompson, az áruló?