MINT EGY KIHUNYÓ LÁMPÁS

Most kerültek csak igazi kutyaszorítóba az utasok és a tengerészek, akiket maholnap már hajótörötteknek is nevezhetnők.

Mi lesz velük, ha elhúzódik az átkelés a Zöldfoki-szigetekre? Úgy járnak-e majd ők is, mint a Medúza hajótöröttei, akik egymást voltak kénytelenek elfogyasztani?¹

Ez nem is tűnt olyan szerencsétlen elgondolásnak. Nem egy utas már leplezetlen sóvársággal méregette a kiadós Piperboomot; az ő agyukban kétségkívül megfordult ez a gondolat.

Szerencsétlen hollandus! Már az is kínos, ha megeszik az embert, de még mennyivel bosszantóbb, ha fogalma sincs, miért falják fel!

Piperboomnak valami sejtelme azért mégis lehetett a helyzetükről. Holdvilágképe elsötétült, apró szemében nyugtalanság csillant, amikor kopogó szemmel kellett fölkelnie a hirtelen szűkössé vált asztal mellől.

Ám jobban értesült útitársai is nehezen viselték, hogy étrendjük egyszeriben ilyen szegényes lett.

Amikor Thompson tájékoztatta Pip kapitányt, s az továbbadta a lesújtó hírt az utasoknak, először kétségbeesett tiltakozás hangzott fel. A kapitány néhány nyugodt, kimért szóval megpróbálta lecsillapítani a szorongó tömeget.

A helyzet világos. Annyi élelmük maradt, hogy egy bőséges étkezésre futja. Nos, egy bőséges étkezés helyett majd beérik négy szűkös evéssel, és úgy ki tudják húzni június 18. estéjéig. Addigra már biztosan megpillantják a szárazföldet, sőt nagy valószínűséggel ki is köthetnek valahol.

Vezetőjük lelkierejéből az egész társaság némi bátorságot és kitartást merített. De milyen borús képpel, milyen gyászos kedvvel oszlottak szét az utazás kezdetén még oly kiváló hangulatú turisták!

Baker volt az egyetlen, akivel madarat lehetett volna fogatni. Határtalan élvezettel figyelte, hogyan temetik maguk alá a fejlemények a Thompson Ügynökséget. Éhen halnak az utasok? Ez már döfi! Repesett volna a boldogságtól, ha egy-két útitársa csakugyan kidől a sorból. Az volna csak megsemmisítő érv a perben! Idáig ugyan még nem fajult a helyzet, de Baker úgy ítélte, hogy ellenfele máris padlóra került. Gyakori néma monológjait újra meg újra egy heves kézmozdulat szakította meg: a Thompson nevet húzta ki képzeletben az olcsó utakat kínáló angol utazási ügynökségek listájáról.

Arról, hogy őt személyében is fenyegeti a veszély, Baker mintha tudomást sem vett volna. Vajon milyen talizmán óvta meg az éhségtől a búsképű, bosszúszomjas britet?

17-én a nap már az új étrend jegyében telt el, amely egészen kibírhatónak bizonyult. Ám aki csak félig töltheti meg a gyomrát, annak a feje is félig üres, és az utasokon egyre inkább úrrá lett a csüggedés.

18-a gyászos hangulatban kezdődött. Egyetlen hangos szó sem hangzott, az emberek kerülték egymást, és minden életerejük a déli láthatárra szegezett pillantásukba költözött - ám szárazföld nem bukkant föl sehol.

Ebédre megették az utolsó falat kenyerüket is. Ha estig sem tűnik fel szárazföld a láthatáron, akkor valóban válságosra fordul a helyzetük.

Napközben mulattató esemény törte meg az általános unalmat. És ezúttal is ki másnak köszönhették volna a kissé talán kegyetlen szórakozást, mint Blockhead úrnak?

A visszavonult vegyeskereskedőt igazán üldözte a balszerencse. Ő már akkor sem élvezhette a neki jutó ételt, amikor még volt egy kis tartalékuk. Mondhatnánk úgy is, hogy kicsorbult a hozzávaló szerszáma.

De hisz el is ment az esze, hogy Aquilónak² képzelte magát! A sok fúvástól megdagadt orcája sehogy sem akart lelohadni, sőt napról napra tovább duzzadt, s már elképzelhetetlen nagyságúra dagadt.

Blockhead végül nem bírta tovább a szenvedést. Thompson elé járult, és a fájdalomtól eltorzult hangon követelte, hogy segítsen rajta. Miért nincsen orvos a hajón?

Thompson szomorúan mérte végig nyugalmának újabb megzavaróját. Te is, fiam, Blockhead? Jöhet-e még ennél is rosszabb?

De Blockhead szenvedése olyan szembeszökő volt, hogy Thompson bármi módon segíteni akart rajta. Végtére is egy foghúzáshoz nem kell mindenáron orvos: alkalmas bárki, aki bánni tud egy csipesszel - vagy végső esetben akár egy kovácsfogóval. Márpedig az ilyesfajta szerszámokhoz értő emberekben igazán nem volt hiány a hajón. Thompson puszta szívjóságból a munka nélkül maradt gépészekhez vezette a beteget.

Egyikük készséggel ajánlkozott a kívánt feladatra. A vörös bőrű, rőt szőrű, herkulesi termetű gépészen látszott, hogy vasmarka egy csavarintásával meg tudja szabadítani Blockheadet kínjának okozójától.

De aki az anyacsavarokhoz ért, az még nem fogász. Tapasztalhatta ezt a botcsinálta szájsebész is, mert hiába vetett be egy irtózatos kovácsfogót, mégis csak harmadjára járt sikerrel. Próbálkozásait a tűző napra ültetett páciens embertelen üvöltése kísérte, akit két vidor matróz fogott le teljes erejéből.

A visszavonult, ám most előtérbe került vegyeskereskedő kínos tekergőzése más körülmények között megnevettette volna részvétlen útitársait. Az ember már csak ilyen: fejlettebb benne a komikum iránti érzék, mint a könyörületre való hajlam. Könnyebb nevetést kelteni, mint szánalmat. De mostani helyzetükben Blockhead tekereghetett, ahogy csak bírt: alig pár halvány mosoly kísérte, amikor a tortúra végeztével fájós orcáját két kezébe fogva a fülkéje felé iramlott.

E fogfájósból azonban még a kínok sem verhették ki a csodálkozás képességét. Akit hajógépész műt meg kovácsfogóval egy nyílt tengeren sodródó hajó fedélzetén, annak nem közönséges élményben van része: most, hogy megpróbáltatása véget ért, Blockhead úr már örült, hogy főszereplője lehetett e kalandnak. Még arra is volt ereje, hogy visszakérje fogát, rendkívüli utazásának e kézzelfogható bizonyítékát. Tüstént meg is kapta a szépen fejlett zápfogat: megindultan szemlélte, majd gondosan eltette a zsebébe.

– Ne higgye, hogy ezzel mindőnknek kihúzta a méregfogát! - szólt Baker szívélyesen Thompsonhoz, aki megkönnyebbült utasát kísérte vissza a tatba.

Blockhead ismét tudott enni.

Azaz csak tudott volna. A Seamew fedélzetén ekkorra nem maradt semmi ehető.

Ezen az emlékezetes napon, az éléskamra romlásának végnapján, tüzetesen átvizsgálták, átkutatták, tűvé tették a hajót, és a polcok eldugott szegleteiből, a legrejtettebb zugokból még sikerült előkaparni néhány ehető dolgot. Nem maradtak még teljesen éhen, de most ettek utoljára a hajón. Ha a legrövidebb időn belül nem bukkan fel szárazföld a láthatáron, az utasokat és a legénységet semmi sem mentheti meg az éhezés gyötrelmeitől.

Képzelhetjük, milyen élénk pillantással fürkészték a déli láthatárt!

De mindhiába. Amikor 18-án este lement a nap, a horizont szabályos körét nem törték meg semmilyen szilárd test körvonalai.

Pedig már nem járhattak messze a Zöldfoki-szigetektől. Arra gondolni sem mertek, hogy Pip kapitány téved. Akkor pedig csakis késésről lehet szó, és nyilván még az éjjel észlelik a szárazföldet.

Ám a sors másképp rendelkezett. Szegény embert az ág is húzza: napnyugtakor a szél alábbhagyott, majd óráról órára tovább gyöngült. Éjfélre teljes lett a szélcsend. Ha partközelbe akart jutni, a kormányozhatatlan Seamew már csak a gyenge áramlat sodrására számíthatott.

A passzátszelek vidékén ritkán fordul elő, hogy változik a szélirány. Csakhogy egyre délebbre sodródván a Seamew már közel került ahhoz a ponthoz, ahol megszűnik az állandó szél. Igaz, még jelentős távolság választotta el tőle, ám a Zöldfoki-szigetek vidékén az afrikai kontinens közelsége megzavarja a passzátszelek rendszerét: míg ugyanezen a szélességi körön az Atlanti-óceán közepén még változatlanul fúj a passzát, a szigetcsoport közvetlen közelében, délkeletre már eláll. Ezen a vidéken csak októbertől májusig többé-kevésbé rendszeres a passzát. Decemberben és januárban az égető keleti szelek kiszikkasztanak, letarolnak mindent. Június, július és augusztus az esős évszak hónapjai; szerencsésnek mondhatták magukat, hogy a Seamew fedélzetét nem áztatta még egy esőcsepp sem.

A sors újabb csapása láttán Thompson csomókban tépte volna a haját, ha marad még ereje. Hogy Pip kapitány mit érzett, azt csak egy gondolatolvasó találhatta volna ki. Még a hűséges Tatárboc is csak gazdája szemöldökráncolásából sejdíthette meg, hogy annak valami bosszúság rontja a kedvét.

A kapitány nem verte nagydobra aggodalmát, de alapos ok nélkül nem maradt volna egész éjszaka a fedélzeten. Ha a föld a látókörükbe kerül, mi módon jutnak partközelbe e kormányozhatatlan hajón, mely végleg fölmondta a szolgálatot?

Ez a kérdés azonban még nem volt időszerű. 19-e hajnalán még mindig a tenger végtelen rónasága vette körül őket: sehol egy sziget, sehol egy szikla.

Ez a nap kínkeservesen telt el. Tegnap este senki sem lakott jól, ma reggel pedig már kopogott a szemük. A vékonydongájú utasok még úgy-ahogy bírták a kezdődő koplalást, de a megtermettebbek számára valódi gyötrelem volt a böjt. Piperboom arcáról le lehetett olvasni kálváriáját. Tegnap még csak egy bizonytalan pillantással adott kifejezést bánatának, amikor az ebédlő harangja néma maradt, és nem történt semmiféle előkészület a vacsorára. Ma viszont, ahogy múltak az órák, és sem reggelire, sem ebédre nem szólított a harang, elfogyott a türelme. Megkereste Thompsont, és beszédes némajátékkal értésére adta, hogy majd éhen hal. Thompson szintén kézzel-lábbal mutogatta, hogy nem tud segíteni rajta, mire a hollandus a kétségbeesés legmélyebb bugyrába zuhant.

Bezzeg nem bánkódott a szivacsos állagú Johnson! Amíg volt mit inni - márpedig szeszben továbbra sem volt hiány a Seamew-n -, addig neki fel sem tűnt, hogy elfogyott az étel. Johnson ivott, mint a kefekötő, és állandó kábulatából semmilyen félelem nem tudta kizökkenteni.

Baker nem alkalmazhatott hasonló módszert, mégis kiváló maradt a kedélye, sőt majd kicsattant az egészségtől. Robert nem állta meg, és déltájban végül hangot adott meglepődésének:

– Mi az, maga nem éhes? - kérdezte.

– Engedelmével, én már nem vagyok éhes - felelte Baker. - A kettő közt van egy árnyalatnyi különbség.

– De még mennyire! - helyeselt Robert. - Igazán lekötelezne, ha elárulná, hogyan csinálja.

– Mi sem könnyebb - felelte Baker. - Eszem. Egyszerűen eszem.

– Eszik? De micsodát?

– Jöjjön, megmutatom - szólt Baker, és a kabinjába vezette Robert-t. - Jut belőle bőven magának is.

Nemhogy kettőjüknek, de tíz embernek is elég lett volna, ami ott Robert szeme elé tárult, miután titoktartást fogadott: két hatalmas bőrönd dagadozott mindentől, ami szem-szájnak ingere.

– Hogyhogy, maga számított erre? - kiáltott föl csodálkozva.

– Ha az ember a Thompson Ügynökség zászlaja alatt hajózik, akkor mindenre számítania kell - nyilatkoztatta ki Baker, és nagylelkűen fölajánlotta Robert-nak, hogy szemezgessen kincsestárából.

Ez csak azért állt rá az ajánlatra, hogy zsákmányát rögtön fölvigye a két amerikai hölgynek, akik jó étvággyal elfogyasztották az ételt, miután a gondviselés tápláló küldötte biztosította őket, hogy ő már kivette belőle a maga részét.

A többi utas számára, aki nem kapott ilyen erősítést, ólomlábon vánszorgott az idő. Hogy megkönnyebbültek, amikor délután egy óra tájt az előárboc rúdjáról végre fölhangzott a kiáltás: „Föld!”

Megmenekültünk - gondolták, és egy emberként tekintettek a parancsnoki híd felé. A kapitány nem volt a helyén.

Halaszthatatlanul értesíteni kellett a parancsnokot. Egy utas bekopogott a fülkéjébe, de a kapitány nem volt ott - sőt, a taton sem volt sehol.

Az utasokat elfogta a nyugtalanság. A hajó minden részébe szétszéledve hangosan szólongatták a kapitányt, de nem lelték sehol. Közben hogy, hogy nem, elterjedt a hír, hogy egy matróz, akit a hajófenékbe küldtek, három láb magas vizet látott állni odalent.

Ekkor teljes lett a fejetlenség. Mindenki a mentőcsónakokhoz rohant, de ennyi emberre nem volt csónak elég. Ráadásul a kapitány, mielőtt nyoma veszett, még parancsba adta, hogy a tengerészek álljanak őrséget a csónakoknál. Ezek most föltartóztatták az emberáradatot, és mindenkit visszatereltek a viharfedélzetre, ahol aztán kedvükre szapulhatták Thompsont vagy a nyakas Pip kapitányt, aki a menekülés utolsó útját is elvágta előttük.

Thompson sem mutatkozott. A dolgok alakulását látva elővigyázatosan elbújt valami zugba, ahol bántódás nélkül kihúzhatja a vihar elvonultáig.

A kapitány pedig, miközben mindennek elmondták, csak tette a kötelességét, mint mindig.

Mihelyt tudomására jutott az újabb bonyodalom, kötélen leereszkedett a hajófenékre, s e percben már aprólékos vizsgálatnak vetette alá azt - nem éppen biztató eredménnyel.

Hiába vizsgálta át tüzetesen a hajó falát az orrától a tatjáig, sehol nem bukkant lékre vagy repedésre. Ha bármi hasadékot talál, azt több-kevesebb nehézséggel el tudják tömíteni - ám a szó szoros értelmében nem kaptak léket, mert már eleve több száz lékük volt. Egyetlen ponton sem áramlott be nagyobb mennyiségű tengervíz a hajó belsejébe, éppen csak ezer és ezer helyen szivárgott lassan befelé. Érthető, hiszen a hullámok állandó csapkodásától a szegecsek meglazultak, a palánk tömítései ereszteni kezdtek - a Seamew-t egyszerűen végelgyengülés fenyegette.

Erre a bajra nincs orvosság. A kapitány a deszkaburkolathoz tapasztotta a fülét, úgy hallgatta a gyilkos víz beáramlását. Föl kellett adnia a harcot.

Pár perc múlva mégis megszokott magabiztosságával lépett föl a viharfedélzetre, és nyugodt hangon adta ki a parancsot, hogy a legénység kezdje meg a szivattyúzást.

Helyzetük nem volt épp reménytelen. A szárazföld csak pár kábelhosszra volt, és joggal számíthattak rá, hogy erőteljes szivattyúzással sikerül vízmentesíteniük a hajófeneket.

De ez a reményük sem tartott soká. Bárhogy szivattyúztak, a gyakori ellenőrzés azt mutatta, hogy a beáramló víz szintje óránként mintegy öt centiméterrel emelkedik.

Másrészt hiába látták a szárazföldet, nem közeledtek hozzá észlelhetően. Napnyugtakor a messzeségben felködlő partvonal még mindig csak távoli látomás maradt.

Aznap éjjel senki sem aludt. Lázas izgalommal lesték a napkeltét, amely június havában szerencsére nem soká várat magára.

Hajnali négy óra előtt délnyugaton, tíz-tizenkét mérföld távolságra alacsony, homokos partvonalat pillantottak meg, s rajta egy szerény domborulatot. Miután e sziget - a kapitány Sal-, vagyis Só-sziget néven említette - legmagasabb pontja, a Martines-csúcs³ sem különösebben kiemelkedő magaslat, tegnap csak akkor láthatták meg, amikor már csupán húsz-huszonöt mérföldre voltak tőle. Ebből az következett, hogy a Seamew-t a hátán hordozó áramlás sebessége jelentősen csökkent.

De bármennyire legyöngült is az áramlás, legalább egyenesen a part felé tartott, s egy csomós sebességgel sodródva délben egy mérföld távolságra értek egy földnyelvtől, amelyet a kapitány Martines-foknak nevezett. Az áramlás ekkor hirtelen felgyorsult és elkanyarodott, s kétszeres sebességgel tartott északról dél felé.

Legfőbb ideje volt, hogy a szárazföld karnyújtásnyi közelségbe kerüljön, mert a hajófenékben a vízmagasság időközben két méter húszra emelkedett. De ha egy külső erő hatására idáig jutottak, akkor ugyanezen erő hamarosan nyilván szárazra is veti őket a part egy kiugró pontján. Ilyen szép időben, szélcsendben, nyugodt tengeren minden veszély nélkül partra vitethetik magukat.

Csakhogy a magatehetetlen Seamew, e hánykódó hajóroncs a parttal párhuzamosan sodródott tovább, s nem került közelebb hozzá. Minden egyes fokot és kiszögellést megkerült az áramlás hátán, és a parttól való távolsága változatlanul egy mérföld maradt.

Újra és újra leeresztették a mélységmérőt, de az egyszer sem ért feneket, vagyis lehetetlen volt horgonyt vetni. A kapitány a bajsza végét rágcsálta tehetetlen dühében.

Tantaloszi⁴ kínokat éltek át: karnyújtásnyira a megváltás, és mégsem érhetik el.

Nem mintha a sziget olyan hívogatóan várta volna őket. Egy fa, egy zöld növény sem tűnt fel. Ameddig csak elláttak, mindenütt a homok volt az úr.

Minél délebbre jutottak, fokozatosan annál lejjebb ereszkedett a part. A sziget itt szórványosan buckák szabdalta, borzasztóan meddő síkságba ment át.

Fél négy körül Pedra de Lume előtt sodródtak tova, amely elég jó horgonyzóhely: itt néhány halászbárka ringott a vízen. Vészjeleket adtak, de hiába, válasz nem érkezett. Elmaradt, majd eltűnt a hátuk mögött Pedra de Lume is.

Két óra múlva megkerülték a Keleti-földnyelvet, s ekkor végre némi reménység költözött a Seamew-n sodródók lelkébe. Hajójuk, egy örvénynek hála, jóval közelebb rukkolt a parthoz, s már legfeljebb ötszáz méter választotta el tőle.

De fájdalom, amilyen váratlanul kezdődött, valamiért épp olyan hirtelen félbe is szakadt ez a közeledés. A Seamew tovább követte a Sal-sziget partvonalát, amelynek most már a legapróbb részleteit is tisztán kivehették.

Ha ekkor bárki fölbukkan, oda is kiálthattak volna neki. Ám ez a sivatag teljesen néptelen, és az előttük elterülő hamisítatlan sztyepp igazolta annak az angol utazónak a szavait, aki „homoksírnak” nevezte a Sal-szigetet. A baljóslatú, szürke pusztaság szinte a tengerrel egy szintben terül el, s a hullámtöréstől csak a partja előtti szirtsor óvja meg.

A Seamew egyenletes sebességgel folytatta útját, mely könyörtelenül elkerülte a Keleti-földnyelv utáni öblöcskét is. Még egy óra, és a Hajótörés-földnyelven túlhaladva ismét kiérnek a tengerre, a nyílt vízre, ahol hajójuk folytatja lassú süllyedését.

Ekkor a csónakdaruknál mélységet mérő ember hirtelen fölkiáltott:

– Huszonöt öl!⁵ Homokos fenék!

Parancsnoki hídján a kapitány megremegett az örömtől. A tengerfenék tehát emelkedik. Csak egy percig tartson még ez az emelkedés, és máris lehorgonyozhatnak.

– Eresszék le fenékközelbe a horgonyláncot, Fliship úr! - szólt higgadtan a másodkapitányhoz.

A Seamew még egy negyedóráig sodródott az áramlással, míg a mélységmérő folyamatosan csökkenő értéket mutatott.

– Tíz öl! Homokos fenék! - kiáltotta végre a mélységet mérő tengerész.

– Horgonyt le! - vezényelt a kapitány.

A lánc csörömpölve kifutott a láncrésen, majd a Seamew a horgonya körül megfordulva orral északnak állt be, és mozdulatlan maradt.

Bizony, ezen a tónál is békésebb tengeren, amelynek tükrét a legapróbb hullám sem fodrozta, a Seamew nem himbálózott, nem dülöngélt, hanem teljes mozdulatlanságba dermedt.

Most nem a vihar, hanem egy egészen más természetű veszély fenyegette a Thompson Ügynökség társasutasait: hajójuk szép lassan kiszaladt a talpuk alól. A hajófenék már félig telt vízzel, s a vízszint fokozatos növekedése hamarosan a fedélzetet is egy szintbe hozza az óceánnal.

Sürgősen menedéket kellett keresniük a szárazföldön.

Igaz, ha folytatják a szivattyúzást, a Seamew még órákig is ellebeghet a vízen, így nem volt annyira sietős a dolguk.

Módszeresen hajtották végre a partraszállást, nem kellett kapkodniuk, tolakodniuk. Kényelmesen kiürítették a fülkéket, még legapróbb dolgaiktól sem kellett megválniuk. Megengedhették maguknak, hogy előbb a tárgyakat mentsék, s csak azután helyezzék biztonságba az embereket.

Fél nyolcra már minden utas épen és egészségesen kijutott a partra. Kalandjukon kissé még megrökönyödve sorakoztak föl a halomba rakott poggyász előtt, és hökkenten, szótlanul bámulták a tengert.

Miután a tengerészeti szabályok értelmében utolsóként hagyta el a süllyedő hajót, Pip kapitány az elmaradhatatlan Tatárboccal a tengerészek mellett állt, akiknek a Seamew elhagyásával megszűnt felettese lenni. Egy felületes szemlélő azt láthatta, hogy ő is csak úgy mered a tengerre, akár a többiek, de el kell mondanunk, hogy a kapitány még soha nem kancsalított ilyen erősen, és az orra sem élt még át ilyen gyötrelmes perceket.

Amióta abbahagyták a szivattyúzást, a hajó süllyedése felgyorsult. A víz egy félóra alatt elöntötte a kabinokat, majd följebb és még följebb hatolt...

Pontosan nyolc óra húsz perc volt, s a napkorong éppen elérte a nyugati láthatárt, amikor a Seamew elsüllyedt. Nem hánykolódott, nem vívott haláltusát, egyszerűen csak víz alá merült, s a víztükör lágyan összezárult fölötte. Az egyik pillanatban még látták, a következőben már nem - ennyi volt az egész.

A turisták sóbálvánnyá válva nézték a jelenetet. Még nem fogták föl teljesen a történtek súlyát. Mint mondani szokás, úgy leesett az álluk, hogy le kellett hajolniuk érte.

Mily vidáman indultak el a Kanári-szigetekre, s lám, végül a Zöldfoki-szigetek homokpadjaira vetődtek! Ezzel még kalandként sem lehet kérkedni, hiszen nem kellett égiháborúval megküzdeniük, s hajójuk sem hevert törött bordával a part menti szirteken. Semmi rendkívüli nem történt, sőt, mintha a kegyes természet kifejezetten a kezükre akarna játszani: kék ég alatt, tükörsima tengeren, könnyű széllel hajózhatnának tovább. E percben is tüneményesen szép volt az idő...

S ők mégis itt álltak partra vetve.

Ki hallott már ilyen hajótörésről? Ki gondolhatott volna ki ennél képtelenebb balesetet?

A turisták eltátott szájjal bámulták a tengert, s közben úgy érezték, hogy joggal nevethet rajtuk az egész világ.