ZÁPORESŐBEN

Robert Morgand már jó öt perce állott mozdulatlanul, terpeszállásban, az álmok ködébe révedő tekintettel egy hosszú, fekete, plakátokkal teliragasztott fal előtt, amely London egyik legsivárabb utcáját szegélyezte. Az eső úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. A csermelybe gyűlő csapadék már-már a járdát rohamozta, s a víz alattomos támadása alapjaiban fenyegette az álmodozó alakot, akinek közben az oromzata is heves ostromnak volt kitéve.

A férfi kezéből ugyanis, akinek szelleme távoli tájakon kalandozott, lassanként kicsúszott az oltalmazó esernyő, s az égi áldás zavartalanul patakzott alá kalapjáról itatóssá vált felöltőjére, majd lent összevegyült az örvénylő csermely vizével.

Robert Morgand észre sem vette ezt a kalamitást. Nem is érezte a vállára zúduló hideg zuhanyt. Hiába szögezte tekintetét szenvedélyes figyelemmel a cipője orrára, nagy elmerültségében mégsem látta meg, hogyan válik két lábbelijéből két szirtfok, amelyet mérgesen pofozgat a locskoló esővíz.

Most minden összpontosító képességét bal kezének rejtélyes művelete vette igénybe. Ez a kéz a nadrágzsebében tapogatott, méricskélt valamit: hol fölmarkolt, hol meg visszaengedett néhány pénzdarabot, 33 frank és 45 centime összértékben, amint arról korábban már számos alkalommal meggyőződött.

Robert Morgand, ez a francia, akit életének egy váratlan és kegyetlen fordulata hat hónapja vetett Londonba, épp aznap reggel veszítette el kenyérkereső házitanítói állását. Miután gyorsan - hajh, de még milyen gyorsan! - fölmérte anyagi állapotát, csak ment, ment az orra után, mentőötletet kutatva rótta az utcákat, egészen addig, amíg akaratlanul azon a helyen állt meg, ahol az imént ráakadtunk.

A kérdés ez volt: mihez kezdhet valaki egyedül, barátok nélkül London hatalmas városában, amikor összes vagyona csupán 33 frankra és 45 centime-ra rúg?

Fogas kérdés: olyan nehéz, hogy eddig semminő számítással nem sikerült megoldania, és már-már föl is adta a reményt, hogy valaha a végére járhat.

Pedig külsejéről ítélve Robert Morgand nem olyan embernek tűnt, aki egykönnyen föladja a harcot.

Világos arcbőre, tiszta és nyílt homloka, katonásra nyírt, dús, gesztenyebarna haja, hosszú gall bajusza, barátságos szája és erőteljesen ívelő orra minden tekintetben megnyerő jelenséggé tették. Mi több: derék, becsületes ember volt. Aki csak egyszer is keresztezte mélykék szemének szelíd, de mindig egyenes pillantását, az rögtön megérezte ezt.

A teste sem hazudtolta meg, amit az arca sugallt. Széles, deli válla, erős mellkasa, izmos végtagjai, könnyed mozgása, finom és ápolt keze-lába mind-mind előkelő sportembert sejtettek, akinek testgyakorláshoz szokott tagjaiból erő és hajlékonyság sugárzik.

Aki látta, azt gondolta magában: „Szép férfi, kemény legény, derék fiú.”

Hogy Robert nem olyan ember volt, akit a dolgok bármely képtelen fordulata kivethet a nyeregből, azt eddig is megmutatta, és ezután is meg fogja mutatni, hiszen mindig ügyesen megvédte magát, s mindig kiérdemelte a győzelmet. A végzettel való találkozás azonban kíméletlen, s ilyenkor a legjobb lovas lába is kicsúszhat egy pillanatra a kengyelből. Robert tehát - ha szabad továbbra is a lovaglás művészetéből ellesett képpel élnünk - ezúttal éppen kiesett a nyeregből, de már igyekezett is visszakapaszkodni, habár még nem tudta, miképpen.

Amikor már századjára tette föl magának ezt a kérdést, az égre emelte a szemét, mintha onnan remélne választ. Csak ekkor vette észre, hogy esik az eső, s ekkor eszmélt rá, hogy gondolataiba merülve éppen egy tócsa kellős közepén torpant meg, egy hosszú, fekete fallal szemben, amelyet tarka plakátokkal ragasztottak tele.

Az egyik hirdetmény, épp az orra előtt, mintha a többinél jobban vonzotta volna a tekintetét. Mivel az álmok világából lassú a visszatérés, Robert csak gépiesen futotta át a méternél is nagyobb, ízléses színekben nyomott falragaszt, azután átolvasta másodszor is, harmadszor is, de még ekkor sem fogta föl, hogy miről szól. A harmadik olvasásra mégis összerezzent. Hirtelen szemébe ötlött egy apró betűkkel szedett sor, a lap legalján. Ezt, immár fölélénkült érdeklődéssel, negyedszer is elolvasta.

A plakáton ez állt:

BAKER ÉS TÁRSA ÜGYNÖKSÉG, LIMITED
69, Newghate Street, 69
London

------

NAGY UTAZÁS
MADEIRÁRA, AZ AZORI- ÉS A KANÁRI-SZIGETEKRE
A 2500 tonnás, 3000 lóerős pompás gőzös, a The Traveller fedélzetén.
Kapitány: MATHEWS.
Indulás Londonból: május 10-én este 7 órakor.
Visszaérkezés Londonba: június 14-én délben.

*Tisztelt utasainkra a kitűzött áron fölül semmilyen költség nem hárul.
A kirándulásokra kocsit és hordárt biztosítunk.*

Szárazföldi időzés: elsőrangú szállodákban.

-----------

AZ UTAZÁS ÁRA, MINDENT BELEÉRTVE: 78 FONT¹.
*További felvilágosításért forduljon irodánkhoz:
*69, Newghate Street, 69. - LONDON.

-----------

Útikalauz (egyben tolmács) kerestetik.

Robert közelebb lépett a plakáthoz: jól olvasta, csakugyan útikalauzt és tolmácsot keresnek.

El is döntötte helyben, hogy az a tolmács ő lesz... mármint ha a Baker és Tsa ügynökség igényt tart szolgálataira.

No de ha nem tetszik a fizimiskája? Vagy ha az állást már betöltötték?

Az első kérdést tekintve még várnia kellett a válaszra. A másodikat illetően viszont kár lett volna nyugtalankodnia: a frissen nyomott hirdetést, amely olyan jó kedvre derítette, aznap reggel ragaszthatták ki, vagy legkorábban az előző este.

Mégsem vesztegethette az időt. Egy nyugalmas hónap után majd újból nyeregben érezheti magát; csinos summát is félretehet, hiszen a gőzös fedélzetén nyilván teljes ellátásra számíthat; s mindezek fölött kellemes és érdekfeszítő utazás elébe nézhet - egy olyan vállalkozó szellem, mint Robert, nem vehet félvállról egy ilyen ajánlatot.

A Newghate utcába sietett hát. Éppen tizenegy óra volt, amikor benyitott a 69. számú házba.

Egy segéd vezette be. Az előszoba és a folyosók kedvező benyomást tettek rá. A szőnyeget láthatóan sok láb tapodta; a tapéta elfogadható volt, de már kezdett fakulni. E szemlátomást komoly ügynökséget nem a minap alapították.

Robert-t a segéd végül egy kényelmes irodába vezette. Széles íróasztala mögül egy gentleman lépett elő az üdvözlésére.

– Baker úr? - kérdezte Robert.

– Ő távol van, én helyettesítem teljes jogkörrel - mutatott helyet Robert-nak az úriember.

– Uram - szólt emez -, láttam a falragaszt, amelyen ügynökségük turistautat hirdet, s így értesültem, hogy tolmácsot keresnek. Azért jöttem, hogy jómagam ajánljam erre az állásra.

Az igazgató helyettese figyelmesebben tekintett látogatójára.

– Milyen nyelveket ismer? - kérdezte egy percnyi szünet után.

– Tudok franciául, angolul, spanyolul és portugálul.

– Jól?

– Francia vagyok. Angoltudásomat meg tudja ítélni. Spanyolul és portugálul ugyanilyen szinten beszélek.

– Vagyis nagyon jól. Csakhogy ez nem elég. Az is szükséges, hogy beható ismeretekkel bírjon a fölkeresendő országokról, hisz nálunk a tolmács egyben útikalauz is.

Robert habozott egy percet.

– Magam is így gondoltam - válaszolta.

– Térjünk rá a díjazás kérdésére - folytatta az igazgatóhelyettes. - 300 frankos átalányt kínálunk az egész útra; szállását, étkezését, költségeit mi álljuk. Megfelelnek önnek ezek a feltételek?

– Tökéletesen - jelentette ki Robert.

– Ez esetben, ha tudna valami ajánlólevéllel szolgálni...

– Nagy ég, uram, hisz csupán nemrég érkeztem Londonba. Murphy őlordságának ez a levele azonban némi fölvilágosítást adhat rólam, s arról is, hogy miért vagyok éppen munka nélkül - felelte Robert, s azzal átnyújtotta beszélgetőtársának azt a kellemetlen, habár reá nézve igen dicsérő levelet, amelyet aznap reggel kapott.

Az igazgatóhelyettes tüzetesen áttanulmányozta a levelet. Precíz és komoly ember módjára mérlegelt minden egyes szót, mintha a nyelve hegyén ízlelgetné őket. Válasza viszont nem is lehetett volna célratörőbb:

– Hol lakik?

– A Cannon Street 25-ben.

– Szólok önről Baker úrnak - jegyezte föl a címet az igazgatóhelyettes. - Ha saját értesüléseim egybevágnak azzal, amit most megtudtam önről, máris úgy tekintheti, hogy a cégünkhöz tartozik.

– Akkor hát megegyeztünk, uram? - kérdezte örömében Robert.

– Megegyeztünk - emelkedett föl az angol.

Robert hiába próbált néhány szóval köszönetet mondani. „Time is money.”² Alig intett még búcsút, máris az utcán találta magát; egészen elszédült a könnyű és gyors sikertől.