...«Indulj minél hamarabb, kedves Henrym, nagy türelmetlenséggel várlak. Remélem, nagyon-nagyon jól fogod magad érezni, mert ez az idegen ország gyönyörű és a világnak eme furcsa, ismeretlen tája bizonyára érdekelni fog. Érdekelni fog nemcsak mint utazót, de mint mérnököt is. S ha reám nem is gondolnál, már csak e miatt sem fogod megbánni, hogy a nagy, hosszú útra rászántad magad.

A viszontlátásig is sokszor, sokszor ölel szerető öcséd:

Vidál Márk.»

Így végződött a levél, melyet 1775. április 4. reggelén kaptam testvéremtől.

Ez a levél, melynek jelentősége egész életünkre kihatott, a rendes posta útján jött. Semmi különleges esemény nem sejttette velem, hogy életem és öcsém élete milyen sorsdöntő fordulathoz jutott. A postás leadta a portáshoz s a portástól az inasom hozta fel, ki éppen úgy nem volt tisztában cselekedetének jelentőségével, mikor rendes, nyugodt tempójában az ezüst tálcán a levelet elébem tette, mint én, mikor feltörtem a pecsétet.

Teljesen nyugodt voltam azalatt is, míg elolvastam az írást, egészen az utolsó sorokig. Ezek a sorok mintha mégis magukban foglalták volna a különleges események előjelét. Azokét a különleges eseményekét, melyekbe rövid idő mulva én magam is belesodródtam.

Hiába, vakon tévelygünk az élet útjain! Vagy legalább is nagyon rövidlátók vagyunk. Sorsunk titokzatos fonala tudtunk és akaratunk nélkül szövődik, - fonódik - tőlünk függetlenül és feltartóztathatatlanul, úgy, ahogy a végzet könyvében meg van írva.

Márk öcsém különben igazat mondott. Bármi történt is aztán később, én soha-sohasem bántam meg, hogy erre az útra vállalkoztam.

És most egy kicsit elgondolkozom. Vajjon helyesen teszem-e, mikor elmondom mindazt, ami velem történt? Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy vannak életünkben dolgok, melyekről sokkal tanácsosabb hallgatni, mint beszélni. Senkitől sem követelhetem, hogy elhigyje nekem ezt a különös történetet, melyhez hasonlót a legmerészebb fantáziával megáldott író sem mert volna kitalálni. De hagyjuk a habozást és tépelődést. Hisznek-e nekem vagy nem?... Enyém a kockázat és én vállalom. Akár elhiszik nekem ezt a történetet, akár kételkednek szavahihetőségemben, engednem kell az ellenállhatatlan kényszernek, mely igen is arra hajt, hogy emlékezetemben még egyszer átéljem ezeket a fantasztikus eseményeket. Az eseményeket, melyeknek öcsém levele mintegy bevezető akkordja volt.

Márk öcsém, ki ebben az időben töltötte be huszonnyolcadik évét, már mint jónevű arcképfestő volt ismeretes. Öcsém és én a leggyöngédebb testvéri szeretettel vonzódtunk egymáshoz. Én pár évvel idősebb lévén, szinte az apa büszkeségével néztem tehetséges és kiváló öcsémet.

Mint mondottam, nem voltam sokkal idősebb Márknál, de serdülő ifjúkorunkban elvesztettük szülőinket s én, mint idősebb testvér gondoskodtam Márk neveltetéséről.

Mivel már gyermekkorában nagy hajlandóságot mutatott a festőművészet iránt, magam is azon voltam, hogy művészi pálya felé ösztönözzem. Legnagyobb örömömre egészen fiatal korában is jól megérdemelt sikereket aratott.

Tudtam, hogy Márknak ez időben házasulási szándékai voltak. Hónapok óta élt lent Délmagyarország egyik nagy városában, Zimonyban, hol menyasszonya családja lakott.

Öcsém, mielőtt Zimonyba ment volna, az ország fővárosában, Budán és a Duna másik partján elterülő Pesten tartózkodott. Budán előkelő magyar urakról és hölgyekről, Pesten pedig gazdag polgárasszonyokról festett portrékat és mint nekem írta, képeit igen jól megfizették. Levelében még megemlítette, hogy minden tekintetben módjában van kiélvezni azt a szeretettel és tisztelettel teljes figyelmet, mellyel a magyarok a művészettel foglalkozó embert körülveszik.

Miután Budát és Pestet alaposan megnézte, továbbutazott, a Dunán ment le, egészen Zimonyig.

Zimonyban igen előkelő úri társaság élt. Mint Márk öcsém írta, a legelőkelőbb, családok egyike, a Radvánszky Imre doktoré. Radvánszky doktor a vidék legismertebb és legképzettebb orvosa volt. Tekintélyes családból származott és őseitől szép birtokot örökölt. Szorgalmával még ezen az ősi birtokon felül, tekintélyes vagyont is tudott szerezni.

Mindezt Márk öcsém írásaiból tudtam, és azt is, hogy Radvánszky Imre doktor széleslátókörű férfi, ki szabad idejét arra használta, hogy nagy külföldi utazásokra indult. Bejárta Francia-, Német- és Olaszországot, mindenütt gyarapítva ismereteit és művelve elméjét.

Betegei ilyenkor nagyon is nélkülözték a doktort. Nemcsak az előkelő, gazdag páciensek, főként a szegények és elhagyatottak, mert a doktor sohasem tett különbséget szegény és gazdag között. Soha senkitől sem vonta el segítő kezét s a legnyomorultabb beteggel is éppen olyan figyelmesen, gyengéden és gondos szeretettel foglalkozott, mint akár főrangú pácienseivel.

Éppen ezért köztisztelet és becsülés vette körül.

Radvánszky Imre békésen élt családjával, mely feleségéből, Ferenc fiából és Mária leányából állt.

Mikor Márk öcsém a Radvánszky-házhoz kezdett járni, Radvánszky Ferenc már mint huszárkapitány szolgált a hadseregben.

Öcsém nagyon jól érezte magát a vendégszerető magyar úri házban, és különösen nagy hatással volt reá a ház leányának, Máriának szépsége, jósága, okossága és finom, előkelő modora.

Így történt, hogy magyarországi tartózkodása jóval hosszabb időre nyúlt, mint ahogy előzetesen tervbe vette.

De nemcsak Radvánszky Mária volt nagy hatással Márkra. Nem térek el az igazságtól, ha megírom, hogy ő is nagyon tetszett a fiatal magyar leánynak.

Az igazat megvallva, ezen nem is csodálkoztam, mert Márk - Istennek hála, - derék, okos, kedves és felette csinos fiú. Magas termetű, szép, lelkes szempárral, sűrű gesztenyebarna hajjal, homloka magas, domború, akárcsak egy költőé, arckifejezése derült, harmonikus, mint azé az emberé szokott lenni, kit az élet legszebb ajándékaival halmozott el s aki hittel, reménységgel néz a jövendő elé.

Ám legértékesebb tulajdonsága mégis minden szépért és jóért való lángoló lelkesedése.

Ami Radvánszky Máriát illeti, én a leányt csak Márk öcsém hosszú és lelkesedéssel teli leveleiből ismertem. E levelek után természetesen már égtem a vágytól, hogy személyesen is láthassam.

Öcsém is nagyon kívánta, hogy a fiatal leányt és családját minél hamarabb megismerjem.

Mikor megkért, hogy Magyarországra jöjjek, úgyszólván mint családfőhöz fordult hozzám, és azt írta, számít arra, hogy legalább is egy hónapot töltök majd Zimonyban. Így jól megismerhetem a családot, melyből jövendő élettársát, hitvesét szeretné választani.

Mária - írta öcsém több ízben leveleiben, - már nagyon türelmetlenül vár téged, édes bátyám. Mihelyest megérkezel, megtartjuk a nyilvános eljegyzést, (hiszen már titokban régen megegyeztünk egymással). Eljegyzés után nyomban meghatározzuk az esküvő napját. De az eljegyzés előtt Mária nagyon szeretné látni jövendőbeli sógorát, kiről tőlem annyi sok szépet és jót hallott. Hiszen az a legtermészetesebb dolog, hogy mielőtt valaki egy férfival összekötné a sorsát, igenis, óhajtja megismerni jövendőbelijének legközelebbi hozzátartozóit. Mária pedig - írta öcsém, - feltétlenül ragaszkodik ahhoz, hogy az esküvő előtt téged megismerjen.

Öcsém nem egy levelében írta ezt már meg nekem különböző formában, és nagy hévvel és lelkesedéssel ostromolt, hogy jöjjek le Magyarországra, ismerkedjek meg azzal a kiváló leánnyal, kinek ő szívét-lelkét ajándékozta.

Már említettem, hogy a fiatal leányt csak Márk rajongó írásaiból ismertem. Mégis, hiszen Márk festő volt, mi sem lett volna könnyebb, minthogy a menyasszony modellt üljön és Márk lefesse, vagy lerajzolja valami érdekes kosztümben, mely érvényre juttatja szépségét. Így legalább vonásait megismerhettem volna. Ám Mária ezt semmiképpen sem engedte.

Ő maga, személyesen kívánt engem látni, és mint mondotta, az az óhaja, hogy én is az ő valódi énjét ismerjem meg, ne pedig egy rajz vagy portré útján alkossak magamnak véleményt róla. Mindkettőjüknek legfőbb vágyuk volt, hogy én - már mint Vidál Henry úr, - hagyjam félbe legsürgősebb dolgaimat, utazzam el Magyarországba, hogy a Radvánszky-családdal, főkép Máriával, megismerkedjek.

Nem is volt szükség különben olyan sok biztatásra, hiszen már magam is égtem a vágytól, látni a nőt, ki Márk élettársa lesz. És egy magyarországi útnál sokkal nagyobb áldozatot is meghozok, hogy szeretett öcsém esküvőjén jelen lehessek.

Gyorsan elhatároztam hát, hogy útnak indulok és felkeresem a Radvánszky-családot, melynek szíves, magyaros vendégszeretetéről öcsém már több levelében biztosított.

Egyébként - írta öcsém, - egész biztosra veszem, hogy jól fogod magad érezni Magyarországon. Nem beszélve arról, hogy az utazás sok mindenfélével fogja bővíteni ismereteidet.

Magam is nagyon érdeklődtem a magyar nép földje, főleg történelme iránt. A magyar nép történelme iránt, mely telve van hősi, bátor, nagylelkű cselekedetekkel és izgalmas eseményekkel. Ez a nép, a hatalmas német szomszédság ellenére is megőrizte nyelvét, kultúráját és faji függetlenségét, és ami a legfontosabb, történelmi hivatást töltött és tölt be Közép-Európában.

Ami az utazást illeti, a következő tervet készítettem: az út egyik részét postakocsin, a másik részét pedig a Dunán lefelé hajón teszem meg. Visszafelé pedig az egész úton postakocsival jövök.

Bécsig tehát postakocsival megyek. Ott ülök hajóra, így ha nem is megyek teljesen végig a Dunán, mindenesetre gyönyörködni fogok a hatalmas folyó s a folyót környékező vidék legszebb részeiben. Bécstől kezdve egész Pozsonyig, aztán Budapestig, majd le Zimonyig a Dunán megyek. Zimony volt tudvalevőleg utazásom végcélja.

Úgy gondoltam, három hónap elég lesz az utazásra és az ott-tartózkodásra. Egy hónapot számítok Párizstól Zimonyig, mert útközben több helyen ki akarok szállni, hogy néhány érdekes várost alaposan megismerjek.

Remélni mertem, Radvánszky Mária nem fog megneheztelni a késedelemért, melyet a kissé hosszú utazás okoz.

Négy hetet szándékoztam öcsém leendő családjánál tölteni, a hátralevő időt pedig ismét az utazás és a Franciaországba való visszatérés foglalja el.

Így tehát sürgősen nekiláttam, hogy legfontosabb dolgaimat elintézzem, azonfelül beszerezzek nehány okmányt, melyekre Márknak szüksége lesz.

Ezekkel már rendben lévén, nekiláttam az úti készülődésnek.

A pakolással nem töltöttem sok időt, mivel nagy csomagokat nem akartam magammal vinni. Tulajdonképpen csak egy nagyobb csomagom volt, ide tettem be gondosan elhelyezve gálaruhámat, hiszen tudtam, hogy Magyarországon, az eljegyzés és esküvő ünnepélyes szertartásán szükségem lesz reá.

A magyarországi út egy csöppet sem aggasztott. Még az idegen nyelv miatt sem féltem, jól beszéltem németül, mert fiatalkoromban hosszabb ideig tartózkodtam Németországban, már pedig, mint öcsém írta, a magyarok, kivált az úri osztályban, szinte kivétel nélkül mindnyájan beszélik a német nyelvet.

Azonfelül úgy reméltem, hogy ott tartózkodásom alatt a magyar nyelvből is megtanulok annyit, hogy a legszükségesebb dolgokat megértsem és úgy ahogy ki is tudjam magam fejezni.

Márk öcsém még azt is megírta, hogy az előkelő művelt körökben majdnem mindenütt beszélnek franciául, és biztosított róla, hogy társalgási dolgokban soha semmiféle kellemetlenségem Magyarországon nem lesz.

«Francia, tehát joga van ahhoz, hogy Magyarországon lakjék» - mondotta valaha egyik előkelő magyar nő egy honfitársamnak. És ez a mondás híven fejezi ki azt az őszinte barátságos érzést, mellyel a magyar nép az én nemzetem és hazám iránt viseltetik.

Azonnal írtam tehát Márk öcsémnek, válaszképpen arra, amit közölt velem. Megkértem, mondja meg Radvánszky Máriának, hogy nagyon-nagyon vágyom arra, hogy megismerhessem. S kimondhatatlan örömmel gondolok arra a szép napra, mikor jövendő sógorasszonyomat megláthatom.

Hozzátettem még, hogy mihelyt legfontosabb ügyeimet elintézem, ami nehány napon belül okvetlenül megtörténik, azonnal útnak indulok. Megérkezésem napját azonban nem tudom meghatározni, mert hiszen a dolog nem is az én akaratomon fordul meg, hanem a hosszú-hosszú utazás alatt könnyen előfordulható gátló körülményeken. Különben pedig minden tőlem telhetőt megteszek és sehol sem fogom hosszabb ideig megszakítani utamat.

Így tehát Radvánszkyék - amennyiben ők is úgy látják jónak, - május végére kitűzhetik az esküvő napját. Május közepére okvetlen meg kell érkeznem Zimonyba.

Utóiratban még azt is hozzátettem, hogy ne haragudjanak és ne szidjanak, ha minden egyes állomásról nem küldök hosszú levelet.

De azért természetesen egyszer-egyszer majd csak adok hírt magamról és ebben mindig jelezni fogom, hogy hol tartok utamban. Így aztán Mária napra ki tudja számítani, hogy mikor érkezem meg hozzájuk Zimonyba.

Az utolsó nagy állomásról értesíteni fogom Radvánszkyékat, hogy melyik hajóval jövök.

Elutazásom előtt való napon - jól emlékszem, április 13-a volt, - elmentem a rendőrséghez. Egyrészt útlevelemért, másrészt búcsút akartam venni a rendőrtiszttől, kivel igen bizalmas jó barátságban voltam. Barátom azonnal átadta az útlevelet és melegen üdvözölte öcsémet, akit személyesen ismert és mint embert és művészt felette sokra becsült.

Én már régebben sokat beszéltem Márk öcsém házassági tervéről, most a búcsúzás pillanatában ő hozta szóba a dolgot.

– Képzeld csak, kedves Henry, tulajdonképpen milyen kicsi is ez a világ! Tegnap egész véletlenül hallottam egyet-mást a Radvánszky-családról. A család, úgy mondják, az ottani környék egyik legelőkelőbb és legvagyonosabb familiája.

– Micsoda? Radvánszkyékat emlegették előtted? Különös dolog.

– Igen! Tegnap este az osztrák követségen voltam hivatalos és itt a követségen a véletlen összehozott a család egyik ismerősével.

– Francia ember az illető? - kérdeztem kíváncsian.

– Nem. A budai ezred egyik tisztje, aki személyesen ismeri a te Márk öcsédet. Akkor kerültek össze, mikor Márk is a magyar fővárosban tartózkodott. A tiszt különben a legnagyobb elismeréssel, becsüléssel és szeretettel beszélt öcsédről, és bizonyára te is örülni fogsz, kedves Henry, ha elmondom neked, amit talán Márk szerénységből elhallgatott, hogy milyen nagy sikerei voltak Budán és Pesten a képeivel. Zimonyban pedig, ha ez lehetséges, még melegebben, még nagyobb szeretettel fogadták.

Barátom szavai nagy örömmel töltötték el lelkem, de szerettem volna tudni, vajjon a Radvánszky-családról is ilyen kedvező véleménye volt-e az illető úrnak?

– Barátod, akivel a követségen találkoztál, személyesen ismeri a Radvánszky-családot?

– Ó igen, és róluk is a legnagyobb elismeréssel és becsüléssel beszélt. Radvánszky doktor igen jónevű tudós, nemcsak Magyarországon tisztelik, becsülik a nevét, de Ausztriában is mint első szakembert emlegetik. Már több ízben kapott a kormánytól kitüntetést.

Aztán egy pillanat mulva így folytatta a rendőrtiszt:

– Ám ha Radvánszky doktor nem is volna olyan tekintélyes és vagyonos ember, mint amilyen, öcséd még akkor is boldog lehetne, hogy a szép és okos Máriát feleségül kaphatja. Így mondotta az a magyar huszártiszt, kivel a követségen beszéltem.

A rendőrtiszt szavai kimondhatatlan örömmel töltötték el szívemet és nevetve válaszoltam:

– Hát, ami a szerencsét illeti, Márknak is szakasztott az a véleménye, ami a te követségen talált jóbarátodnak. Öcsém nagyon szerelmes, nagyon boldog és élete legfőbb diadalának tartja, ha Máriát az oltár elé vezetheti.

– Kedves Henrym, - folytatta barátom, - öcsédnek okvetlenül add át legmelegebb jókívánságaim. Milyen boldog is lehet, hogy mindenképpen hozzáillő leányhoz köti a sorsát és egy olyan kiváló, szép teremtést kap feleségül! Boldogságának nem lehetetlen, hogy az is különös ingert ad, hogy van egy bizonyos valaki, akinek legfőbb vágya volt, hogy feleségül vehesse a szép Máriát s aki most féltékenységében -

Aztán hirtelen abbahagyta a beszédet és egypár pillanat mulva vontatott, lassú, habozó hangon folytatta:

– Nem is tudom, helyesen teszem-e, ha beszélek erről? Hiszen voltaképpen annyira magánügy...

Bámulva néztem barátom szemébe.

– Magánügy? Én azt sem tudom, miről beszélsz.

– Testvéred sohasem írt neked arról, hogy néhány hónappal ezelőtt, mielőtt Zimonyba érkezett...

– Megérkezése előtt? - kérdeztem bámulva.

– Igen... Radvánszky Mária... Egyebekben különben lehetséges, hogy öcséd mitsem tudott a dologról.

– Kérlek, kedves barátom, - mondottam most már izgatottan, - magyarázd meg, miről van szó? Én most már feltétlen biztos világossággal akarok látni ebben az ügyben.

– Nos, tehát, - folytatta barátom, - Radvánszky Máriát, ami egyébként egy ilyen szép, előkelő leánynál természetes, mindig a hódoló férfiak serege vette körül. Nagyon sok kérője volt, de mindegyiket visszautasította. A legkitartóbb, a legmakacsabb ostromló egy német férfi, aki, bár Mária mindig rideg és visszautasító volt vele szemben, amikor csak lehetett, mindig a szép leány közelében tartózkodott. A férfi különben jó családból való, de Mária hallani sem akart soha róla.

Megállt egy percig s aztán így fejezte be:

– Ezzel aztán el is mondtam neked mindent, kedves Henrym, amit az ügyről tudok.

Engem azonban tovább érdekelt a dolog.

– Ugyan? És mi van öcsém vetélytársával, azzal a kitartón ostromló férfival?

– Mária kérésére Radvánszky doktor véglegesen kikosarazta, és ha esze, belátása és büszkesége van, bizonyára végkép el is marad a háztól.

– Így hát nem is érdemes többet foglalkozni vele, - mondottam megkönnyebbült sóhajjal. - Egyebekben pedig, Márk leveleiben sohasem írt erről a dologról. Ebből azt kell következtetnem, hogy nem is tulajdonított különösebb fontosságot az ügynek. Hiszen ha foglalkoztatja, akkor feltétlenül meg is említi egyik-másik levelében.

– Igen, igen, kedves Henrym, - mondotta barátom és egy kissé idegessé vált a hangja. - Mégis úgy gondolom, jobb, ha mindennel tisztában vagy, - ezzel a dologgal is. Annál is inkább, mert Mária kikosarazott kérőjéről egyidőben igen sokat beszéltek Zimonyban, így tehát...

Megvetőleg legyintettem a kezemmel.

– Ó, Istenem, ha az ember minden szóbeszéddel törődnék.

– No, no! Nem afféle üres mende-mondáról van szó, hanem komoly információról.

Most már kissé bosszúsan feleltem:

– No, de hiszen kosarat kapott, a háztól végkép elmaradt. Így nem is tudom, mért foglalkozunk tovább vele?

A hangomban lehetett valami, mi barátomat arra bírta, hogy ő se erőltesse tovább ezt a témát és így másra terelődött a beszéd.

Ám a búcsúzás pillanatában én tereltem megint rá a szót.

– Mondjad csak! A te tiszt barátod ott az osztrák követségen, nem említette véletlenül annak a kikosarazott kérőnek a nevét?

– De igen!

– Hogy hívják?

– Storitz Vilmos.

– Micsoda? - kiáltottam fel. - Csak talán nem Storitz Ottónak, a híres kémikusnak, jobban mondva alchimistának a fia?

– De igen!

– Igazán? A Storitz Ottó fia, a nagy tudósé, kit felfedezései egész Európában híressé tettek?

– Úgy van, - felelt barátom.

– Hiszen úgy tudom, hogy Storitz Ottó pár éve meghalt.

– Igen, - felelt a rendőrtiszt - és egyetlen fia azóta Magyarországon él. Egyébként huszártiszt barátom úgy beszél róla, mint veszedelmes, titokteljes emberről.

– Veszedelmes? Mit értesz ez alatt? Kire lehet veszedelmes?

– Istenem, honnan tudjam én azt, hiszen nem is ismerem. A tiszt csak annyit mondott, hogy Storitz Vilmos nem olyan ember, mint a többi.

Gúnyosan vállat vontam.

– Ugyan, ugyan! Már komolyan kezdek érdeklődni ez iránt a különös ember iránt. Talán bizony három lábbal vagy négy karral rendelkezik? Vagy van valami különös hatodik érzéke, ami felül és kívül emeli a többi embereken?

Most már barátom is hangosan nevetett velem együtt.

– Erről ott a követségen nem kaptam bővebb felvilágosítást.

Aztán hirtelen elkomorodott az arca.

– Amit mondott, az inkább Storitz Vilmos lelkivilágára vonatkozik, mint külsejére. Én azonban egészen komolyan tanácslom, hogy nem árt óvatosnak lenni vele szemben.

– Óvakodni fogunk egész addig a napig, amíg Radvánszky Mária Vidál Márkné nem lesz, - feleltem én nyugodtan.

Azután a nélkül, hogy többet foglalkoztunk volna Storitz Vilmossal, barátságosan kezet ráztunk, búcsút vettem rendőrtiszt barátomtól, hogy befejezzem úti készületeimet.